- Ady Endre -
Ha a századelő korlátolt, de szabadelvű hagyományokat ápoló hivatalossága nem sokat tudott kezdeni Ady politikai költészetével, az ellenforradalmi korszak még annyit sem. Ám Ady magyar messiás-tudata és főként a háború idején fölerősödő nemzethalál víziója igencsak kapóra jött a háborús vereség, majd Trianon árnyékában. De a liberálisok, szabadkőművesek, zsidók és szocialisták körében folytatott bűnbak-kereső láz nem igazán tűrte meg Ady ez irányú kötődéseit. Első lépésben esztétikai szempontból gyöngének, legkevésbé „Adys”-nak kellett nyilvánítani politikai költészetét - ezt Szabó Dezső már 1919 tavaszán elkezdte, méghozzá A forradalmas Ady címmel publikált kis könyvecskéjében. Később pedig politikai irányvonalát kellett diszkvalifikálni; „politikailag teljesen analfabéta” - olvasható Szekfű Gyula Három nemzedékében (1920). Tehát tényleges politikai költészetétől és irányvonalától megfosztva vált politikai diskurzus szereplőjévé. Akár mulatságosnak is tekinthetők azok a bűvészmutatványok, ahogy Adyt a maga állította legfőbb ellenség-képpel, Tisza Istvánnal próbálták közös nevezőre hozni vagy ahogy zsidóbérencből előbb zsidók balekjává, majd áldozatává minősítették át.
S mivel az ellenforradalmi korszak hivatalossága csak félszívvel vállalta Adyt (annyira félszívvel, hogy 1927-ben Babits Mihálynak kellett megvédenie Ady Endre hazafiságát - A kettészakadt irodalom című vitairatában - Berzeviczy Albertnek, az Akadémia s mellette a Kisfaludy Társaság elnökének támadásával szemben), a népi írók mozgalma kapva-kapott rajta - a Szabó Dezső által adott Ady-képen alig módosítva. Az Ady-kultusz méreteit jól példázza, hogy 1928-ban (az ismert 1915-ös Ady-vers címét „kölcsönvéve”) Ifjú szívekben élek. A magyar fiatalság hitvallása Ady Endre költészetének történelmi tanulságai mellett címmel kis gyűjtemény jelent meg, amelyhez Szabó Dezső írt előszót és ahová (mások mellett) Féja Géza, Kodolányi János és Móricz Zsigmond adott lelkendező cikket, Makkai Sándor pedig a Magyar Fa sorsa című Ady-könyvéből egy fejezetet. „Akkor, amikor Adyból nagy nemzeti költőt kellett formálni - állapította meg utóbb Keresztury Dezső (1969) -, hazafiasan használható verseit válogatták össze. Becsülete tisztára mosdatásának eredménye volt öccsének rendkívül rossz életrajza. Sík Sándor tanulmányában majdnem katolikus lett; Makkai Sándor tanulmányában majdnem csak vallásos református.”
Ez ellen a kritikátlan kultusz ellen próbált föllépni Kosztolányi Dezső Az írástudatlanok árulása. Különvélemény Ady Endréről című, pamfletszerű írásával, amely A Toll 1919. július 14-i számában jelent meg és óriási vihart kavart. Kosztolányi mindenekelőtt Ady „messianizmusá”-t támadta. Kosztolányi írásának fogadtatása újabb bizonyítéka a kultusz virulásának. A hozzászólók túlnyomó része Ady védelmére sietett: nemcsak a Nyugat első nemzedékének nagyjai, de a fiatalabb nemzedékből is számosan, József Attilától Zilahy Lajosig, Féja Gézától Zsolt Béláig. Különösen fájt Kosztolányinak a hajdani barát, Babits elhatárolódása a vitában; úgy érezte, Babits nem állt ki egykor közösen vallott nézetük mellett. A Szabó Dezsőn nevelkedett Németh László viszont kevésnek találta Ady valóságos hatását.
Nagyon kevesen tudták magukat függetleníteni a kultusztól. Németh László előadásával csaknem egy időben jelent meg Szerb Antal Magyar irodalomtörténete (1934), amely először vállalkozott az életmű változásainak megrajzolására, s úttörő módon jelölte ki Ady mentalitásának, tájékozódásának legfőbb jellemzőit. Az ő érdeme az is, hogy Adyt integrálta a magyar irodalom történetének egészébe, s Vörösmarty mellett irodalmunk legnagyobb lírikusának ismerte el. Másik figyelemre méltó kivétel Keresztury Dezső nagyszerű esszéje, amit 1944-ben írt, Ady halálának 25. évfordulójára, s a magyar történelem újabb mélypontján próbált szembenézni Ady szerepével, súlyával.
Ám Kosztolányi nem elégszik meg azzal, hogy a maga világnézeti pozíciójából ironizáljon Adyé felett, s rámutasson a kultusz alapjainak ingatag voltára, hanem esztétikai szempontból is súlyos kifogásokat emel Ady költészete ellen: „Minden költőben van egy modor, melyet magára öltött... Természetes költő nincsen. A természetes költő az, aki nem ír. Az, aki ír, szükségszerűen alakoskodik, egyéniségét vetíti ki... A nagy költőknél ez a modor jóízű... Adynál ez a modor rosszízű. Rettegünk attól, hogy visszatérnek kedvelt lemezei. Zörögve jönnek elénk: a Mák, a Holnap, a Tegnapok, a szent Élet, a nagy Élet, a véres Élet, a bús Élet, az életes Élet, a Harcok és Hullások, a Bizonyok és Háthák, az új Krisztusok s a régi Krisztusok is. Ez már nem modor, hanem - érzés és gondolat híján - modorosság. Amint vallja, az életben kettő érdekelte igazán: ‘Csupán Politika és Szerelem.’ Szerelmi költeményeinek zöme beállított. Az Új versek elé ezt az ajánlást írta: ‘Ezek a versek mind-mind a Léda asszonyéi, aki kedvelte és akarta őket. Én el szoktam pusztítani verseimet, fogyó életem növő lázában, mély viharzásban, a poklok tüzében. Ennek a néhány versnek megkegyelmeztem. Engedtem őket életre jönni, és átnyújtom őket Léda asszonynak.’ Egy kissé vidékies trubadúr hangja ez. Ebben az édeskés lovagi formában udvarol, intézi szakadatlan vallomásait a nőkhöz... Érzelmesnek ritkán érzelmes. Annál gyakrabban érzelgős.”
63. 1934-ben méltatlankodva panaszolta fel, hogy „Adyt egyre ritkábban emlegetik, egyre kevésbé ismerik. Újabb költőinken alig érezzük nyomát, a műkedvelők közül csak a tájékozatlanabbak utánozgatják. (...) Mint a magyar gyomor, a magyar emlékezet is tökéletesen emészt; tizenöt évvel Ady halála után alig vesszük észre, hogy élt.” Az Ady melletti védőbeszédek aligha értek föl Németh szemében azzal a különleges szereppel amit ő tulajdonított Adynak, mindenekelőtt a Kisebbségben (1939) tanúsága szerint: a „törzsökös magyarság” irodalmi reprezentációjának megújítóját látta benne a modern korban - akkor, amikor a magyarság állítólag kisebbségbe szorult saját hazájában.
64. „Adyhoz nem közeledhetünk fenntartás nélküli önátadással” - szögezte le Keresztury. „Amit ő adott, eleinte alig volt más, mint az összegezés lendülete, a kimondott szó visszhangzó ereje, a fellépés merészsége: a botrány vállalása. (...) Mikor pályakezdő versei megjelentek, modern, nyugatos, dekadens költőként ünnepelték, mikor sírjába szállt, a magyarság prófétájaként emelte fel sebzett szívét és véres szavait. Ahhoz, hogy valaki mindezt egymagában vállalni merje, Ady önbizalmával, merészségével és gyanútlanságával... kellett bírnia. (...) Ady azon kevesek közé tartozik, akik képesek voltak a magyarságnak vallásos, misztikus, transzcendens értelmezést adni.”
Tehát Keresztury is Ady költészetének legfőbb erejét vallásos-valláspótló magyarság-élményében látja, de nem mulasztja el hozzátenni: „Adynak mély vallásos megrendülései s elragadtatásai voltak; életéből és tanításából... hiányzik azonban a tevékeny vallás rétege, a hétköznap, a munka, az egyszerű embertömegek vallásossága. (...) A magyar nép és történelmi műveltség egésze éppolyan kevéssé fér el a »gyürközz János«, az »eltévedt lovas«, a honában bujdosóvá lett kuruc tragikus szimbólumaiban, mint a millennium hírhedt volgai lovasában. A teljes magyarság sokkal több is, más is, mint az a zord, tépett, nehézvérű, indulatos, barbár, Istentől megszállott nép, amely Ady művéből elénk lép.”
59. Amikor később, a húszas években Szabó Dezső Adyról írt szövegeit együtt jelentette meg, „megfeledkezett” erről az esszéjéről, alighanem az efféle megállapításai miatt: „Az egyházi monarchikus egység széttört mozaikjai ránganak egy új egység után, mely csakis egy egységes, senkit ki nem tagadó, legszélesebb harmóniát jelentő kommunizmus lesz”. Éppen az az érdekes Szabó Dezső 1919-es szövegében, hogy miközben Ady közösségi költő voltát hangsúlyozza, megszabadítja konkrét politikumától.
61. Akkor már filológiai szempontból megbízhatóbb az az 1941-ben kiadott kötet - a címe is sokatmondó: Az Ady-kultusz: magyar öngyilkosság! -, amelynek nyilas szerzői bírálták azon társaikat, akik nem átallják Ady Endrét „a zsidósággal egész életén át fenntartott szövetségből” mint prófétát „átlendíteni a nyilasok táborába”.