- Arany János -
Arany csak messziről adózhatott elismeréssel barátjának a pesti forradalomban játszott szerepéért. Ahogy Petőfi, ő sem került be az első népképviseleti országgyűlésbe: korteskedés híján alulmaradt a vármegyei főjegyző ellenében. 1848 áprilisában írt és azon nyomban megzenésített Nemzetőr-dala ponyván is megjelent. Petőfi rábeszélésére elvállalta A nép barátja című néplap szerkesztőtársi feladatkörét Vas Gereben mellett, a tényleges szerkesztésbe azonban Szalontáról nem folyhatott bele, s elégedetlen volt a lap színvonalával is. Azt tervezte, hogy maga indít néplapot, Népszabadság címmel. 1848 novemberében két hétig táborba szállt a szalontai nemzetőrökkel Arad védelmében. 1849 májusában állást vállalt a belügyminisztériumban, követte a kormányt Debrecenből Pestre. Az orosz csapatok bevonulását követően néhány napig bujdosásra adta fejét, s utána még hónapokig várta letartóztatását.
Anyagi helyzete kétségbeejtő volt. Állását, szolgálati lakását elvesztette; Kossuth-bankóit, melyekbe ingóságai értékét fektette, maga dobta tűzbe. Az irodalmi élet korábbi nyilvánossága is összeomlott, így erre sem számíthatott. Petőfiről nem volt semmi híre, s ahogy múltak a hónapok, egyre bizonyosabbá vált, hogy nincs az élők sorában. 1851-ben Arany előbb néhány hónapig a Tisza család geszti kastélyában nevelősködik, majd 1851. október 15-től tanárként helyezkedik el a nagykőrösi református gimnáziumban (1853-tól főgimnáziumban).
Tanári teendőit éppoly lelkiismeretesen látta el, mint korábban a városi hivatalát. Nagykőrös mégsem elégítette – nem is elégíthette – ki maradéktalanul. Biztosította ugyan családja megélhetését, de nem adta meg Aranynak azt a „független nyugalmat”, amire az Epilogus (1877) tanúsága szerint egész életében vágyott. Ekkor már a költői tevékenység is hozzátartozott „megbizatásaihoz” – a bukott forradalom árnyékában, Petőfit elveszítve nehéz is lett volna elhárítania a „nemzeti költő” mandátumát. Nagykőrösi elzártsága nem kedvezett az irodalmi életben való részvételnek; „pestezhetném” – írta félig tréfásan egyik levelében. Kedélyét sűrű betegeskedése is nyomasztotta.
Szemléletének belső ellentmondásaira, vívódásaira jellemző, hogy a bukott forradalmat kétféleképpen értékeli: elégikusan (Letészem a lantot, 1850) és ironikusan (A nagyidai cigányok, 1851). Az utóbbi mű arra enged következtetni, hogy Arany a magyar liberális nemesség álláspontjával rokonszenvezett: nem a forradalmi átalakulásban, hanem a lassú, szerves fejlődésben hitt. Ezért tartotta álmodozónak még Kossuthot is. 1857-ben elhárította magától a kétes megtiszteltetést, hogy üdvözlő verssel köszöntse a császári párt magyarországi látogatása alkalmából – helyette megírta A walesi bárdok című „ó-angol balladá”-t, amelyet (átdolgozva) az újabb önkényuralmi időszak idején, 1863-ban publikált. Idegenül érezte magát az ötvenes évek jelenében is, amikor a felgyorsuló kapitalista fejlődés a magyarság kirekesztése mellett történt. Bach bürokrata hivatalnokrendszere kitörölte a személyes jellegű emberi kapcsolatokat, gépezet részeivé alacsonyította az állampolgárokat, s nyílt önzésre késztette az egyént. A Kertben című vers (1851) már az így előállt fásult közhangulatnak és részvétlen magatartásnak az ábrázolása.
S talán éppen e negatív momentumok halmozódása váltotta ki Aranyból művészetének felívelését, lírájának első virágkorát. Elégia és irónia kettőssége jellemzi verseit (Családi kör, Kertben, 1851, Visszatekintés, 1852, A lejtőn, 1857), a vívódás és a bűnhődés lélekállapota kerül tragikus környezetbe balladáiban is (V. László, Ágnes asszony, 1853, A walesi bárdok, Szondi két apródja, 1856), amelyek történelmi tárgyuk ellenére is a jelenhez szólnak, s mivel az igazság érvényre jutását hirdetik, a kortársak lelkesítő példázatként olvasták. A korszakot lezáró nagy vers, Az örök zsidó (1860) pedig az elégikus líra és a tragikus ballada ötvözete. Arany 1854-ben publikálja a Toldi estéjét, 1856-ban a Kisebb költeményeket. A Toldi estéje első változatát átigazította, tudatosan távolodott el benne a Toldi naiv népiességétől: „Szeretem a nemzeti költészetet – írta már 1847-ben Szilágyi Istvánnak –; a népiesség köntösében még most, később majd pusztán”. A kortársak a művet mégis a Toldi közvetlen folytatásának látták. Ugyanakkor minthogy változatlanul az epikus költőt szerették és keresték Aranyban, líráját nem méltatták kellő figyelemre. Értekező prózájának is első nagy korszaka ez, elméleti és történeti kérdésekkel egyaránt szívesen foglalkozik (Naiv eposzunk, Bánk bán-tanulmányok, 1858, Zrinyi és Tasso, 1859 – az utóbbi akadémiai székfoglalója).
21. Toldy Ferenc tankönyvként használt irodalomtörténeti munkáit a saját, kortársakról írt jegyzeteivel egészítette ki, a középpontban Petőfi költészetével. Az irodalomelmélet oktatásához Széptani jegyzeteket készített. Diáklapokkal pótolta a betiltott önképzőköri tevékenységet; a gimnázium értesítője számára írta meg 1854-ben nagy tanulmányát A magyar nemzeti versidomról (amely 1856-ban jelent meg először).
22. Fiatalkori tüdőbaja 1853 táján kiújult, 1846 óta pedig az epekőbetegség egy ritka fajtájától is szenvedett, amely egy pohár bor vagy egy csésze tea után is rohammal járhatott. Fülzúgás, fejfájás, fokozódó rövidlátás keserítette tovább életét, nemritkán tartósabb depresszióra kárhoztatva őt.
23. Ironikus szatírájának világképe sokat köszönhet a kortárs regényíró, Kemény Zsigmond Forradalom után című, 1850-ben kiadott röpiratának, melyben a szerző 1848-1849 tényleges ellentmondásait nagyította fel.
24. Erdélyi János a kisszámú kivétel egyike, de ő is a Kisebb költeményekről írt bírálatában épp a legszebb verseket dorgálta meg a bennük érvényesülő „világfájdalom” miatt, amiről az volt a véleménye, hogy „eszköz legyen, ne cél. Tapodtassék el, mint a sárkány Szent György által, hogy megjelenhessék a győző feje körül a glória”.