- Arany János -
A háború után a Nyugat örökségét folytató újholdasok kitartottak a Babits- és Kosztolányi-féle (és József Attila és Radnóti Miklós által is elfogadott) Arany-kép mellett, de az új, kommunista irodalompolitikai kurzus elsodorta az újholdasokat is, az Arany-értékelést is.
A marxista irodalomértelmezés mintha ott folytatta volna, ahol a népi írók abbahagyták. Ahogy Móricz számára Az elveszett alkotmány, Lukács György szemében a Toldi az a kiemelkedő mű, amire hivatkozva le lehet értékelni az életmű többi részét (A százéves Toldi, 1947). Lukács szerint Toldi Miklós a fölemelkedő parasztság képviselője, aki mindig idegen marad Lajos király lovagi udvarában. Aranyban csak az a jó, ami Petőfihez kapcsolható; a szabadságharc elvesztése ugyanis radikális fordulatot hozott a magyar irodalom történetében: megerősítette a nemesség reakciós reflexeit s egészen a századfordulóig lehetetlenné tette, hogy új, korszerű irodalom bontakozhasson ki. A magyar irodalom marxista fejlődésképéből – a haladó hagyomány-t jelentő és Petőfi, Ady, valamint József Attila hármasával megjelölt fősodorból – a kompromisszumokra kész, Deákkal is barátkozó és hivatalosan nemzeti költőnek megtett Arany János természetesen kilógott, mondhatni, kétes szerzetnek számított.
Csupán az ötvenes-hatvanas évek fordulóján lehetett fölvenni a kesztyűt a Lukács Györgytől (részben Révai Józseftől) származó képtelenül leegyszerűsítő felfogással szemben. A magyar költészet Petőfitől Adyig című könyvében (1959) Komlós Aladár éles vitát folytat azzal, hogy Toldi Miklós egyszerű paraszthős volna s hogy Arany János elárulta volna Petőfivel közös ügyüket; szándékosan szociológiai érveket szegez Lukácsnak: mintegy a saját terepén veri meg őt. Nemzet és haladás. Irodalmunk Világos után című korszakmonográfiájában (1963) Sőtér István is igen árnyaltan értelmezte Toldi Miklós egyidejű paraszti és lovagi kötődését, valamint Arany és Petőfi népiesség-koncepciójának egyező és különböző elemeit. Ő Lukács Györgynek azt az alaptézisét is cáfolta, hogy a szabadságharc bukása oly gyászos következményű cezúrát húzott volna a magyar szépirodalom és kritika történetébe.
A hatvanas évek elején-derekán a túlpolitizált Petőfi, Ady és József Attila ellenében Arany János valamiképp a politikától érinthetetlen költőiséget kezdte képviselni. Ennek részeként fordult az érdeklődés Arany korai, még felfedezésre váró lírája felé. (Sőtér István a nagykőrösi válságlírát Arany János Felhők-korszakaként tárgyalta.) Baránszky-Jób László úttörő munkája (Arany lírai formanyelvének fejlődéstörténeti helye, 1957) inkább csak fölvetette, Németh G. Béla, majd tanítványi köre viszont behatóan elemezte Arany első lírai korszakát. A fölfedezés nem jelentett kritikátlan hozsannázást: az értelmezők tulajdonképpen egy európai mércével is jelentős, Baudelaire teljesítményéhez mérhető költészet lehetőségét látták Arany korai lírájában, melynek erénye a magyar poétikai tradícióktól való eltávolodás, korlátja azonban, hogy mégsem képes szembefordulni a kiengesztelődés normatudatával.
Az el nem ért bizonyosság című kötet (1972) nemcsak vitát váltott ki, hanem elemzési hullámot is; újabb kötetek születtek Arany verseiről, pl. a nagykőrösi koraszakot lezáró nagy versről, Az örök zsidóról Barta János írt nagyszerű tanulmányt (1974). Úgy tűnik, Arany János ma is egyik szívügye (és belügye) értekező irodalmunknak – akihez vissza lehet térni és akitől újabb inspirációkat lehet remélni.
78. Komlós igazságtevésének külön pikantériája, hogy még csak nem is rajong Aranyért. Mivel az ő szívügye a magyar századvég költészete, annak pedig útjában állt Arany János, Komlós is valamelyes ellenszenvvel ítél meg mindent, ami a népnemzeti irányhoz tartozott.
79. Sőtérnek nemcsak Arany János költészetét kellett rehabilitálnia az irodalompolitikai kirekesztés után, hanem Madách nagy művét, Az ember tragédiáját és Kemény Zsigmond, sőt Jókai Mór regényeit is.
80. Németh G. Béla Arany János című tanulmánya (1967) Arany János emberi és írói mentalitásának lélektanilag és poétikailag egyaránt érzékeny, hiteles bemutatása, az Aranyról szóló irodalom egyik csúcsteljesítménye.
81. Az el nem ért bizonyosság című elemzéskötetben (1972) Németh G. Béla pályakezdő tanítványai vették bonckés alá Arany ötvenes évekbeli lírájának egy-egy jellegzetes művét. A könyv széles körű riadalmat keltett: egyrészt a formalista, strukturalista és fenomenológiai irányzatok eredményeiből merítő módszerével, másrészt az Arany János-i lírát nemzetközi kontextusba helyező, s kritikával is illető álláspontjával, végül azzal az 1972-es politikai hideghullám viszonyai közt még nagyobb ellenszenvet kiváltó vétségével, hogy önálló iskola-ként mert föllépni, holott az ilyesmi még ekkoriban is szigorúan tiltva volt. (A szokatlanul heves viták is okolhatók érte, hogy pl. Szegedy-Maszák Mihály később nem vállalta a kötetben szereplő tanulmányát.)
82. Ahogy korábban Babits Arany irodalomtörténeti tanulmányaiban a pozitivista Taine tanait látta előlegezni, most Dávidházi Péter - az Arany irodalomkritikai nézeteit tárgyaló monográfiájában (1992) - a magyar strukturalizmus atyjá-nak tette meg, Szili József pedig az Arany-líra posztmodernségé-t emlegeti 1996-ban megjelent könyvében, s Arany mesterségbeli tudásában, művességében nem figyelemelterelő hadműveletet lát, mint a népi írók, hanem többé-kevésbé elleplezett (tudatos) nyelvjátékot, ami önmagában is megálló, az utókor bámulatát méltán kiváltó világlátást jelent.