| KERESZTESI JÓZSEF |
|
Sírvers
|
|
2000. július 19.
Hiába mond olyat, hogy kurvaisten -
ez nem segít az epikureistán
Az égiekről ha sértőn is nyilat-
kozik, nem ugrasztja ki a bokorból a nyulat.
Nem mintha félne szemügyre venni, mi is van itt:
hogy a szent ligetben az idők kezdetétől csak a tücsök vonít,
hogy ha rátekint a szobrok márványerezetére,
undok bőrbetegségek és az öregkor jutnak az eszébe,
s ha megcsapja orrát a könyvtár doh- és penészszaga
(nehéz és komoly, akár a túlérett kecskesajt illata),
tudja jól, hogy az ujja közt szétfoszló könyvlapok
örökkön-örökké összeállnak és széthullanak majd, akár e gondolatok -
akár e tudásból merített vigasz, akár e vigaszról való tudás:
a Kurva Kozmoszhoz címzett csárdában két dudás…
Legyint rájuk, és inkább ellátja magát minden földi jóval:
ragyog a terasz, az asztalon bor, gyümölcs, juhsajt, olajbogyó, hal.
Vakító fehérség, körötte tenger, ég.
Az ordító kék a pofátlan mélykékkel egybeég.
Elnézi hosszan, mert tudja: az élet giccse
arra való, hogy a halandók szívét melegítse.
