- Arany János -
Arany János 1817. március 2-án született Bihar megyének ma Romániához tartozó, Nagyszalonta nevű községében. Apja, Arany György olyan családból származott, amely Bocskaitól kapta a nemességet, a hajdúk letelepítésekor. Arany János születésekor Arany György és Megyeri Sára már egyáltalán nem fiatal. János leánytestvére asszony, a többi gyerek pedig halott, amikor ő születik. A hajlott korú szülők minden tőlük telhetőt megadnak kései gyermeküknek, aki részint lelki alkata révén, részint a féltő gondoskodás következében zárkózott, túlzottan érzékeny s magába forduló lesz. Szüleitől tanul írni-olvasni, s apjától hall először a hajdúság mondáiból, melyek előkészítik későbbi érdeklődését a történeti epika iránt. Sokat olvas (Szalontán csodagyereknek számít), főleg XVII–XVIII. századi műveket. A régi magyar nyelv annyira mélyen hat rá, hogy később sokáig idegenkedik a nyelvújítástól és a romantikától.
Előrehaladott koruk s szegénységük miatt a szülők hamarosan rászorulnak fiuk támogatására. Tizennégy éves korában Arany „praeceptori”, azaz segédtanítói állást szerzett. Keresményeiből félre tudott tenni annyit, hogy 1833 őszén beiratkozhatott a debreceni református kollégiumba. Ekkor már a kortárs magyar irodalmat ízelgette, németül és franciául kezdett tanulni. A második debreceni tanév a romantikus művészpályák esztendeje. Beállt színésznek, majd – amikor a debreceni társulat szétesett – vándorszínésznek. Új társulatával Máramarosszigetig jutott, ahol egy éjszaka álmában halottnak látta édesanyját. Másnap hazaindult gyalog Szalontára.
Otthon valóban szomorú helyzetet talált: távolléte alatt apja megvakult, édesanyja pedig néhány héttel hazaérkezése után meghalt. A színészkaland mély nyomot hagyott benne, még a Bolond Istók második énekében (1873) is felelevenítette.
Színészként kedvelte meg Shakespeare-t, ekkor figyelt fel a Bánk bánra is, melyet ebben az időben még sokan – köztük Széchenyi és Vörösmarty – elhibázottnak ítéltek. Ekkor kezdte foglalkoztatni művészet és erkölcs viszonya, s ez időben jutott arra a gondolatra, hogy a bűnhődésnek a lelkiismeret-furdalás a legkeményebb formája. Utólag a színészkalandot felszínes kitörési kísérletnek minősítette, s azzal magyarázta, hogy nem ismerte fel önmaga lassan kialakuló egyéniségét.
Szalontára való visszaérkezése után ennek értelmében lett parasztközössége értelmiségi vezetője, ügyintézője: segédtanító egy közeli helységben, majd „kis nótárius” (másodjegyző) szülőföldjén, az óriási faluban, Nagyszalontán. „Tékozló fiúként” megtérve mintha az ellenkező végletet akarta volna megvalósítani: a környezethez alkalmazkodást tűzte ki célul. Helybeli feleséget választott: Ercsey Juliannát, egy helybéli ügyvéd házasságon kívül született árváját. A másodjegyzői állással kétszobás szolgálati lakás is járt: erre már lehetett családot alapítani.
2. Pénze fogytán, a következő tavasszal elemi iskolai tanítóságot vállalt Kisújszálláson. Ott iskolaigazgatója, „rektora” Török Pál volt, aki könyvtárát is megnyitotta előtte. (1882-ben ő temette a költőt, immár a református egyház szuperintendenseként.) 1835 tavaszán Arany visszatért Debrecenbe, megint csak egy évre.
3. „De én kalandos életpályáról ábrándoztam, unni kezdtem az iskolai egyhangúságot, hosszallani a pályát, majd festő, majd szobrász vágytam lenni, anélkül, hogy tudnám mint kezdjek hozzá; végre 1836 februárban önként, minden anyagi vagy erkölcsi kényszerítés nélkül odahagytam a kollégiumot, soha vissza nem térendő.”
4. „Nekem nem volt mit tennem. Haza öreg szüleimhez, kik belőlem papot vártak? Vissza a kollégiumba, honnan oly magas reményekkel távozám? Ez mindkettő lehetetlennek tetszett előttem.”
5. „Ki akart törni a hagyomány predesztinációjából. Kísérlete fatális csőddel végződött - állapítja meg Németh G. Béla Arany színész-epizódjáról. - Pár hónapos bolyongás után, a bizonytalanság anarchiájától megrettenve, céljatagadón, céljavesztetten, megalázottan kellett szülőhelyén közössége bocsánatát kérnie a tradíció szemszögéből oly kihívó és dőre, sértő és botor tettért. Petőfi, a hierarchián kívüli, a kötetlen, a »polgár«, a tudatában már az új rendben élő föl se vette a rendezetlenség szülte ily zűrzavart; belső biztonsága célt, a jövő rendjét vitte a rendezetlenségbe. Neki, a hagyomány százféle szálától kötöttnek, »paraszt«-nak pályameghatározó élménye lett. Vállalta ezután a pályát mindenkor, melyet a tradíció és hierarchia engedett neki. Aggódó figyelemmel, teljesítő elszánással fordult közössége »elvárásai« s ez elvárásokat összegező, kínált szerep felé. Mandátumos, feladatvállaló típus lett. Aki a mandátum védelmében akarja megteremteni biztonságát, függetlenségét, szabadságát, általa megalkotni erkölcsi személyiségét. Mandátumához akart hasonulni, s magához hasonítani mandátumát.”
6. „Árva voltál, én szegény: / Nem volt messze olyan össze- / illő pár e földtekén” - jellemezte helyzetüket a megismerkedésük 30. évfordulóján, 1869-ben írt Nőmhöz című töredékében.