- Arany János -
1860-ban jelentős fordulat következett Arany János pályáján. Pestre került, az irodalmi élet középpontjába, Deák Ferenc baráti környezetének segítségével, ahová ettől fogva ő is beletartozik. Keresztury Dezső megfogalmazásával élve, a „nép költője” helyett immár tudatosan a „nemzet költője” kíván lenni. Ennek jegyében írja meg (hivatalos felkérésnek téve eleget) Vörösmarty stílusában ünnepi ódáját Széchenyiről (Széchenyi emlékezete, 1860), s lát hozzá a nemzeti műeposz megteremtésének (amelynek részeként készül el 1863-ban a Buda halálával).
Elhivatottságot érezve az irodalmi élet megszervezésére, rendkívül magas színvonalú folyóiratokat szerkeszt, amelyekben rendszeresen ír kritikákat. „Lettem éneklőből énektanár”, írja tréfás öngúnnyal 1861-ben (Vojtina ars poétikája), s annyiban méltán, hogy a hatvanas évek elején értekező munkássága jelentősebb, mint a költészete. Már a nagykőrösi években szívesen bíbelődött verstani, műfajelméleti és irodalomtörténeti problémákkal, ám ekkor írt értekező művei többnyire ráérős tempójú tanulmányok. Ezzel szemben a hatvanas évek elején kritikusként működik, akinek jól kell tudnia tájékozódni és állást kell foglalnia jelenének irodalmi irányzataiban és vitakérdéseiben.
Ha valamiről igazán elmondható, hogy nem illett Aranyhoz, akkor ez arra a neki tulajdonított mondásra áll, hogy „Gondolta a fene!” Arany János mentalitására, álláspontjára éppen az ellenkezője igaz – összhangban az irodalom mesterségbeli dolgai iránti érdeklődésével. A műszerkezetre figyelő tárgykritika műfaját művelte legszívesebben – mintegy poétikai képzésben részesítve az alkotót is, az olvasót is. (De legszigorúbb pillanataiban is tapintattal, sőt alázattal; ha oktató, sem kioktató.)
A minél tökéletesebb kompozíció nemcsak költői gyakorlatának fő törekvése, hanem kritikusi tevékenységének is legállandóbb követelménye. A kompozíció fogalmát szélesen érti: a mű részeinek egészet alkotó, szükségszerű elhelyezkedését jelenti számára, ami kötött terjedelemmel és a részek szerkezetbeli helyhez kötöttségével jár együtt. Sajátos átmeneti pozíciót foglalt el: a fölösleget, funkciótlant nem tűrő műegész-elképzelése a romantika szerves forma-felfogását idézi, ugyanakkor a kompozíció tagolhatóságának elismerése a klasszicizmus szervetlen forma-felfogását. Arany voltaképpen romantika utáni kritikus, aki részben a klasszicista műszemlélethez visszanyúlva próbálja korrigálni a romantika vívmányait. Dávidházi Péter, aki könyvet szentelt Arany kritikusi teljesítményének, Arany Jánost egyenesen a „magyar strukturalizmus atyjá”-nak nevezi, akinek korszakalkotó módszertani felismeréseit (Babits Mihályt és Horváth Jánost nem számítva) kallódni hagyta a magyar irodalomértelmező hagyomány.
Ami Arany világnézeti elveit illeti, hitt az evolúcióban, mindenekelőtt a nemzet evolúciójában, az ellentéteket végül kiegyenlítő-kibékítő történeti mozgásban, a reális és az eszményi („reál” és „ideál”) harmonikus kiengesztelődésében. Ez vezette politikai gondolkodásában is, a magyar költészet jelenének és jövőjének megítélésében is. Az ötvenes évek irodalmi teljesítményéről nem volt túl jó véleménnyel.
Petőfi veszedelmes hatása ellen éppen úgy lehetne leghatékonyabban védekezni, ha iskolák erőterében hoznák létre az új irodalmat. Arany a maga ötvenes évek eleji líráját is olyan kezdeményezésnek tekinti, amely kiindulópontja lehetett volna effajta iskola kialakulásának. Bár Jókai romantikus irányzata nem tetszik Aranynak, az egyik lehetséges és fontos iskolának ismeri el az új irodalom kialakítása szempontjából.
Amikor Arany feljött Pestre, egy olyan irodalom vágyával érkezett, melynek középpontjában a népies-nemzeti verses epika megújítása állt. Első nagyobb bírálatai és ismertetései is ezt azt eszményt szolgálták. Friedrich Schlegel nyomán hitt abban, hogy csonka az a nemzeti kultúra, amelynek nincs hőskölteménye. De már a Buda halála írása közben érzi, ez az út nem járható. Az Irányok ha nem is mondja ki egyenesen, de érzékelteti: a korszak reprezentatív műfaja a líra. 1865-ben pedig a lírával egyenlő hangsúllyal említi az elbeszélő prózát is. Írói elhallgatásában alighanem annak volt legnagyobb szerepe, hogy felismerte saját irodalmi ambícióinak korszerűtlenné válását.
Már 1857-ben így fakadt ki: „én nem zengek többé parasztoknak. Sok ember még ma is azt hiszi, azért ír valaki népies verset, hogy a parasztok gusztusát eltalálja”. Nyíltan hátat is fordított a demokratikus népiességnek: „Divat volt az egész: kapcsolatban a népboldogítás eszméjével!” Egyik 1860-as kritikájában (Millien: La Moisson) már a közérthetőség eszményéről is lemond: a költő nem azért népies, vallja, hogy mindenki megértse, az ő célja csak a szép, s „ha egyszerű, nem azért az, hogy fű-fa által érthető legyen, hanem mert egyszerű eszközökkel hatni tudni erőnek a jele s az egyszerű szép annál szebb”. Komlós Aladár joggal állapítja meg: „Nem csoda, ha lassan nyelvének népiessége is megváltozik. E tekintetben a Tolditól a Buda haláláig hosszú az út. Arany nyelve itt már megszűnik népies lenni: ódon, ünnepi, bonyolult elemekkel átszőtt, voltaképp arisztokratikus nyelv.”. 
51. Nem mondta, nem írta; nincs nyoma, hogy leírta volna valahol is. A magyar irodalmi élet kritika- és kritikus-ellenes beállítottságát jellemzi e mondás inkább, mint Aranyt. Alighanem a folklór termékének tekinthetjük; fölöttébb sovány valóságalapja talán az az eset, amiről Ercsey Sándor beszél (Arany János életéből című könyvében). Tehát hogy Aranynak szemébe ötlött a Budapesti Szemle 1878-ik évfolyamának szeptemberi-októberi füzetében Tolnai Lajos Tompa Mihály költészete című tanulmánya, illetve abban a következő mondat: „Tompa úgy tett, mint Arany, kiről szépen írja Erdélyi, megvárta az időjárást, míg hozzá föláradt a víz, hogy elbocsáthassa csónakát.” Arany pedig azt a megjegyzést fűzte a folyóirat-példány szélére: „Várt a f... valamit.” Úgy tetszik, ebből a szerény, kipontozott f...-ből kelt ki az a tojás, amely olyannyira ízletes tápláléknak számított és számít a (főként) írói közvélekedés számára.
52. Szívesen feledkezett bele művek aprólékos boncolásába; pl. Szász Gerőről írt bírálatában, ahol nyolc lapon át elemzi a szerző legjobbnak tartott verse két első szakaszát, Arany így szakítja félbe önmagát: „Két versszak és mennyi aprólékos gáncs! fog felkiáltani némely (íróféle) olvasóm (vagy tán nem is olvasóm, noha író-féle), kinek véleménye szerint a kritika tiszte csak abban áll, hogy vagy csak föllengős, duzma szavakban bálványát égig emelje, vagy néhány odacsapott frázissal agyon üsse áldozatját. De mi szeretünk olykor pedant is lenni.” Majd tizenkét lapon át vesézi tovább a vers hátralevő szakaszait. Kritikusi attitűdjét ugyanebben a cikkében metaforával próbálta megvilágítani: az öreg cigánynak könnyebb újrajátszania az előtte elhangzott darab hibásan játszott részletét, mint megmagyaráznia, hogy miért találta rossznak.
53. Úgy látta, mindent elborít a dalszerűség, Petőfi mértéktelen utánzása, a politikai egyenlőség mintáját követő poétikai egyformaság, ami elsorvasztja az igazi tehetségeket. A fő veszélyt - Erdélyi Jánoshoz és Gyulai Pálhoz hasonlóan - a petőfieskedők példátlan népszerűségében jelölte meg, harcolt „kelmeiségük”, olcsó hatásvadászatuk ellen. De, szemben Erdélyivel, nemcsak a zilált körülményeket okolta érte, hanem a lángész (Petőfi) szükségképpen negatív hatását is.
Legrészletesebben az Irányok című, több részes programcikkében (1861) fejtette ki elképzeléseit a magyar irodalmi élet visszás állapotáról és kívánatos kibontakozásáról. Az elbeszélő költészet háttérbe szorulását, a líra túlzott dominálását egyoldalúságnak tartja, de ugyanakkor feltartóztathatatlan fejleménynek. Tiltakozik az ellen, hogy Petőfi követői alkotnának iskolát; „Költészetben iskolát nem a lángész, hanem azon körülbelül egyforma nagyságú tehetségek alkotnak, melyek közül egy sem tündöklő, hogy a többinek fényét magába nyelje, egy sem oly erőtlen, hogy saját jellemét elvesztve, pusztán utánzónak mondathassék. A lángész egyedül áll, neki iskolája nincs” - mondja Arany.
54. „... a költészet sohasem hatott nálunk kevesebb hűhóval, és így saját nemes eszközeivel, mint ép e szomorú napok kezdetén. Elég volna csak néhány költeményre hivatkoznom, mely, mint titkos fájdalom, sajgott keresztűl az ország egyik szélétől a másikig; noha a hatás eszközei nem valának a költészet határain kívülről szedve. A »babyloni vizek« elégiája volt ez...” - olvasható a Bulcsú Károly költeményeiről írt kritikájában (1860). Ugyanitt azért bírálja a népies irányzattal szembeforduló Bulcsút, mert a petőfieskedőket nem lehet meghaladni úgy, hogy visszatérünk a Petőfi előtti költészethez, negligálva Petőfi és a Petőfi utáni költészet eredményeit.
55. Már 1847-ben hazafias feladatként tűzi maga elé, hogy eposzokat fog írni. Az ötvenes években azután, a Toldi-trilógia középső részével való kísérletezés ideiglenes csődje és A nagyidai cigányok ironikus útja egyaránt a Vergilius-Tasso-féle eposzmodell használhatatlanságát jelentették számára. Ekkor vette elő korábbi tervei közül a honfoglalási eposzt, majd - egyfajta válaszként az önkényuralomra - a hunok és germánok örökös párharcát megjelenítő hun-magyar mondakör eposzi feldolgozását. A tervezett Csaba-trilógiából csak az első rész, a végső változatban a Buda halála címet viselő eposz született meg, amit Arany millió gondja és munkája mellett is befejezett.
88.duzma: duzzadt.