GYÖREI ZSOLT
Godot

Ama napon az Úr pedig eképpen szóla angyalához, és imígyen beszéle néki:

Menj el és vigyed el Vladimír- és Estragonnak izenetem, amely ez: mivé levétek, ti képmásom egykoron, szövetségesim hajdanta? mely fa mellé tűntetek amaz ősi, egyetlen kertből, amely fa mellett vártok most reám szakadatlan, szoros kalapban, szoros cipőben, és tétova, parttalan szavaktól szorongattatván, egyforma, borzalmas várással, ti, a boldog teljességből a borzalmas időtlenségbe vetődöttek? halljátok-é önnön hangotok, hogyan kutat, tévedt gyermek, szavak tört cserepében, mely szavakban Én lakoztam egykoron, s kiket tapasztottam akkoron sárként, de mely sár nem anyag, hanem lélek? halljátok-é siket hallgatását a fának, a nem-tudás fájának igazán, ki csalogatott, kertet útra cserélni végképpen - halljátok-é, mi néma e fa mostani várásotokban, utatoknak örök mentében? tegnapokba vesző holnapok névtelen, végtelen sorában, sodrában érzitek-é ez ősi csalogató borzalmas elcsöndesültét, dacos, tékozló fiaim? s halljatok-é vajon, ha füleltek, riadtan egymásba kapaszkodva, ugyane csöndet, mely, akárha iszonyatos kiáltás lenne, béleli a meredek martba vájt körmű, csimpaszkodó, furcsa szavatok?
      Ülj lovamra, s vigyed el a hírt: tornyok alól kacska nyelvvel szét-elszéledő, lázas emberek hírét vigyed Vladimír- és Estragonnak! halottnak hirdettetek, pedig, halljátok, szavaitokból hangzottam el csupán, míglen most gügyögő szájakkal várakoztok Reám, napról-napra, végeérhetetlen! ajándékul kaptátok pedig Tőlem a teljességet, mely a végtelenségben sohasem lehet jelen - ajándékba adtam tinéktek minden bölcsességem cseppnyi tiszta párlatát; a pillanatot, ezer tarka nevével: perc vagy nap vagy élet! jaj, de tinéktek, örökkön sóvárok, más kellett: jaj, ti nem tudtok kapni, csak kívánni tudtok, folyamodni tudtok és várni; a kert helyett az út a sorsotok, s csak a sivár fa hiteget, csalogat csupán, most némábban méginkább! neveket adtam egykoron: első, második, harmadik, negyedik, ötödik, hatodik, hetedik nap, cseppek cseppnyi mozaikja - ti elherdáltátok e neveket s immár mindegy tinéktek, szerda, vagy szombat; s a széttörött pillanatban napok és szavak szilánkjai kerengenek gazda nélkül, és ti vártok, amiként mindig vártatok, míg mentetek, míg a széles kert körületek kötéllé szűkült a nyakatokon! mentek és vártok, mentek és vártok: ilyen a ti nem-mozdulástok a nem-tudás fája tövén; ama napok pedig szét-elhordvák és öszverontvák káosszá, ti árvák!

Sebes szárnyakon szólj, kinek nevét szinte feledték, s vigyed a szómat: mit legyek teendő mármost, tivéletek, ti szomorú szalmacséplők, kik szalmámra hálni térnétek örömest? egyetlen út a végtelen térben, egyetlen út a végtelen időben, egyetlen szó szomja szomjú, szomorú szájakon: ti fáradt, lázas gyermekek? ki ismerlek s várlak bennetek, mit mondjak kérelmetekre, kik tudom, mit akartok igazán? ti, holnapnak dagadt lábú vándorai, várhatatlan várók, menéstekben nem moccanók, miként szeresselek benneteket tovább, siratván a halott pillanatot?

Ama napon pedig az Úr eképpen szóla angyalához, és imígyen beszéle néki:
      Menj most és mondd csupán ezt: holnap föltétlenül eljövök.