|
|
|
|
|
||
Eliette Abécassis: Kumrán
Az ezredvégi irodalmi viták egyik központi kérdése a regény műfajának változásaira, lehetséges jövőjére koncentrál. Ebben a vitában nem egy történeti folyamatban való (célelvű) mozgás további lehetőségeinek kijelölése a tét, hanem annak meghatározási kísérlete, milyen poétikai, retorikai mozgások figyelhetők meg az ezredvég regényirodalmában, mely komponensek mentén halad(hat) ez a változás, beszélhetünk-e válaszútról, milyen értelmezési/értelmezői attitűddel közelíthető meg egyáltalán a kérdés.1
E tanulmány kereteit szétvetné a vita kérdéseinek részletes tárgyalása, azonban témaválasztását épp e vita továbbgondolásának lehetőségei jelölték ki. Annak belátása, hogy bármilyen tendenciát úgy figyelhetünk meg, elméleti alapot csakis úgy működtethetünk, ha konkrét szövegeket teszünk vizsgálatunk tárgyává. Szükséges ez azon okból is, mivel nincsen meg az az időbeli távolságunk, rálátásunk az "ezredvég irodalmára", amely lehetővé tenné a tendenciák feltérképezését. A szövegek számának folytonos növekedése "átolvashatatlan" mezőt hoz létre, a választás kötelezővé válik. A kanonizáció folyamata sem lezárult - és nem lezárható -, a különböző kánonok közötti eligazodás sem behatárolt. Az irodalomtörténet és -elmélet közötti szakadást a kérdéshorizontok eltávolodása, elkülönböződése eredményezi. "…a regény esetében is az eltérő olvasásmódokra visszavezethető irodalmi időszámítások (diszkurzusok) sokfélesége teszi lehetetlenné az egységes regénydefiníció, -tipológia és -korszak megkonstruálását"2. Mindez előtérbe helyezi a konkrét szövegértelmezések szükségességét, belátva az elméleti reflexió fontosságát is. A célkitűzés tehát szövegértelmezés; annak vizsgálata, miként írja/olvastatja be magát az adott szöveg aktuális horizontunkba, melyek olvashatóságának feltételei, milyen poétikai-retorikai mozgások mentén milyen olvasói szerepeket konstruál meg szöveg és olvasó. Az értelmezés során nem csupán egy immanens értelmet igyekszünk tehát meghatározni, de rákérdezünk saját olvasói szokásrendünkre, a hagyományra, kontextusba helyezzük a vizsgált szöveget, szem előtt tartva az írás/átírás és a fordítás problematikáját.
Az értelmezendő szöveg Eliette Abécassis: Qumran3 című, 1996-ban megjelent regényének magyar fordítása, amelyet hazánkban 1998-ban adtak ki. A regény Franciaországban 1996-ban két, '98-ban egy harmadik, majd '99-ben további két kiadást ért meg.4 Vajon a franciaországi fogadtatás hatására jelent meg ily rövid időn belül a hazai fordítás? A szöveg az, ami kijárta a maga útját a gyors siker felé? Hipotézisünk szerint a szöveg pozitív recepciója annak köszönhető, hogy többféle olvasói szerepet hív elő, tesz lehetségessé, többféle regiszterben működik/működtethető, s így mind a tömeg-, mind az elitkultúra olvasói "szokásigényeit" képes kielégíteni. E megelőlegezett konklúziót azonban kövesse az értelmezés, hogy végül megkísérelhessük újra megválaszolni e kérdést.
Az értelmezés során - mivel elemzésünk tárgya francia szöveg és magyar átültetése - mindvégig számolnunk kell azzal a ténnyel, hogy az interpretáció a két szöveg kölcsönös értelemalkotásának horizontjában teremtődik meg, azaz az időbeliségben (olvasások egymásutánjában) nem jelölhető ki egyértelműen egy elsődleges és egy másodlagos szöveg. Az eltérések vizsgálata során csupán néhány egyértelmű anomáliára mutatunk rá, amelyek a két szöveg értelmezési tereit kibillentik, de ugyanakkor egymásba is játsszák, így alkotva egy komplexebb (?) értelemhálót.
A nyelvi megelőzöttség
Az igeidők rendszerének közvetítése azt a feladatot rója a fordítóra, hogy számot vessen mind nyelvek közti elhelyezkedésével, mind nyelvi meghatározottságával. "Azaz, a fordításnak - minthogy nincs módja kilépni az anyanyelvből - azt kell saját nyelve tapasztalatává tennie, hogy az idegen olyasmivel bír (s jórészt ez teszi őt igazán idegenné), amivel a saját nem, vagy amit a saját egészen másként ismer sajátjának."5 Ez a probléma a regényben jól megfigyelhető az igeidők használatának kérdésében: "…ahhoz, hogy történetembe belefoghassak az önök nyelvén, az abszolút múltat részesítem előnyben az összetett múlttal szemben, amely alattomosan jelent csinál a múltból, összekeverve a két időt. A praeteritumot választom, amely egyöntetűségében, teljességében, zengzetességében egyaránt befejezett."6 Abszolút múlt és összetett múlt különbsége a magyar nyelvben nem vet föl problémát, hiszen anakronizmusként hatna egy évszázadokkal ezelőtt használt múlt időben fordítani a regényt. Így a szövegben - a fordító köztes pozíciója révén - a múlt idő használatáról szóló rész a magyarban szélsőségig önreflektáltnak tűnhet, mivel nyelvünkben kérdésként nem tematizálódik a választás szükségessége.
Tipográfia - idézés - hangsúlyozás
Eltéréseket figyelhetünk meg a francia és magyar textusban a tipográfiai jelek használatában: a tagolás megváltoztatása, bekezdések egybemosása, ami a logikai szervezettségen változtat. Több szöveghelyen az "eredetiben" kurzívan szedett részek narrátori kiemeltsége nincs jelölve, ezáltal szűkül vagy megszűnik a narrátor által explicitté tett kettős értelmezés lehetősége a magyarban.7 Az idézésre, pretextusokra utaló szövegrészek dőlt betűvel való megkülönböztető megjelenítését időnként mellőzi a fordítás. Ez az újraírás kérdésének problematikájában játszik szerepet, abban ugyanis, hogy az "előszövegi intertextusokat" a narrátor felidéző technikájaként értelmezzük-e (dőlt betű), lehetséges szólamtörést vagy (ön)reflexív kiszólást idézve elő a szövegben, avagy a narrátor szólamának szövegeként kezeljük, szövegében jelöletlenül hagyva. Az utóbbi esetben a narrátor szólamán belüli törésről, kiszólásról van szó, az előbbi esetben szólamok dialógusának lehetőségéről is (külső hang bekapcsolódásával). A dőlt betűs szedés szolgál továbbá a figyelemfelkeltésre, nyomatékosításra - e kiemelésnek a magyar szöveg egyes helyein való negligálása8 a narrátor által megjelölt, hangsúlyossá tett részek elsikl(at)ását okozza az olvasás folyamatában, s ezzel a hangsúlyjelek kitételét befolyásolja.
Cím és fordítás: Qumran, avagy ki ölte meg Jézust?
A regény címe az egész szöveg jelölőjeként működhet: kiemelt helye által hatékonyan irányíthatja a befogadói interpretációt. Megkonstruál egy játékteret, amely az olvasás előrehaladása során minduntalan módosul, állandó visszacsatolás folyik az általa keltett elvárások továbbviteléhez, új értelmezési lehetőségek kibontásához. A cím konnotációi állandóan vibrálnak a szövegben való újra-ráismerés és transzformálás hatására. Mivel mindez az értelmezési folyamat során fontos szerephez jut, az "eredeti" és a fordítás közötti eltérés jelentésessé válhat azáltal, hogy a két szöveg befogadási műveletében décalage-t hoz létre. Míg az "eredetiben" csupán a (fő)cím olvasható, a magyar szöveg egy alcímmel egészül ki s ez más viszonyrendszerben jeleníti meg a szöveg-cím viszonyt.
A francia szöveg címe - Qumran - a "beavatott"9 olvasó számára kijelöl egy teret/helyet, ezzel együtt időszegmentumot is előhív. A tér a Holt-tenger vidéke, Kumrán, avagy a kumráni barlangok. Előzetes feltevéseink szerint ezen idővonatkozások a következők lehetnek: 1. a régmúltban játszódó, a kumráni közösség életéhez kapcsolódó cselekmény, a tekercsek keletkezésének ideje; 2. a közelebbi múltban játszódó cselekmény (pl. a tekercsek megtalálása); 3. a tekercsek felfedezésének hatása, a jelen ideje. A cím előhívhat egy lehetséges keretet is az iratok, tekercsek történetének ismerői számára, mozgásba hozva még az olvasás megkezdése előtt egy szöveghalmazt (tekercsek, valamint kritikai anyaguk mint előszövegek). A "beavatatlan" olvasó számára, akinek nincsenek előzetes ismeretei Kumránról, csupán egy tulajdonnevet vagy földrajzi helyet jelöl meg, azonban átfogó marad, nem határol be10. E cím tehát egy választott olvasói réteget szólít meg, de azzal, hogy nem pontosít, látszólag ellentétes viszonyokat hoz létre.
Feltételezzük, hogy a magyar főcím kezdetben ugyanúgy működik, mint a francia. Ugyanakkor a magyar alcím (Ki ölte meg Jézust?) egyrészt pontosító funkcióval bír, a főcím által előhívott tér-idő viszonyokat egy konkrét cselekménnyel kapcsolja össze, ezáltal annak idejét a múlt felé tolja el (Jézus idejébe helyezett történetre utalhat). Emellett az alcím egy gyilkosságot jelöl11; olyan kultúrtörténeti kérdést állít a figyelem középpontjába, amely tömeges olvasótábor érdeklődésére tarthat számot. A főcím-alcím viszonya az olvasó értelemkereső és -adó tevékenysége szempontjából azt a kérdést implikálja, miként lehet ezeket összekapcsolni. A Jézus-kérdést Kumránnal mellérendelő viszonyban fogja kezelni, avagy metonimikus kapcsolódást határoz meg (esetleg mindkettőt). A magyar szöveg azáltal, hogy alcímet is megjelöl, nemcsak pontosít, de a szövegnek más hangsúlyjelet ad. Míg a francia változatban a Jézus-tematika a szöveg olvasása folyamán válik kitüntetetté, addig a magyarban már az alcím megelőlegezi. Azonban a Jézus-kérdés - mint az később láthatóvá fog válni - nem egy régmúlt történet elmondása, újrafikcionálása csupán: metafizikai kérdésként12 válik a szöveg egyik szervező elemévé, viszont az idők szövevényes hálójában bomlik ki metonimikus funkciója. "Egyszerre megfordult velem a világ. Végre világosan láttam, a probléma, nem több, nem kevesebb, minthogy ki gyilkolta meg Jézust! Valami homályos sejtés azt súgta, a kérdésre adandó válasz magyarázat Almond, Matti és Hóseás halálára, egyben a kézirat eltűnésére is."13
A cím által előhívott lehetőségeket már a regényszöveg olvasásának megkezdése előtt módosítja a kötet hátsó ismertetője14, egy olyan intertextus, amely poszt-helyzete ellenére előszövegnek tekinthető. E funkciójában a cím által mozgásba hozott előfeltevéseket konstruktívan befolyásolja, felvillantva a tematikát, a szereplőket, a műfaji meghatározást ("thriller théologique"). A cím-alcím által felvázolt viszonyrendszeren már az ismertetés szövege változtat, pontosít. A kijelölt teret a barlangokhoz köti, s a tekercsek felfedezéséhez kapcsolja. Három időszegmentum rajzolódik ki kétezer évet átfogva: 1. a kézirat elrablásának ideje; 2. a kéziratok felfedezésének ideje; 3. Jézus (életének és halálának) ideje. Vajon van-e összefüggés Jézus élete/halála és a gyilkosságok/titok között? A magyar főcím-alcím viszonyában az ismertetés szinkronba hozza a kettőt, felvázolja a lehetséges kapcsolódási pontokat, s az enigma (megfejtendő) fogalmával fűzi egybe. Az alcím funkciója tehát leginkább a népszerűsítés, annak intenciójával, hogy minél nagyobb olvasótábor számára kedvet keltő történetet előlegezzen meg a cím. Sőt lehet, hogy nem is fikcionális történetet?…
Mottó és fordítás
A mottó ugyancsak kiemeltsége révén kaphat jelentős értelmezésbeli szerepet. Nemcsak előlegez, bevezet, tömörségében összegez, de visszhangként tér vissza a szöveg különböző pontjain. Refrénként szervezi annak ritmikáját (akusztikailag, gondolatritmusként és gondolattörésként egyaránt). A két mottó közti különbség: tökéletesen ellentétes a jelentésük. Mindössze egyetlen tagadószó (ne) hiányzik a francia szövegből - a fordító, mintha ott lenne e szócska, megváltoztatja az idézetet.15 A magyar változat gondolkodásra serkentő, az értelemben való hit szólal meg benne. Ezzel szemben az "eredeti" mottó a szöveget a lezárhatatlan értelmezés irányába mozdítja, minden (vélhető) bizonyosságot újra és újra megkérdőjelezve és idézőjelbe téve. Az "eredeti mottóra" rímel mindvégig a szöveg szervezőelemeként visszatérő intertextus, a Prédikátor könyvének részlete: hiábavalóság. Refrén és antirefrén állandó váltakozása a narrátori pozíciót minduntalan kizökkenti. Mivel a szöveg egy nyomozás története, amelyben a kutató nyomozó mindvégig kérdésekre/enigmákra keresi a választ/megoldást, e polifónia az értelmezésben elbizonytalanító szerephez juthat.
Az "előszövegek" státusa
A regény szövegét idézethálók szövik át, rizómaszerű labirintust alkotnak, a szövegen belüli szövegek minduntalan utalnak egymásra és kioltják egymást16, az értelmezési mezőt megannyiszor újrastrukturálva. Abécassis nemcsak a Bibliát "írja újra"17 felhasználva az Ószövetségből a Teremtés könyvét, a Példabeszédeket, a Prédikátor könyvét, a Próféták könyveit (főképp Ézsaiás, Hóseás, Dániel, Ezékiel), a Zsoltárok könyvét, az Énekek énekét; az Újszövetség evangéliumait (különösképp János Evangéliumát), a Jelenések könyvét, de újra-kontextualizálja az apokrif szövegeket is. Az apokrif (= rejtett) jelzőt egyrészt a bibliai apokrif iratokra18 értjük, másrészt az egész kumráni tekercsanyagra19, mint nem kanonizált korpuszra. Egy-egy szöveg apokrif státusának magyarázatát nem csupán a zsinatok kizáró határozatában kell keresnünk, a kumráni szövegek "rejtettsége" lehetetlenné tette nemcsak e szöveganyag kánonba kerülését, de a szövegek közötti párbeszédek kialakulását is.20 A történeti tényfeltárás igényének szempontjából az előszövegek/evangéliumok hitelessége/megbízhatósága kétségbe vonható21 a következő áttételek miatt (is): a szóbeliségből az írásbeliségbe való rögzülés folyamatának bizonytalansága22, a nyelvek közötti "átjárások" (héber és arámi után görög, latin fordítás stb.), a szövegek szerzőinek ihletettsége még akkor is lehetetlenné tenné a hiteles mesélést, ha a történetek szelektálás nélkül maradtak volna fenn. A kumráni szövegek nagy része töredékes állapotban maradt ránk23, nemcsak a megfejtésük által támasztott nehézségek indítanak el egy többszörös értelemalakító játékot, de a darabok összeválogatása, egymás mellé helyezése, egybetartozásának megállapítása is problémát okoz - így ezernyi és ezernyi szövegrész keveredik egymással, mint Abécassisnál. Az előszövegek tehát azért is alkalmasak az újraírásra, mert kérdéseket implikálnak önmagukra, fikció/valóság viszonyára, a történelmi tények státusára vonatkozóan. Olvashatóságuk többféle horizontból teremtődik meg: teológiai szövegként, kultúrtörténeti korpuszként, történeti dokumentumként, irodalmi alkotásként egyaránt megszólaltathatók e szövegek. Abécassisnál dialógusba lépnek, módosulnak, egy lehetséges logikai rendszert követve épülnek újra, kerülnek egymás mellé a darabok, megőrizve műfaji és retorikai összetettségüket. Az átvételeknek három lehetősége a regényben: a szó szerinti idézés, az átírás/továbbírás, és a tartalom szerinti idézés.24 A szerző nemcsak a szent szövegeket írja újra, helyezi új kontextusba, de ezek értelmezésének hagyományát is beemeli, felsorakoztatja a teológiai/történelmi értelmezéseket, valamint a kumráni felfedezésekről szóló szakirodalmat25, személyeket alkot újjá, ismert tudósokat "végez ki". Szereplőit nem mutatja be részletesen, azok inkább a különböző tézisek ismertetésére szolgálnak. Így Abécassis "valós" történeteket is fikcionalizál, megváltoztat, kiegészít, más szövegkörnyezetbe helyez: kulturális újrateremtést végez.
A történet megalkotása
A történet szövevényes tér-idő viszonyok mentén bontakozik ki egy olyan detektívhistória keretében, amely a tekercsek eltűnését és az ezzel összefüggő gyilkosságokat állítja középpontba. A nyomozásra David Cohen régészt és fiát, Ary26 Cohent kérik fel, akik megpróbálják felgöngyölíteni a rejtélyes esetet. Azonban amerre járnak, újabb és újabb halottak tűnnek fel, ismeretlen tettesek keresztre feszítenek mindenkit, akinek a titkos tekercs a kezébe került. Különböző kalandok sora után (utazások, emberrablás, szerelem, konferencia) Arynak sikerül hozzájutnia az eltűnt tekercshez, kiderül, hogy az esszénusok állnak a gyilkosságok mögött, Ary maga is esszénussá válik. Még mielőtt közzétehetnék a tekercs tartalmát, az elég, semmibe vész az egész nyomozás, látszólag soha nem kerül napvilágra az igazság. Az utolsó két tekercs puszta közlés narrátori kommentár nélkül: a titokhoz értelmező magyarázatot nem fűz. Hacsak nem kell az "igazságot" másutt keresnünk, magunknak is nyomozásba kezdenünk, hacsak nem kell egy másik történetet is megalkotnunk. "Ahhoz tehát, hogy szövegem pontossága érvényre jusson, a sorok között is olvasni kell."27
A narrátor tekercse
"Nem hallgathatok: a végső beismerésre, vallomásra törekszem. Mert az írás számomra nem levezetés, hanem megtisztulásom eszköze; keresztvizem és megváltásom. Tanúságot akarok tenni, hogy a nemzedékek ismerjék szándékaimat, mindazt, amit megéltem, s tudják azt is, cselekedeteim, miként a rossz, visszhangot vernek a világegyetemben."28
Ary, az én-elbeszélő a történetet kriminarratívába ágyazva mondja el. Ahelyett azonban, hogy belefogna a konkrét bűnesetek taglalásába, előbb a Megváltók halálának körülményeit kezdi el mesélni, majd áttér apja történetére, a tekercsek felfedezésére, Kumrán szerepére, a maga életútjára, a hászídok életvitelének bemutatására. Késleltető technika ez csupán? Vagy e cselekményszálak a gyilkosságok történetéhez kapcsolódnak? Melyik gyilkosságéhoz? Melyik szál irányítja a történetmondást? Melyik az a történet, amelynek csorbítatlan elbeszélését feladatául tűzte ki az elbeszélő (amelynek elbeszélése feladatául adatott…)?
Az egyes szám első személyű narráció egy személyes, belső nézőpontból szervezi a történetet. A retrospektív elbeszélőnek, Arynak viszonyát múltbeli énjéhez az utólagos értés, a megvilágosodott pozícióból való visszatekintés, az elbeszélő én és a megélő/tapasztaló én közötti távolság tudata és folyamatos (ön)reflexiója jellemzi; nem azonosítja magát múltbeli énjével, jelenbeli megalkotottsága viszont a múlt felfejtése által teremtődik meg. Identitása az elmondás idejében már rögzítettnek tűnik, de elmesélt történetének idejében bizonytalan; egy folyamatot mutat be, a rögzített identitáshoz vezető "utat" abból a történeti távolságból, amely már az eseményekre való rálátás perspektíváját biztosítja számára.29 A történet végén azonban nem tudjuk meg, valójában hol és milyen körülmények közt írja meg szövegét, csupán abból rekonstruálható(k) az(ok) az elbeszélői nézőpont(ok), amely(ek)ből minderre a mozaikok összerakásával következtethetünk. Mit tudunk Ary szövegének geneziséről? Ary és apja a kumráni barlangban az esszénusfőnöktől feladatul kapják, hogy leírják annak leleplező beszédét a tekercsek ellopásáról, az esszénusok gyilkosságairól. E tekercs másik oldalára lemásolják az eltűnt tekercs szövegét is. Az új tekercs azonban az ősi pergamennel együtt elég. Ary Kumránban - beavatása során - felkéretik az Elveszett tekercs újraírására és a Messiás tekercsének lemásolására. Az olvasott szöveg vajon az elégett újraírása, avagy mindettől teljesen függetlenül megkomponált szöveg?
Az emlékezet perspektívái
"Számomra kötelesség tehát, hogy megírjam e történetet úgy, ahogyan valóban megtörtént, kimerítő pontossággal, ez lesz a témám."30 Ary a történet hiteles elbeszélését jelöli meg feladataként, de vajon lehetséges-e ez?
"Nem a történelemről beszélek itt… Hanem az emlékezetről, amely eleven emlékekben s a kronológiának alá nem vetett gondolatokban teljesedik ki, mert az időnek rendje nem tud módszerről, eseményről, a tudomány makacs előítéleteiről: igazából az érzékelés rendje, vagyis a lété."31 Az emlékezet két perspektívát nyújt a regényben: a narrátori emlékezet/emlékezés felelevenítő szólamához kapcsolódik, amennyiben Ary autobiografikus szöveget alkot. Az emlékezés működését a kronológiával szemben a megszakítottság, a rapszodikusság, az asszociatív jelleg határozza meg, s az emlékező tudat újrarendező aktivitása. Ary saját történetét kronológiai sorba rendezi, azonban állandóan elkalandozik, megszakítja, előreutalásokat tesz az események kimenetelére, vagy visszautal a régmúltra, ezáltal kijelölhetetlenné teszi a történet szilárd határait, a kapcsolatok végtelenbe vesző szövetét hozza létre. Másik perspektíva az emlékezet mint örökkévalóság, személyen, egyénen túli, történelem feletti, uraló és uralható. Az autobiográfia kronológiai rendje ebbe az örökkévalóságot, örök körforgást és állandóságot feltételező rendbe ágyazódik, ezáltal emlékezetté emelve emlékező kereteit. Örökkévalóság és kronológia, örök ismétlődés és állandóság egymásnak ellentmondó és mégis megfelelő távlatai kérdeznek rá újra és újra a történetmondás tényként előadott részleteinek szerepére és fontosságára, s teszik egyúttal fölöslegessé a rákérdezést.32 Az idősíkok egybefonódnak, s egymás színtereivé válnak. "A nyelvben, amelyet beszélek, a létigének nincsen jelen ideje… Az önelemző, a múltnak valló jelen megtagadja magát előtte, mintha önnön sorsára ismerne benne, merthogy bizonnyal a múlt minden dolognak rendelt sorsa… jövő és múlt majdhogynem azonos. Ha úgy vesszük, a múlt a jövő által fejeződik ki."33 Az elbeszélő történetére vonatkozóan irányítóvá válik a múlt jövőként való értelmezése, egyenrangúságuk, hiszen ez is erősíti a körkörösség szemléletét, az állandó visszatérést az idők végezetéig. A változás- és állandóság-metafora együtt működik, Kumrán alakzatában érnek egybe. Az idődimenziók a regényben az örökkévalóságba ágyazva rétegződnek egymásra: a szubjektum szempontjából megalkotott belső és történeti idő a fizikai időre. A történet idejének egymásra rakódó "szintjeit"34 állandó megszakításokkal meséli el a narrátor, minduntalan újra belekezdve történetébe, elbizonytalanítva abban, mi lesz a valódi történet, a hiteles, amit megörökíteni hivatott. Az időben távoli eseménysorok párhuzamos elbeszélése az olvasás során többrétegű dialógust hoz létre, amelyben az elbeszélő szerepe kitüntetett, kompetenciája kiterjesztett, rálátása van ugyanis az eseményekre mind szereplőihez, mind olvasóihoz képest. Mégsem vállalja fel omnipotens pozícióját, bár az eseményeket látszólag ő rendezi, formálja, szelektálja. "Erről senki nem tudott. Senki rajtam kívül, akinek pedig nem adatott mindentudás."35 A mindentudó szerep elutasítása azt feltételezi, hogy az elbeszélő valamilyen külső nézőpont irányító-rendező elvének alárendelve alkotja meg szövegét, avagy teljesen tagadja a mindentudás lehetőségét. Első esetben a prófétai szövegek és analógiái határozzák meg a narrátor beszédét, másodikban viszont nem számol az elbeszélő annak tényével, hogy szövegének ő a megalkotója, világának ő a megteremtője, mindentudója.36 Avagy félrevezet? Próféta vagy világalkotó? Avagy őt is a nyelv teremti?37
Az elbeszélő nézőpontja(i) és a műfaji kódok keveredése
Az elbeszélő periferiális helyzetű, egy közösséghez tartozóként38 jelöli meg pozícióját, ez határozza meg feladatkörét (kötelességteljesítés), ez ad keretet világértésének. Hogy melyik közösség tagjaként szólal meg, csak a szöveg végén derül ki. Prológusában hászídnak nevezi magát, mindvégig elfedi esszénus identitását. Világát a pártatlanság igénye és az erről való lemondás együttesen jellemzi. Ary szövegét maga is tekercsekben írja meg, tehát nem regényként, hanem dokumentumként kezeli, ugyanakkor a prófétai szentírás jellemzőinek is megfelelni igyekszik. Ihletett szövegét kinyilatkoztatásként is olvashatjuk. Attól azonban megkülönbözteti, hogy nem csupán az Úr nevében szól, de önmagát, önnön létének megértését helyezi gyújtópontba. Beszéde kettős beszéd, amely a hang mögötti hangot (isteni inspiráció) és a prófétai megnyilatkozást (saját története) ötvözi. Szövege mint prófécia a jövő feltárására hivatott: "…a kinyilatkoztatás tartalma azonos egy tervvel, a szónak abban az értelmében, hogy ebben a tervben tárul fel a történelem célja."39 E terv a végítélet, az apokalipszis jóslata. Az isteni titok feltárását a szövegben a következő komponensek teszik lehetővé: álmok és látomások, intő jelek, jövendölés. A prófécia bölcseleti részei a lét értelmének, az emberi lét perspektívájának kereteit kutatják az Isten, bűn, szenvedés, halál témáit elemezve, emelkedett, vitatkozó retorikával Istent, az isteni tervet minduntalan kérdőre vonva, kétkedve, elutasítva, kijavítva. A szövegben verses szövegbetétek is megjelennek: minden fejezet egy-egy kumráni tekercsből való idézetet kap mottóul. A "himnuszok" két nagy csoportra oszthatók: az isteni magasztalás és Jane dicsőítése szabadversekké válnak a szövegben. Ary felhasználva a szentírások számos intertextusát egy új evangéliumot, saját evangéliumát írja meg.40 A Jézus-történet megmásíttathatott, saját történetének azonban ő a lejegyzője: újraírja a történelmet, a hagyományt, a szent iratokat. S mindezt úgy viszi véghez, hogy közben detektívtörténetet mesél. A nyomozás tehát a kálvária allegóriájává válik. S az írás az egész történet, a szereplők allegóriája, miként azok az íráséi.
Az elbeszélés hitelessége és a történeti tény státusa
A narrátor a reá háruló feladatot (tények leírása) látszólag nem képes megoldani, mindig elkalandozik, elmélkedésekbe kezd, egymásnak ellentmondó következtetésekre jut. Nem egyértelműen mindentudó, narrátori bizonytalanságára megannyiszor utal.41 Megbízhatósága is kétségbe vonható: hol a tények elhallgatásával, elferdítésével, hol a tévedés lehetőségével cáfolja a hitelesség elvárásait: "Ám be kell vallanom, nem vagyok precíz íródeák… Rövidlátó vagyok, és az íráshoz leteszem a szemüveget. Valahányszor fölnézek, roppant képlékeny világot látok, csupán néhány forma és gesztus vehető ki: a jelentéktelenebbje elsikkad. S ami előttem van, oly homályos, hogy inkább csak találgatom, mintsem látnám. Talán tévedek. Kimondhatok-e mást, mint önnön szavamat, ami egyedül az enyém?"42 Önmaga hívja fel a figyelmet a tévedés lehetőségére, önnön szubjektumának korlátozottságára - vagy éppen kiterjesztettségére -, nyelvi megelőzöttségére. Mert narrátorunk is nyelvbe záratott: a nyelv által teremti meg önnön valóságát, s maga is a nyelvből születik, a nyelvben alkotódik meg. A nyelv egyszerre korlátozza és teszi világalkotóvá. Ary nem az anyanyelvén ír, így egy más nyelvi rendszerben való megalkotódás - észlelhetetlen - idegensége adott számára. Történetmesélésében a hiteles tényközlés a legszubjektívebb önfeltárulkozással kapcsolódik össze.
Az önéletrajz nyelvi formái, a teljes belső feltárulkozás vallomásos retorikája a múlt eseményeinek dokumentarista elbeszéléseivel váltja egymást. A szövegben az első hat tekercs és az utolsó kettő között törés van. Az első hat tekercs szerzője felvállaltan Ary Cohen, aki mindvégig kommentálja eseményeit, azonban az utolsó két tekercs "dokumentum", azt feldolgozó kommentár nélkül.43 A szövegvilágon belül nem ugyanaz tehát a szerzői funkció. Az első hat tekercsnek, amelyek napjainkban keletkeztek (5760 körül), Ary a megírója. Az elveszett tekercsnek János, az evangélista, aki szintén az esszénusok közé tartozott, tekercse 3787-ben íródott, Jézus halála után, de ennek a tekercsnek is Ary az újraírója, aki emlékezetből rekonstruálja. Így a dokumentumként szerepeltetett tekercs valójában átírás, nem hiteles, a kolofon44 hamis, félrevezető. Végül a Messiás tekercsének mind szerzője, mind megírásának ideje ismeretlen. A törés nemcsak a különböző narrátorok fellépése miatt áll fenn, de azért is, mert a dokumentumként közölt tekercsek prózaritmusban íródtak, míg Ary írása számos műfaji-retorikai jellemzőt ötvöz. Nemcsak az utolsó két tekercs jelenik meg úgy, mint dokumentum, de a "prózai részben" a Kumrán - Jézus - esszénusok - tekercsek tényfeltáró tematikában a szereplők közti dialógusok átveszik a szerepet, a beszélőt teljesen háttérbe szorítva tárják fel az összefüggéseket. A "demonstrációs" részekben az események mintha önmagukat jegyeznék fel, dokumentarista prózát olvasunk, az önelbeszélés átvált harmadik személybe (ld: A vita tekercse I.). A történelmi tény bizonyossága megkérdőjeleződik valóság és fikció, ráció és devékut45 egymáshoz való viszonyának tükrében. A szövegben a fikció és realitás közötti határvonalat a narrátor nem jelöli ki, összekeveri a fikciót és a történelmi bizonyítékokat, illetve átengedi a szót a tényértelmező részekben szereplőinek, s többféle "igazság" egymás mellett létezését teszi ezzel lehetségessé. A Jézus-történet evangélista, keresztény hagyományával szemben a barlangokból előkerülő tekercsek képezik az új nyomot, amely tényeivel aláássa a lezárt igazságok, dogmák hagyományos értelmezésének helyénvalóságát. A szövegben egy "hitvita" bontakozik ki a régi és új horizontjában, amiben a régi elmélet, a dogma új elméletek kibontásának kell, helyet adjon, amely "új" elméletek azonban egy "ősibb", "eredetibb" igazságot igyekeznek a felszínre hozni.46 Az elbeszélésben az evangéliumok szövegkritikája is megjelenik, rákérdezve azok hiteles forrásként való kezelhetőségére: "Az evangéliumok megannyi ellentmondása dacára a teológusok emberemlékezet óta hirdetik, hogy a történet megfelel a valóságnak. Ezeknek a tekercseknek a felfedezése évszázadok óta először kínál lehetőséget arra, hogy megtudjuk, Jézus esszénus volt-e vagy farizeus, hogy létezett-e, vagy több Jézus is volt, netán egy se."47 Az új nyomok veszélye, hogy autentikusabbnak fogadtatják el magukat, mint a már kanonizált szentírásszövegek, ezáltal azok a tényként elismert dolgok bizonytalanodnak el, amelyekre egy egész kultúra alapozódik szemléletében, magyarázataiban, szimbólumrendszerében. A kéziratok aláássák a vallást. Eretnekséget (hairesis) szülnek, ám az eretnekség jelentése: személyes választás! Rákérdeznek a hagyományra, de vajon mennyiben befolyásolják azt? "Eltörölheti-e a teológia a következményeket és következtetéseket? Merthogy nem csupán kéziratok léteznek, hanem barlangok, kolostorromok, keresztelőmedencék, írószobák. […] A tekercsek léteznek - folytatta [Pierre Michel] -, s túlmutatnak önmagukon. Jelek is, útjelző táblák a történelem tablóján."48 Módosítható-e az igazság? Avagy minden interpretáció kérdése?
Koherencia és perspektívák
"Persze árulkodott a szövegkörnyezet, de mit lehet tenni, ha nincsenek könnyen azonosítható szavak? Zöld utat kapott a hiba, az eltévelyedés, a kétség, de a találékony értelmezés, a teremtő erő is."49 Az igazságot, a tényeket a narrátor több perspektívában rögzíti, a vitákat közvetíti, feltevésrendszereket bont ki. A regény a történelem létmódjára, emlékezetre, írásra, mindezek elbeszélésének lehetőségeire és módozataira is rákérdez, ezzel létrehoz egy metafikcionális szövetet. A szövegbe foglalt műfaji konvenciók az elbeszélések - prófécia, krimi, esszé, riport, himnusz stb. - és változatainak egymásra rétegződésében érhetők tetten,50 s az így megalkotott szólamok - igaz történetek, "valóságok" - egymás mellett élése a narrátori koherenciát is kérdésessé teszi. A történetek folytonosan darabokra töredeznek, újrarendeződnek, szerteágaznak, visszakanyarodnak, ezzel kérdőre vonják a befejezhetőség, a véghorizont, a végső igazság, koherencia meglelésének lehetőségét.
A történetmozaikok végül összeállnak, a nyomozás és Ary útjának, reflexiójának története egybefonódik, a szálakat újra felfejtve rájövünk, hogy minden szál az elbeszélő történetét, beavatás-történetét mondja el. A narrátor az olvasó feladataként megjelöli a nem lineáris olvasás szükségességét, az olvasás is a nyomozás allegóriájává válik.
Detektívtörténet
A gyilkos szövevény, a regénytörténet szervező motívuma lehetőséget teremt a metafizikai kérdések kifejtésére, valamint tematikusan összefűzi a narráció egészét irányító időbeli-térbeli viszonyokat. Mindez Abécassisnál olyan interkulturális, interdiszciplináris keretbe ágyazódik, amely a metanarratív vonatkozásokat sem nélkülözi. A krimi szerkezete magába foglalja az olvasót is, aki utólag értelmezi a "tervet", amely a szövegben már megvalósult. Így az olvasó szerepe a detektívével párhuzamos, a logikát pedig a bűnös írja elő. Azonban már a Prológusból megtudjuk, hogy maga a narrátor is gyilkos: "Ugyanis a rabbi nem természetes halált halt. Végóráján emberkéz szólította el Istenhez. Bizony, úgy igaz, hogy a rabbi nem természetes halált halt: megölték. Én vagyok a gyilkosa."51 Az elbeszélő gyilkos és detektív is egyben. Az olvasónak fel kell tennie a kérdést: milyen összefüggés van az elbeszélő és az általa elbeszélt gyilkosságok között? Minden szál a narrátor kezében fut össze: detektívként védekeznie kell, ugyanakkor gyilkosként ő maga is egy rekonstruálandó logikai rendszer építője. A detektívtörténetek alapkérdése: ki a bűnös?52 Vagy megfordítva: ki az áldozat?
A gyilkosságok jegyzőkönyve
A regényben tematizált gyilkosságok módozatai a következők: keresztre feszítés, megnyúzás, lelövés, gáz általi mérgezés, öngyilkosság.
A keresztre feszítés a regényben kezdetben (a Messiás megfeszítése a Prológusban) keresztény konnotációkat hív elő: a krisztusi utat szimbolizálva a mártíromság, áldozattevés kapcsolható hozzá; ezután azonban jelképként való értelmezhetősége megváltozik, abban a bosszú, iszonytató halál hangsúlyozódik. A keresztre feszítés az olvasói elvárásokat mozgatja meg, vonja játékba e kettős vibrálással: feláldoztatás vagy szégyenletes bűnhődés, kiszolgáltatottság vagy meglakolás?
Az áldozatok: Hóseás, a harácsoló pap, akit a tekercsek bitorlásának, és az azokkal való üzérkedésnek vádja érhet. Az indíték: ismerte és saját javára fordította a tekercseket. A történet kibontása folyamán 1999-ben (5759-ben) ő az első áldozat.
Matti a második. "Ez a rettenthetetlen kutató, ez a vitéz katona Izrael mitizált hőseinek egyike volt, egyike azoknak, akik a kezdetektől harcoltak az ország felszabadításáért és kivívták az államalapítást. […] Kicsit olyan, mint amilyennek Mózest képzeltem gyerekkoromban: nem a reszketeg, töpörödött öregséget példázza csüggesztően, hanem a magas kor fensége és bölcsessége árad róla."53 A narrátor pozitívan beszél róla, Mattinak mégis bűnhődnie kell: keresztre feszítik, megnyúzzák54. Pergamenné válik, s az írás, amelyet bőrére rónak, a szövetség megkötésével, az oltáriszentség idézésével55 a Jézus-történet szálát jeleníti meg az ő halálában is.
Thomas Almond, megszállott régész-kutató a harmadik áldozat56, ő a hallucinogén gomba és a kereszténység egy tőről fakadásának elméletét dolgozza ki: "Félőrült ez, gondoltam, de csak félőrült, mert amit mond, nem mindenestül zagyvaság."57
Jacques Millet atya, dominikánus régész, a nemzetközi munkacsoport egyik francia tagja is kereszthalálát leli. "Úgy véltem, ennek a férfinak a jóleső belső harmóniája a külsején is érvényesül az értő olvasó számára."58 Ez az "értő olvasó" minden arcot szöveggé alakít, szövegből fejt meg. Az arcvonások megfejtése meglepő eredményt ad: a narrátor csak annyit árul el, hogy a Millet arcáról leolvasható szó jelentése: "jegyezd meg". A két betű megfejtése az olvasó-nyomozó kutatásában: tav: keresztforma héber betű, amely viselőjének Isten oltalmát biztosítja a halál ellen; vav: "délcegen áll, mint az igaz ember, s kifejeződik benne az igényesség, az erkölcsi tartás, az értékrend tisztelete"59, egyben a jövő idő kifejezése, amely a múlt idő képzésére is használt. Nem látunk-e párhuzamot Jézussal, a jézusi úttal?
Pierre Michel a következő áldozat, ám az ő gyilkosának kilétét nem fedi rejtély, "nyílt színen lövik le". Michel a szövegfejtés során az apokrifokat és a szektairodalmat kapja kutatási feladatként (a nem biblikus kéziratanyagot). Ary leírása szerint: "előző életében elkövetett vétkeit jóvátenni jött másodízben e világra"60, ez olvasható le arcáról. A történelmi tények leleplezésének igaz harcosa, ő birtokolja az elveszett tekercset, míg meg nem ölik.
További áldozatok: Kair Benjair, akinek az apja a tekercs első árusa; Hóseás cinkostársa, szintén a tekercsek eladásából és a rejtett kincsekből akar vagyont harácsolni; halálát is kapzsisága okozza.
Az öngyilkosságokról csupán értesülünk, ezek a múltban történtek: Shapira és Lirnov végez magával, bár a valódi öngyilkosság ténye megkérdőjeleződik.61 Az "indíték" összekapcsolja e tetteket a fenti gyilkosságokkal, de időben előbbi síkokhoz tartoznak. Egy még korábbi múlt bekapcsolásával két áldozattal egészíthetjük ki e felsorolást: Júdáséval és Jézuséval…
E jegyzőkönyv végére marad a Rabbi halála, akit Ary üt le a Tórával.
A gyilkosok és az áldozatok:
esszénusok › Hóseás, Matti, Almond, Millet, Kair Benjair, Jézus(?)
Johnson62 › Pierre Michel63
Ary (Messiás?) › Rabbi (Messiás?)
Elmélkedő keret: a metafizikai kérdések
Milyen logika fűzi össze e gyilkosságokat?64 A gyilkosságok feltárása elmélkedő keretbe ágyazódik. Ennek kitételeit is érintenünk kell, hogy a szövegértésben a lineáris történetelvű olvasaton túlléphessünk, s a jelek egymás közti szerveződésére (is) figyelhessünk.65 A szöveget átszövő metafizikus keret, a gnosztikus elmélet által felvázolt "dualista" megnyilatkozások ugyanis - amelyek fogalmai irányító alakzatokká változhatnak - kétségbe vonják a referenciák egyértelműsíthetőségét. A gyilkosságok tekintetében ezen elmélkedések a Rossz, a bűn, Isten fogalma körül bontakoznak ki: "Az abszolút rosszról beszélek, amely csak abban leli gyönyörűségét, ha pusztíthatja a Jó esendő erőit, ahol csak éri, és soha be nem telik, mert a Jó éppoly végtelen, amilyen elvetemült a Rossz a maga végtelenségében."66
Ez a Rossz irányítja a gyilkosokat, "amely áldozatul mindenekelőtt az egyszerű, jámbor lelkeket szemeli ki, az igazakét és a bölcsekét. Senki nem tudja, miért áll bosszút válogatott gaztetteivel, miért csak az ártatlanság pusztítása élteti…"67 A rossz fogalmának ilyetén megalkotása a narrátor szövegében azt indukálja, hogy maga - mindezen gyilkosságok ellen foglalva állást - a Jó oldalán voksol, önmagát az igazak táborába sorolja. Az áldozatokat a következő közös vonás köti össze: mindannyian kapcsolatba léptek az elveszett, tiltott szöveggel: a szó, a betűk válnak fegyverré. Hóseás és Kair Benjair a Réztekercs miatt halnak meg; a többi áldozat az eltűnt tekercs miatt; az okozza halálukat, hogy mindannyian az "igazságot" kutatják. Akár a gyilkosok, akik a maguk igazságát védik. Az áldozatokat felsorolva azt figyelhettük meg, hogy rejtett kódjeleikben az ártatlanság, jámborság, történetükben a tudás keresése, az igazság utáni kutatás határozta meg őket. (vö. mottó: "Akinek valaha eszébe jutott elgondolkodni / e négy dolgon…/ Jobb volna annak az embernek, ha nem született volna.") A gyilkosok a rossz képviselőjeként - önmaguk rendszerében az igazság, a jó fennmaradásáért - viszik véghez cselekedeteiket. Hasadás van a nézőpontban! A sötétség és a világosság fiainak harcában nem jelölhető ki véglegesíthető referencia. Az áldozatok sem bűntelenek, a gyilkosok sem végletesen gonoszok, a kegyetlenséget az uralkodni törő hasadás szüli. Ary szerint kegyetlenkedésekre "a hitében megrendült ember vetemedik", miként értelmezzük hát az esszénusok cselekedeteit? Őket a kegyetlenkedésre éppen erős hitük viszi…68 Ha a beteges kielégületlenség a rossz lényege, miként érthetjük Ary hajhászó istenkeresését? Hogyan vállalhatja végső szerepét, hogyan avatódhat be abba a közösségbe, amelynek tagjai a gyilkosságokat elkövették, hiszen mindvégig e módszereket utasította el?
A referenciák bizonytalansága: Ary és a Rabbi csatája
A narrátor nézőpontjának hasadtságát bizonyítja, hogy tettének elkövetésekor még nincs tudatában "igazságának", amelyért öl, szemben a többi gyilkossal. Ary gyilkosságának értelmezésében a fenti logika követésével69 motivációját is megadhatjuk; a Rabbival vívott végső harcban - amelyben mindketten a "Messiás" védelmében lépnek fel - Ary leüti a Rabbit. Mindketten az esszénus terv igazságáért cselekszenek: a Rabbi önmagát Messiásnak vallva a szöveg megsemmisítésére tör, Ary pedig - még nem esszénusként - a szöveg továbbéléséért küzd. Mindketten a szent szövegekből idéznek, amelyekből az egyik már megkonstruálta, a másik pedig csak tettének elkövetése után építi fel identitását. A kettejük közt lezajló párbeszéd az Igaz Mester és az Istentelen Pap harca. A rejtély kulcsa: Ki az istentelen pap?70 A régmúlt történetében (a tekercsek tanúsága szerint) az Igaz Mester leli halálát a Gonosz Paptól; a Nyolcadik tekercsben viszont pontosan ennek ellentéte áll.71 A régi történet szerint a két pap összetűzésében megjelenik a szófér (írnok), mint a hazugság embere, a tények meghamisítója.72 Ary önmaga számára sem tudja kijelölni a referenciákat73 mindaddig, míg identitását az esszénusok szövege meg nem adja. "Ekkor lebírhatatlan indulat lett rajtam úrrá. A Kármel hegyén saját kezűleg negyven hamis prófétával végző Illésé vagy a tolvaj, gyilkos istentelen papoké?"74 Ha a Rabbi és Ary vitáját nem a narrátor által sugallt, de a régi történetből értelmezzük: az Igaz Mestert (Rabbi) a Gonosz Pap (Ary) megöli, majd az egész történetet meghamisítja az írnok (narrátor = Ary = gyilkos).75 A referenciák teljesen bizonytalanná válnak.
A történet szintjén a nyomozások az esszénusfőnök leleplező vallomásával lezáródnak, de az értelmezés ezzel nem zárható le:76 a nyomozók nem a gyilkosok leleplezésére törnek, hanem a tekercsek fellelésére és megfejtésére. Ennek értelmezésére úgy adódik mód, ha a két "végső" tekercs figurái által újra mozgásba hozott szöveget (ismét) nyomozásunk tárgyává tesszük. De van-e lezárható értelem a szövegben? Mikor e krimiben a "világmagyarázatok", az ok-okozati viszonyok, az idő fogalma, a "véletlen" viszonyai, az abszolút igazság lehetősége egyaránt megkérdőjeleződnek.
A Jézus-történet
A Prológusban két Messiás történetét/halálát beszéli el a narrátor: Jézusét és az öreg Rabbiét. A két szál egyszerre történő bemutatása vajon a párhuzamok vagy az eltérések kiemelésére szolgál? Az azonosítás vagy az ellenpontozás a vezérlő szerkesztői elv?
A Jézus-történet újraépítése csak a hetedik és nyolcadik tekercsekből lehetséges.77 A Jézus-tematika a regényben különböző állásfoglalásokból bontakozik ki, a tudósok kutatómunkájának összefoglalása alapján lehetséges igazságok egymás mellett élnek anélkül, hogy bármelyikük bizonyosságként léphetne föl. Egyedül a nyom, az elveszett tekercs titka kecsegtet azzal, hogy a valós történetet a legautentikusabb forrásból megismerhetjük. Jézus életének és halálának története az enigma köré szerveződik, maga is intertextusokból születik.
Az elveszett tekercs78 tartalmát illetően többféle feltételezés bontakozik ki nyomozásunk során, sőt, még egy - a szövegből való - töredék is elénk tárul:
"Nagy lesz a földön / Szolgálják, magasztalják mindenek / Nagynak neveztetik s kitüntető az ő neve / Neveztetik Isten fiának / S hívják majd a Magasságos fiának. / Mint üstökös / Látomás lesz az ő királysága. / Uralkodnak majd számos évekig / A földön / S elpusztítanak mindent. / Egyik nemzet elpusztítja a másikát, / Mígnem fölkel az istennek népe / S eláll kardjától."79
Az eltűnt tekercs tükörírással marad fenn, ezáltal a megfejthetetlenség / olvashatatlanság / rejtettség horizontját erősíti. Különböző válaszokat kapunk arra, szándékos-e a tükrözés: "Végképp különös volt, hogy a héber karaktereket fordítva írták, csak tükörből olvashatóan; balról jobbra haladtak, a héber gyakorlattal homlokegyenest ellenkezve."80 "Visszafelé íródott, mintegy tükrözésben, úgyhogy nehéz lett volna csak úgy átfutni."81 "Rájöttem, hogy a roppant szorosan összecsavart iraton a nedvesség hatására a szöveg átrakódott a rásimuló pergamenfelületre, eredeti helye pedig üresen maradt. Vagyis az írás áthelyezése, megfordítása nem szándékos."82 A tükör / tükrözés / tükörírás jelképisége igen telített. Az igazság, leplezetlen valóság jelképe; jóseszközként a jövőt, az emberi cselekedeteket szolgál feltárni; az örök világosság kisugárzása, Isten működésének tiszta tükre és jóságának képmása, az isteni sugallat által szerzett bölcsesség képe. De a tükör a világ képét (ki)fordítva mutatja meg, viszonyait felcseréli. A gonosz távoltartására szolgáló szimbólum is, a belenézőt megfosztja lelkétől. Van-e egy irányító jelentés e telítettségben? Bármelyik jelentést bekapcsolhatjuk az értelmezésbe: első esetben a Jézus-történet igazságát közvetítő isteni feltárulkozás jövőt leleplező mindentudása mutatkozik meg e tekercsben; másodikban viszont a tükrözés jelentősége abban rejlik, hogy az írás a gonosz számára megfejtetlen maradjon83. A tükörírás titkosírássá változtatja a szöveget, amelynek dekódolása nélkül az értelmezés meg sem kezdődhet.84 Ary egyedül (apja nélkül!) nem képes a szöveget megfejteni, nem birtokosa ugyanis a kulcsnak: nem ismeri a nyelvet: "Jaj! Miért is nem figyeltem oda jobban, mikor apám az ősi betűkre oktatott! Miért is nem foglalkoztam többet a tudománnyal, miért fecséreltem az időt hiábavalóságokra! Miért sújt ilyen gyötrelem! Birtokomban a megoldás, s mégis elérhetetlen."85 Az értelmezést továbbá az is megnehezíti - Ary számára lehetetlenné teszi -, hogy a dekódoláshoz a fragmentumok értelmező kipótlására lenne szükség.86 Mindemellett a szövegtartalom felszínre kerülésének lehetőségét gyengíti, hogy a tekercs, amely a titkot őrzi (miután Ary és apja megfejtették) megsemmisül, örökre magába rejtve titkát hamuvá válik, így az eredetit nem ismerhetjük meg soha, csak az Ary által emlékezetből újraírt szöveget!87 Az eligazodási pontok eltolódnak: jövő és múlt mintha elkülöníthetővé válna, a Jézus-történet megszűnik (a történet szintjén) a jelen magyarázója lenni88, s már nem titokként működik, hanem mint a múlt revelációja. A tekercs titka: Jézus az esszénusok tervének áldozata lett, az Apokalipszis siettetése, az istenné/teremtővé válás kényszeres akarása juttatta sorsára89; így értékelődik át Júdás szerepe is az egyetlen igaz hívő parabolájává. A válasz azonban ("Jézus volt megbízottjuk / Nem halálát kívánták látni / Azt hitték, győzni fognak. […] Így győzték meg őt / S így ölették meg")90 nem zárja le a kérdést: ki ölte meg Jézust? Nem menti fel sem elítélőit, sem Istent, sem a népet.91 Újra lejátszódik a tekercsben egy mítosz, újra előhívja az Apokalipszis távlatát, de az mindig eljövendőként (jövőbeliként) semmisíti meg a véghorizont feltételezését. A múlt revelációjaként a mindenkori jelenek egymásutánjának örökkévalóságában Jézus mint allegória / metonímia játszatja tovább a lehetséges - hiábavaló - történeteket. Újra bekapcsolódik a jelenbe, Ary apjának metaforája lesz - mint ahogy Ary és apja testesítik meg a szentírásszövegek által előírt szerepeket/magatartásformákat.92
David Cohen története
Ary apjának családfája Jézus családfájával egyezik meg (kiegészülve jó néhány nemzedékkel). Ő az emlékezet megtestesítője: "Ő a múlttal gyümölcsözővé tette a jelent, s a jelennel megelevenítette a múltat. Szakadatlanul emlékezett nagy jelentőségű tényekre. »Emlékezz csak«, kezdte mindig, valahányszor elbeszélt nekem valamit, mintha emlékezhetnék a kétezer év vagy százhúszezer év előtti eseményekre. Ő viszont minden jel szerint ott hordott mindent az elméjében, mintha élmény lenne, amihez nem tanulmányok juttatták, s akként is idézné meg."93 Személye megannyi előírt szerepet felölthet. A "jelen" történetében újrajátszatják vele Izsák "fel nem áldoztatásának" történetét a Jézus-passió ellenpontjaként. A Vita tekercsében (az egyetlen olyan tekercs, amelyben a jelenbeli eseményszálak elmesélése egymás mellett folyik), a Pierre Michel által felderített történetet (Jézus) egyszerre ismerjük "fel" Ary apjának áldoztatásával (Izsák). Ellenpontozás? Azonosság? Mindez csak a nyolcadik tekercsben lepleződhet le, amelyben Jézus szerepe "átruházódik" David Cohenre, azonosításuk itt történik meg, de megőrzi az elkülönböződést is: "Visszajő majd ő, kinek neve Jésua. / Megment az Isten / Mert nem menté meg / Először / Fiú volt / Szentlélek lett / Atya lesz / Így tér vissza / Megkötöztetik / Mint a bárány / S megmenekül / Mert megment az Isten / Hogy szava betöltessék. // És származik egy vesszőszál törzsökéből / […] Az Úr ismeretének és félelmének lelke / Az ő fián nyugoszik."94 Mert az esszénusok szövegének igazsága szerint a Messiás: Ary Cohen.
Ary története
Ary Cohen beavatástörténetében mind több jel halmozódik kiválasztott voltának bizonyítására. Identitásának felépítésében két "segítőtársa", vezetője lesz: Jane Rogers és a devékut.
A nő himnuszai
A nő tekercse: a negyedik tekercs. A nő a létben megtapasztalható "tökéletességet", a ráébredést, a tudást vezeti be Ary világába. Alakja kettősségében jelenik meg, elbizonytalanítva annak szerepét, alakító és irányító hatalmát, megtestesítve az örök dichotómiát tudás és érzékelés, tisztaság és tisztátalanság együttesét. Jane szerepe: Mária Magdolna szerepe.95 Ötvözi az örök tudást, állandóságot és a pillanat hatalmát, az érzéki megnyilvánulást. Jane a beteljesületlen érzelem és vágy, amely Aryt öntudatra eszmélteti, s a másik szerelemre: Isten és önmaga szerelmére készteti. Jane az intuíció. A devékut állapota, az extázis: az egyetlen út Istenhez.
Ary számára Jane a szerelem és az élet lehetősége. Vallása tilt, keretek közé szorít minden érzelmi és testi kapcsolatot. Jehudával szemben - aki a törvény hű követője, a hagyomány megtestesítője - Ary a tiltott gyümölcs, a más hagyományból származó Jane igézete alá kerül. Ám Arynak tilos e kapcsolatot kezdeményeznie, elfogadnia, mégis úgy tapad a nőhöz, mint életadóhoz. Mert Jane Ary kezdeti meghasonlása után a magasabb rendű tudás birodalmába vezeti őt. Arynak tilos a nőkre még csak néznie is, Jane-nel lelki rokonság köti össze, közös hallgatásuk a misztérium tudása; ő az androgünje. Visszaemlékezésének narrációját mindvégig a kettős játék, a szólamok feszültségkeltő egymásra felelése határozza meg, jó és rossz harca, amely keresésben, békétlenségben és harmóniában valósul meg, szent és profán együttélésében. Jane személyisége Ary tudatnarrációjában kettészakad (csakúgy, mint maguk a narrátori perspektívák): ő a gonosz, az áruló, a bűnre csábító, a tilalmas, akihez csak a vétek által lehet közelíteni, a démon, a legyőzendő - de ő az angyal is. Mert kezdetben negatív érzelmek: a félelem, a rejtendő, de erőszakosan felszínre törekvő vágy irányítja Aryt, az idegentől és tiltottól való rettegés - az önmagától való rémület bizonyíttatni akarja, hogy a nő kém, métely. Ő a kígyó, a megkísértés: a teremtéstörténet bekapcsolódik a jelenbe. "De miért szükségszerű, hogy hitványságból, gonoszságból ki-ki másra tolja a felelősséget, a bűnbánatra képtelenül tagadja el gaztetteit?"96 A fogság-rabság a szerelem metaforájaként jelenik meg: a megcsalatást, a lelki szabadság elvesztését, az összefonó köteléket kelti életre, amely az érzéki képekkel, az álmokkal valláson, szokásokon, hagyományon felülemelkedve tör utat magának a vágy érzékiségében. A nő Ary minden cselekedetébe, mozdulatába beleíródik. A szerelem az anarchia, a végső harcra előkészítő háború allegóriájává válik. A narrátor sorakoztatja az érveket arra, hogy Jane-t felelőssé tegye önmaga gyengeségéért, saját bizonytalanságáért, pedig a nő az, aki elhozza Ary "apokalipszisét", a végső időt, a lehetséges révbe érést. Jane döntése nélkül az események nem vehetnék fordulatukat a végső kimenetelre97: indukáló és beteljesítő (habár szerelmük a történeti szinten soha be nem teljesedik). Jane mindvégig társ, elmaradhatatlan, aki higgadt tud maradni, s döntésével ő is céljához segíti Aryt. Ő szerzi meg számára a tekercseket98, ő szabadítja ki barlangfogságából, s a férfi az ő megmentésére igyekszik, amikor a történet végső fordulatát veszi: Ary megöli a rabbit (s ezzel az esszénusok menedékébe kényszerül). Ő az, aki - megértve Ary belső késztetéseit - elengedi végső útjára, nem fordulván vissza az utolsó találkozásnál.
Jane történetét, érzéseit, gondolatait csupán Ary narrációjából ismerjük99, ő alkotja meg magának. A szerelem testetlen marad, csak az írásban ölt alakot.
Az álom-látomás - devékut
Az álom-látomás betétek funkciója egy "átmeneti állapotban lévő" szereplő bevezettetése egy "mélyebb valóságba", amely csak ebben az állapotban érhető el. Jövőmondás egyben, előrevetítés, a felfokozott szellemi működés számára vázolja fel egy megalkotandó valóság útját, rejtjeles összefüggések megvilágítását teszi lehetővé.109 Miként a prófétáknak is álomban vagy látomásban történik a kinyilatkoztatás, Ary is időbeli és térbeli korlátaitól megszabadulva tudja (f)elfedni a bizonytalanság, a megismerni vélt valóság látszólagos akadályait, "feloldani" ellentmondásait, ráébredni önnön valóságára, de legalább megalkotni magának egy más-világot. Nemcsak a nőtől való menekülés, de a tények kínálta történetek borzalma mindinkább az istenkereső világba hajtja Aryt.110 Valóság és fikció viszonya Ary történetének előrehaladásában egyre inkább felbomlik, a racionalizáló szándék nem irányíthat, a narrátor számára az egyetlen valódi megismerés: a misztikus valóság, a devékut jelei által mozgatott rendszerben megalkotott világ kezd el valóságosként funkcionálni. A devékut tárja fel először "majdani" küldetését: istenivé válik maga is: "Énemet visszaviszem a semmibe, alanyiságomban megalázkodom, hogy igaz valójában lássam az eredendő bölcsességet, a kezdetit, a tiszta akarat összes lehetőségével, változásával, fejlődésével. S így tárul fel számomra mindaz, amiről tiszta tudattal sejtelmem sem lehetne. Helyet engedek annak a másiknak, akit önmagamban megrekedve észre sem vettem. Teremtő vagyok, az első mozdulat szavakba foglalhatatlan kezdetlegességével teremtő. Felfedezem az isteni világot - a teljes másságot, az abszolút transzcendenciát -, amint ott munkál bennem."111 A rációval és a linearitással szemben ez tehát Ary számára az örökkévalóság perspektívája.
Álmának (az autóbusz és kocsijuk égbe emelkedése) jelentését a kereszténységről és a zsidó világ megváltásáról ő maga fejti meg jóval később, s mint a hiábavalóság-refrén helyezi azt elbizonytalanító távlatba: "De hiszen felriadtam, s azt kiáltottam, "Ne most!". Korántsem kívántam, hogy a Messiás oly sietve jöjjön el. Voltaképpen mit tartogat nekünk ez a másik világ?"112 E kérdésekre bizonyosságot nyújtó választ a narrátor maga sehol nem ad, csupán a világosság fiainak győzelme vetül fel mind Ary látomásaiból, mind álmaiból, mind a tudósok szövegismeretéből (tekercsek tartalmára való utalásokból), mind a szövegben a végső háborúról szóló, betétként visszatérő idézetekből, mind a Messiás tekercséből. Arynak rémálmai vannak Jézusról és a Sátánról, de a más-állapot az apokaliptikus látomásokat részesíti előnyben. Thomas Almondnál tett látogatása - tudatvesztése az egyik legösszetettebb szimbólumrendszer alapján épül fel. Almond a kereszténységet egy hallucinogén gombának tulajdonítja: "[Amanita muscaria] Hát ez az Isten fia, a drogja a tiszta isteni mag. Az Isten földi megnyilvánulása."113, lényegében nem követ más álláspontot, mint Ary, aki a devékutban leli fel istenét.114 Együtt élik meg a gomba okozta révedést, amely Almond kálváriájává, passiójátékává válik - Ary látomásának elemei a valóságéival keverednek, a megélt a majd-megélttel. Víziójában az apokalipszis kel életre, de ellentétes előjellel, mint devékutjában: a narrátor ott látja a kumráni barlangokat, ahol meglátogatja maga az ördög, aki gyilkosságra buzdítja, a háborúra kelti fel. Valóság - látomás metonimikus viszonyban bontja egymást115: a révületben megjelenő Sátán a valóságban a gyilkoló esszénus, a Krisztust ábrázoló Caravaggio-festmény látomása maga Almond, akinek épp keresztre feszíttetése folyik. A gonosz (= esszénus) felkeni Aryt, s a pergamen elolvasására buzdítja. Egy külső hang azonban mindig közbeszól, felszólítva Aryt küldetésének bevégzésére, a viadalra(!). Háromszor kísérti meg a Sátán: először a tekercsek eladására buzdítja (anyagi éhség); a tetőről a mélybe csalogatja a tekerccsel; végül a tekercset a földön való uralkodás jelképeként nyújtja Arynak, aki mindannyiszor a jézusi válaszokkal áll ellen. A megkísértés e látomásban: a tekercsek olvasása; a gonosz: a gyilkos (esszénus) e viszonyrendszerben, aki a maga sátáni útjára késztetné Aryt. E látomás a jézusi passió (Millet - reális történés) lejátszatásával Jézus történetét Aryéval is összefüggésbe állítja.116 E vízió tükörképe a kumráni barlangban megélt devékut: míg előbbi vízióban a gonosz, a Sátán, felbujtó, utóbbiban a jó, Isten felé vezető ugyanannak a kísértésnek az attribútumai: a tekercs olvasásának, s ez által a hatalom birtokbavételének: az Apokalipszisnek. A kumráni barlangban újra megjelenik Ary számára az apokalipszis-devékut, az ősidőktől éli át a világ történetét, míg el nem jön a Megváltás.117 Ez a vízió azonban az utolsó tekercs felbontásakor "teljesedik be", annak olvasása hozza újra játékba e szövegelemeket, a narrátor megvilágosodása, beavatása ott "nyeri el értelmét". Ott tudjuk meg, a narráció világában ki a két (?) Messiás.
A jövendölés: az Apokalipszis jelei
A szövegben a hat tekercsben leírt folyamatos beavatás csak a hetedik és nyolcadik leleplező panorámájából hozza el az apokalipszist. Ary tekercseiben elszórtan megannyi jel utal a végső eljövetelre, szervezi annak jóslatát. Nem csupán a látomásokban és álmokban szerveződnek e jelek, de az utazás során a terek megkonstruálása (a világ megannyi tája) ezt előlegezi. A Prológusban a "Messiás-rabbit" búcsúztató beszédben felvetül a véghorizont lehetősége is: "Fivéreim, már más időt élünk, elérkeztünk az idők végezetéig."118 Manhattanben bábeli zűrzavar uralkodik, Alphabet City a pokol kapujával azonosítódik.119 Londonban a Carnaby Street punkjait a narrátor (megdöbbentő) asszociációja kapcsolja össze Mea Shearimmal, az ortodox zsidók városrészével120; de így várják az apokalipszist a párizsi tüntetők, vagy a tel-avivbeli szórakozóhelyen eksztázisban mulatók.121 Ary mindenhol a világvégét jósló jeleket látja - vagy ezeket vetíti ki tudatából, s így alkotódnak meg számára a terek. A Holt-tenger vidéke az istenvárást, a vég szomjazását hívja elő; a sivatag és barlang terének meghatározó horizontjával teremti meg Aryt, s alkotja meg Ary a tájat.
"A végső megvilágosodás"
Az ez idáig felsorakoztatott jelek: a nő szerepe, a devékut állapotában megtapasztalt valóság, az elbeszélő álmai egyre közelebb viszik önazonosságának megleléséhez: "Messiásvoltának" felismeréséhez. Narratív szinten az esszénusokhoz való beavatás története mint előre elrendelt út rajzolódik a tudatlanság-megvilágosodás linearitásában, s ugyanakkor egymást feltételező ellentétében. A (gyermeklét, tisztaság fogalmával párosuló) ártatlanság és tudatlanság "időszaka" Ary élettörténetében fokozatosan veszt teret, mígnem ő maga is gyilkossá válik. A szervező jelek szintjén a narrátor genealógiai meghatározottsága - az ő családfája is megegyezik Jézuséval - teljesítendő szerepeket rajzol ki számára: "Cohen fiaként Cohen voltam én is, főpapok leszármazottja, akikre Izráel népe megáldásának fontos feladata hárult."122 " És a vég kívánatos! ó, de mennyire! Máshíáh! szóltak szívükből. Áron Messiását várták, a szent Messiást, a főpapoktól leszármazott Cohent."123
A nyolcadik tekercs elemei megfeleltethetők az elmesélt történet elemeinek.124 A referencia bizonyossá tétele125 a NÉV (be)azonosításával megy végbe: az olvasó a hetedik pecsét felbontásával a nyolcadik tekercsből (maga az Apokalipszis) ébred rá Ary "kilétére". A narrátor nevének jelentését saját maga leplezi le (Jane előtt):
- Tudod, mit jelent a nevem? Mármint hogy Ary? - kérdeztem tőle.
- Mit jelent?
- "Oroszlán".126
Majd a nyolcadik tekercsben: "S ő a seregek élére áll / Jeruzsálembe bevonul / Az Arany kapun / Látomásának jóslata szerint. / S a Mennyeknek országa / A régen várt / Általa eljő / Aki megváltó / S a neve / Oroszlán."127
Ez az utolsó szó - az adott kontextusban - minden kétséget kizáróan ruházza a megváltó szerepét Aryra. Azonban az oroszlán olyan jelkép, amely több értelmezést nyerhet. Egyrészt a hatalom szimbóluma, isteni lény jelképe, a bátorság fészkének, a szívnek ura - Ary esetében mindez küldetésének jelképeként érthető, hozzákapcsolva leszármazását (Jézus-családfa) a Teremtés könyvének meghatározásához, amely szerint az oroszlán Júda, Dávid királyi házának és Jézusnak ősatyja.128 Van azonban egy másik jelentésköre is: az oroszlán a négy apokaliptikus fenevad egyike; a Biblia a Sátánt (Gonoszt) fenekedő, mohó étvágyú, tűzokádó oroszlánhoz hasonlítja. Az oroszlán a regény egy idézetében ellenségként, legyőzendőként is megjelenik.129 Egyszerre a jó és a rossz jelképe. Mint fent már láttuk, Ary önmaga sem bizonyos abban, hová is tartozik.130 Identitását a szövegből / a Messiás tekercséből alkotja meg, de a szövegben a Messiás-lét is alakzattá válik.131 David Cohen, Jézus, a Rabbi, Ary, sőt a keresztre feszített áldozatok eljátsszák e szerepet - a jó és rossz referenciájának kijelölhetetlenségével -, s a megváltás, az apokalipszis egy személyes, belső színtérre helyeződik át: "Mindazonáltal tudtam, hogy a végső megváltás csak akkor lehetséges, ha mindenki tulajdon Messiása lesz, és megnyitja magát az istennel való bensőséges kapcsolatnak a devékut által."132 Ez azt is feltételezi, hogy az apokalipszis csak "más-állapotban" tapasztalható meg, s a szövegben nem lezárást jelent, de az egyéni élettörténetek szintjén a szerepekre való rátalálást, annak elismerését, hogy a (szent)írásban rögzített, a tudat(ok) által elfogadott szerep (Ary = Messiás; Rabbi = Messiás stb.) adatott, s az apokalipszis - a megértés: "Az adott helyzetben a korlátlan lehetőségek távlata furcsa módon a halálra korlátozódott. […] s az ember, ha a halált szemléli, olyan, mint aki a semmi fölébe hajol s tudván tudja, elég egy lépés, és mindennek vége. Mámorító gondolat. A halál tisztátalan, mert félelmetesen csábít: keserédes, részegítő bor. Szilárdan kell gyökerezni az életben, vagy erőszakkal megkötni magunkat, mert a puszta akaraterő kevés. Az akaraton kifog a megfellebbezhetetlen halálvágy, mert a halál a lét végpontja, az örökkévalóság egyetlen sugalma. De ez az öröklét kimerül az élet tagadásában."
A messianisztikus-apokaliptikus zárlat nem lezárt horizontot feltételez, de az igazságok ideiglenességén alapuló diszkurzív tapasztalatot. A megfejtés, a leleplezés, az Apokalipszis paradox módon (?) nem hoz bizonyosságot - a szöveguniverzumot a jelek és jelrendszerek kaotikus játéka uralja, amelyben egyedüli "bizonyosság" a szövegek, az írás szervező működése (nem igazságtartalmuk!).
Az olvasás lehetőségei
Eliette Abécassis regényében létrehoz egy fikcionális világot, amely mind tematikájában (történetközpontú olvasat), mind figurativitásában (az alakzatok szerveződését vizsgáló olvasás lehetősége) újraírást végez.133 A jelek felidézése szempontjából Abécassis regénye mint a hagyomány és az előszövegek átírása jelöl(het)i ki helyét az olvasói interpretációban, illetve a recepciótörténeti kontextusban.134 Nemcsak a történet konstruálásának szintjén nyernek jelentőséget az előszövegek, de a szöveg poétikai megszerkesztettségében is. A műfaj tekintetében ez a szöveg összetettségében, rétegzettségében érhető tetten. A műfajmegjelölés szerint: regény, teológiai thriller, detektívtörténet, tudatregény - autobiográfia, történetírás, ismeretterjesztő mű135, s mindemellett e jellemzők - egymásba játszva sajátságaikat - alkotják e metafikcionális, műfajok közt vibráló, azokat újrateremtő szöveget.
Ez az összetettség megnehezíti az olvasást, kétségbe vonja a beidegződött olvasási szokások követésének lehetőségét. Az értelmezés lezárhatatlansága nemcsak ennek a poétikai rétegzettségnek köszönhető, hanem az elbizonytalanító mechanizmusoknak is: a többféle nézőpont váltakozásának, az ellentétes jelentésű idézetek egymás mellé szerkesztésének, a figurális rendszer újraszervező működésének. Az olvasó azzal, hogy kitölti az üres helyeket, újraolvassa a történetet, a figurativitás logikája szerint is megpróbálja értelmezni a szöveget, ugyanezt a lezárhatatlanságot erősíti. Az olvasói szólamok sokfélesége közül nincs egy kitüntetett olvasási mód, ezek egymás mellett élnek. Narratív, metanarratív és figuratív olvasat, rendhagyó és hagyományos poétikájú műként való értelmezés, lineáris és megszakított olvasás, intertextusok kutatása és figyelmen kívül hagyása136, a narratív technikákra koncentráló és az azzal számot nem vető olvasások lehetségesek. A narratív rend szimbolikus / példázatos / metaforikus / metonimikus stb. módon való - szemantikai - transzformációs lehetőségeket kínál, ami azt vonja maga után, hogy egy olyan szöveget értelmezhetünk, amely mindezen kritériumok szerint olvasható: a populáris regiszter szerint ugyanúgy működtethető, mint a magas irodalom elvárásai szerint, így többféle kánonban nyerheti el helyét. A szöveg recepciója szempontjából annak részletes továbbgondolása lehet konstruktív, hogy milyen kapcsolatot teremt a regény más kortárs - pl. Eco, Norfolk, Pavić, Ransmayr, Halter - alkotásokkal.
A regényszöveg - a dolgozatban kibontott elismerő kritika/elemzés ellenére - tartalmaz néhány logikátlanságot, következetlenséget. Ezek rövid felsorolását adom az alábbiakban.
A) Ary története, a nyomozás 1999-ben (5759) kezdődik. A narrátor a Rabbi meggyilkolása után kerül (vissza) a kumráni barlangba, ahol két évet tölt beavatásáig. E szertartásra (ami egyben Ary messiási feladatainak megkezdését jelenti) két év elteltével, 2001-ben, azaz 5761-ben kerül sor. A Messiás tekercsének zárlata viszont a Megváltó tevékenykedésének idejét így jelöli meg: "Et toutes ces choses se produiront / En l'année 5760." Három értelmezési lehetőség marad: 1. A szerző bizony elszámolta magát, a két naptár összeegyeztetésére korlátozódott figyelme, s nem vetett számot e részletekkel. 2. Ary beavatása előtt le kellett volna már zajlaniuk az eseményeknek - az írás előírta szerep, mint Jézus történetében is, az esszénusok tervének erőszakos véghezvitele, ugyanakkor az írás meghazudtolása is. Az esszénusok tervüket így némi késéssel (egy év) ugyan, de véghezviszik. 3. Az eseményeknek már be kellett következniük: a várt "Messiás" a megölt Rabbi, akinek halála ugyanúgy, mint Jézusé (lásd Prológus párhuzamos története), a hiábavalóság refrénjén át szól.
B) David Cohen 1999-ben ötvenöt éves, tehát 1944-ben kellett születnie. A Simonnal való párbeszéd során azonban a következő bizonytalansággal szembesülünk:
- … Elfelejtetted volna, hogyan reagáltál, mikor elért hozzád a hír, hogy megtalálták őket? Háború volt, harcoltunk, de te másra se tudtál gondolni…
- Ide hallgass, mikor 1947-ben, több mint ötven éve megtalálták a kumráni tekercseket, minden nagyon más volt. […] Azért nyűgözött le úgy a felfedezés, mert fel nem foghattam, hogyan kerülhettek elő ilyen helyről a kéziratok.137
Ismét három lehetőséget vázolhatunk fel: 1. David Cohen hároméves korában már nagyszerű paleográfus, aki ekkor már háborút is visel. 2. David Cohen mindig ötvenöt éves volt, kora sosem változik, idők feletti teremtmény. (Ary szerint: "Az én számomra nem is volt kora.")138qqw 3. A szerző nem vette figyelembe ezt a kis számtani részletet…
C) Abécassis "demonstrációs dialógusai" időnként túl terjengősek, túlzottan magyarázgatóak és bőszavúak. A tézisek részletező bemutatása néhol élettelen párbeszédeket hoz létre. Kevéssé valószínű, hogy egy teológus-kutató (Jane) ne ismerné a hászídok házassági szokásait, s oly naiv ártatlansággal kéne felvilágosítást kérnie e kérdésben. Természetesen lehet ez a szereplő alakoskodása is - bár ez esetben Ary elméjének borotvaélességét kell kétségbe vonnunk. Nagyobb valószínűséggel feltételezhetjük azonban, hogy bemutató-dialógusról van szó: ez a nagyon tehetséges fiatal írónő (a regény kiadásakor huszonhét éves!) az első regényébe minél több információt/részletet igyekezett belefoglalni. A fent felsorolt néhány következetlenség ellenére Eliette Abécassis olyan szöveget alkotott, amely hihetetlen tehetségét és felkészültségét bizonyítja.
Abécassis-kiadások
Abécassis, Eliette: Qumran. Paris, 1996, Ramsay. 458 p.
Abécassis, Eliette: Qumran. Paris, 1996, le Grand livre du mois. 458 p.
Abécassis, Eliette: Qumran. Paris, 1998, Librairie générale française. Collection: le livre de poche; 1998, Rééd. 474 p.
Abécassis, Eliette: Kumrán avagy ki ölte meg Jézust? Budapest, 1998, Európa.
Abécassis, Eliette: Qumran. Paris, 1999, Libris. Collection Grand caractčre.
Abécassis, Eliette: L'or et la cendre. Paris, 1997, Ramsay. 453 p.
Abécassis, Eliette: L'or et la cendre. Paris, 1997, le Grand livre du mois. 453 p.
Abécassis, Eliette: Petite métaphysique du meurtre. Paris, 1998, Presses Universitaires de France. Collection: Perspectives critiques. 101 p.
Francia nyelvű irodalom
Abescat, Michel: Qui a tué Jésus. Le Monde, 26 juillet 1996, p3.
Allali, Jean-Pierre: Jésus et les Juifs de l'an 2000. https://www.col.fr/tj/edito1452.html.
André Paul: Les manuscrits de la mer Morte. La voix des esséniens retrouvés. Paris, 1997, Bayard.
Baigent, Michael: La Bible confisquée: enquęte sur le détournement des manuscrits de la mer Morte. Paris, 1992, Plon.
Carmignac, Jean: La régle de la guerre. Paris, 1958.
Carmignac, Jean: Les textes de Qumran traduits et annotés. Paris, 1961-1963.
Colonna - Césari, Annick: Du riffifi chez les esséniens. Express, no 2356, (29 aoűt - 4 sept 1996).
Cross, Frank Moore: Le contexte historique des manuscrits. In L'aventure des manuscrits de la mer Morte. Shanks, Hershel. Paris, 1996, Seuil.
Cross, Frank Moore: Lumiéres sur la Bible émanées des grottes de la mer Morte. In L'aventure des manuscrits de la mer Morte. Shanks, Hershel. Paris, 1996, Seuil.
Dauzat, P-E.: Le suicide du Christ. Paris, 1998, Presses Universitaires de France.
Dupont-Sommer, André: Aperçus préliminaires sur les manuscrits de la mer Morte. Paris, 1950, Adrien - Maisonneuve, 1950
Dupont-Sommer, André: Les Écrits esséniens découverts prés de la mer Morte. Paris, 1964, Payot.
Eco, Umberto: Apostille au Nom de la rose. Trad. Myriem Bouzaher. Grasset, 1985.
Eisenman, Robert H.: Les manuscrits de la mer Morte révélés - choix, traductions. Fayard, 1995.
Genette, Gérard: Palimpsestes. La littérature au second degré. Paris, 1979, Seuil.
Halter, Marek: Le Messie. Paris, 1996, Laffont.
Halter, Marek: Les mystéres de Jérusalem. Éd. Robert Laffont. Paris, 1999.
Laperrousaz, Ernest-Marie: Qoumrân, l'établissement essénien des bords de la mer Morte: histoire. Paris, 1976, A & J Picard.
Matsas, Nestor: Les Mémoires de Jésus d'aprés le manuscrit de la mer Morte. Paris, 1984, Les Belles Lettres.
Meschonnic, Henri: La Bible en français. In Pour la poétique II. Paris, 1986, Gallimard.
Meschonnic, Henri: Poétique de la traduction. In Pour la poétique II. Paris, 1986, Gallimard.
Ricoeur, Paul: L'entrecroisement de l'histoire et de la fiction. In: Temps et récit. III. Paris, 1985, Seuil. p 264-275.
Ricoeur, Paul: La signification du péché originel. In Église et Théologie, XXIII. (1960).
Ricoeur, Paul: Le mal - Un défi de la philosophie et la théologie. In Labor et Fides, 1986.
Ricoeur, Paul: Le soi et l'identité narrative. In Soi-męme comme un autre. Paris, 1990, Seuil. p 167-198.
Ricoeur, Paul: Monde du texte et monde du lecteur. In Temps et récit III. Paris, 1985, Seuil. p 228-263.
Shanks, Hershel: Des grottes et des savants. Survol. In L'aventure des manuscrits de la mer Morte. Shanks, Hershel. Paris, 1996, Seuil.
Shiffman, Lawrence H.: Les origines de la secte des manuscrits de la mer Morte. In L'aventure des manuscrits de la mer Morte. Shanks, Hershel. Paris, 1996, Seuil.
Tincq, Henri: Jésus, un doux ręveur de Galilée qui veut révolutionner le monde. Le Monde, 13 juillet 1999.
VanderKam, James C.: Les manuscrits de la mer Morte et le christianisme. In L'aventure des manuscrits de la mer Morte. Shanks, Hershel. Paris, 1996, Seuil.
Magyar nyelvű irodalom
Bényei Tamás: Rejtély és rend. A metafizikus detektívtörténet. In Esendő szörnyeink és más történetek. József Attila Kör - Pesti Szalon Könyvkiadó, 1993. 19-31. o.
Borges, Jorge Luis: A krimi. In A halhatatlanság. Budapest, 1992, Európa.
Borneman, John: Elbeszélés, genealógia és történeti tudat: a széthulló személyiség. In Narratívák. 3. A kultúra narratívái. Budapest, 1999, Kijárat Kiadó.
Carr, David: A történelem realitása. In Narratívák. 3. A kultúra narratívái. Budapest, 1999, Kijárat Kiadó.
Cohn, Dorrit: Áttetsző tudatok: In Az irodalom elméletei. II. Szerk. Thomka Beáta. Pécs, 1997, Jelenkor.
Csányi Erzsébet: Új reneszánsz? Ezredvégi gondolatok a regényről. Tiszatáj, 1997/5.
Dobos István: Olvasás és intertextualitás. In A fordítás és intertextualitás alakzatai. Szerk. Kabdebó, Kulcsár-Szabó, Menyhért. Budapest, 1998, Anonymus.
Eco, Umberto: A rózsa neve. Budapest, 1988, Árkádia.
Elm, Theo: A parabola mint "hermeneutikai műfaj". In Narratívák. 2. Történet és fikció. Szerk. Thomka Beáta. Budapest, 1998, Kijárat Kiadó.
Gecse Gusztáv: A vallási kultusz szimbolizmusa. In Jelbeszéd az életünk. Budapest, 1995, Osiris.
Genette, Gérard: Transztextualitás. In Helikon, 1996/1-2.
H. Nagy Péter: Egy regény amint olvassa a másik(at). Tiszatáj, 1997/10.
Iser, Wolfgang: A fikcionálás aktusai. In Az irodalom elméletei. IV. Szerk. Thomka Beáta. Pécs, 1997, Jelenkor.
Jauss, Hans Robert: A hitvita. In Az irodalom elméletei. V. Szerk. Thomka Beáta. Pécs, 1997, Jelenkor.
Kabdebó Lóránt: Műfordítás és/vagy intertextualitás. Átírások a modernségben a Biblia-befogadás során. In A fordítás és intertextualitás alakzatai. Szerk. Kabdebó, Kulcsár-Szabó, Menyhért. Budapest, 1998, Anonymus.
Kálmán C. György: Szimbolizáció és irodalomtudomány. In Jelbeszéd az életünk. Budapest, 1995, Osiris.
Kamarás István: Emberségünk istenképeink tükrében. In Jelbeszéd az életünk. Budapest, 1995, Osiris.
Kiáltó szó a pusztában. A holt-tengeri tekercsek I. Az első kéziratok. Ford. Komoróczy Géza. Budapest, 1998, Osiris.
Kibédi Varga Áron: Hozzászólás a regény-körkérdéshez. Tiszatáj, 1998/1.
Kristeva, Julia: A szövegstrukturálás problémája. Helikon, 1996/1-2.
Kulcsár Szabó Ernő: A megértés mint feladat és történés. Alföld, 1996/2.
Kulcsár Szabó Ernő: A saját idegensége. In A megértés alakzatai. 1998, Csokonai Kiadó.
Kulcsár Szabó Ernő: A szimmetria felbomlása? A posztmodern intertextualitás kérdéséhez. It, 1993/4.
Kulcsár-Szabó Zoltán: Hagyomány és kontextus. Budapest, 1998, Universitas Kiadó.
Kulcsár-Szabó Zoltán: Tanácstalanság és/vagy előzékenység? Tiszatáj, 1998/1.
Kundera, Milan: A regény művészete. Budapest, 1992, Európa.
Lőrincz Csongor: A szignifikáció "törése": alakzat és szövegközöttiség. In A fordítás és intertextualitás alakzatai. Szerk. Kabdebó, Kulcsár-Szabó, Menyhért. Budapest, 1998, Anonymus.
Márton László: Válasz a Tiszatáj körkérdésére. Tiszatáj, 1997/5.
Molnár Gábor Tamás: Példázat és fordítás. Kosztolányi. In A fordítás és intertextualitás alakzatai. Szerk. Kabdebó, Kulcsár-Szabó, Menyhért. Budapest, 1998, Anonymus.
Norfolk, Lawrence: A Lempriére-lexikon. Budapest, 1994, Európa.
Odorics Ferenc: Regény a HATÁRon és a MINTHA-regény. Tiszatáj, 1997/10.
Pavić, Milorad: Kazár szótár. Újvidék, 1987, Forum.
Pléh Csaba: A narratívumok mint a pszichológiai koherenciateremtés eszközei. In Holmi, 1996/2.
Ransmayr, Christoph: Az utolsó világ. Budapest, 1995, Mecenas.
Ricoeur, Paul: A hármas mimézis. In Válogatott irodalomelméleti tanulmányok. Budapest, 1999, Osiris. 255-309. o.
Ricoeur, Paul: A kinyilatkoztatás eszméjének hermeneutikai megalapozása. In Válogatott irodalomelméleti tanulmányok. Budapest, 1999, Osiris. 116-160. o.
Ricoeur, Paul: Emlékezet - felejtés - történelem. In Narratívák. 3. A kultúra narratívái. Budapest, 1999, Kijárat Kiadó.
Ricoeur, Paul: Mi a szöveg? In Válogatott irodalomelméleti tanulmányok. Budapest, 1999, Osiris.
Riffaterre, Michel: A fikció tudattalanja. In Narratívák. 2. Történet és fikció. Szerk. Thomka Beáta. Budapest, 1998, Kijárat Kiadó.
Riffaterre, Michel: Az intertextus nyoma. Helikon 1996/1-2.
Riffaterre, Michel: Szimbolikus rendszerek a narratívában. In Narratívák. 2. Történet és fikció. Szerk. Thomka Beáta. Budapest, 1998, Kijárat Kiadó.
Rüsen, Jörn: A történelem retorikája. In Narratívák. 3. A kultúra narratívái. Budapest, 1999, Kijárat Kiadó.
Sándor Iván: A regény jövője. Tiszatáj, 1997/5.
Szegedy-Maszák Mihály: A bizony(talan)ság ábrándja: kánonképződés a posztmodern korban. Literatura, 1992/2.
Szegedy-Maszák Mihály: Fordítás és kánon. In A fordítás és intertextualitás alakzatai. Szerk. Kabdebó, Kulcsár-Szabó, Menyhért. Budapest, 1998, Anonymus.
Szilasi László: Épp most pörög. Tiszatáj, 1997/5.
Szirák Péter: Ha még egyszer azt üzeni. Tiszatáj, 1998/5.
Thomka Beáta: A fikció újjáalakított valósága és a nyelvvé váló forma. Tiszatáj, 1997/5.
Thomka Beáta: Aluljárók, felüljárók, belső járatok: átjárhatóság. Jelenkor, 1999/3.
Thomka Beáta: Narratív és figuratív regényolvasatok. Alföld, 1999/5.
Vermes Géza: A qumráni közösség és a holt-tengeri tekercsek története. Budapest, 1998, Osiris.
Vermes Géza: Jézus és a judaizmus világa. Budapest, 1997, Osiris.
White, Hayden: A ténybeli ábrázolás fikciói. Műhely, 1997/4.
White, Hayden: A történelmi szöveg mint műalkotás. In Testes könyv. Szerk. Odorics Ferenc. Szeged, 1996.
Zelnik József: E világi túlvilág. In Jelbeszéd az életünk. Budapest, 1995 Osiris.
Žmegac, Victor: Történeti regénypoétika. A XX. századi regény alapvető kettőssége. In Az irodalom elméletei. I. Szerk. Thomka Beáta. Pécs, 1996, Jelenkor.
