- Arany János -
1845 nyarán a Bihar vármegyei tisztújítás erőszakos cselekményei megmozgatták az egész magyar közvéleményt. Az elhíresült eseményeket Jókai Mór még évtizedekkel később is jónak látta beilleszteni A kőszívű ember fiai című regényébe (1869); Arany János pedig – fölháborodva a történteken (Szilágyihoz írt levelében „cannibalizmus”-ként aposztrofálta „a kortesség rút szenvedélyét, mely a félbarmok között dúl”) – friss melegében megírta Az elveszett alkotmány című komikus eposzát (1845). Aranyt nemcsak a konzervatívok fellépése tölti el keserűséggel, a szabadelvűekben is csalódik. Mint utóbb megvallotta önéletrajzi írásában, „minden előzetes terv nélkül” fogott hozzá művéhez. Később, 1867-ben, a kompozícióra, formatökélyre sokat adó, érett költő már csak hümmögve vette föl Az elveszett alkotmányt összes művei közé.
1845-ben viszont, Szilágyi ösztökélésére és minthogy a kitűzött díj is csábította, nem kis tusakodás után végül Arany beküldte művét a Kisfaludy Társaság vígeposz készítésére kiírt pályázatára. El is nyerte a díjat, de a három bíráló közül Vörösmarty Mihály csak fenntartással nevezi az ő művét a legjobbnak, s azt találja mondani róla: „nyelv, verselés olyan, mintha irodalmunk vaskorát élnők”. Az olvasóközönség Arany János nevét mégsem költőként ismerte meg, hanem az Életképekben 1846-ban megjelent romantikus novellák írójaként, Az elveszett alkotmány ugyanis csak 1849-ben látott nyomdafestéket.
A Kisfaludy Társaságnak ugyanazon az 1846. február 4-i ülésén, ahol felbontották a jeligés borítékokat, s kiderült a pályázatnyertes vígeposz szerzőjének neve, döntöttek a következő pályázat témájáról. Olyan „költői beszély”-t kértek a pályázóktól, melynek hőse „valamely, a nép ajkán élő történeti személy, pl. Mátyás király, Toldi Miklós, Kádár vitéz stb.” Ezt a pályázatot Erdélyi János, a népiesség magyar elméletírója készítette elő, alighanem az ő utasítására vették fel a követelmények közé azt, hogy „forma és szellem népies legyen”. Arany igyekezett okulni Vörösmarty bírálatából, s a János vitéz példáját követve írta meg Toldi című elbeszélő költeményét (1846). Ezúttal már egyöntetű elismeréssel nyerte meg a pályázatot, s a bíráló bizottság a jutalmul felajánlott tizenöt aranyat húsz aranyra emelte fel.
A Toldi írói körökben általános bámulatot keltett. A legtöbbet azonban Petőfi elismerése és barátsága jelentette Arany számára. Levelezésük jelentős kor- és irodalomtörténeti dokumentum, éles fényt vet kettejük művészi céljaira. Petőfi a Toldiban saját népiesség-felfogásának követésére ismert rá, s tulajdonképpen ő tudatosította ezt Aranyban is. Petőfinek „népi sarjadék”-ként mutatkozik be, s ekkortól ír a „nép költőjé”-nek hivatástudatával. A mindössze két és fél évet megért barátságuk a világirodalom nagy barátságai közé tartozik. Petőfi a magyar irodalmi élet legfontosabb kérdéseinek közepébe emelte Aranyt, műhelyproblémák együttes végiggondolására, elképzeléseinek pontos megfogalmazására késztette, munkára serkentette – tekintélyével, vitalitásával erőt adott Aranynak ahhoz, hogy leküzdje súlyos kétségeit, eredendő bizonytalanságát. Az 1847-es év gazdag költői termése és műfaji változatossága mutatja a gyógymód eredményességét.
Petőfinek is szüksége volt Arany barátságára: olyan eszmetársra talált benne, aki alkatának és talentumának eltérő vonásai miatt nem volt kijátszható ellene. Az 1846-ban alapított érdekvédelmi szövetség, a Tízek Társasága hamar felbomlott, s Petőfi máris meghirdette az Arannyal és Tompával együtt alakított „népies triászt” – ugyancsak szövetséget a konzervatív kritika ellenében, amely éppen 1847 tavaszán lendült támadásba, Petőfi Összes költeményeinek megjelenését követően. Bár ez a csoportosulás sem tartott sokáig, Arany értő szavaira és bátorítására ezután is bizton számíthatott. Amikor feleségül vette Szendrey Júliát, 1847 októberében útba ejtette Arany szalontai házát; 1849 januárjától májusáig (Petőfi katonai szolgálata idején) Arany adott otthont családjának.
13. „Én magam most is szabadelvű vagyok - írja Szilágyinak 1845. augusztus 1-i levelében -, de fájdalmasan hat rám érezni, hogy nincs e megyében elvrokonom. Meglehet, nekem különös fogalmaim vannak a szabadelvűségről.”
14. Nem ismerhette Eötvös regényét, A falu jegyzőjét (amely 1845 novemberében jelent meg); „a darab eredetileg nem volt a nagyközönség elé szánva, csak magán időtöltésül kezdék abba, hogy kiöntsem bosszúságomat, mire más terem nemigen volt, nem tartozván a kiváltságos osztályhoz”.
15. Vörösmarty véleménye nem volt igaztalan: Az elveszett alkotmány hexameterei inkább hasonlítanak a Lúdas Matyi, mint a Zalán futása verselésére, Arany nyelve nem tükrözi a romantikus stílusfordulat eredményeit.
16. Erdélyi János véleményében kiemelte: Arany „a népi és művelt költő tulajdonait a legfényesebb sikerrel tudá egyesíteni”. Vörösmarty pedig a következőket írta: „A beküldött munkák között kétségtelenül Toldit (4. sz.) illeti az elsőség. A kifejezések ősi egyszerűsége mellett a világos szerkezet, nagyszabású és sok bensőséggel bíró jellemek, a tisztán és következetesen népies előadás jóval fölül emelik a többi pályaírókon.”
17. Eötvös József azt mondta: mindent odaadna érte, amit valaha írt és írni fog; Tompa Mihály, aki maga is indult a Kisfaludy Társaság pályázatán, s hátrább szorult, „örök életű költemény”-nek nevezte Aranyhoz írt levelében. 1848. január 12-én a Kisfaludy Társaság tagjának választja Aranyt. (Ugyanakkor igen jellemző, hogy amikor Szalontán nyilvánosan fel akarták olvastatni a Toldit, Arany nem engedte, mert - mint azt Szilágyihoz írt leveléből tudjuk - tartott az ottani kritikától, „ahol János vitézre elmondják: az is bolond, aki az ilyet kinyomja”.
35. A Toldi kéziratát olvasva, 1847 februárjában, azon melegében levelet írt Arany Jánoshoz, s ebben kifejtette, hogy „Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század föladata, ezt kivívni célja minden nemes kebelnek, ki megsokalta már látni, mint mártírkodnak milliók, hogy egy pár ezren henyélhessenek és élvezzenek. Égbe a népet, pokolba az arisztokráciát!” (Tompa Mihállyal megpróbáltak „költői triumvirátust” is alkotni, de ez nem igazán működött.)
18. Petőfi elesett a szabadságharcban, Arany pedig viszonylag magas kort ért meg. Az utókor, érthetően, a későbbi események fényében hajlamos megítélni kettejük kapcsolatát. Németh G. Béla számos értelmező véleményével összhangban állapítja meg, hogy „... személyiségüket is oly mély különbségek választották el, hogy a nagy weimari barátpár különbségei sem lehettek mélyebbek. Petőfi egy egyértelmű boldog történelmi pillanat címszereplője, kezdeményező aktora volt, Arany egy átmeneti, választó, de választást alig hagyó hamleti kor visszarezgő, megszenvedő médiuma. Petőfi kapta a századközép ajándékát: a biztonságérzetet, Arany átkát: a bizonytalanságot. Petőfinek a nemzeti kérdés például csak hatalmas fölhajtóerejét mutatta meg, neki csak lekötő súlyát. Petőfinek »magától értetődő« volt az alkotás, öröm; (schilleri értelemben:) »naiv« költő. Aranynak keserves munka, kötelesség, fejzúgás; ő »szentimentálisnak« kényszerült lenni. Petőfi a szabadság szuverén gyermeke volt, ő minden lépését ellentétes kötöttségek hámjában tette meg. »Forradalom előtti« az egyik, »forradalom utáni« a másik.” Csakhogy barátságuk idején még mindketten „forradalom előttiek”, illetve „alattiak” voltak; Arany csaknem minden döntő kérdésben osztotta Petőfi álláspontját.
19. A Toldi után szinte folyamatos lendülettel vágott bele a Toldi estéjébe, emellett írt verses népmesét (Rózsa és Ibolya), allegóriát (A rab gólya), életképet (A szegény jobbágy), balladát (A varró leányok) és románcot (A méh románca) - valamennyit a népiesség keretein belül.
563.nagy weimari barátpár: Goethe és Schiller.