- Arany János -
1847-ben Arany kísérletezik a lirizált kisepika megteremtésével is. Kísérletei közé tartozik A rab gólya (1847), melyben a rab madár hagyományos allegóriáját a kiszolgáltatottság lélekállapotként való ábrázolásává fejleszti. Lépést tesz az egyjelentésű allegóriától a sokjelentésű jelkép teremtése felé, s közben későbbi balladáinak statikusabb (mert líraibb) előzményét teremti meg.
1848–49-ben néhány közéleti helyzetdalt ír (pl. Nemzetőr-dal, 1848), de egyikükkel sem hoz létre jelentékeny esztétikai értéket, mivel a közösségi hangnem távol áll szubjektív líraiságától.
Szemléletének belső ellentmondásaira, vívódásaira jellemző, hogy a bukott forradalmat kétféleképpen értékeli: elégikusan és ironikusan. A Letészem a lantot (1850) a Világos előtti elégikus hangnem egyenes folytatása. Két létállapotot szembesít benne a költő: az értékben gazdag múltat és az értékszegény jelent. Érdemes e költeményt összevetni Vörösmarty nagy apokaliptikus látomásával, az Előszóval.
Arany „az anakreóni költői önreflexió toposzát, vagyis a lant letételét használja fel a Petőfivel közösen vállalt aranykori költőélet és a jelenlegi kétségbeesés és magány ellentételezésére” (Szörényi László). Ezt a gondolatot fejleszti tovább az Ősszel című versében (1850), amelyben a romantikusoknak kedves, Petőfi által is felhasznált, Homérosz-Osszián ellentétet dolgozza fel a hajdani költői ábrándok és a nemzetvesztés fölött borongó bárd szembeállítására. A görög és a kelta világ, Dél és Észak, antikvitás és újkor ellentéte – a magyar szabadságharc siratásán túl – a nagy történelmi korszakváltás jelképévé válik, mint ahogy az ősz a rezignáltan szemlélt, a harmonikus életet kizáró modern kor szimbólumává.
A forradalom ironikus értékelését A nagyidai cigányokból ismerhetjük meg. A nagyidai cigányok arra enged következtetni, hogy Arany a magyar liberális nemesség álláspontjával rokonszenvezett: nem a forradalmi átalakulásban, hanem a lassú, szerves fejlődésben hitt. Ezért tartotta álmodozónak még Kossuthot is. S a szellemi rokonságot visszaigazolta maga Kemény is, akinek érdeklődését Arany életműve iránt A nagyidai cigányok keltette fel. A költemény művészi sikere elsősorban onnan származik, hogy a vígeposz műfajából eredő kevert hangnemet, a groteszk költőietlenítést nagy nyelvi leleménnyel valósítja meg, mindvégig a várhatót leromboló mondatszerkezeteket használ. A nagyidai cigányok 1852-ben önálló kötetként jelent meg, s a kritika teljes értetlenséggel fogadta. Aranynak kedvét szegték a negatív kritikák, s arra hivatkozott, hogy A nagyidai cigányok csupán „a pessimismus nyelvöltögetése”. Arany úgy gondolta, hogy a pesszimista megközelítés is megengedhető, amivel enyhített azon a világnézeti kötöttségen, amit a korabeli – általa is osztott – közfelfogás, a „kiengesztelődés”-hez, pozitív végkifejlethez ragaszkodó normatudat előírt. Alighanem ugyanez motiválta Arany humorfelfogását is, amelyet legpontosabban az 1850-es évek derekán írt Széptani jegyzetekben fejtett ki.
23. Ironikus szatírájának világképe sokat köszönhet a kortárs regényíró, Kemény Zsigmond Forradalom után című, 1850-ben kiadott röpiratának, melyben a szerző 1848-1849 tényleges ellentmondásait nagyította fel.
46. Pl. „Ló, három, szilajok, valamint a csiga, / ... / Dicsőségük nem fér papirosomra: / Nohát nem is bántom. (...) S rohan a cigány, de előbb hátat fordít. (...) Lenyakazva egymást, szépen megbékéltek. / F...e nép a cigány: megölné az apját, / Mert nem néz a’ senkit, - igaz, hogy nem is lát.”
47. Toldy Ferenc a Toldi középső részét várta volna Aranytól, nem egy olyan művet, amely szerinte még csak nem is fonákja a hőskölteménynek, „szomorú aberratiója egy ritka szép léleknek”. Jellemző, hogy Vörösmarty viszont szerette. Eötvös József és Csengery Antal, az ekkor még csak formálódó „irodalmi Deák-párt” reprezentatív tagjainak figyelmét is e mű irányítja Aranyra mint a példává emelhető nemzeti költő lehetőségére ( s később ők teremtik meg az egzisztenciális föltételeit annak, hogy Arany Pestre költözhessen). Arany viszont, akinek kedvét szegték a negatív kritikák, sokáig vissza-visszatért iróniájának igazolására. Barátjának, Szilágyi Istvánnal 1853-ban azt írta A nagyidai cigányokról, hogy az „semmi egyéb, mint a pessimismus nyelvöltögetése. E szempontból lehetett volna méltányolni, ha ugyan magát e szempontot méltányolni lehet.” Bár az utolsó félmondat feltételes módot használ, nem kétséges, hogy megengedi a pesszimista megközelítést, amivel enyhített azon a világnézeti kötöttségen, amit a korabeli - Arany által is osztott - közfelfogás, a „kiengesztelődés”-hez, pozitív végkifejlethez ragaszkodó normatudat előírt.
48. „A komikus író nevet a világ bohóságain... a szatirikus csúffá teszi azokat, hogy térjenek eszökre. A os író mély fájdalmat érez a világ romlásán, de nem lévén reménye javítani, kétségbeesetten kacag önmaga és a világ felett.” A „humoros” fogalma voltaképpen iróniát jelöl, de olyan iróniát, amely elégikus hangoltságú: „... csak álarcát viseli a nevetségesnek. Alapjában véve fönséges. Nevetséges álarcában rejtezett sírás. Élesen különbözik mind a szatírától, mind a komikumtól... A szatíra javítani akar; a humor a fájdalomból ered.”
87.aberratiója: beteges torzulása.