|
|
|
|
|
||
Életetek fordulatait a média
felajánlotta a köz javára,
nem hiába.
Akkor úgy tűnt, nincsen kulcsom
szenvedéseitekhez, abból semmit sem értek.
És félrenéztek
barátaim, ha rátok úgy gondoltam, mint
szerencsétlen események akaratlan és véletlen,
kissé életlen
szereplőire képen és képernyőn. Hogy
ami nektek sors volt, az nekem itt át- és megírható történetté
hullt szét
majd állt össze könyveink és újságjaink lapjain
és címlapjain, azokat faltam mint titeket.
Már félek tőletek;
akikben van némi megváltoztat-
hatatlan, ami túl nagy követelmény erre,
hol kelméje
történelemnek oly foszló, lágy és képlékeny
maradt már az utóbbi száz-nehány
hónap során,
hogy nem nehéz meg nem hallani a buzgó
hangokat, melyek veletek együtt éreztek
és jajveszékeltek;
nos nem ez kell, nem kell valóban.
Ám az együttérzés a cselekedetekben
nem olyan kegyetlen
az együtt érző rovására, hogy mentségül
szolgáljon megtétetlen tettekért.
És most ezért
rólatok pár szót ejtek, ezzel letudva
egyre kínosabb kötelességemet:
egy belet
idézek föl az újság címlapjáról.
Ahogy lógott a szarajevói bolt előtt
a félig kidőlt
korláton kicsavart testhelyzetben
tartózkodó tetemből, pirosan, véresen.
Egy színes képen
megrendítő erővel volt ábrázolva.
Mert ez a bél nyilván nem az a bél, amely
lelógott a fej
mellé a téren, és épp ezért már az is jobban izgat
ennél, hogy most már bárki rájöhet,
hogy a szöveg
írója melyik lapot járatta akkor.
És akár ezért is, következtetéseket levonva,
elutasíthatja
porhadt testeiteket, melyek nem elég zajosak
már ahhoz, hogy elnyomják lélegzésünk
otthonos lüktetését.
"Becsapós ez - mondják társaim - mintha a tanulság
a mi javunkra lenne, aztán jól kihasználjátok,
hogy emlékszünk rátok."
