MAROS ANDRÁS - BENEDEK SZABOLCS
A Kalmár bácsi csaja
- négykezes novella -

Már megint akkorát vágott a vesémbe, azt hittem, végem. Ha előtte megyek, és kartávolságon belülre esem, rendszerint vesén üt. Ököllel, lendületből. Esetleg azt mondja: "védd magad, öreg!", de ezt is csak utólag. Viccnek szánja, ám a vese humortalan szerv. Tartok tőle, a megannyi ütés hatása egyszer összeadódik, s tünetként a csapások szummája jelentkezik majd, ami nyilván valami nagyon komoly dolog.
      Attila a rendes neve, de Renének [röné] hívja mindenki. Én is. Ő akart René lenni, nem árulta el, miért. (Ha mondjuk Andrásból lenne André, még meg lehetne érteni.)
      Csaba valamivel békésebb: meglát, a derékszíjára erősített bőrtokból mobiltelefont ránt elő és lő. Szanaszét fröcsög a nyála, amint leadja a sorozatot. Utána lefújja az antennáról a puskaport.
      A legjobb barátaim.
      "Tizenöt évesek vagytok!" - szokta mondani Ági, René barátnője.
      "Nincsenek annyi!" - vélekedik Éva, Csaba barátnője.
      Ők harmincévesek, én huszonnyolc.
      Abban a kávézóban ülünk le, ahol mindig hideg van és citromos mosószerszag. Most én hívtam össze a társaságot. Bejelentenivalóm van. Sejtem, mi lesz a reakciójuk, egy kicsit félek is. Nem mintha befolyásolnának a döntésemben - abban már senki sem tud befolyásolni.
      - Capuccinót tejszínhabbal - mondja René.
      - A capuccino tejhabbal készül - így a felszolgáló hölgyike.
      - Ja, tényleg - kap fejéhez René, és vihog, mint egy kamasz.
      Szalámis baguette-et eszem, jeges kólát szürcsölök, koktélpohárból, szívószállal. A többiek megkapják a kávéikat.
      - Vendégeim vagytok - mondom.
      - Kösz - örülnek.
      - Egyetek is valamit. Bármit, ami jólesik.
      - Én meg pont ilyenkor zabálok be otthon - szól René, és az asztalra terített fagylaltkehely-fotókat veszi kézbe. A szerencsehozó amulettjét birizgálja a nyakában, átszellemülten tanulmányozza az édességeket. Végül csettint: - Ebből Karibi kehely lesz... A szonda kimutatja?
      Magukra hagyom őket, kimegyek a mosdóba. A piszoárnál kipréselek magamból néhány csöppet. Kezet mosok. Megigazgatom a hajam. Egész közel hajolok a tükörhöz, vizsgálódom: betokosodott mitesszerek hemzsegnek az orromon. Lelapítom hátul a forgóm. Kilépek a mosdóból. René az egyik játékautomatán játszik, Csaba éppen pénzt vált, ő a másikon fog. A két barátnőnek igaza van: mint két kisgyerek, akiket egy percre sem lehet magukra hagyni.
      - Ti akkor most játszani akartok? - kérdezem.
      - Csak egy kört - feleli Csaba, aki időközben be is dobálta a húszasokat a gépbe.
      Ismerem már ezt - legalább fél óra, feltéve, ha nem jön be valami nyeremény, mert ha igen, azt azonnal visszaforgatják. Mindkét gépen hasonló módon lehet játszani: bedobni sok-sok fémpénzt, ülni a gép előtt, elviselni az elviselhetetlen zenét, nyomogatni a kigyulladt piros gombokat, addig, míg ki nem írja, "CREDIT: 0". Akkor föl lehet állni. Ez egy kör.
      Csaba a játékautomaták királya.
      Én csak az ügyességi játékokat szeretem. Például a flippert. Az jó. Már csak elvétve akad egy-két helyen. Felváltják a pókergépek, meg a "gyümölcskosár" nevű pénznyelők, amikkel most Renéék is szórakoznak. Csaba egyébként flipperben is legyőzhetetlen: fantasztikus trükköket ismer, érzi, milyen erősen lehet lökdösni a gépet úgy, hogy ne tiltsa le.
      - Gyertek már! - szólok, kissé türelmetlenül.
      Otthagyják a gépeket.
      Még mindig nem kezdek bele a mondandómba. Újabb időpontot tűzök ki: ha kihozzák a fagyijukat, akkor.
      Kihozzák a fagyijukat.
      Evés közben nem. Majd ha befejezik.
      Feltűnik Kalmár bácsi, talán hetvenéves öregember. Állítólag újra tanult járni. Valóban, láthatóan valami nem stimmel a lábaival. Egyszer bokáig letolt nadrággal csoszogott ki a kávézó mosdójából, és azt kiabálta: "Pirike, hozzon már be vécépapírt!". Minden pincérnőt Pirikének hív.
      Örülök, hogy ezúttal nem a mi asztalunkat pécézte ki. Bejön, körbenéz, hunyorog, amikor észrevesz bennünket, mintha kacsintana is,  aztán tőle szokatlanul egy üres asztalnál foglal helyett. A kabátját fölteszi a fogasra, leül a kisszékre és figyel.
      - Jó a fagyi? - kérdezem, csak hogy megtörjem a csendet.
      Ági néz föl, a többiek nagyon el vannak merülve.
      - Jó. Nagyon finom.
      - A tiéd milyen? - kényszert érzek arra, hogy fönntartsam a társalgás menetét. - Ez nem kehely, ugye?
      - Nem, egyéni rendelés. Milky way, joghurt, kávé és sztracsatella, csokidarabkák ráreszelve, málnaöntet, tejszínhab. Te nem kérsz?
      - Nem szeretem a fagyit.
      Erre Csaba is fölkapja a fejét.
      - Nem szereted? - grimaszt vág. - De hülye vagy - aztán kanalazza tovább.
      René a mutatóujjával tünteti el a kehelyről a maradványokat. Ági "Ne disznólkodjál már!" fölszólítással a kezére csap.
      - Odass - mondja Csaba. Ez nála azt jelenti: nézzünk oda valahova. - A Kalmár bácsinak csaja van.
      Ági és Éva háttal ülnek, kitekerik a nyakukat, hogy lássanak. René kicsit fölemelkedik a székből, kinyitja a száját és a homlokára csap. Csaba halkan vihog. Én magamra erőltetek egy vigyort.
      Tündéri kislány. Mostanában léphette át a nagykorúság határát. Barna haja copfban, alkata törékeny, pici. Bájos, okos arc, kedves mosoly. Egyszerű, helyes ruha, redőzete pompás doborulatokat ígér. S hogy a helyzet egyértelmű legyen, amint megérkezik, szájon csókolja Kalmár bácsit.
      - Anyád - ez René véleménye. Aztán leül.
      - Nem piskóta - bólogat Csaba.
      René szájából az is kiszalad: "Bár nekem lenne ilyen csajom", mire Ágitól kap egy pofont. A kislány leül Kalmár bácsi mellé, az öregúr sebesen odainti a pincérnőt, rendelnek, majd folytatják az enyelgést. Mintha négyszemközt lennének.
      - Szerintem ez valami szolgáltatás - véli Csaba. - Súlyos ezreseket fizetett érte.
      - Vagy a kiscsaj örökölni fog tőle valamit - így René. - Otthon megmondták neki: legyél kedves a Kalmár bácsihoz, különben nincs zsozsó...
      - Ugyan mit lehetne ettől a lepukkant vénembertől örökölni? - Éva elunta, a nyaka is fáj már, úgyhogy visszaül a normális pózba. Példáját Ági is követi.
      - Nna jó - krákogok. - Akkor hadd mondjam el. Merthogy végtére is azért jöttünk ide.
      Ági és Éva érdeklődve rám néznek, Renét és Csabát még mindig Kalmár bácsi és a csaj kötik le. A kislány közben az öregúr ölébe ül, az arcát simogatja, időnként rövid, ám annál szenvedélyesebb csókokat váltanak. A pincérnőnek sokáig tart, míg a tálcát lepakolja.
      - Tehát arról van szó... - köszörülöm a torkomat.
      - Van az öreg csókának pénze - mondja Csaba.
      - Ja - bólogat René. - Amikor meg nincs itt a nő, mindenkivel meghívatja magát.
      A kislány Kalmár bácsi öléből visszamászik a székre. Gerbeaud-szelet, epertorta, gesztenyepüré, habos kávé, ásványvíz, konyak. Nekilátnak.
      - Kiszállok - bököm ki hirtelen.
      - Nekem az öreg a múltkor azt mondta - így Csaba -, hogy nem szereti a konyakot.
      - Lehet, hogy a csajé mind a kettő - véli René.
      - Nem, az öreg az egyikbe már beleivott.
      - Az ember egy nő társaságában egész másképp gondolkozik és érez, mint rendesen.
      Most Csaba kap Évától egy kisebb pofont.
      - Szóval kiszállsz - René rendületlenül nyújtogatja a nyakát.
      - Örülök, hogy meghallottad.
      - Már miért nem hallottam volna meg? Nem vagyok süket.
      A pincérnő idejön, azt kérdezi, fogyasztunk-e még valamit. A lányok a fejüket rázzák, a fiúk mintha nem is hallották volna a kérdést. A számlát kérem.
      - Találunk helyetted valaki mást - jelenti ki a pincérnő távozása után René.
      - S mi van, ha köpök?
      - Nem köpsz. Neked is úgy a jobb.
      - Odass - mondja Csaba. - Smárolnak is.
      Odanézünk: igaza van.
      - Az árut meg ideadod - így René. - Mármint azt, ami nálad van.
      - Nem lehet. Én szereztem. Az enyém.
      - Egyedül úgyse tudsz vele mit kezdeni.
      - Hogyne tudnék. Nem vagyok idióta.
      A pincérnő elém teszi a számlát. Fizetek. A pincérnő távozik. A lányok engem néznek, René és Csaba Kalmár bácsiékat. A kislány a hatalmas adag, habbal jócskán beborított gesztenyepürét eszi.
      - Akkor szevasztok - fölemelkedem a helyemről.
      - Ha most elmész - így Csaba -, szétverem a pofád.
      - Hagyjátok már - szól közbe Éva. - Ne csináljátok itt a cirkuszt.
      - Ez a barom ki akar szállni - sziszegi Csaba.
      - Hadd szálljon - mondja René. - De az árut adja ide.
      - Nem adhatom - vitatkozom. - Én szereztem. Az enyém.
      Kalmár bácsi a kislány hátát simogatja, az időnként rámosolyog a gesztenyepüréből, olyankor csók csattan el.
      Érzem, elindult végre a jeges kóla, már huzamosabb ideje feszít. Félretolom a széket, elindulok a vécé felé. Az ajtóból még egyszer visszanézek: a csaj megint Kalmár bácsi ölében ül, smárolnak szorgalmasan.
      A piszoár mellett állok, vastag sugárban ürítem a húgyhólyagom. Megállnak mögöttem, René teljes erővel a bal oldali vesémbe vág. Fölszisszenek, a jobb oldalira érkezik a következő ütés.
      - Gondolkozzál, hogy mit csinálsz - hallom az egyik legjobb barátom hangját.
      - Ne legyél hülye gyerek - mondja a másik, Csaba.
      Iszonyúan fáj mind a két oldalam. Most tutira odavan a vesém. Ez a két ütés az eddigi összes eredőjével fölért. Mintha kést forgatnának bennem, a fájdalomtól szédülök.
      - Elegem van - nyöszörgök. - Elegem van az egészből. Hadd szálljak ki. Nem bírom tovább.
      - Szerinted köpni fog? - kérdezi René Csabát.
      - Nem lehetünk biztosak - feleli Csaba. Ismerős a mozdulat, ahogy a derékszíjához nyúl. Nem tudom, ezúttal mobiltelefont vagy pisztolyt vesz-e elő.
      Az jut az eszembe, irigylem a Kalmár bácsit. Még sose volt ilyen aranyos csajom. Mindig a nagy batár, holdjárócipős tramplik jutnak nekem, köldökig kigombolt inggel. Ha ezt most túlélem, olyan nőt fogok legközelebb fölszedni, mint a Kalmár bácsi csaja.