Noszlopy Botond

… lég vagyok.

Orbán János Dénesnek

támad belőlem a kéjenc titán
holdvilágban tőrrel s tollal
montázs-sorokban míg hal a lényeg
átpréselvén a modern-szitán

a holt költőknek népes sorát
s ott hol sírjaik domborulnak
osonok mint az okos tolvaj
pornó-színekben léckerteken át

mígnem lassan hajnalodni kezd
s én egy szál ingben és gatyában
– levettem a corpus delicti mezt –

öntvénybe lépek enyhén prűden,
körbevesznek Nyájas olvasóim
mosolygok, szendén lesütöm szemem

Imitációk

I.

És nem találtam többé már magamra,
elnyelte hangom a méla őszi szél.
Nem köszöntött rám a régi dallam,
hát elfeledtem lassan én Adélt.

Magával ragadta múltam, ifjúságom
s elvitte az összes régi képet,
melynek tüzénél – mint akkor vágytam –
ma éjjel százszor lelkemig megégek.

És eltűntek a színek is a filmről,
feketébe öltöztek a tárgyak,
s markoltam, mint hajdan hálóingét
a hófehérbe foszló puszta vágyat.

És elfeledtem lassan én Adélt.
Más nimfák jöttek, sellők, angyalok –
de nem találtam többé már magamra.
Ki e verset írja, az sem én vagyok.