- Arany János -
A két évre tervezett hivatalvállalásból tizenkét esztendő lett. Ebben szerepet játszott a magánéletében őt ért csapássorozat is. A hetvenes években ismét sokat betegeskedett, ami végképp emberkerülővé tette. Élete egyre szűkebb körben mozgott: főtitkári lakása az Akadémia épületében volt, ha szabadba vágyott, a Városligetet kereste föl, nyarait a gyógyfűrdőiről nevezetes Karlsbadban töltötte.
„Jegyzőség, professzorság, szerkesztés, titkárság – mind egy egész embert kíván; napról napra elfoglal, nyűgöz, bosszant, lelket öl. Mi marad aztán poétáskodni?” – írta Tompának még 1866-ban. De nemcsak erről volt szó. Az, hogy a Buda halála inkább udvarias, mint meleg fogadtatása és lapszerkesztői kudarca után hallgatott el költőként, kétségeket ébreszt az iránt, amivel maga Arany indokolta elhallgatását (ő ugyanis leánya halálára és hivatali elfoglaltságára hivatkozott. Valójában a korábban hitt mandátuma vált kérdésessé számára. S még inkább fölöslegesnek hitte a nemzeti költő szerepét a kiegyezést követően, a mohó gazdagodás és panamák korában, amikor a kiegyezést megkötő Deák Ferenc és köre is hirtelen légüres térben találta magát, teljesen elszigetelődve. 1867-ben, a király megkoronázásakor a legmagasabb kitüntetéssel, a Szent István-rend keresztjével tüntették ki (amellyel, ha kéri, báróság járt volna). Eötvös József kultuszminiszternek személyesen kellett győzködnie a rendjelet elfogadni nem akaró költőt, hogy az elutasítással a kiegyezést kérdőjelezné meg, a nemzeti literatúra jövőbeli lehetőségeit veszélyeztetné s őt magát is kompromittálná.
A költőként elhallgató Arany a fordításban keresett kárpótlást. Ekkor fejezte be Shakespeare Hamletjének és János királyának átültetését, s 1870 és 1873 között elkészült a teljes magyar nyelvű Arisztophanésszal. Németh László találó megfigyelése, hogy a „költői féktelenség” vonzhatta a beteg, fáradt, korán öregedő költőt a szabadszájú, kíméletlenül őszinte klasszikushoz, akinek komikus művészete fölidézhette benne a debreceni diáktréfák és a nagykőrösi férfitársaság emlékét. Kerényi Ferenc joggal állapítja meg, hogy Arisztophanészt Az elveszett alkotmány és A nagyidai cigányok költője fordította, s nem véletlen, hogy az 1877-ben elkészült Bolond Istók második énekébe ifjúkorának olyan, korábban szégyellt epizódjait foglalta bele Arany, mint amilyen az 1836-os színészkaland volt.
1877-ben, amikor sokadszori kísérlet után végre visszavonulhatott a főtitkári székből, s hivatalát lerakta, újra megszólalt költőként. Immár magának szánta verseit – így született meg az Őszikék cím alatt összefoglalt ciklus, a híres „Kapcsos Könyv”-be bejegyzett lírai darabok (Epilogus, Tamburás öreg úr, Mindvégig), életképek és balladák (Híd-avatás, Vörös Rébék) páratlanul szép gyűjteménye. A versekből csak néhányat publikált Arany – azokat is úgy kellett kikönyörögniük tőle a lapszerkesztőknek – s nem fogadott el értük honoráriumot.
1879-ben több évtizedes küzdelmére tett pontot a Toldi-trilógia középső részének, a Toldi szerelmének befejezésével. Úgy érezte: nagyon megkésett vele; a közönség ízlése időközben nagyon megváltozhatott. A Toldi szerelmét saját költségén engedte csak kinyomtatni, kis példányszámban. Szerette volna más töredékeit is befejezéshez juttatni, 1881-ben a Csaba királyfi két énekével készült el, holott már évek óta olvasni se látott. Petőfi szobrának felavatására már nem mehetett el, 1882. október 22-én hunyt el. Öregkori vallomásai aggastyánt sejtetnek, holott csak 65. esztendejét töltötte be.
29. Ezért nem állt kötélnek akkor sem, amikor a budapesti egyetem felajánlotta neki Toldy Ferenc megüresedett irodalomtörténeti tanszékét.
30. Arany 1865-től titkár, 1870-től főtitkár.
31. „Az idegenség és magány ennek a polgárosodásnak közepette akkor lett számára aztán menthetetlenül világossá és véglegessé - írja Németh G. Béla -, midőn 1867-ben a nemzeti függetlenség nagyrészt helyreállt, s létrejött a kettős Monarchia a maga álliberális, félpolgári-félfeudális világával. Ez a világ neki, a »herderi-vergiliusi« nemzeti epikusnak többé megbízást nem tudott adni... A Magyar Akadémia főtitkári munkájába temetkezett, s a teljes Arisztophanész hangulatban, jelentésben és formában egyaránt hű tolmácsolásába. Mondják, Arisztophanésszel felelt korára.”
32. „Járnak hozzám méltóságok, / Kötik rám a méltóságot: / »Megbocsásson méltóságtok, / Nem érzek rá méltóságot.«” - írja Arany a nagy esetet megörökítő tizenegy ironikus epigrammája („mondacs”-a) egyikében. Hatvany Lajos 1909-ben Gyulai Pál estéje címmel írt emlékezésében számos eseményt, adomát, jellemzést elevenített föl abból, amit Gyulaitól hallott. „Nagyon könnyen sértődött - mondta Gyulai Aranyról -, mert csak látszatra volt szerény. Igazában nagyon önérzetes volt, 1867-ben nemzeti segélyt akartak neki adni. Az eszmét Horváth Mihály pendítette s őt is küldte Eötvös József, a kultuszminiszter, Aranyhoz, hogy tudtára adassék a dolog: - Tudok én még dolgozni. Nem fogadom el. Csak felrónák nekem annak idején, hogy kegyelemből élek. Keserű a nemzet pénze.”
33. „Nem azért, mert volt már ideje, hanem azért, mert nem volt már hivatala. »Szabad« volt immár, nem volt megbízatása. A klasszikusok erkölcsi tanítványa, a puritán parasztból lett »polgár«, a mandátumos ember, a nagy lélekismerő tudta, hogy a halál és »szabadság« kettős szorításában csak a »munka« védheti meg.” (Németh G. Béla)
34. „Családjára 105 000 forintnyi vagyont hagyott, nem kellett nélkülözniük. Ránk többet hagyományozott: életművét.” (Kerényi Ferenc)