- Ady Endre -
Ady fellépése a századelőn egy nagy hagyománnyal dicsekvő és megújulásra képtelen népies ízléseszménnyel szemben történt, s érthető, hogy jelentékeny ellenállásba ütközött. De éppen a konzervatív fenyegetés tartotta össze a progresszió táborát, tompítva és leplezve a belső ellentéteket. A századelő reformnemzedéke, a Huszadik Század és a Nyugat köre teljes mellel felsorakozott mögé. Az irodalmi életben hívek és ellenfelek egyaránt őt ismerték el az új irányzat első emberének. De ő maga egyszemélyes irányzat, illetve mozgalom akart lenni. Büszkeségét sérti, hogy A Holnap többi - pályakezdő - költőjével együtt emlegetik az ő költői forradalmát. A magyar Pimodán egyik folytatásában hangot ad félelmének, hogy mint faltörő kost használják ki őt mások. Elégedetlen a Nyugat szerkesztőinek kompromisszumos törekvéseivel is. Mindez magyarázza, de nem teszi menthetővé, hogy a konzervatív Új Idők 1908. november 15-i számában A duk-duk affér címmel gúnyos-epés cikket jelentet meg, amelyben közvetlenül Hatvany Lajost és Ignotust - közeli barátait, híveit -, közvetve pedig saját táborát támadja meg.
Keresztury Dezső igen találóan jellemezte Ady személyiségét: „Vezér akart lenni, de a maga kegyelméből való egyeduralkodó; nem keresett mestereket, legfeljebb előfutárokat; nem jóbarátok, egyenrangú, megbecsült munkatársak társaságát gyűjtötte maga köré, hanem cimborákét, hunyász rajongókét, akiket azzal ütött lovaggá, hogy együtt borozott velük, elfogadta adójukat, s módot adott nekik, hogy róla írva magukat is ünnepeljék.”
Ady nemcsak első munkatársa volt a Nyugatnak, hanem példaképe, lobogója és reklámja is. 1909. június 1-én a folyóirat külön Ady-számot jelentetett meg, benne Ady önéletrajzával. Ám az ő vezér szerepét korántsem mindenki fogadta el, és személye megosztotta a Nyugat táborát is. A Kosztolányihoz közelálló Karinthy Frigyes például irodalmi paródiákban gúnyolta ki Ady modorosságát; igaz, másokkal sem bánt kesztyűs kézzel: hívek és ellenfelek egyaránt megkapták a magukét. A Nyugat táborán belüli feszültségek legismertebb példája az Ady és Kosztolányi közötti ellentét. A megosztottság azonban nem okozott különösebb gondot, hiszen éppen az eredetiség, a szellemi különbözőség volt a belépőjegy a Nyugatba (és nemcsak oda).
Ady ambícióját (a politikába való beleszólásra) sem elégítette ki a politikától magát tudatosan távol tartó Nyugat. Ő a régi és az új harcát nem kívánta korlátozni az irodalomra; tisztában volt vele, hogy a modern, városias kultúra meghonosítása a tét, s ez a magyar glóbusz mélyreható átalakítását jelenti. A legnagyobb botrányt Ady körül „magyar Ugar”-ról adott látlelete, nemzet-ostorozó kirohanásai keltették.
Jellemző, hogy Lukács Györgynek Adyban a forradalom dalnokát méltató bírálata (1909) a Nyugatban nem jelenhetett meg, s így azt a Huszadik Század hozta le. A progresszió kis köreiből kerültek ki politikai hívei - akik kevesen voltak, igaz, nem akárkik. Lukács György mellett Jászi Oszkár írta a legértőbb cikket (1914) Ady egyszerre irodalmi és irodalmon túli jelentőségéről. Ady örült a felé forduló figyelemnek és elismerésnek (Jászi Oszkárt pedig politikai vezérének tekintette), ugyanakkor - méltán-méltatlanul - úgy érezte: nagyobb formátumú ő annál, semhogy beleférne a magyar progresszió kis köreibe vagy akár a magyar progresszió egészébe. Mint egyszemélyes irányzat, illetve mozgalom akart mindent vagy majdnem mindent képviselni, amivel maga is hozzájárult „magányossága” későbbi mítoszának kialakításához.
55. Más kérdés, hogy az 1912-ben gyűjteményként kiadott Így írtok ti torzképei mintegy „humanizálták” és segítettek elfogadtatni az új irodalmat a szélesebb közvéleménnyel.
56. Kosztolányi éppen a Párizsba távozott Ady helyét kapta meg a Budapesti Napló szerkesztőségében, s a lap felváltva közölte vasárnaponként Ady és Kosztolányi verseit. Ady igazságtalanul elmarasztaló bírálatot írt Kosztolányi Dezső Négy fal között című verseskötetéről (1907), amely elsietett, egyenetlen színvonalú kötet ugyan, de mégiscsak az új nemzedék második jelentős teljesítménye - az Új versek után. Ady „irodalmi író”-nak nevezte Kosztolányit, holott ez inkább illett volna Babitsra, akit viszont Ady elfogadott, mivel őt kevésbé érezte vetélytársának. (Kosztolányi azután 1929-ben vett elégtételt, amikor pamfletet írt Ady messiás pózáról.)
57. Mindenesetre Ady meghatározó egyénisége kikerülhetetlenné tette, hogy jelentősebb pályatársai más utat keressenek maguknak. Babits már az első, Kosztolányi pedig A szegény kisgyermek panaszai című második kötetében (1910) kísérletezett expresszionista irányban; míg Babits a tárgyias és bölcseleti igényű líra, Kosztolányi az egységes versciklus, a gyerek álarcát felöltő, szerepjátszó költészet megteremtésére törekedett. Mellettük még Füst Milán bizonyult originális tehetségnek, aki Változtatnod nem lehet címmel megjelent első verseskötetében (1912) a drámai monológ műfajával kísérletezett.
58. Jászi a politikai-felvilágosító, Lukács pedig az etikai-vallásos szerepét hangsúlyozta. Jászi szinte tudományos pontossággal jelölte ki Ady gondolkodói-politikusi helyét, de költészetének tragikumát leegyszerűsítette, amikor visszavezette a magyar társadalom elmaradottságára, az úri Magyarország megátalkodottságára. Lukács viszont a személyiség tragikus helyzetére érzett rá, ugyanakkor túlságosan eloldotta azt bármifajta társadalmi kötöttségtől, amikor így fogalmazott: Ady „a forradalom nélküli magyar forradalmárok poétája... Mert Magyarországon a forradalom csak lelkiállapot... csak vágyódás, és annyira és oly kizárólag az, hogy nemcsak nem felel meg neki a valóságban semmi, de még mint képzelődésben sincsen benne semmi igazán megfogható...”