„Édesapánk már látta bennem a família becsületének restaurálóját - írja Ady. - Látta, mint végzem el kitüntetéssel a kálvinisták valamelyik jogakadémiáját, s mint választanak meg lelkesedéssel a mi nemes vármegyénk valamelyik járásának szolgabírójává.”

Ady teljes hévvel vetette bele magát az újságíráshoz akkor mintegy hivatásszerűen hozzátartozó bohém életvitelbe is, az állandó éjszakázás, mulatozás, a kávéházak, az orfeum és a nyilvánosház világába. Nem véletlen, hogy Nietzsche mellett és előtt a másik legfőbb példaképe: Heine. Az Egyház és a többi megkövesedett tekintély ellen sorompóba lépő lázadót tisztelte Heinében; rá hivatkozott, amikor az újságírókat a „szentlélek lovagjai”-nak nevezte. Hogy mit jelentett a századfordulón az újságíró ethosz és mit Heine, jól érzékelteti Molnár Ferenc 1901-es regényének, A gazdátlan csónak történetének egyik részlete.

A regény a modern újságíró-egzisztenciával próbál számot vetni, s hősét, Tarkovics Endrét, a tehetséges és lump újságírót úgy mutatja be, mint az egy személyben profán és hívő, cinikus és naiv Heinrich Heine szellemi utódát: „Tarkovics is imádta Heinét. Ha verset írt, szándékosan utánozta. Ennek az embernek a lelkét ez a hatalmas tehetségű csirkefogó nevelte, aki éppúgy, mint ő az életben, az egyik versében leköpte a szerelmet, pofon verte a tekintélyt, megcsiklandozta az isteneket és szívből kinevetett mindent, amit csak valaha szentnek vallott az emberiség, s a másikban egy tizenhat éves fiú tisztaságával sírva vallott szerelmet egy szűznek. Így élt Tarkovics, s így él az igazi újságírók legnagyobb része, amely talán nem is tudja, hogy utolsó csepp véréig a Heine nevelése.”

Már ekkor nagy reményeket fűzött a magyar szociáldemokráciához, de egyúttal bírálta is a nemzeti kérdés iránt mutatott közömbösségéért. 1903 májusában pedig Váradon túl is ismertté tette Ady nevét bátor kiállása a Huszadik Század köréhez tartozó, darwinizmusa miatt támadott Somló Bódog jogtudós mellett. Szerencséje volt: a századforduló liberális légkörében jóval nagyobb a politikai nyilvánosság, mint a megelőző vagy a későbbi korszakokban. Újságírói sikerei csak növelték öntudatát, és csakhamar Nagyváradot is kevésnek érezte.

1901-ben jelent meg az Egy kis séta című cikke a nagyváradi ún. „kanonok sor” „legmihasznább, legingyenélőbb” lakóiról, amiért a káptalan pert indított ellene, és Adyt háromnapi fogházra ítélték. A kormánypárti Szabadságtól átment az ellenzéki szellemű Nagyváradi Naplóhoz, s kialakította saját, „radikálisan liberális” álláspontját. Hirdette, hogy a liberalizmus megújítása a cél, s ezzel szegülnek szembe a kormánypártot megosztó konzervatív és a kormányon kívüli álhazafias erők. 1902-ben Ady így üdvözölte március 15-ét: „... nincs mit ünnepeljünk ... A haladás törvényei szerint már túl kellene lennünk az 1848-ik év márciusának a vívmányain is. Mi ellenben tűrjük, hogy ez az ország állandón 1847-nél tartson.”

Adél asszony művelt, érzékeny, büszke, szeszélyes és feltűnő jelenség, aki szabadon gondolkodik a szerelemről, de ragaszkodik házasságának kereteihez. A kölcsönös anyagi függés is együtt tartja férjével, aki ugyancsak bizalmába fogadja Adyt. Amikor kiújul a költő betegsége, s halálfélelem gyötri, Diósyék páratlan emberséggel ápolják és kezeltetik őt. A modern francia költészet ismeretébe Léda vezeti be a nyelvben még eléggé járatlan költőt, segít neki a Baudelaire- és a Rictus-versek fordításában is. Baudelaire s még inkább Verlaine ettől fogva hat ösztönző erőként költői hangjának megváltoztatására.

Bölöni Györgytől, közeli barátjától, a költő párizsi életének szemtanújától tudjuk, hogy Ady szokásaiban, életmódjában a „Fény városában” is falusi maradt: „Szerette megőrizni vidéki emlékeit, falusi voltát, földből jövő gyökereit. És mert örök falusi, ezért érdekelte elsősorban az ember... ezért üldögélt el órákig kocsmai asztaloknál különben jelentéktelen emberekkel, akikben felfedezett valami eredetiséget.”

Alighanem Szerb Antalnak sikerült elsőként megfejtenie Ady Párizs-élményének igazi indítékát: „Nem a francia szellem váltotta ki azt a mély megrázkódtatást, amit Ady számára Párizs jelentett. Párizs neki elsősorban a Nagyváros volt... A polgárosztály újonnan felszentelt bajnokát semmi sem igézte meg annyira, mint a nagyváros nagyvárosiassága. Ha a sors történetesen New Yorkba vetette volna, még fehérebben izzott volna lelkesedése az »embersűrűs gigászi vadon« iránt. És azután megfogta... ami a nem-latint mindig magával ragadja, ha a latin világgal először találkozik: az élet meghatározhatatlan könnyebbsége, édessége, szabadsága... Mint Goethe Rómában, Ady Párizsban szabadult meg északias-protestáns bátortalanságától. Itt vált világnézetté benne, hogy az élet szép, itt nőtt bátorsága vállalni önmagát fenntartás nélkül, hibáival együtt és bátorsága kimondani az új szavakat, új képeket, új ritmusokat... Párizs nem adott hozzá sokat, de önmagára ébresztette.”

E folyóirat az 1900-ban megalakult Társadalomtudományi Társaság szemléjeként indult, s igen felkészült, politikailag független értelmiségi csoport (Jászi Oszkár, Somló Bódog, Szabó Ervin és mások) igyekezett itt válaszokat találni a kor kihívásaira, kifejteni nézeteit a magyar társadalom legfontosabbnak ítélt problémáiról: az általános, titkos választójog és a földreform szükségességéről, a falusi egyke és a kivándorlás okairól, a nemzetiségi politikáról és a zsidókérdésről, a művészet és a társadalom ellentmondásos kapcsolatáról. Hatásuk kezdetben igen csekély; a „magyar Messiások” reménytelen helyzetét Ady pontosan látja, a progresszió táborának és a modern költőnek elszigeteltségét azonos állapotként, mintegy belső emigrációként éli meg.

Móricz Zsigmond a felszabadítóját látta Adyban: a Vér és arany kötetet egyetlen éjszaka alatt olvasta el s a megvilágosodás erejével hatott rá. Hatvany Lajos pedig a Huszadik Században publikálta hódoló vallomását „megtéréséről” Adyhoz.

Második francia útját a szakirodalom szembeállítja az elsővel: emigrációnak látja, míg a másikat „tanulmányút”-nak. De Ady már 1904-ben ezt írta Párizsban: „Szent Napkeletnek mártírja vagyok, / Aki enyhülést Nyugaton keres” (Egy párisi hajnalon), 1906 januárjában pedig (fél évvel a Páris, az én Bakonyom megírása előtt) az Új versek című kötetről a következőket mondta: „A modern magyar lelkek pedig fölkerekednek, s megenyhülnek Párisban, Rómában, Berlinben, másutt... Nagy a mi bűnünk, mert azok merünk lenni, amik vagyunk.”

1906 őszén lelkesen üdvözli a radikális értelmiségi szárny győzelmét a Társadalomtudományi Társaságban. 1907 elején pedig az Áchim András vezette parasztmegmozdulások hatására megírja első forradalmi verseit (Dózsa György unokája, január; Csák Máté földjén, május), melyek a szociáldemokrata Népszavában jelennek meg. Hittel vallja ekkor: „... a forradalmi megújulás kikerülhetetlen Magyarországon. Itt van már a csodálatos, áldott vihar az ő hírnökeivel, szent sirályaival. Társadalomban, politikában még csak a nyugtalanság sikoltoz. De irodalomban, művészetben, tudományban már itt van a villámtüzes bizonyosság.” (Válasz Tóth Bélának, 1907).

„Fiaim csak énekeljetek... / De legyen egy kis szemérmetek... / A magyar ember sohsem volt parázna. / S »alkotás« közben gondoljatok arra, / Hogy húgotok, anyátok is olvassa!”

„Természetesnek kell vennem, hogy a költő ismeri a Tiszát... Sok magyar vers énekel erről a folyóról. Mind reszkető, ábrándos szeretettel... Azért, amit Ady Endre ott meglát, Ady Endrének nem érdemes odamenni, vagy kínos ott lenni. Petőfinek testi-lelki gyönyör volt, amit a Tisza partján látni tudott... De volt-e valaha Ady Endre a Gangesz partján? Nem tudom, hogy lett volna... Mit gondol vajjon magában Ady Endre? Azt-e, hogy a Gangesz partján nincsen fokos, bamba, durva kéz és álombakó és a Tisza partján nem lehet nagy harangvirágot látni? Nem tudja Ady Endre, hogy a Gangesz partján néhány ezer angol ül zsarnokul sok millió bennszülöttön, kik közt a lepra és pestis és az éhhalál krónikusan pusztít és osztozik az angollal a zsarnokságban? Hej, micsoda úri nép, testben és lélekben a tiszamenti halász, csikós és földműves ez indus rabnéphez képest!”

A fekete zongora című versről (1907) ezeket a híressé-hírhedtté vált szavakat írja Ignotus: „Akasszanak fel, ha értem. De akasszanak fel, ha hat-hét irodalomban, melyet nyelvtudással megközelíthetni: sok vers akad ilyen egész értelmű, ilyen mellet és elmét betöltően teljes kicsengésű.” Ignotus nem azt akarta ezzel mondani, hogy Ady verseiben nincs értelem, hanem azt, hogy még a hangzásában („kicsengésében”) is van - tehát fogalmilag nem fejezhető ki maradéktalanul. De túlságosan kiélezve, szerencsétlenül fogalmazott. „Ignotus kritikája megvadította ellenségeimet” - panaszolja Ady Lédának.

„Nincs közöm az úgynevezett magyar modernekhez... Nevemben és mellettem egy csomó senki mozog, dúl-fúl, harcol és ír, akikhez semmi közöm” - határolja el magát a többiektől. A cikk megdöbbenést és zavart kelt, Juhász Gyula és Ady között pengeváltásra kerül sor, később azonban Ady visszakozik, és kiengesztelni próbálja barátait.

„Ady Endre erős tehetség. Ezúttal azonban rossz társaságba keveredett, reá nézve a legrosszabba: az adyendréskedők társaságába. A Holnap irodalmi hitvallása az, hogy utánozzák Adyt.”

Különbséget tett a szerinte „magyarul is tudó” Ignotus és Kaffka Margit, valamint a „magyarul nem tudó” Lukács György és Szomory Dezső között, Adynak pedig azt vetette szemére, hogy bár nagyon jól tud magyarul, de „ha bosszantani akarja ellenfeleit, oly csúful is, hogy idegenszerűségben s affektáltságban csak a budapesti korzó-stílus” múlja felül.

Amikor pedig egy 1912-es cikkében a „stíl-romantikus” nyugatosok költészettörténeti helyét kívánta tisztázni, Rusticus álnéven maga gróf Tisza István írt ellencikket, amelyben rendreutasította Horváth Jánost, amiért Adyt Vörösmartyval merte rokonítani.

Hitt a tehetség mindenhatóságában s nyitva akarta hagyni a Nyugat ajtaját az újabb és újabb művésznemzedékek előtt. Ő fedezte fel Babits Mihályt, Móricz Zsigmondot és Füst Milánt, 1911-ben pedig - a Nyugatot és Adyt pártfogoló - Hatvany Lajos javaslatával szemben (hogy részesítsék előnyben az ismert szerzőket s ezzel nagyobb közönséget nyerhetnek meg a Nyugat számára - a lapnak 800 előfizetője volt ekkor) Osvát kitartott korábbi gyakorlata mellett, vállalta a kísérletezéssel járó kockázatot. Az irodalmi vitára végül kettejük párbaja tette föl a pontot.

Jól példázza ezt Kiké legyen Budapest című cikke (1907): „Nem kellene Budapestről kisöpörni minden budapestit, csak ki kellene cserélni őket. Mágnásai, hivatalnokosított dzsentrije, gazdag zsidói, agyvelőtlen polgársága, hatalmas iparlovag-kasztja, írói és művészei például undorítók.”

Így pl. amikor 1912-ben szakított a Világgal, a Népszavába cikket írt ennek okáról, a Világ és az általa képviselt polgárság politikai gyávaságáról, megalkuvásáról, s cikkében (melynek címe: Bejelentés és rövid elmélkedés a magyar polgárságról) ilyen keserű-gúnyos megállapításokat tett: „Hiába, Magyarországon a polgárságot is úgy kell kinevezni, mint a tudományt, mint a nemzetiségi törvényt, mint az általános tankötelezettséget, mint ezer fundamentumtalan kulturális intézményt: nincs polgárságunk.”

Jászi kénytelen-kelletlen maga próbált intézményes hátteret teremteni platformjukhoz, Ady pedig követte Jászit, így lett tagja 1912-ben a szabadkőműves Martinovics páholynak, 1914-ben pedig (mint utóbb kiderült, a legszerencsétlenebb történelmi pillanatban) ő is ott bábáskodott a Polgári Radikális Párt alapításánál.

Ady életének legjellemzőbb színtere a kávéház mellett a kocsma; az Andrássy úti Három Holló vendéglő a kedvenc törzshelye, ahol napról napra folyik a dáridó, s valóságos fejedelemként veszi körül udvartartása - amiről Révész Bélától Fülep Lajosig számosan írtak, Krúdy Gyula egész könyvet szentelt „Ady Endre éjszakái”-nak.

Az apa, Boncza Miklós, régi erdélyi birtokos család sarja, Tisza-párti képviselő, Jókai-regénybe illő különc, aki unokahúgát vette feleségül. „Dekadens hajtás” - írja egy levelében Bertukáról Ady, talán ezért is találhatnak egymásra.

A liberálisok és a szociáldemokraták fellépnek ugyan a fenyegető háború ellen, de a hadüzenetet belenyugvással és azzal a reménnyel fogadják, hogy a háború végül a legreakciósabb európai hatalom, a cári Oroszország megdöntéséhez vezethet.

„Dunának, Oltnak egy a hangja” - hirdette már 1908-ban (Magyar jakobinus dala), mindenkor szót emelt a magyarok „ázsiai” nemzetiség-politikája ellen, tüntetően barátkozott román értelmiségiekkel. S most meg kell érnie, hogy a régi barát, a kitűnő költő, Octavian Goga (1881-1938) gyűlölködve uszít a magyarok ellen, és Erdély elszakítását sürgeti. Jogos önérzettel üzeni Bukarestbe: „Nem vagyok büszke arra, hogy magyar vagyok, de büszke vagyok, hogy ilyen tébolyító helyzetekben is megsegít a magam letagadhatatlan magyar magyarsága ... Egy nemzet, aki súlyos, shakespeari-i helyzetben legjobbjai valakijének megengedi, hogy embert lásson az emberben, s terhelt, teli magyarságával a legszigorúbb napokban is hisz a legfölségesebb internacionalizmusban, nem lehetetlen jövőjű nemzet. Amelyik nemzet ma internacionalista fényűzéseket engedhet meg magának, nyert ügyű. Igazán nem jó magyar poétának lenni, de higgye el nekem, domnul Goga, hogy lelkiismeretet nem cserélnék vele.” (Levél helyett Gogának, 1915)

„»Uram, bocsásd el bús szolgádat, / Nincs semmi már, csak: a Bizony, / Az ős Bizony, a biztos romlás. / Ne igézz, ne bánts, ne itass. / Uram, én többet nem iszom.«”

1979-ben tudományos vitát rendeztek A Tisza-parton című vers (1905) ritmusáról. A résztvevők többsége szimultánnak fogta fel, melynek hangsúlyos rétegét az 5+4 osztású kétütemű sorok képviselik:

Jöttem a Gangesz / partjairól,
Hol álmodoztam / déli verőn

Kivételt csak az első versszak utolsó sora és a második versszak első sora képez, melyek két-két metszete - egymáshoz képest szimmetrikusan - 2+4+3, illetve 3+4+2 szótagos egységekre osztja a sort:

S finom / remegések: / az erőm.
Gémes kút, / malom alja, / fokos

E két sor eltérésének nem nehéz jelentésbeli magyarázatot adni, mivel itt van a vers fordulópontja.

Az időmértékes réteg megítélésében már megoszlottak a vélemények. Volt, aki a vers hangzását daktilikusnak, mások jambikusnak, ismét mások kétfélének tartották. Példaképpen idézzük az első sor néhány értelmezését:

Jöttem a Gangesz / partjairól,
- u u | - - || - u u | - daktilus, spondeus
- u u - - || - u u - adóniszi kolón, csonka adóneus (choriambus)
- u | u - | - || - | u u - jambusi sor hagyományos metszettel, az elején trocheus, a végén anapesztus
- u u - | - || - | u u - metszetes jambusi sor, az elején choriambussal, a végén anapesztussal

Míg az egyik értelmezés a choriambusnak még a jelenlétét is tagadta, a másik egyenesen átvezető funkciót tulajdonított neki - a kétféle környezetben való előfordulása miatt - a daktilikus és jambikus metrumú sorfaj között. Érdemes felfigyelni arra is, hogy a hangsúlyos és időmértékes verselés metszetei egybeesnek, s ez a kettő szoros összhangját, a szimultán ritmus új típusát eredményezi a magyar vers történetében. (Előzményként Arany János és Kiss József kísérleteit tartjuk számon.)

Talán e példa érzékelteti, hogy mennyi nehézséggel jár Ady metrikai újításainak pontos számbavétele.

Ady nem hitt a tételes vallásban, de a dogmatikus álláspontot az ellenkező oldalon sem fogadta el. „Szabadgondolkozó vagyok - nyilatkozta Az Isten az irodalomban című írásában (1910). - ... De nem ismerek szebb szabadgondolkozást, mint az Istennel való nyugtalan és kritikus foglalkozást. Vagy-vagy: végre valaki vagy megtalálja, vagy véglegesen leszámol vele az emberi élet gyönyörű, elképzelhetetlenül nagy megkönnyebbülésére.” Ő maga habozott eldönteni, mert azt is érezte, hogy „... szörnyűséges, lehetetlen, / Hogy senkié vagy emberé / Az Élet...” (Menekülés az Úrhoz, 1917). Mégsem Isten léte az igazán fontos számára, hanem saját támaszkereső lelki szükséglete: „Nem bírom már harcom vitézül, / Megtelek Isten-szerelemmel: / Szeret kibékülni az ember, / Mikor halni készül” (Álmom: az Isten, 1907), „Hiszek hitetlenül Istenben, / Mert hinni akarok, / Mert sohse volt úgy rászorulva / sem élő, sem halott” (Hiszek hitetlenül Istenben, 1910).

Ezek a versek épp olyan személyes kapcsolatként mutatják Isten és az ember összetartozását, mint a nagy előd, Balassi Bálint vallásos lírája. De a modern ember racionalista kételkedése és egyéniség-központúsága is szerepet kap benne, s még bonyolultabbá teszi e kapcsolatot. Hívő és hitetlen, keresztény és panteista, misztikus és ateista beállítottságok metszéspontján emelkedik Ady Isten-mítosza. Menekülne hozzá, áhítozik szeretetére, magasztalja hatalmát - s ugyanakkor félti is tőle személyiségét, olykor pedig idegenül, ridegen áll vele szemben. S az Úr is mindig más arcát mutatja: egyszer borzasztó Cethal, másszor bús és kopott, harangkabátos öreg Úr; hol nagy, fehér fényű, Nap-szemű Isten, hol pedig „egy fagyott Nap az ábrázatja”. Érkezés és távozás, megtérés és eltávolodás kettőssége jellemzi az istenes versek legjavát.

E lírai darabok is tulajdonképpen a magyarság-versek közé tartoznak. Csak az különbözteti meg őket, hogy a XVII. és XVIII. századi kuruc küzdelmek költészetének formai kellékeit (beszédhelyzetét, strófa-építését) imitálják, fontosabb alakjait (Rákóczi, Esze Tamás, Tyukodi pajtás) és színhelyeit (Munkács, Késmárk, Lengyelország) szerepeltetik. De a honában bujdosóvá lett kuruc tragikus jelképe ugyanazt a politikai élet peremére szorult, reménytelenül lázadó sorsot idézi fel, mint a magyarság-versek. A Sípja régi babonának (alcíme: Bujdosó magyar énekli, 1913) épp úgy kéri Istent arra, hogy veréssel sújtsa népét, mint a Nekünk Mohács kell: „Szól a sípszó: átkozott nép / Ne hagyja az Úr veretlen, / Uralkodást magán nem tűr / S szabadságra érdemetlen”.

A kuruc-versek - mint azt Király István részletesen elemezte - nem annyira helyzet-, mint inkább szerep-dalok. A költői én nem csupán beleéli magát egy meglevő szerepbe, hanem saját sorsgondjaihoz igazítja e szerepet. Másfajta kuruckor kelt életre Ady verseiben, mint amit a legendák mutattak: egy olyan világ, melyben nem diadalmas, lovagias, nyalka hősök éltek, hanem uraktól becsapott, kesergő, vádló, mindenre elszánt szegénylegények.

Jelképrendszerének tengelyébe az Idő és a Magyarság mítosza kerül; költészetének apokaliptikus világát az idők eljövetelének, a magyarság elpusztulásának tragikus elrendelése hatja át. Az elszabadult poklok és téboly korában átértékelődik a közelmúlt, amikor még hinni lehetett a jövőben (Tegnapi Tegnap siratása, 1914, Véresre zúzott homlokkal, 1917), az egykori Holnap hőse most a Tegnap hű tanújaként próbálja megőrizni magát „egy új emberű világra” (Mag hó alatt, 1914). Versei egy részében nincs is más, mint múltat és jövőt tagadó jelen idő: az itt-lét, a jelen-lét képsorai és összefüggései uralkodnak ezekben a szövegekben (Mégsem, mégsem, mégsem, 1914, A Rémnek hangja, 1917, E nagy tivornyán, 1917). A magyarság végzetét immár nem az akarás hiánya, hanem az - elhibázott célokat követő - akarat megléte okozza (A mesebeli János, 1914, Krónikás ének 1918-ból, 1918).

A háború alatt írt versekben is a korábban kialakított beszédhelyzetek (látomások, szózatok, siralmak, vallomások) a leggyakoribbak. De nyelvük a legősibb rétegekből merít: Jeremiás próféta siralmainak és János apostol látomásainak mintájára, az Ó- és Újszövetség jeremiádjainak és próféciáinak személytelenségével siratják és jövendölik a magyarság pusztulását. Hangnemük is a Biblia kijelentésmódját idézi; e versekben a dolgok az események „történűlnek”. A Krónikás ének 1918-ból az archaizálás valóságos példatára: a régies szavak, szóalakok mellett még a rímelés is ódon hangzású - egy kivételével minden verssor végén ugyanaz a ragrím ismétlődik, s ezért külön hangsúlyt kap az eltérő „ölnek”.

A megváltozott szimbólumalkotás - és emögött a személyiség lehetetlenné válása - jól érzékelhető az életmű egyik kiemelkedő darabjának, Az eltévedt lovasnak (1914) szövegében.

A látomások közül még kiemelésre érdemes az Emlékezés egy nyár-éjszakára (1917), amely évekkel a háború kitörése után hatalmas erővel idézte meg a bűnbe esés rémületes júliusi éjszakáját. A fordulat-élmény áll a vers középpontjában: „Hiába, mégis furcsa volt / Fordulása élt s volt világnak. / Csúfolódóbb sohse volt a Hold: / Sohse volt még kisebb az ember”. Döbbenten, értetlenül veszi tudomásul a világfelfordulást; titokzatos, csodás események - babonás előjelekkel induló - láncolatát sorolja fel, amelyek évek távlatából is váratlanul, hirtelenül hatnak. A refrén és rímjei szeszélyesen változó ritmusban ismétlődnek; a meghatározó (tizenhétszer szereplő) rím szavai mindig igék.

A vers poétikai sajátosságai az expresszionista művekével rokoníthatók. Az irányzatot találóan nevezték a kiáltás, sőt a túlkiáltás művészetének: rendkívül energikus, dinamikus szövegalkotás jellemzi, s az igehirdető, kiáltványszerű beszédhelyzetek kedvelése. Ady költészetében (és prózájában) indulásától kezdve kimutathatók expresszív stílusjegyek: mozgalmas igék és igenevek halmozása, a kihívó és kinyilvánító gesztus, a közönséghez forduló és hatásos felütés. De nem játszottak meghatározó szerepet (csak egy-egy művében kerültek túlsúlyra), jóllehet mások (Szabó Dezső, Kassák Lajos) expresszionista prózájának, illetve lírájának kialakítására ösztönző hatást gyakoroltak. (Az expresszív stílusjegyek azért tűnnek hangsúlyosabbnak Ady korszakváltása után, mert a szimbolikus látásmód visszaszorult.)

Az Ember az embertelenségben című vers (1916) másfajta jeleket jósol, mint az Emlékezés egy nyár-éjszakára. Megírásának időpontja a román támadás megindulásával esik egybe, a költő számára a háború legnagyobb csapása volt ez: szülőföldje került veszélybe. De a szörnyű megpróbáltatás nemcsak lesújtja, hanem fel is emeli: Anteuszként a föld, a szülőföld érintésétől kap életre. Aki meg tud maradni ebben a helyzetben embernek és magyarnak, az a legnagyobb próbát állja ki: „Ékes magyarnak soha szebbet / Száz menny és pokol sem adhatott: / Ember az embertelenségben, / Magyar az űzött magyarságban, / Újból-élő és makacs halott.” Vezér Erzsébet hívta fel a figyelmet az „ékes” jelző jelentőségére: a régi magyar nyelvben ‘szép’ értelemben használt szó itt nem külső szépséget jelent, hanem a görög kalokagathoszt, a szép és a jó harmonikus egységét, egy nagyon is időszerű erkölcsi magatartást - a helytállást.

Ady öntudata kellett ahhoz, hogy valaki túltegye magát az uralkodó lírai konvenciók tematikus és nyelvi megkötésein. Az ezeréves haza rendíthetetlen dicsőítésén, a magyar föld tájegységek szerint módosuló méltatásán, a gyöngéd szerelmi érzés tartózkodó megvallásán. Ady a döntő pontokon támadott, amikor gazzal benőtt, elvadult ugarként mutatta fel a magyar tájat, és nyíltan kimondva merte kívánni, „nagyon kívánni”, sőt „beszennyezni” is az imádott asszonyt.

Ady két korábbi verseskötetével szemben ugyanis az Új versek már - Baudelaire korszakos művének, A romlás virágainak mintájára - nagy gonddal van szerkesztve: ciklusok tagolják, külön nyitó- és záróverse van.

Nemcsak a konzervatív erők elképedését és dühét váltotta ki, hanem a progresszív irodalom olyan, rövidesen pályájukra lépő tehetségeinek fölháborodását is, mint a fiatal Babits és a fiatal Kosztolányi. Érthetően. Ady nemzetet ostorozó indulata Széchenyiét idézte, a műveletlen magyar Ugar képe a Nagy Parlagét - de mintha közben megállt volna az idő! Verseiben a táj, az ország: elátkozott föld, amelyben minden és mindenki pusztulni kárhoztatott (A Hortobágy poétája, Ének a porban, A Tisza-parton, Lelkek a pányván, A lelkek temetője, valamennyi vers 1905-ből való). Petőfi „arany kalásszal ékes rónaság”-ából, amit a népies-nemzeti ízlés normává emelt és banalitássá koptatott, Ady lírájában „halálszagú, bús magyar róna” lett (A lelkek temetője), az otthon és a szabadság jelképéből az otthontalanság és a lehúzó kötöttség jelképe (A magyar Ugaron, 1905).

Vagy pontosabb lenne úgy fogalmazni: a kultúrálatlan környezetet. Jól érzékelteti ezt a Tisza-parton terpeszkedő világ leírása: „Gémes kút, malom alja, fokos, / Sivatag, lárma, durva kezek, / Vad csókok, bambák, álom-bakók.” (A Tisza-parton). Mintha leltár készült volna a magyar elmaradottság jellegzetes kellékeiről.

A gémeskút Petőfi leíró és Arany János elbeszélő költeményeiben a pusztai táj természetes tartozéka. Ady versében a civilizálatlanság jelképe. A malomalja, ahol a legtekintélyesebb gazdák vitatták meg a falu ügyes-bajos dolgait, itt a provinciális, felelőtlen politizálgatás szimbóluma lett. A fokos a betyárromantika kelléktárából került ide, a nyers brutalitás kifejezőjeként. A Tisza-part, a magyar Ugar világa fantomszerű, mert jóllehet képtelenül idejétmúlt, mégis - érthetetlen módon - életképes, sőt harsányan öntelt.

Hogy mennyire öntelt ez a világ, azt valamelyest érzékelteti az alábbi részlet Rákosi Jenőnek, a befolyásos Budapesti Hírlap főszerkesztőjének A Holnap antológia ellen írt cikkéből.

„Ezer este múlt ezer estre, / A vérem hull, hull, egyre hull, / Messziről hívnak, szólongatnak / És mi csak csatázunk vadul” (Harc a Nagyúrral, 1905), „Szent Kelet vesztett boldogsága, / Ez a gyalázatos jelen / És a kicifrált köd-jövendő / Táncol egy boros asztalon / S ős Kaján birkózik velem” (Az ős Kaján, 1907 - a Vér és arany című kötetben), „Meghaltunk, de föltámadunk érte, / Fojtjuk egymást, rongyolt a mezünk. / Lobog felénk az a fehér kendő / S evezünk, evezünk” (A fehér kendő, 1908 - Az Illés szekerén című kötetben).

Szerb Antal hangsúlyozta elsőként, hogy Adyra Európa gondolat-áramlatai erősebben hatottak, mint Európa költői: Nietzsche és Bergson erősebben, mint Baudelaire és Mallarmé. A német életfilozófia és a francia vitalizmus formálta leginkább szemléletét: „Az értékek nagy átértékelésekor - írja Szerb Antal -, amikor évszázadok kételkedése kirágott mindent, ami a keresztény-európai kultúrában valaha örök-érvényűnek látszott, egyetlenegy metafizikai valóság maradt meg, amiben hinni lehetett: az élet, mely megszakítatlan kontinuitásban ömlik le az első egysejtűtől mihozzánk, és amelynek jegyében mégis-mégis halhatatlanok vagyunk, mert a bennünk lévő életlendület nem vész el, hanem tovább él, mint minden energia.”

A disznófejű Nagyúr: a magyar Mammon, a pénz és a bőség istene. Az ős Kaján: a magyar Bakkhosz, a bor és a mámor istene, aki egyúttal a költészetnek is pártfogója („korhely Apolló”). Mitikusak a küzdelem arányai: az idők kezdetétől tart a harc az idők végezetéig - még a halál sem akasztja meg a idő és a harc folytonosságát.

Tárgyban uralkodik Ady legmerészebb tematikus újítása - írja Szerb Antal -, a szerelem testi oldalának és általában a modern élet anyagi részének, a pénz-gondoknak, a prózának költészetté tétele - formában pedig az erős, rikító színek, a vér és arany.”

Korábban is fel-feltűnt a halálvágy motívuma (A Gare de l’Esten, Temetés a tengeren), a Léda-verseknek is állandó témája a halál, de a megfáradás és lemondás lélekállapotát rögzítő versek először itt állnak össze önálló ciklussá.

A Három őszi könnycsepp (1906) a népdalokra emlékeztető módon, a kapcsolatok és ellentétek finom fokozásával s egyúttal a népdalok egyszerűségével fejezi ki a tehetetlen vágyakozást.

A Sírni, sírni, sírni (1906) monoton főnévi igenév-halmozása (melynek fontos előzménye Kölcsey Ferenc Elfojtódás és Vajda János A vaáli erdőben című verse) és nem kevésbé monoton tiszta rímelése egy ősi siratóének fájdalmával képes érzékeltetni a halál okozta megrendülést: másokat temetve magunkat temetjük.

Reinitz Béla (1878-1943) és mások kifejező, érzelmes zenéjével népszerű sanzonok lettek a szecesszió divatjára fogékony, kabaréműsorokat látogató pesti polgárság körében. Nemcsak az elégikus, diszkrét Egyedül a tengerrel vagy a megvesztegetően érzelgős Egy ócska konflisban (1904) vált slágerré, hanem az ambivalens érzelmek nagy verse, a Meg akarlak tartani és a kegyetlen Hiába kísértsz hófehéren (1905) is.

Szerb Antal szavaival: „A késői Ady stílusa komor és fenséges, mint Miltoné, mintha a zsoltáros századok küzdelme újulna ki, és nyom nélkül vonultak volna el a kisszerű, racionalista és érzelmes századok. (...) A Biblia és a XVI. századi kálvinista költészet az egyetlen irodalmi hatás, ami megmarad.” Mindez a versjelentés, az értékszerkezet nagyfokú egyszerűsödésével jár együtt (nem alaptalanul szoktak Ady költészetének klasszicizálódásáról beszélni).

Ahogy Keresztury Dezső írta 1944-ben: „Ma már világosan követhetjük fejlődésének menetét: kivehetjük az első négy kötet harcilármás áttörése és honfoglalása után a második négy kötet lassúbb hullámverését s az utolsó kettő sodró örvényeit és jeges ormait.”

„Adyban... az elmúlt másfél század hitszomjúsága, Isten-vágya, vallásos ösztöne tört fel elementáris erővel - írta Keresztury Dezső. - (...) Azok a géniuszok... akikben mégis feltört az egyházak formáin lélekben kívül rekedt tömegek vallásos élménye, s akiket szellemük, műveltségük, rangjuk felülemelt a szektások Európa-szerte fel-feltűnő mozgalmain... egy korszakban, amelynek műveltsége már teljesen elszakadt a kollektív vallásosság alaprétegétől, szükségképpen magánossá, a világban idegenné, valahogyan monstruózussá váltak. (...) Ady is innen támad fel; kormosan, iszaposan, titokzatosan és ijesztőn, mint az »Isten szörnyetege«. Költészetében a modern európai szellem és az ősi vallásos kollektív élmények... mérkőzésének nagyszerű látványa tárul elénk. Ez a mű tehát egy kor válságának dokumentuma, s nem egy új vallás evangéliuma.”

Keresztury Dezső szerint „Ady azon kevesek közé tartozik, akik képesek voltak a magyarságnak vallásos, misztikus, transzcendens értelmezést adni. (...) A szörny-zsenik vagy énjük magányába zárkóztak.... vagy valamilyen nem vallásos közösség feltámadó tömegeibe vették be magukat, hogy gyülekezetet érezzenek maguk körül. Így merült le Ady a magyarságba, s tette a XIX. század erősen szellemi-racionális nemzetélménye helyett a sötétebb, mitikusabb, irracionálisabb fajélményt egyházának alapélményévé.”

concentrátió:

a figyelem összpontosítása.

domnul Goga:

Goga úr (románul).

Kosztolányi ezt írta Babitsnak: „Föltétlenül írjon arról is, mit tart a magyar-szidásról, a »Bús magyar ugar«-féle kifejezésekről... Nekem viszket a tenyerem, s fölpezsdül bennem a vér, ugyanaz a vér, mely nagyapám eréből 1848-ban lecsorgott az isaszegi síkra. Mert vad-magyar, fájdalmasan magyar vagyok, minden szociológiai tanulmányom ellenére is, és az is maradok.” (E - részben kérkedő - vallomásban figyelemre méltó a megszorítás, a „szociológiai tanulmány” emlegetése is.)

Az Arany igézetében felnőtt Hatvany odáig ment el, hogy az új költőt a régi fölé helyezte, s még a rossz verseit is védelmébe vette: „Rossz verset írni igazi költők privilégiuma. Nekik szabad. Arany tiszta, csupa jó, csupa kitűnő verse között hiányzik az ijesztő, a megdöbbentően nagy vers... Ady rossz versei tehát éppoly szükségszerűek, épp annyira az övéi és a mieink, mint a jók.”

Sinkó Ervint, az 1918-1919-es forradalmak regényíró krónikását idézzük: „Szegeden, egy orvosi rendelőben... soromra várva az előszobában, a könyvek és folyóiratok közt egy kis asztalon többek között egy puha kötésű, zöld fedelű könyvet lapozgattam. Nem tudom pontosan, miféle könyv volt, de arra emlékszem, hogy Makai Emil verseiről volt szó ebben a könyvben, és egy Makai-vers előtt a könyv jobb sarkában mottóként két sor állt: »Mit bánom én, ha utcasarkok rongya, / De elkísérjen egész a siromba.« A két sor alatt pedig... akkor olvastam először ezt a nevet: Ady Endre. (...) A könyvből semmi másra sem emlékszem, de ez a két sor - mintha először nyílt volna rá a szemem elementáris hatalmakra, új világokra, arra, hogy mi a vers és mi a szó. Soha semmi hasonlót nyomtatásban addig nem olvastam... Addig a vers vagy ünnepi szavalat, vagy pedig nóta volt. Egyszerre valami egészen más lett. Viaskodás magával az élettel, égiháború és vallomás, kihívás, ujjongás, hadüzenet és sírás. A hőfoka miatt.”

„Ady olyasmiről énekelt - írta Keresztury 1944-ben -, amiről nemcsak a közmorál, de az illendőség, a lovagiasság és férfias jó ízlés is tiltotta beszélni: a beteg, tilos, bűnös szerelemről, az élet gonosz mámorairól, a pénzről, a lét szörnyű, zavaros és véres élményeiről.” „... Ami Adyban valóban élő hatóerő lehet - vélekedett Keresztury 1969-ben is -: ez a provokáló, fölháborító és térdre kényszerítő költő.”

Horváth abból indult ki, hogy „Új lyrikusaink különösen három ponton mondtak nemet a mi addigi általános igenünkre. Erős, de sohasem támadó, sohasem fitogtatott nemzeti érzés és fajszeretet; tisztes, férfias szemérem; s világos, közérthető beszéd: azt hittük ez a három végérvényesen megmarad, vagy legalább nyíltan meg nem támadtatik a magyar irodalomban.” Az Új versek és a Vér és arany verseit e három szempont alapján vette kritikai bonckés alá. Konklúziója végül az, hogy Ady erkölcsi szempontból elítélendő, de költői tehetség dolgában elismerést érdemel.

A századelőn újságírónak lenni hivatást és életmódot jelentett. Szerb Antal találóan állapította meg Adyról, hogy az ő „újságíró-volta egyáltalán nem véletlenszerű. Ő nem úgy került a sajtóhoz, mint Petőfi... költői tehetségének jutalmaképp, és hogy megélhetéséről valamiképp gondoskodjanak. Ady előbb volt jó újságíró, mint jó költő, és mindvégig megőrizte újságíró természetét”. Ezzel függ össze, hogy költőként elsősorban „emberi dokumentumokat” kívánt adni, nem hitt semmiféle elefántcsonttoronyban, s állandó aggodalommal figyelte: mit szól verseihez a publikum.

Más kérdés, hogy az 1912-ben gyűjteményként kiadott Így írtok ti torzképei mintegy „humanizálták” és segítettek elfogadtatni az új irodalmat a szélesebb közvéleménnyel.

Kosztolányi éppen a Párizsba távozott Ady helyét kapta meg a Budapesti Napló szerkesztőségében, s a lap felváltva közölte vasárnaponként Ady és Kosztolányi verseit. Ady igazságtalanul elmarasztaló bírálatot írt Kosztolányi Dezső Négy fal között című verseskötetéről (1907), amely elsietett, egyenetlen színvonalú kötet ugyan, de mégiscsak az új nemzedék második jelentős teljesítménye - az Új versek után. Ady „irodalmi író”-nak nevezte Kosztolányit, holott ez inkább illett volna Babitsra, akit viszont Ady elfogadott, mivel őt kevésbé érezte vetélytársának. (Kosztolányi azután 1929-ben vett elégtételt, amikor pamfletet írt Ady messiás pózáról.)

Mindenesetre Ady meghatározó egyénisége kikerülhetetlenné tette, hogy jelentősebb pályatársai más utat keressenek maguknak. Babits már az első, Kosztolányi pedig A szegény kisgyermek panaszai című második kötetében (1910) kísérletezett expresszionista irányban; míg Babits a tárgyias és bölcseleti igényű líra, Kosztolányi az egységes versciklus, a gyerek álarcát felöltő, szerepjátszó költészet megteremtésére törekedett. Mellettük még Füst Milán bizonyult originális tehetségnek, aki Változtatnod nem lehet címmel megjelent első verseskötetében (1912) a drámai monológ műfajával kísérletezett.

Jászi a politikai-felvilágosító, Lukács pedig az etikai-vallásos szerepét hangsúlyozta. Jászi szinte tudományos pontossággal jelölte ki Ady gondolkodói-politikusi helyét, de költészetének tragikumát leegyszerűsítette, amikor visszavezette a magyar társadalom elmaradottságára, az úri Magyarország megátalkodottságára. Lukács viszont a személyiség tragikus helyzetére érzett rá, ugyanakkor túlságosan eloldotta azt bármifajta társadalmi kötöttségtől, amikor így fogalmazott: Ady „a forradalom nélküli magyar forradalmárok poétája... Mert Magyarországon a forradalom csak lelkiállapot... csak vágyódás, és annyira és oly kizárólag az, hogy nemcsak nem felel meg neki a valóságban semmi, de még mint képzelődésben sincsen benne semmi igazán megfogható...”

Amikor később, a húszas években Szabó Dezső Adyról írt szövegeit együtt jelentette meg, „megfeledkezett” erről az esszéjéről, alighanem az efféle megállapításai miatt: „Az egyházi monarchikus egység széttört mozaikjai ránganak egy új egység után, mely csakis egy egységes, senkit ki nem tagadó, legszélesebb harmóniát jelentő kommunizmus lesz”. Éppen az az érdekes Szabó Dezső 1919-es szövegében, hogy miközben Ady közösségi költő voltát hangsúlyozza, megszabadítja konkrét politikumától.

Tulajdonképpen beleillett ebbe a láncolatba Németh Lászlónak az a felfogása is - Magyar ritmus című tanulmányában (1939) fejtette ki -, hogy Ady költészetének állítólag az ősi magyar tagoló verset megújító hangzásformáját kell a leginkább jelentés- és jelentőségteljesnek tekinteni.

Akkor már filológiai szempontból megbízhatóbb az az 1941-ben kiadott kötet - a címe is sokatmondó: Az Ady-kultusz: magyar öngyilkosság! -, amelynek nyilas szerzői bírálták azon társaikat, akik nem átallják Ady Endrét „a zsidósággal egész életén át fenntartott szövetségből” mint prófétát „átlendíteni a nyilasok táborába”.

Gondolatvilágának főtengelye: a messianizmus. Az a tudat, hogy a világ boldogtalan, s az a hit, hogy valakinek, egy új megváltónak kell jönnie, s az majd mindent egy csapásra jóvátesz és rendbe hoz... Állandóan szólogatja a Holnapot, mely szebb lesz, mint a Ma vagy a rút Tegnap. Az a huszonnégy óra, mely az időhatárok között elmúlik, döntő. A nagybetűs szavak titkos jelképek gyanánt szakadatlanul ismétlődnek verseiben. Nemegyszer ezt olvassuk: Mák, ami nem az ismert növény, hanem a »ma« többes száma... Úgy látszik, hisz abban, hogy a Ma, mely tegnap még dicső Holnap volt, és holnap már rút Tegnap lesz, nem hasonlít lényegében minden siralmas naphoz, mely a világ teremtése óta lepergett a boldogtalan, szenvedésre és halálra rendelt emberiség fölött...”

Ám Kosztolányi nem elégszik meg azzal, hogy a maga világnézeti pozíciójából ironizáljon Adyé felett, s rámutasson a kultusz alapjainak ingatag voltára, hanem esztétikai szempontból is súlyos kifogásokat emel Ady költészete ellen: Minden költőben van egy modor, melyet magára öltött... Természetes költő nincsen. A természetes költő az, aki nem ír. Az, aki ír, szükségszerűen alakoskodik, egyéniségét vetíti ki... A nagy költőknél ez a modor jóízű... Adynál ez a modor rosszízű. Rettegünk attól, hogy visszatérnek kedvelt lemezei. Zörögve jönnek elénk: a Mák, a Holnap, a Tegnapok, a szent Élet, a nagy Élet, a véres Élet, a bús Élet, az életes Élet, a Harcok és Hullások, a Bizonyok és Háthák, az új Krisztusok s a régi Krisztusok is. Ez már nem modor, hanem - érzés és gondolat híján - modorosság. Amint vallja, az életben kettő érdekelte igazán: ‘Csupán Politika és Szerelem.’ Szerelmi költeményeinek zöme beállított. Az Új versek elé ezt az ajánlást írta: ‘Ezek a versek mind-mind a Léda asszonyéi, aki kedvelte és akarta őket. Én el szoktam pusztítani verseimet, fogyó életem növő lázában, mély viharzásban, a poklok tüzében. Ennek a néhány versnek megkegyelmeztem. Engedtem őket életre jönni, és átnyújtom őket Léda asszonynak.’ Egy kissé vidékies trubadúr hangja ez. Ebben az édeskés lovagi formában udvarol, intézi szakadatlan vallomásait a nőkhöz... Érzelmesnek ritkán érzelmes. Annál gyakrabban érzelgős.”

1934-ben méltatlankodva panaszolta fel, hogy Adyt egyre ritkábban emlegetik, egyre kevésbé ismerik. Újabb költőinken alig érezzük nyomát, a műkedvelők közül csak a tájékozatlanabbak utánozgatják. (...) Mint a magyar gyomor, a magyar emlékezet is tökéletesen emészt; tizenöt évvel Ady halála után alig vesszük észre, hogy élt.” Az Ady melletti védőbeszédek aligha értek föl Németh szemében azzal a különleges szereppel amit ő tulajdonított Adynak, mindenekelőtt a Kisebbségben (1939) tanúsága szerint: a „törzsökös magyarság” irodalmi reprezentációjának megújítóját látta benne a modern korban - akkor, amikor a magyarság állítólag kisebbségbe szorult saját hazájában.

„Adyhoz nem közeledhetünk fenntartás nélküli önátadással” - szögezte le Keresztury. „Amit ő adott, eleinte alig volt más, mint az összegezés lendülete, a kimondott szó visszhangzó ereje, a fellépés merészsége: a botrány vállalása. (...) Mikor pályakezdő versei megjelentek, modern, nyugatos, dekadens költőként ünnepelték, mikor sírjába szállt, a magyarság prófétájaként emelte fel sebzett szívét és véres szavait. Ahhoz, hogy valaki mindezt egymagában vállalni merje, Ady önbizalmával, merészségével és gyanútlanságával... kellett bírnia. (...) Ady azon kevesek közé tartozik, akik képesek voltak a magyarságnak vallásos, misztikus, transzcendens értelmezést adni.”

Tehát Keresztury is Ady költészetének legfőbb erejét vallásos-valláspótló magyarság-élményében látja, de nem mulasztja el hozzátenni: „Adynak mély vallásos megrendülései s elragadtatásai voltak; életéből és tanításából... hiányzik azonban a tevékeny vallás rétege, a hétköznap, a munka, az egyszerű embertömegek vallásossága. (...) A magyar nép és történelmi műveltség egésze éppolyan kevéssé fér el a »gyürközz János«, az »eltévedt lovas«, a honában bujdosóvá lett kuruc tragikus szimbólumaiban, mint a millennium hírhedt volgai lovasában. A teljes magyarság sokkal több is, más is, mint az a zord, tépett, nehézvérű, indulatos, barbár, Istentől megszállott nép, amely Ady művéből elénk lép.”

„Az iskolai klasszikusokat kevéssé olvassák... vagy ha olvassák, másképp olvassák. Tisztelettel olvassák, nem úgy, ahogy Adyt egyáltalán lehet igazán olvasni, állandó viaskodással és állandó megütközéssel.”

Bár Révai számos részlet-kérdést értelmezett viszonylag árnyaltan, alapbeállítottságát pőrén tárja elénk e mondata: „Mert Ady tragikuma... az volt, hogy nem tudta megtalálni a helyes választ azokra a kérdésekre, melyekre a bolsevizmus adta meg a választ.” Az ifjúkorában Ady-hívő Révai József most olyan vádbeszédet tartott Ady esztéticista tömegiszonya fölött, amit még Király István is megsokallt (igaz, negyedszázadot várt vele): a „külön utálok és külön nem enyhülök” sor költőjét megvédte, méltán hivatkozva arra, hogy Ady a Mégsem, mégsem, mégsem című versét a háborús hisztéria közepette írta, tehát ekkor igencsak indokolt volt radikális elhatárolódása. (Révai különben, aki az erotikát illetően viktoriánus elveket vallott, a századelő erénycsőszeihez hasonlóan foglalt állást abban is, hogy a Léda-szerelem alacsonyabb rendű, mint a Csinszka-szerelem - ergo a Csinszka-versek a jobbak.)

Góg és Magóg:

a Bibliában szereplő, Istentől elhagyott pogány népek fejedelmei. Anonymus szerint Magógról nevezték el a magyar népet. Bilek című cikkében Ady a következőket írja: „Góg és Magóg népét érckapukkal zárták el, de Góg és Magóg népe legalább döngethette ezt az érckaput. A mi népünk ezt sem teheti”.

Verecke:

a Vereckei-szoroson jöttek be a honfoglaló magyarok.

Dévénynél:

a történelmi Magyarország nyugati kapuja. Dévénynél ért a Duna magyar területre.

Vazul:

Árpád-házi herceg, aki összeesküvést szított Szent István ellen. Büntetésül István megvakíttatta és fülébe ólmot öntetett, fiait pedig száműzte.

Pusztaszer:

Anonymus krónikája szerint 896-ban itt kötötte meg a hét honfoglaló vezér a vérszerződést, itt tartották meg az első törvénykező gyűlést. Feltételezett helyén állították fel a millennium évében, 1896-ban az Árpád Emlékművet. Mivel a hazafiaskodó ellenzéki koalíció előszeretettel hivatkozott az ősmagyar múltra, Ady szemében Pusztaszer az elmaradottság jelképe lett.

Már sziszeg, dohog a vonat:

a Gare de l’Este Párizsban a Keleti pályaudvar.

Fárosz:

(itt) a nizzai világítótorony.

Keletről:

Kelet a kultúra és a költészet őshazája.

Kaján:

mitikus figura, a költő egyéni leleménye (a szó eredete a bibliai Káin).

zsakett:

ünnepi alkalmakkor viselt, fekete színű férfikabát.

Apolló:

a költészet istene a görög mitológiában.

Sion-hegy:

Jeruzsálem legmagasabb halma, ahol Salamon király templomot építtetett. Számos zsoltárban szerepel (s az utolsó versszak világossá teszi ezt az eredetet).

Róráté:

hajnali mise; katolikus zsoltár kezdő szava („Harmatozzatok!”) alapján.

Bábel:

az ókori Babilon városának héber neve. A Biblia szerint az emberek itt egy égig érő tornyot akartak építeni, de Isten büntetésül nyelvüket összekavarta, s így az építkezés félbemaradt.

Herkules:

rendkívüli erejű hős a görög-római mitológiában (görög változata: Héraklész).

gnóm:

törpeszerű, torz jelenség.

Garami Ernő:

a Szociáldemokrata Párt egyik vezetője a századelőn (1876-1935), aki nagyra becsülte Ady költészetét.

geszti bolondot:

Tisza István (1861-1918), a konzervatív politika fő képviselője a századelőn, aki diktatórikus eszközökkel törte le a demokratikus ellenzéket. A vers megírásának időpontjában Ady abban reménykedett, hogy Tisza megtorló lépései újabb forradalmi hullámot fognak kiváltani. (Geszt a Tisza család birtoka.)

nem közösse:

kirekesztettje.

Kernstok Károly:

XX. századi magyar festő, a Nyolcak körének vezető alakja (1873-1940).

Hatvany Lajos:

a Nyugat egyik legjelentősebb kritikusa, mecénása (1880-1961), aki Adyval szoros baráti kapcsolatban állt. Az ajánlás szövege is jelzi, hogy Ady válaszképpen írta versét Hatvany bíráló szavaira.

zsarnokin életik:

zsarnokin módon érvényesül.

kikerített poémák:

gondosan megformált versek.

bevárás:

a nemtörődöm, belenyugvó patópáli magatartást, magyar megkésettséget nevezi Úrverte ajándéknak, nemzeti sorscsapásnak.

Jacques Bonhomme:

(e. zsak bonom) a hivatkozásnak feltehetően az az alapja, hogy a nagy francia forradalmat a Jacques-ok lázadásának nevezték.

Eb ura fakó:

szállóige; jelentése: egyik kutya, másik eb.

Ugocsa non coronat:

szállóige; jelentése: Ugocsa (vármegye) nem koronáz - a vármegye tiltakozó bejelentése egy 16. vagy 17. századi országgyűlésen. Később a rendi ellenállás jelszavává vált.

gramma:

betű, könyv.

Nem bámitott az Élet sok, új kapuja:

összevonás; visszautal a „bámul, mint a borjú az új kapura” szólásmondásra.

Gráciák:

a báj és a kellem istennői a görög mitológiában.

a Nagyúr sírja szolgákat követel:

a hunn mondakörben a fejedelmek, „nagyurak” temetésén leölték a szolgákat is, hogy tovább szolgálják urukat a másvilágon.

a Tűz csiholója:

utalás Prométheuszra, aki a görög mitológia szerint ellopta a tüzet az égből, és szembeszállt Zeusszal az emberek érdekében.

Zaratusztra:

perzsa vallásalapító, Nietzsche híres művében (Imígyen szóla Zarathustra, 1883-1885) őt tette meg saját eszméi prédikátorának.

Jöttem a Gangesz partjairól:

utalás a magyarság ázsiai eredetére.

Ad-üköm:

Ady-ükapám.

dancs:

mocskos.

balga Don:

utalás Don Quijotéra.

Szent Cecilia:

az egyházi zene védőszentje.

iromba:

otromba.

Szent Mihály útján:

Bd. St. Michel (köznapi nevén Boul’Mich) Párizs Latin negyedének főútja.

Fusson, akinek nincs bora:

aki nem tud magának valami illúziót keltő mámort szerezni az élet elviselésére.

Tornázó vágyaim tora:

az ágaskodó vágyak teljesülhetetlensége, gyász-tora.

Helikon:

görög hegy, a mitológiában Apolló és a múzsák lakhelye, átvitt értelemben az irodalmi-művészi körök megtestesítője.

Lomnicukon:

a Lomnici-csúcs a Magas-Tátra második legmagasabb csúcsa.

Tátrát és Karsztot:

hegységek a mai Szlovákiában, illetve Szlovéniában.

Dante:

a középkor legnagyobb olasz költője (1265-1321), főműve az Isteni színjáték.

Petrarca:

olasz költő, az itáliai reneszánsz egyik meghatározó alakja (1304-1374).

Azur-ország:

a francia Riviéra.

Meakulpázok:

vádolom magam, hangosan szánom-bánom bűnömet, hibámat (latin: mea culpa... = én bűnöm...).

Heine:

német romantikus költő, Ady egyik példaképe (1797-1856).

mordály-égetők:

(itt) a hagyományokat nem tisztelő, felforgató, destruktív személyek.

Illés:

bibliai próféta, a bálványimádás nagy ellenfele; számos csodatétel fűződik hozzá, halálakor tüzes szekér röpítette az égbe.

parittyás Dávid:

Dávid az ókori Izrael második királya (i.e. 1013-973), ő tette székhelyévé Jeruzsálemet. A Biblia számos legendát őrzött meg róla, ezek egyike szól arról, hogy miképp győzte le parittyájával az apró Dávid a filiszteusok hatalmas és félelmetes vezérét, Góliátot.

Csaba népe:

mondai személy, Attila legkisebb fia, aki Attila halála után Bizáncba, majd Szkíthiába menekült. Egy székely monda szerint serege a Hadak Útján (Tejúton) várta visszatérését.

Csák Máté:

Csák Máté (1260 k.-1321) a legismertebb „kiskirály”a XIII. századi Magyarországon, hatalmas birtokot épített ki („Mátyusföld”) s hatalmát még Károly Róberttel szemben is meg tudta őrizni.

Esze:

Esze Tamás (1666-1708) tarpai jobbágy, részt vett az 1697. évi hegyaljai felkelésben, a tiszaháti nép egyik vezetője. A Rákóczi-szabadságharcban kuruc brigadéros.

Rákócziért menni:

a tiszaháti kurucok nevében Esze Tamás ment II. Rákóczi Ferenchez felkérni, hogy álljon a mozgalom élére.

Ciberén:

szegények levese, besavanyított korpaléből.

Helóta nép:

akháj őslakók, akiket a dór hódítás után az ókori Spártában rabszolgamunkára köteleztek.

Júdásaim:

Iskarióti Júdás: Jézus tanítványa és elárulója. A Getsemáne kertjében Jézusnak adott csókkal jelezte a római katonáknak, hogy kit kell letartóztatniuk. Árulásáért harminc ezüstpénzt kapott, de tettét megbánva öngyilkos lett.

S Etelközt teszi meg hű magyar határul:

Etelköz a honfoglalás előtti őshaza, itt az ősi hagyomány jelképe; hű magyar határ: az a normarendszer, amihez hűnek kell lenni.

Húsvéttalan a magyarság:

megváltatlan (illetve megválthatatlan) a magyarság.

Ki létlenül is leglevőbb:

bár nem létezik, mégis a leginkább jelenvaló (illetve valóságos).

Werbőczi:

Werbőczy István (1458-1541) köznemesi származású politikus, jogtudós, 1526-tól nádor. A Dózsa-parasztháború leverése után kezdeményezője a jobbágyok röghöz kötését kimondó 1514. évi törvényeknek..

A Föld nem tud futni, / Csak a Földnek népe:

utalás a magyar parasztság tömeges méretű kivándorlására.

S ezer Kinizsi sem / Térülhet elébe:

Kinizsi Pál (?-1494) Mátyás király hadvezére, aki megelőzte az Erdélybe betörő török sereget és Kenyérmezőnél megsemmisítő csapást mért rá.

Zselénszky:

az idegen eredetű gróf Zselénszky Róbert egyik legkonokabb képviselője volt a nagybirtokos agrárérdekeknek.

Tisza urak:

a Bihar megyei Tisza családról van szó, amely Magyarországnak két miniszterelnököt is adott: Tisza Kálmánt és fiát, Tisza Istvánt - az utóbbit Ady a konzervatív politika szimbólumának, a haladás legfőbb kerékkötőjének tartotta.

Lóthok:

Lót bibliai személy, akinek mint igaz embernek Isten megkegyelmezett Szodoma és Gomora elpusztításakor; Lót felesége a tiltás ellenére visszafordult, hogy megnézze az égő várost, ezért sóbálvánnyá változott.

Deáki tettnek:

ironikus utalás a Deák Ferenc kezdeményezésével megvalósult 1867-es kiegyezésre az osztrák uralkodóházzal.

Filoxerátlan:

a filoxéra: a szőlőn élősködő levéltetű.

S ékes meséje Toldi hűségének:

ironikus utalás a Toldi által példázott feudális-patriarkális értékrendre (az alulról jövő, népet képviselő Toldi királyhűségére).

Flórenc:

Firenze.

Lázáros:

Lázár szegény koldus Jézus példázattárában, aki a gazdag ember ajtaja előtt feküdt és éhezett. Halála után az angyalok Ábrahám kebelére vitték, míg a gazdag ember a pokolra került..

magyar glóbusz:

a kifejezés egy anekdota nyomán a magyar önhittség, a magyar kultúrfölény gúnyos kifejezésévé vált.

Potyomkin:

Patyomkin herceg, Katalin cárnő kegyence, a cárnő megtévesztésére látszatfalvakat építtetett.

Grünwald Béla:

ellenzéki politikus, történész, aki öngyilkos lett (1839-1891).

Péterfy Jenő:

a 19. század végének legkiemelkedőbb kritikusa, öngyilkos lett (1850-1899).

Ripeket:

Rip van Winkle, W. Irving novellájának hőse húsz évet átalszik, és mikor fölébred, nem érti meg az új világot.

Jankcekiangé:

a Jang-ce, Kína legnagyobb folyója.

Ave Caesar, morituri te salutant:

„Üdvözlégy Caesar, a halálba készülők tisztelegnek előtted.” Igy üdvözölték a római császárt a gladiátorok.

Pimodán:

a Pimodan-palota a párizsi Szent Lajos király szigetén levő XVII. századi barokk palota, az Hôtel Lauzun. Nevét későbbi tulajdonosa után kapta. Az itt működő irodalmi szalonban különféle kábítószerek, az ópium és a hasis hatását próbálták ki az odajáró írók, többek közt Baudelaire és Théophile Gautier.

Tas Péter:

a Tas név - a hét vezér egyikének neve, melyből az Érmindszenthez közeli Tasnád nevét is származtatják - a hazafiatlansággal vádolt Ady védekezése ősmagyar származásának bizonyítására. Tas Péter életrajzát önéletrajzi elemekből állította össze, sok írói szabadsággal (pl. mindjárt a bevezetőben hét évvel idősebbnek mondja magát).

Tinódi:

Tinódi Lantos Sebestyén 1548-ban Sokféle részögösökről címmel hosszabb versben számol be róla, hogy a borivás és részegeskedés mennyire elterjedt volt a korabeli Magyarországon.

to be or not to be:

„Lenni vagy nem lenni”. Hamlet híres monológjának kezdőszavai.

homo regiusok:

szó szerint: királyi személy, a királynak bonyolult ügyek megoldásával megbízott bizalmas embere.

versifikáló:

verselő.

titubálás:

tétovázás.

... szemitaféle vér:

Csokonai szemita vérkeveredésével, illetve saját örmény eredetének kitalálásával Ady a fajtisztaság bagatellizálását akarta kifejezésre juttatni.

Laocéhoz:

Lao-ce, VI. századi legendás kínai bölcs.

mártíraureolával:

a mártírt övező dicsfény.

... a vérbaj:

a század elején divatos elmélet főként Lombroso Lángész és őrület és Möbius Nietzsche betegségéről című műveiből táplálkozott.

skrofulaként:

görvélykór, a nyirokmirígyek gyulladásos megbetegedése.

raffinement-ok:

kifinomult szerelmi fogások.

a szumir elmélet:

eszerint a magyar az urál-altaji nyelvcsalád révén a szumir (sumér) nyelvvel és kultúrával rokon.

Montaigne:

francia író, moralista (1553-1592).

Madách korszellemnek nevez:

a Tragédia hetedik színében mondja Lucifer: „A kor folyam, mely visz vagy elmerít, / Uszója, nem vezére, az egyén.”

effeminálódva:

elnőiesedve.

Sainte-Beuve:

franica kritikus, költő (1804-1869).

honny soit, qui Wilde-ra gondol:

„Szégyellje magát, aki Wilde-ra gondol”; azaz nem homoszexuális alapon. (Oscar Wilde-ot, a századvég neves drámaíróját és költőjét homoszexualitásért ítélték börtönbüntetésre.)

podagrásodtam:

köszvényesedtem.

plebs:

köznép.

passepartout:

igazolvány.

Vaády Imre de genere Bajtsch:

a név Hatvany Lajost takarja (eredeti nevének, Deutschnak elferdítésével).

Kronstein A. Béla:

a név föltehetően Ignotust rejti.

interregnum:

zűrzavaros, átmeneti állapot.

... mondással:

Hamlet szavairól van szó: „Több dolgok vannak földön és égen...”

duk-duk nevű társaság:

a Bismarck-szigetcsoport duk-duk nevű titkos társaságáról egy ekkor megjelent könyv kapcsán írtak a lapok.

non plus ultra:

netovább.

junker:

birtokos nemes.

... szivárvány után futó gyermeknek...:

Arany A gyermek és szivárvány című versében.

... nem kap úri, sokszobás lakást:

Ártatlan dac című versét írta ez alkalomból.

„Isten veled, te szép családi élet”:

idézet Petőfi Karácsonykor című verséből.

... később...:

Gyulai Szendrey Júlia húgát, Máriát vette nőül, már Petőfi halála után.

... körébe tartozik:

A szimbolizmus fogalom jelentésére l. René Wellek alapvető tanulmányát: A szimbolizmus elnevezése és fogalma az irodalomtörténetben (Helikon, 1968. 2.) A legtágabb értelmű használat talán leghíresebb könyve C. M. Bowra líratörténeti portrésorozata: The Heritage of Symbolism (London, New York, 1967), a francia költészetre pedig Guy Michaud monográfiája: Message poétique du symbolisme (Paris, 1954). A szűk értelmezést követi a francia összefoglalások legnagyobb része (l. például Pierre Martino népszerű összefoglalását: Parnasse et Symbolisme. Paris, 1925), nálunk pedig igen határozottan Király István monográfiája (Ady Endre, Budapest, 1971., különösen I. 256-263. l.). A szimbolizmus magyarországi kortárs képzetéről André Karátson jószerint minden lényegeset elmond (Le symbolisme en Hongrie. Paris, 1969 36-51. l., 62-67. l., 76-77. l., majd az egyes költőportrék megfelelő részei).