Bednanics Gábor

A kézzelfoghatóság igézete

A pozitivisztikus megragadás illúziója és az elbeszélés hermeneutikai esélyei
Barnás Ferenc Az élõsködõ címû regényében


Az irodalom hagyománytörténése rendkívül szerteágazó folyamatának hozzávetõleges ismeretében is meglehetõsen merész, már-már kilátástalan vállalkozásnak tûnik, ha a közelmúlt szövegeihez intézett értelmezõ kérdéseinket történeti horizontban kívánjuk taglalni. Nem pusztán azért, mert az interpretációban ez a "közvetlen" közelség közvetített jellegében leplezõdik le, hanem inkább amiatt, hogy mivel a megértés voltaképpen maga is történõ tevékenység az interpretátor önnön helyzete feltételezettségének tudatában az idõbeli események olyan részeseként ismeri fel magát, akinek nem adatik meg a vizsgálat tárgyáról való ismeret hozzávetõleges teljessége sem, hiszen a történeti indexekkel ellátott olvasás horizontja az általános hermeneutikai lehetõségeken túl is minduntalan elbizonytalanítja az értelemképzés folyamatának alakítóját. Az ennek a sajátosan lehetetlen helyzetnek ellenálló kísérletek azonban korántsem vonják fejükre minden esetben a dilettantizmus vádját. Bármennyire illuzórikus legyen a kortárs szövegek olvasásának távlati igénye, bármennyire igaz, hogy "a kritikai tevékenység mindig egy bizonyos kockázattal jár, mert tendenciává, irányzattá összeálló vállalkozások csak bizonyos idõ elteltével mérhetõk fel hitelesen, körvonalaik az idõperspektívából rajzolódnak ki",1
legalább annyira igenelhetõ egy olyan értelmezési kísérlet körvonalazása is, mely nemcsak hogy tudatában van vállalkozásának korlátaival, de éppen azok figyelembevételével alakítja ki olvasási stratégiáját. S ha érvényesnek tekintjük Heidegger elhíresült mondatát, miszerint "a döntõ nem az, hogy kilépjünk a körbõl, hanem hogy megfelelõen lépjünk bele",2 a megértés keretfeltételeinek rendkívüli szûkössége nem az interpretáció lehetetlenségét, hanem annak nehézségét jelenti "csupán", s így bármely történeti ítélet, mely az értelmezésben megfogalmazódik, ezzel a teherrel kell hogy belépjen a hermeneutikai körbe. A megértés tehát feladatként adott a bizonytalan kimenetelû, kockázatos sikerû kezdeményezések esetében is. Sõt, a beláthatatlan és kiszámíthatatlan folyamatokra való ráhagyatkozás a mindenkori interpretáció olyan autentikus megvalósulását is eredményezheti, amelyben a befogadó saját kérdéseinek feltétele után a megértés történõ jellegének alávetettjeként (szub-jektumaként) ismeri fel önmagát, s így az értelemképzés lehetõségeit nem a hagyományos szubjektumobjektum-oppozícióból levezetett tárgyra összpontosító formában gondolja el, hanem mint egy viszonyrendszer részei által körvonalazott folytonos dilemmát, amelynek elemei beleértve a recipienst is egyaránt vannak kitéve a változás, az újrarendezõdés, illetve az érvénytelenítõdés formáló hatásának. S miáltal a helyes értelmezést ha nem akadályozza is meg feltétlenül, de gátolja a distancia hiánya, értelmezésünk eredményeképpen csupán félreértéshez juthatunk el. Ám tudvalevõ, hogy a befejezetlen mûalkotás magában rejti az interpretáció (avagy az olvasás) alapvetõ tévedés-jellegét,3 így pedig e dolgozat célja nem lehet más, mint produktív "félreértését" nyújtani nemcsak egy szövegnek, de egy még labilis történeti folyamatnak is.
     Esetünkben, amikor is az értelmezés ilyesfajta "tárgyául" választott szöveg éppen hogy csak belépett a hagyománytörténés kontinuumába, különösen megfontolandóvá válnak a fentebb taglaltak. Barnás Ferenc Az élõsködõ címû regényének interpretációja ugyanis megköveteli a temporalitásnak való alávetettség tudatosítását, s így a mûre vonatkozó kijelentések e tudatosítás által történõ megfogalmazását is. Az 1997-ben megjelent kötet jelen megközelítése legfõképp azért nem léphet fel bármiféle kikezdhetetlen ítélet kimondásának igényével, mert valahányszor erre kényszerül, számot kell hogy adjon legalább a regény hatástörténeti beágyazottságának és önnön kérdésfeltevése indokainak interszubjektív módon meghatározó vonásairól. Jóllehet a nagy idõbeli távolság megképezte értelmezõi horizont sem szavatolhat az értelem egészének feltalálásáért, hiszen a "történeti megértés feladata azt a követelményt is magába[n] foglalja, hogy mindig meg kell szerezni a történeti horizontot, hogy az, amit meg akarunk érteni, igazi mércéi szerint mutatkozzék meg",4 a kortárs szövegekhez intézett kérdések horizontjának ilyetén megtapasztalásáról nem lehet szó. Mivel azonban hatástörténeti feltételezettséget szükséges minden megértésnek tulajdonítanunk, és fel kell ismernünk, hogy történeti távlatban nemcsak a hagyománnyal szemben helyezkedünk el, hanem annak részesei is vagyunk, a múltbeli szövegek értelmezésének esetét annyiban mindenképpen azonosnak kell tekintenünk a kortárs mûvek hatástörténeti deficitjével, hogy a kérdésválasz-viszonyt mindkettõre egyaránt alkalmazzuk. Elkülönülni azáltal fognak, hogy míg ez elõbbi kapcsán olyan kérdéseket vagyunk kénytelenek feltenni, amelyek "a szöveg létrejötte idején még nem léteztek", ám amelyek mégsem válnak "érvénytelenné, jelenkori érdekek (naiv aktualizálásban megvalósuló) egyszerû visszavetítésévé", hiszen megfogalmazásuk során "a rekonstruált múltbeli értelem marad az a kontrollinstancia, amely a jelen kérdezését (a természetes átsajátítással) igazolja",5 addig az utóbbi nem támaszkodhat egyértelmûen ilyesfajta kontrollinstanciákra. Ami számára lehetõségként adódik, nem más, mint a szöveg idegenségére történõ produktív reflexió. Ez a reflexió voltaképpen azon alapul, hogy mivel számára nem a múlt idegenségének áthidalása a feladat az értelmezõ kérdések horizontjában a konstrukció a rekonstrukciónál élesebb szerephez juttatja a "poiésziszt"6 mint az irodalmi megértés egyik fontos elemét. A recepcióesztétikai megközelítés parcialitásának figyelembevételével tehát a Barnás szövegéhez intézett kérdések nem a temporális feltételezettségben mindenkor egyedi módon elrendezett idõbeli szekvenciára kell hogy vonatkozzanak, vagyis nem a történeti folyamat megragadását célozzák, hanem arra tesznek kísérletet, hogy az e folyamatba való belépés mikéntjének feltételeit vonják kérdõre. Az ily módon láthatóvá váló keretben pedig immár nem az lesz a lényeges szempont, hogy a temporális jegyek mi módon hatják át a recepció megnyilatkozásainak terepét, s ezáltal hogyan alakítják a jelentésadás gesztusait, hanem sokkal inkább az válik relevánssá, hogy emez új szöveg fel tudja-e bontani és hogyan a már megrögzült elváráshorizontokat, s ezáltal a történeti interpretációk ítéleteit. Mindezek nyomán tehát e dolgozat tétje fõképp abban ragadható meg, hogy az a kontextus, amely a Barnás-regényt hivatott befogadni, magában hordozhatja-e egy termékeny párbeszéd lehetõségét, s képes-e ezáltal a szövegnek olyan jelentõséget tulajdonítani, amely a történeti folyamat netán szubverzív és nagymérvû alakítását is megkísérli.
     A magyar irodalom alakulástörténetének utóbbi egy-két évtizedét tekintve viszonylag ritka az a fajta élénk kritikai érdeklõdés, amely egy mûvet (és egy szerzõt) debütálása pillanatában vesz körül, hiszen sokkalta inkább jellemzõ a lassabb, a recepció hatástörténeti funkciójának megfelelõbb reflexió-együttes (döntés)formáló ereje. Hevenyészett példaként talán Krasznahorkai László indulása tekinthetõ, akinek elsõ regényét, a Sátántangót (1985) kanonizációs igényû és erejû recepció követte.7
     Az élõsködõ fogadtatástörténetét ugyan hasonló erõ és igény nem jellemzi, mégis példaértékûen tanúskodik a (hatás)történeti folyamatnak és az interszubjektív kontrollnak olyan mértékû együttállásáról, amelynek jelentõségét aligha szabad alábecsülni. Az a mód ugyanis, ahogyan a kritikai recepció a maga heterogén módján ugyanazokra a mozzanatokra kérdezett rá, azt a paradoxont vonta az érdeklõdés homlokterébe, amely egyaránt tanúskodik a kérdéshorizontok elkülönbözõdésérõl és a belõlük kiinduló kérdésirányok néminemû konvergenciájáról. Ezek a konvergenciák azonban nem azonosíthatók az interpretációk kijelentéseinek egyöntetûségével. A kritikusok elõfeltevéseinek határozott különállása, az ítéletek és elemzések kisebb-nagyobb eltérései, illetve a regényhez való viszony nem mossák egybe, s még csak nem is közelítik egymáshoz az álláspontok sokrétûségét. A kérdésirányok viszont valóban egybeesnek, legalábbis a tematika szintjén. Ez a sajátosság mindenekelõtt arról árulkodik, hogy Az élõsködõ képes volt olyannyira szuggesztív hatásmechanizmust produkálni, hogy egy mégoly esetleges receptív közösség is adekvát reakciókat adhatott rá. Ezt az effektív vonást azonban nagy mértékben támogatta az az irodalmi diszpozíció, amely belépése pillanatában nemcsak hogy körülvette a szöveget, de a befogadás struktúrája miatt át is hasonította azt. A kontextus azonban mint arra fentebb már utaltunk nem csak átalakítani, de átalakulni is képes, jelen összefüggésben pedig ez talán azt jelentheti, hogy az a kondicionáltság, amelyen a kilencvenes évek második felének kritikusai osztoznak, nem csupán a szöveg irányában bír meghatározó jelleggel, de a szöveg is rendelkezik valamilyen strukturáló potenciállal. S mivel nem szabad felednünk azt a recepcióesztétikai maximát, mely szerint "[a]z irodalmi mû nem valamiféle önmagában létezõ tárgy, amely minden szemlélõnek ugyanazt a látványt nyújtja; nem emlékmû, amely monológ formában hirdeti saját idõtlenségét",8 a recepció járulék-jellegével szemben annak a megértés folyamatában való alkotó szerepét kell hangsúlyoznunk: "[a]z irodalom története esztétikai befogadási és alkotási folyamat története, amely a befogadó olvasó, a reflektáló kritikus és az újra és újra alkotó író révén jön létre."9

Barnás regényének jóindulatú és gyanakvó olvasói egyaránt elsõdlegesen a szöveg nyelvének és irodalmiságának aspektusait veszik szemügyre. Nem taglalva az e kérdések köré szervezõdõ állapot rendkívül szövevényes összefüggéseit a (jelen)kor kritikai elõfeltevés-rendszereit illetõen, mindenképpen figyelemreméltó, hogy Az élõsködõ-kritikusok ebben az irányban indulnak el. Mivel azonban a történeti érdeklõdés nem csupán a recepció hozzávetõlegesen konszenzuális állásfoglalásai mentén lelheti fel az értelmezéshez szükséges instanciáit, meg szükséges vizsgálnunk a recenzens vélelmezések elkülönbözõdéseinek szempontjait is. Szili József esszéje kifejezetten a mû nyelvi teljesítményét ünnepli, amelyért számára "egyfajta nyelvi intellektualitás" szavatol, melynek meghatározása az elbeszélés technikájának egyedi metafora-koncepcióján keresztül valósul meg: "a kifejezés tárgya maximálisan bonyolult, s maga a kifejezés sem egyszerû, de tételesen vezeti [] tárgytól-tárgyig összeszövõdõ, sehol fel nem foszló linearitással az ekként képpé váló gondolatot [] egyszerre megy végbe nyelvi megmintázás [] s annak lefordítása nyelvi vonalkódra úgy, hogy ez teljes értékû képi [] áttétel, translatio, fordítás, illetve átvitel, azaz metaphora legyen."10
     A Beszélõ irodalmi kvartettjének egyik tagja, Németh Gábor, szintén meglehetõs érzékenységgel viszonyul a mû nyelvéhez. Álláspontját azonban korántsem az elõbbi tanulmányt meghatározó elismerés jellemzi: "éppenséggel a nyelvi erõt, a nyelvi megformálást érzem nagyon-nagyon problematikusnak [] pontatlanságokat érzékeltem a képek szerkesztésében, a metaforikusságban, az összetorlódott, de egymáshoz a legcsekélyebb mértékben sem illõ képzetekben."11
     Nyelvfelfogását azonban némiképp aláássa (vagy jóindulatúan fogalmazva teljességgel elhomályosítja), ami két, szinte azonos kijelentés-struktúra összevetésébõl ("egy regény az valamiféle érzéki tárgy"; "egy regény mindenekelõtt nyelvi tény"),12 s nem feltétlenül Németh (ön)reflexív vallomásából következik ez utóbbi eset ugyanis még mindig a nyelv instrumentális felfogásának paradigmájában mozog. Ítéletében osztozik, s ha lehet, még radikálisabban fogalmaz Bán Zoltán András, aki a nyelvi-poétikai artikuláció mellett a stílus és a gondolatiság modoros és kimódolt voltából kiindulva Barnás írói kvalitásait kérdõjelezi meg.13
     Ítéleteik amiatt maradnak Angyalosi Gergely és Radnóti Sándor kijelentéseivel ellentétben inadekvátak és jogtalanok amint ebbéli hitünket Gács Anna is megtámogatja14 , mert az esetükben tapasztalható masszív elutasítás retorikáját bizonytalan eredetû és érvényû referenciális érdekek szervezik. Margócsy István, noha a nyelvi aspektusokra is rákérdez, fõképp narrációs és technikai ellenvetéseket fogalmaz meg a regénnyel szemben. Alapvetõ problémája, hogy "honnan is van elmesélve ez az egész történet", s hogy a tematikus elemeknek (normalitás, betegség, test, erkölcsi reflexiók stb.) a narrátor szituálásából eredeztethetõ törései kerülnek elõtérbe, amik lerontják az írói vállalkozás nagyszabású programjában rejlõ lehetõségeket.15
     A recepciótörténet fentebbi, valóban elnagyolt, de lényegre törõen kompakt fókuszálása során a nyelv kérdésének az aktív és passzív fõnévi értelemben vett irodalmi alkotás problematikájával való szoros összefonódása azzal az eredménnyel tette gazdagabbá a Barnás-regény értelmezését, hogy azt többé már nem kizárólagosan egy ábrázolt világ viszonylatainak tematikus kerete határozza meg, ugyanakkor pedig mindaz a reflexió, amely az elbeszélés hogyanjára utal, járhatatlanná teszi a sokak által ismert, nyelvileg-poétikailag megformált szöveg olvasásától eltekintõ interpretációs utat. Mindemellett azonban mint arra már néhány példát láthattunk Az élõsködõ értelmezése korántsem elvégzett feladat. A regény szekvenciális felhívásstruktúrájának jelzésértékû megnyilvánulását követve a fogadtatás eddigi állomását is kérdés alá vonva tovább kell kérdeznünk a nyelv, történet és elbeszélés, illetve az olvasás irányában.
     Mivel a Barnás-mû azáltal "szokatlan jellegû a magyar prózában", mert eldönt(het)etlen, hogy a szöveg voltaképpen "anamnézis és kórtörténet" vagy pedig genuin irodalmi mû,16 bizonytalanságából fakadóan lehetõséget adhat a pszichoanalitikus megközelítésekre. A legfõképpen az elbeszélt én identitáskeresésébõl fakadó olvasatnak azonban gátat szab a betegségegészség-oppozícióban konstituálódó hermeneutikus mozzanat gyanakvó ága, mely ahelyett, hogy a megértés dialogikus voltát tartaná szeme elõtt, a nemi ösztönök illetve ezek különféle (szimbolikus, transzcendentális, redukált, figurális stb.) variánsainak ökonómiájára támaszkodó interpretációs folyamatban egy meghatározott és ellenõrzött értelem beteg tudatba történõ behelyettesítését preferálja.17
     Az ilyen tudat viszont nem rendelkezik a megértésaktus interszubjektív megalapozottságával, az ebbõl fakadó megértés pedig némiképp leegyszerûsítve nem számol a "szöveg idegenségével", mivel annak szempontjait jórészt teljesen figyelmen kívül helyezi. A pszichoanalitikus megközelítés generálta termékenyebb és körültekintõbb értelmezési lehetõségeket továbbgondolásra félretéve jelenleg egy fenomenológiai olvasásmód tudatkoncepciójából szükséges kiindulnunk. Ha ugyanis Wolfgang Iserhez hasonlóan a szöveg tudatkorrelációjaként, azaz egy olyan történõ folyamatként írjuk le az olvasás aktusát, amely a konzisztenciaképzést folytonosan megbontani igyekszik,18 a szövegvilág karakterének tudatállapotát egy viszonyszerkezet keretein belül leszünk képesek elgondolni, ami egyáltalán nem szavatol a szereplõi megnyilatkozások alapján kialakított jelentésalkotás adekvát operacionalizálhatóságáért. A történet szintjére vonatkozó elemzés ugyanakkor elengedhetetlen, nem pusztán a recepció körvonalazta diegetikus problematika, hanem a regény azon utasításai miatt is, amelyek arra törekszenek, hogy feloldják a történet és elbeszélés közötti nem is annyira éles határt.
     Talán nem alaptalan kijelenteni, hogy a fõszereplõ, akinek élete szelektív rekonstrukciója általi keresztmetszetét olvashatjuk ebben a homodiegetikus19 elbeszélésben, az öntudatra ébredés folyamatait olyan eszmélõdésként fogja fel, mint ami egy reflektált narrátori pozíció horizontjában a deviancia különféle jelzõkkel megfogalmazott vádjával lenne illethetõ. Álláspontja és látószöge egyaránt irányul önmagára és az õt körülvevõ világra, s ez a monomániás, de mégis valamiféleképpen interszubjektív viszony20 lesz mintegy az elbeszélés eredõje. Ugyanakkor viszont éppen ebbõl a sajátosságból indul ki az a diegetikus folyamat, amelyik a bizonytalan meghatározottságú beteg tudat önkonstituáló érdekeit szervezi. "Talán a legelején dõlt el minden olvasható a kötet legelején. De mindig is ösztönösen vonzódtam a betegségekhez." (11.)21 
     E felütés után kezd kibontakozni a kritikusok által szinte egyöntetûen remeknek tartott kórházi rész, amelyben a fõhõs gyermek- vagy kamaszkorának különös érdeklõdését követheti nyomon a befogadó. Túl azon, hogy a rész valóban szuggesztív (nyelvi) erejû, az a fajta hatóképesség, amely a témát elrendezi, sokkal inkább az olvasó horizontjának szubverzió általi megakasztására törekszik, nem annyira amiatt, hogy a negatív elõjelû, normalitás ellen ható szecessziós betegség- és szörnyetegmetafizika megalapozására tesz kísérletet, hanem azért, mert egy érési, észlelési lánc affirmatív szempontrendszerében a tények állíthatósága mellett azok megragadásának lehetetlenségét viszi színre. A központi karakter a kórházban olyan megismerés alapjait fekteti le önmaga számára, melynek kiindulási pontja és végcélja önnönmaga személyében egybeesik: "Ebben a mindenki számára sivár és szomorú környezetben találtam meg olyannyira kérdéses önazonosságom." (13.)
     Ez az identitásra találás azonban semmiképpen sem problémátlan konstrukció, hiszen abban az esetben, ha a megnyilatkozó ént önazonosnak tekintjük, érvénytelenné válik a fejlõdéstörténetnek azon mechanizmusa, amely az elbeszélés aktusában ölt testet, és amely által az önmegismerés folyamata dilemmává lesz. Habár a devianciát illetõ egyöntetû elbeszélõi reflexiók egyirányúvá teszik az öntudatra eszmélés tematizált szekvenciáját ("De én már gyermekkoromban, amikor lerobbant kórházak felé közeledtem, azon voltam, hogy az illúzióknak csak egy bizonyos fajtáját vegyem észre. Leszûkítettem a leszûkíthetetlent, és egyirányúvá tettem a mindig több irányba áramlót." 293.), a szöveg intern alakulásmódozatainak megszólaltatása nem takaríthatja meg a (fõ)szereplõi tudat és az elbeszélõ szubjektum relációjának tisztázását. Nem, mert a narráció kijelentés-struktúrájának elemzése megköveteli a felidézõ és a felidézett én distinkcióját, illetve az ebben rejlõ distanciálást is. Ennek tétje pedig a szöveg nyelviségéhez való viszonyának kérdése, valamint a történeti interpretáció (és elhelyezés) megvalósíthatósága lesz. Ehhez azonban a diegézis elemeinek való alárendelõdésben kell részesülnünk, ami elengedhetetlenné teszi a cselekmény elsõdleges reflexiós szintjének a feltérképezését.
     Az elbeszélt én kiemelt kapcsolatainak origójában az elsõ fejezet végén elmesélt szexuális "beavatás" helyezkedik el, ami ebbõl a pozícióból fakadóan rendkívüli jelentõséggel bír. Azáltal, hogy a regény története két fõbb szálának, a nemiségnek és a betegségnek iniciatív összefonódását láthatjuk ebben az epizódban, olyan horizont kialakulásának tanúi és egyszersmind részesei leszünk, amelynek elsõdleges intenciója egy már felismert és lezárt kórrajz igazolása, mi több, puszta bemutatása. Amellett, hogy a befogadó alig leplezett vezetésére szolgáló primer reflexió leszûkíti az olvasó kérdésekben kibontakozódó játékterét, az ily módon koncentrálódó stabil eszmélet végpontja kissé elmozdul: "Évek kellettek hozzá, amíg rájöttem: igazi beavatást a kórházi miliõ és nem az a vad ölelkezés végezte el, elvégre ez utóbbi csupán megpecsételte, nem pedig felszentelte ezt a helyet." (35.) A másik megtapasztalásának kezdeti örömét ekképp felváltja a betegség determinatíve alakító mechanizmusa, ami még a nemi aktus jelentõségét is maga alá kényszeríti: "Valódi elcsábulásom abban a fokozatos öntudatosulásban leplezõdött le, amely a betegség iránti fogékonyságomat immár alaptermészetemként határozta meg." (35.) A központi figura figyelemreméltóan tudatos önjellemzése ugyan nem mentes mindenféle gyanútól, mégis propozicionálja az elbeszélés lehetõségeit. Mégpedig olyan státuszt tulajdonítva neki, amelyben a mégoly bizonytalan narratív szituáció is az öntudat statikus és megváltoztathatatlan horizontját tekinti a magáénak. A reflexió tehát ez esetben megköveteli a stabil nézõpontból történõ visszatekintés módozatait, s mivel a nevezett szövegrész tulajdonképpen felütéshelyzetben van, a reflexív perspektíva magyarázatot ad az elkövetkezendõ események sorára: "Képtelennek tûnik, de néha mégis az az érzésem, mintha az elkövetkezendõ évek _civil_ próbálkozásaira csak azért került volna sor, hogy kamasz koromban megsejtett önazonosságomra, ha öntudatlanul is, de bizonyítékot gyûjtsek." (35.) Az ezután elbeszélésre kerülõ történetek tehát ezt a betegség (ráadásul neurózis!) általi identitáskeresést a narratív szituáció jelenéhez mérten olyan, múltbeli (tehát distanciált) cselekedetekbõl származtatandó viszonyrendszer részének tekintik, amely alapvetõen önkényes és szubjektív konkretizáláson alapul. Míg az öntudatnak a diegézisben megragadható alakulástörténete egyedi, de kizárólagos relációszerkezetben foglal helyet, addig a történetmondó én ezt a folyamatot egy látszólag változtathatatlan aspektusból mutatja be.
     Márton László sajátosan írói megoldásokat boncolgató kritikáját ezen a ponton kívánatos csatlakoztatni a jelen értelmezés diskurzusához. Interpretációja szerint ugyanis "[a]z elbeszélõi tudat egysége szembekerül a nagyepikai forma egységével", s ennek a dilemmának a megoldására Barnás "az elbeszélõi tudat egységének megõrzését tartotta a legfontosabbnak; errõl tanúskodik mindenekelõtt a [] tiszta logikájú, okadatoló-elemzõ narráció, amely éberen ügyel rá, hogy az elbeszélõi nézõpont egy tapodtat se mozduljon el az egész leírás folyamán", s mivel "ugyanekkor ugyanezzel a pontosan kitervelt logikus eseménysorral ugyanennek a tudatnak folyamatos destrukcióját is végzi, mégiscsak jókora distanciát teremt az alany és a tárgy között; annál nagyobb lesz ez a távolság, minél inkább jelzi és hangoztatja az egybeesést."22
     Ez a vélemény addig a pontig feltétlenül tarthatónak bizonyul, ameddig a regényforma konstitúciójának hogyanját vizsgáljuk, egy másfajta értelmezõi horizont azonban ennél is finomabb distinkciókkal kell hogy operáljon. Az öngyógyítás fiktív indítékának ismerete mellett ugyanis nem szabad szem elõl tévesztenünk a regény intencióinak folyamatosan elbizonytalanodó rendszerét sem. Hiszen amikor befogadóként a szöveghez kérdéseket intézünk, azok minduntalan új és új teleológia rendezõmechanizmusa alapján lesznek kénytelenek más és más irányba fordítani az interpretáció menetét. Így a regény olyan vándorló nézõpont felvételére ösztönzi olvasóját, amely a konzisztenci aképzésben tetten érhetõ elvárás és emlékezet (retenció és protenció) összjátéka folytán perspektivikus megközelítéseket hoz létre.23
     Az elbeszélõi tudat egysége tehát valóban jó konstrukciónak bizonyul a regényformával oppozicionális párba helyezve, a narráció (nem empirikus) olvasásközpontúsága felõl azonban szükségszerûen érvényét veszti. Ami nagyobb súlyt kap ezáltal, az a történetmondó helyzet és hang differenciáltabb értelmezhetõsége. Az elsõ rész második fejezete például rögvest megbontja azt a struktúrát, amelyet fentebb mint a betegség által való identitáskeresést jellemeztünk. A "Vagy a vonaton kezdõdött volna?" (36.) kérdése egy újabb regénykezdetet jelent be, amely ugyan nem érthetõ meg a kórházi jelenet nevezett funkciója nélkül (miszerint az integer én-elbeszélõ öntudatára jutásának folyamatát kívánja lejegyezni, miközben a történet szintjén csak kontinuusan érzékelhetõ identitásra lelehetünk), mégis megkérdõjelezi az elbeszélés önazonosságát. Csak ezek után térhetünk vissza Margócsy István már idézett kérdéséhez, amely az elbeszélõi szituációra vonatkozik. Eltekintve ezúttal a benne rejlõ problémáktól, valóban nem magától értetõdõ az a jelenség, mely szerint a történet elmondása valamilyen nézõpontról adandó meghatározást követel meg. A vallomástevõ én, akit joggal azonosíthatunk az elbeszélõvel, nem a vallomástétel aktusában nyeri el létalapját, sokkal inkább tûnik felidézõ szubjektumnak, a szó olyan értelmében, amely alapján mint egy konstruktív emlékezet sajátos artikulációjához közeledhetünk a narráció felé. Egy olyan emlékezethez, amely megszólaltatott formában nem kizárólag a múltra koncentrál, hanem a gyógyulást mint célkitûzést felmutatva egy másodlagos, elbeszélõi szinten funkcionáló, jövõre irányuló elvárás-horizontot is magában foglal: "Azt reméltem, hogy aljas gondolataimat az egymáshoz szorított lapok csendje egyszer majd elnyeli, hogy a leírt szavak megkegyelmeznek a hét lakat alatt õrzött beteges érzéseimnek, amelyekrõl senkinek sem mertem volna beszélni." (7.) A jövõre irányuló perspektíva éppen ezért az alkotás, a "vallomás", a "napló" és a "feljegyzések" megírása alkalmában bontakozik ki, sajátos idõkoncepciót és "mûfaji tekintetben lebegõen kétes" önazonosságot24 teremtve ezáltal.
     Az egyes szám elsõ személyben elõadott monologizáló retrospektív narratívák általában leírhatók olyan tudat relációjaként, amelyben elválik egymástól a felidézõ és a felidézett én nézõpontja. Az élõsködõ diegetikus szintjén megformált én nem egy független, az elbeszélés visszatekintõ aspektusa szerinti jelenben helyezkedik el. Sokkal inkább egy hierarchikusan vezérelt szelekció és kronologikus elrendezés mûködteti amint az a gyógyítás intenciójából következik. A (fiktív) napló az elbeszélõ mûfajmegjelölése ellenére ezért nem lehet alkalmas a narrációtípus meghatározására.25
     A feljegyzés is amiatt tekinthetõ hibás választásnak, mert az magában foglalja az elbeszélés aktusának és az elbeszélt történetnek kevéssé elkülönített idejét. A vallomás rejti a legjobb megközelítés lehetõségét, hiszen egyfelõl ez a mûfaj rendelkezik azzal az egyébként igen tekintélyes hagyománnyal, amely nemcsak a fiktív önjellemzés és a publicitás aspektusait foglalja magában, hanem a megjelenítés erkölcsi súlyosságát is, másfelõl a konfesszió eredendõen egy különös nyelvhasználatban konstituálódik, melyben az erkölcsi jó értékét felváltja az igaz és hamis (megnyilatkozások) oppozícióján alapuló rendszer.26
     S jóllehet, az emlékezõ és a felidézett én elkülönbözõdése felel a regény idejének viszonylagos megragadhatatlanságáért,27 az idõperspektíva felnyílása nem csupán ebben a kétirányú folyamatban leplezõdik le. Az elbeszélés ideje ugyanis nem jut olyannyira fontos szerephez a történetmondásban, hogy egyenrangúként kellene kezelnünk az elbeszélt idõvel. Ami az elõbbi tekintetében releváns (ti. hogy ez a bizonytalan státuszú narratív pozíció egyik összetevõje), az utóbbi esetében egyszerre több szempontból is érvénytelenné válik. A deiktikus jelölések, az idõhatározók és a temporalitásra utaló kifejezések egyaránt egy felettes pozícióhoz viszonyított, abból levezethetõ korrelatívumokként funkcionálnak. Az idõ tehát egyrészt a témához és az elbeszéléshez hasonlóan koncentrálttá válik, másrészt fel is lazul, de csak a "tiszta" formában csak a 7. oldalon megnyilatkozó narrátor látószögében. Megfontolandó, hogy e szempontok alapján Barnás regénye a fiktív önéletrajz olyan közelmúltbeli irodalmi szövegek által megteremtett hagyomány-összefüggésbe lép be, amelyeket egyéb hasonlóság miatt is szükséges együtt emlegetnünk Az élõsködõvel. Kertész Imre regényei különösen a Sorstalanság (1975) olyan emlékezetorientációs lendülettel szembesítik a befogadót, amelyen belül szintén tapasztalható a felidézõfelidézett én kettõs síkú perspektívája, s az ezek mentén elkülöníthetõ szólamok bonyolult narratív helyzete.28
     Nádas Péter Az emlékiratok könyve (1986) címû mûvének emlékezeti folyamataira jellemzõ olvasási stratégiák pedig az alább jellemzendõ módon kapcsolhatók a jelen interpretációhoz.29
     Mind Kertész, mind pedig Nádas regénye(i) a tematika és a nyelvi-poétikai artikuláció szintjén is közelíthetõ(k) Barnás szövegéhez, elõbbi esetében leginkább a mondatépítés, a stílus és az én-integritás problematikája miatt, utóbbinál viszont a szerelem és a (perverz) nemiség, valamint az akkurátus és teleologikus mondatépítés válhat viszonyítási alappá.
     Az önéletrajzi fikció felidézett énje önnön identitását egyrészt kapcsolatain keresztül, másrészt megismerési stratégiája segítségével leli fel. Már a kórházi jelenetben olyan befogadóként igyekszik feltûnni, akinek érdeklõdési horizontjában egy nem egészen objektív státuszban létezõ világ áll, mely világot úgy kívánja magába integrálni, hogy az egyszerre viselhesse magán a megismerõ én rendezõ tevékenységének nyomait és az átformált kontextus formáló tevékenységének lehetõségét is. A regényben éppen ezért a legösszetettebben talán az elbeszélt állapotok szintjén megtapasztalható énkonstitúció jut szóhoz. Az alapvetõen parazitikus struktúrájú szubjektumépítés már a korai esetekben sem mentes a negatív elõjelû közfelfogásnak örvendõ trópusok használatától: "Nem csak megnyugtatott betegtársaim közelsége, hanem egyenesen erõt merítettem belõlük. Aggodalmukból, bizonytalanságukból, fájdalmukból táplálkoztam, akár azok az állatok, akik az emberek ürülékébõl választják ki eleségük." (13.) A másikkal folytatott kommunikáció ezáltal nem igazán a párbeszéd lehetõség szerinti kölcsönösségének a jegyeit hordozza magán, sokkal inkább a beszéd jelzésértékû, szemiotikai bázisú eszközeit (a csendet, a mozdulatokat stb.) hívja segítségül, s véleménye szerint: "a valami miatt érdekesnek gondolt emberek megismeréséhez a hallgatás készíti elõ az utat. Napokon át feküdtem a szótlan testek közelében, mert ezzel térképezhettem fel igazán õket. Az általános vélemény szerint persze a párbeszédekkel ismerhetnénk meg a másikat. Nekem errõl azonban más a tapasztalatom. [] Ha elbeszéli, akkor sem lettem volna képes felfogni azt az erõtlenséget, amelyet a szomszédos ágyon fekvõ férfiból éreztem, és amely nem csak az õ testét szorította láthatatlan kötelékekkel a matrachoz, hanem már az enyém[et?] is." (1314. Kiemelések tõlem.) A kommunikáció nyelvi lehetetlenségérõl tudomást nem véve, a felidézett perspektíva a testi azonosulás faktuális bázisú abszolút megértésmodelljét állítja, amiben a másik idegensége azáltal közeledik az énhez, hogy ez utóbbi mintegy a reflexív tudat kivételével! integrálódik a másik testébe: "Úgy tetszett, mintha a szervezetét összetartó életerõ központjához férkõztem volna, mert hirtelen ismeretlen eredetû melegség öntött el. Miért ne feltételezhetném, hogy a test, ez a bõrrel leborított lélegzõ hús, ez a sejtekkel és szövetekkel kitömött edény, ez a 37C fokos nedvekkel feltöltött tartály, bizonyos helyzetekben egészen másfajta gravitációknak engedelmeskedik? Például annak a vonzásnak, amely két testet érintés nélkül old fel egymásban, éspedig az olyannyira gyanúsnak mondott érzetek szintjén." (14.) Az egész szövegre oly jellemzõ katalógus egyik elemeként pedig szinte ez a kórházi érzetmetafizika ismétlõdik meg, amikor a szagokról értekezvén (vö. 1517.) az érintkezés taktuális szintjét azáltal utasítja el a szöveg írása idejében elbeszélt én: "Az emberi testet egy önmagától mozgó, le nem zárt kémcsõnek képzelem, amelynek harminchét Celsius fokos falára úgy csapódnak le a legkülönfélébb látható és láthatatlan anyagok, mint a tekintetre a fény vagy az árnyék. [] Némelyiküknek meg sem kell szólalnia, mert illatuk rögtön elárulja õket. Az ilyeneknek a testén valami megnevezhetetlen anyag omlik szét, amit olykor a mézzel elkevert méreg párlatához hasonlíthatunk." (249250. Kiemelés tõlem.) A megismerés azonban nem mindig a közvetlenség állapotában kifejlõdõ szenzuális magatartás függvénye ("Bizonyos napokon nem a hallgatással akartam szóra bírni a mellettem fekvõt, hanem kértem, meséljen betegségérõl. 18.), a közvetített gondolatiság is fontos szerepet játszik a mûben. Sõt, nagy valószínûséggel a fentihez hasonló pontok azok, amelyek a regény fikcionális aspektusának megalapozásban érdekeltek.
     A felidézett én, aki nevelõdésének folyamatát ilyen ismeretelméleti diszpozícióban ragadja meg, kapcsolataiban is élõsködõ magatartást vesz, illetve talál fel. A második fejezet anamnézis-jellegû visszaemlékezése a lengyel lány fényképére (3639.) megerõsítheti az értelmezõ abbéli koncepcióját, hogy a beteg tudat önmagára eszmélése voltaképpen valamiféle fikció eredménye. A kényszeres, önnön maga konstituálta szabálykövetés egy olyan fikcionális aktusba torkollik, amelynek indító eleme a nem játékként tematizálódó imaginárius játéka, amelynek önkonstituáló, valamint tudatalkotó funkciója is van.30
     A felidézett én nevelõdési története ebben a tekintetben nem szûkíthetõ le primer folyamatokra, hiszen azokat a szubjektum uralma alá igyekszik vonni. A regényforma Bildungsroman-jellegére vetítve mindezt állítható, hogy ami a vizionálásban a kitaláltság mûvi sajátszerûségeit jelöli, az elbeszélés szintjén a fikcionálás színrevitelére is vonatkoztatható, s ezáltal a szöveg nevelõdési regényként való aposztrofálása csorbát szenved, legfõképp amiatt, hogy egyáltalán nem válik bizonyossá a folyamat mint folyamat befejezhetõsége. Angyalosi Gergely szövegolvasásra és szándékoltságra vonatkozó észrevétele emiatt akceptálható messzemenõen, hiszen így "az elénk tárt anyag kínosságához hozzátartozik, hogy ne andalodjunk bele a szövegbe, ne tudjuk magunkban fölépíteni koherens imaginációs világot, amiben aztán a kellemesség és kellemetlenség között hányódva szépen lepörgetjük a könyvet", ezért "a valóság gyakorlatilag nem referenciapont ebben a regényben", mivel és mi okból "nem tudjuk, hogy mi a valóság, és mi nem az."31
     A fõhõs, amikor M.-el történt szakítása után promiszkuus kapcsolatokat folytat, a csak ebben a referenciahiányos állapotban értelmezhetõ fikcióalkotás imaginárius játékénak esik áldozatául, mihelyt nézõpontja nem változik, de az azt körülvevõ kontextus igen, amiben pedig az idõ perspektivikussága a másiknak odatulajdonított események kitalálása és az önkéntelenül képzelõdõ szubjektum kijátszottsága közötti alakzatként jelenik meg: "A közvetítõ tette a múlt felidézett eseményeit jelenvalóvá. Mintha õ lett volna a bizonyosság arra, hogy a múlt nem is létezik. Az idõkutatásra kényszerített a megtörtént dolgokat csak _most_-ban tudja átélni, hiszen már rég elhajította, mint valami ócska holmit, a múlt és jelen közé emelt védõpajzsot, az emlékezést. Talán maga lett az emlékezés, megfosztva attól a kegyelemtõl, amely képessé tehetné két különféle idõpont megkülönböztetésére. Mintha õ maga lett volna a történés. / Ebben a pillanatban a jelen csak meder, a múltfolyamot összetartó part, ám énem már másutt idõzik" (86.). Minden bizonnyal ez teszi lehetõvé azt is, hogy az emlékezõ én "idõbetegségnek" nevezi az õt leteperõ látomásos kórt. Az önelvesztéssel járó szerelmi aktus tehát egy másfajta önelvesztéssel párosul, a fikcionálás aktusában történõ érvénytelenedéssel, amit immár nem a jelenre épülõ érzékelésstratégia mûködtet, hanem a többrétegû, ámde kitalált múlt hármas "polilógusa": "Egy zavarosságban is jól körülhatárolható háromszög határozott meg, ahol saját énem, az akaratlanul is médiummá vált szeretõm, és a kényszerképzetem vetélkedett a vezetõ szerepért, hogy újra és újra kiderüljön: az eleve egyenlõtlen harcban kizárólag ez utóbbi számíthat sikerre." (90.) A kezdeti ölelkezések és szerelmi tapasztalatok során elõforduló önelvesztés mely érdekes módon nem az identitáskeresés ellentettje, hanem csupán érzéki velejárója fokozatosan alakul át azzá a fikcióvá, amely immár nem a (dialógus)partnerek egymásrautaltságát, hanem parazitikus alá- és fölérendeltségi viszonyokba történõ behelyettesítést jelenti: "Énem, akár a láng nyomán a viasz, észrevétlenül leoldódott rólam, s vallomása végén határozottan ez volt az érzésem már én voltam õ." (63.)
     L. története, mely a központi fikció státuszával büszkélkedhet, a felidézett énbõl másodlagos elbeszélõvé elõlépett figura erõteljes kísérletének fogható fel, ami annak érdekében folyik, hogy s itt megismétlõdnek a 7. oldal szavai "mire feljegyzéseim végére érek, nemcsak démonom hátrál ki belõlem, hanem története kitalálásával az õ vétségére is igazolást találok." (119.) E kettõs célkitûzés annyiban határolódik el a regény elején meghirdetettektõl, hogy itt a felidézett én függõbeszédének megnyilatkozását kell olvasnunk, míg a könyv elején az emlékezõ én átfogóbb horizontjából egy késõbbi, autentikusabb meghatározással találkozunk. Az elsõ könyvet berekesztõ kijelentés azonban másodlagos helyzetébõl fakadóan inkább a fikció olyan "tudattalanjává"32 válik, amely az elsõdleges elbeszélõi helyzetnek való alárendeltsége miatt mintegy megszünteti a belsõ referencia irányát. Hiszen ha L. történetének megírása után a primer elbeszélõ tudatában van kísérletének kudarc jellegével, a szekunder narrátor imaginárius projekciója érvényét veszti. Ez lehetne tulajdonképpen hiba is, ám az ana- és kataforák interaktív helyzete nem teszi lehetõvé az elemek ilyen irányú felcserélését. Sokkal kézenfekvõbb lesz az a megoldás, amely a másodlagos elbeszélés gyógyító mechanizmusát az elsõdlegesétõl elkülönbözõnek tekinti, s L. történetét egyaránt fogja fel kettõs irányú, de önkezelõ folyamatnak.
     A második részben olvasható betét hangsúlyozottan irodalmi formáját többek között az támasztja alá, hogy nem-identikusan ismétlõdik a felütés és a zárlat: "Õszre járt. A városra napok óta súlyos köd ereszkedett, vékony hártyával takarva le az utakat, a fákat, az emlékeket." (123) "A kisvárosra reggeli köd ereszkedett, vékony hártyával takarva le az utakat, a fákat az emlékeket." (221.) Narratív szerkezete nem egyezik meg az elsõ rész struktúrájával, itt ugyanis egy erõteljesebb in medias res metszettel van dolgunk. A szelekció jól látható önkényessége a redukció erõszakos igényét jelezheti, a másodlagos elbeszélés így csak arra vonatkozik, ami L.-nek a felidézett én perspektívájából fontos lehetett. A tipológia mint Radnóti Sándor felhívta rá a figyelmet33 összevetést igényel az élõsködõ erotikus afférjainak katalógusával. Amellett, hogy e feladat érdemleges voltát nem vitatjuk, a típusvizsgálat helyett az intenciók differenciáinak értelmezésére teszünk kísérletet. A narráció androgün transzfigurációja34 ugyanis egyaránt tartalmaz különbségeket és hasonlóságokat a primer narrációhoz viszonyítva. Oppozicionális elgondolások felsorolása helyett inkább azt szükséges szem elõtt tartani, hogy az elsõ részbõl átöröklött történetmondó stratégia de nem az elbeszélõ hang felbomlik, s a keresés történetét nem a megtalálás és megvilágosodás tükre, hanem a hangsúlyok eltolódása váltja fel. L.-nek a fõhõséhez hasonló rögeszmés szabálykövetése nem tagadhatja le ugyan, hogy részesül a narrátor jellemzõ kliséiben, a fikció megalkotása mégis osztottabb és tagoltabb lesz, mint az elsõ részben. A 123. oldaltól kezdve jelentõsen megszaporodnak a tükör-tropika elemei, ami talán L. történetének kicsinyítõ tükörként való értelmezését támasztja alá. A "mise en abyme" jelensége tehát oly módon szituálja az elbeszélést, hogy az legalábbis a harmadik rész tanúsága szerint funkcionális fikcióvá válik, amelynek ezáltal nem szerkezeti, hanem szemantikai szerep jutna. Mivel azonban a szekunder fikció mint heterodiegetikus elbeszélés alkalmat ad arra, hogy a narrátor nézõpontja váltakozzon (a nárcisztikus férfi harmadik fejezetbeli és a boncolóorvos ötödik fejezetben olvasható elõjátéka során az L.-hez érõ férfiak látószögébe helyezõdik át a történetmondás), a második rész nemcsak megismétlése az elsõnek, s nem is csupán premisszája a harmadiknak noha mindkettõ érvényes interpretációk kiindulópontja lehet , hanem sokkal inkább olyan önálló interpretatív hatással rendelkezõ szöveg, amely megteremtheti egy hermeneutikai viszonyszerkezet kialakulásának lehetõségét. (Mivel ez a koncentrált értelmezés szükségképpen sok szempontot figyelmen kívül hagyott, jelezzük, hogy egy feminista olvasat bizonnyal árnyaltabb elemzésre lenne képes e középsõ részt illetõen.)35

Ahogyan a felidézett én horizontjában a kommunikáció paradox diszkrepanciája36 lehet a felelõs a patológiához vezetõ útra lépésért, úgy a felidézett én hermeneutikus attitûdje egy olyan ellenhatásként nyilvánul meg, amely ha nem is azonos a diegézis szintjén elvárt gyógyulási folyamattal a dialogikus potenciál aktivizálhatóságát vázolja fel. A harmadik rész elejének kezdete ugyanis a fikciónak a felidézett énre gyakorolt hatását mint a szövegiségben megnyilvánuló és az eladdig érzetek kizárólagos ismeretkonstitúcióján alapuló értelmezési attitûdök konfliktusát jeleníti meg. A szubjektum önmagára találásában új aspektussal gazdagodik, mégpedig a narratíva distanciált mássága általi önmegértés szempontrendszerével, amely eleinte a felépített rögeszmés tudat lerombolására törõ idegenség alakját ölti fel, majd a hatásos gyógyszer megtalálásával kecsegtet: "A megformált szorongás, a szintagma jármába kényszerített képzelgés másféle idegenséget hozott, mint amibe démonom rántott. Jövevényeknek, számomra ismeretlen betolakodóknak tartottam egyik-másik mondatomat, amikor L. fiktív vallomását vagy az azt megelõzõ részek fejezeteit újraolvastam. Néha egyenesen megesküdtem volna, hogy én ilyeneket nem írhattam, és bizonyára le is tagadom, ha a jellegzetes szóhasználat, az akadozó stílus el nem árul [] Szerelmeim után végre olyan rajtam kívül álló közvetítõre leltem, amelynek tégelye egyszerre õrizte és oldotta fel nyomorult képzeletem." (281.) A gyógyír azonban méreg is lehet, s az írásnak ez a kettõs potenciálja elmozdíthatja a jelen megközelítést egy dekonstruktív értelmezés irányába, ahol is az írás a beszéd ellenében lesz kommunikatív tényezõvé.37
     A "leírt szó erejébe" vetett hit (7.), a beszélgetés és a vallomástétel kudarcai ("Ekkor határoztam el, hogyha óvatosan is, de beszélni fogok" 79; "Elhatároztam, hogy beszélni fogok" 113) ekképp a leírás olyan prioritását hangoztatják, amely a beszéd hermeneutikájának elégtelen részlegessége és nem permanensen elkülönbözõdõ radikális másság-elve, extrém kockázatvállalása ellenében fogalmazódik meg. Bár a pozitivisztikus megragadásnak, a "kézhezálló" (Zuhandenes)38 eszköz-létének és a világ rajta keresztül megvalósuló megtapasztalásának igézete ezáltal a megközelítés által is semmivé foszlik, a továbbiakban mégis a nyelv (nem pedig az írás) és a mûalkotás olvasása hasonló eredménnyel kecsegtetõ paradigmatikus kapcsolatának vizsgálatába bocsátkozunk.
     A stilaritás elokvenciaként elgondolt összefüggés-rendszerében Az élõsködõ nyelve mint rendkívül homogén, már-már erõltetetten megformált "fentebb stíl" mutatkozik meg. Könnyedén megállapítható továbbá, hogy a leírások és hasonlatok szervezik a szöveget, ami a felidézett én horizontjában már megfigyelt tényszerû megtapasztalás intenciójának megfelelõen mûködik. A hasonlat ugyanis határozott referenciaponthoz való viszonylataiban tetten érhetõ alakzatként leplezõdik le, mely a befogadó elõfeltevéseinek fenomenális struktúráját igényli a jelentésképzés során. A leírás pedig olyan narratív aktus, amely közvetlen szövegkörnyezetével olyasfajta értelmezõ kapcsolatban áll, hogy az tulajdonképpen megalapozza, lehetõvé teszi a leírást, amely ugyanakkor az értelmezés folyamatában nem afféle elhagyható ornamensként, hanem a kontextust és a jelentésképzést átalakító, sõt meghatározó mozzanatként funkcionál.39
     A hasonlatok és a perifrázisok megnövekedett száma és uralkodó hatása nem ássa alá a kézhezállóság terrénumában ügyködõ felidézett én tájékozódási pontjairól mondottakat. A felidézõ énrõl viszont elárulja azt, hogy nem képes lemondani a nyelv uralhatóságát célzó törekvéseirõl. A hang és a nézõpont hozzávetõleges homogenitása az ellenpéldákat láthattuk olyan nehézség, amivel az elbeszélõ minden pillanatban, minden egyes mondat megformálásánál meg kell hogy küzdjön. Mert ha a szöveg erényeként könyveljük el a kompakt és erõteljesen zárt szövegstrukturálást, amelynek hermetikus nyelvhasználatát mint a jelentésintenció primordiális szervezõerejének és a grammatikai én létesülésének interakcióját fogjuk fel, vagyis a disszeminációt szûkítõ eljárásokat pozitív elõjellel tüntetjük ki, szem elõl tévesztjük azt a nyelvi-poétikai alakulásfolyamatot, amelyet elsõdlegesen a nyolcvanaskilencvenes évek prózája alapozott meg. Mindemellett a perifrázisok parafrázisaként olvasható leírás-elemek, melyek folytonosan azonos mechanizmust,40 de korántsem azonos perspektívát követnek, s így nem-identikus ismétlések intertextuális hálózatával terhelik az értelmezés szempontjait, képessé teszik a szöveget arra, hogy a jelentésadás során az eladdig objektívként tételezett érzéki világ megragadása helyett az elbeszélõnek a regényt elsõdlegesen meghatározó megnyilatkozásait nyelvi eseményként, illetve teljesítményként értékeljük.
     Az "implicit olvasó", akinek aktualizációját kell hogy megkísérelje a valóságos olvasó, nem egyezik meg a fiktív olvasóval.41
     Barnás regényének esetében ezt azért szükséges hangsúlyozni, hogy ne azonosítsuk az utolsó bekezdés és az elsõ oldal közötti ismétlõdések miatt kialakuló L.-t az olvasóval, akinek perspektívája emez identifikáció után valóban meglehetõsen szûkös maradna.42
     Az olvasói funkció ugyanis egyrészt a már szemléltetett önértelmezõ attitûd szempontrendszerét tudhatja magáénak, másrészt viszont a befogadót is aktivitásra ösztönzi. Az elsõ "írva-olvasás" pozíciója az elbeszélés hermeneutikai aspektusát képes kitágítani oly módon, hogy abból a ráció addigi önszabályozó mechanizmusaival konkurálva egy bevallottan részleges, ugyanakkor kizárólagos megismerési elv bontakozik ki. Ahogyan az elbeszélõ bizonytalan kimenetelû hermeneutikai tevékenysége az írás aktusa általi olvasásban nyilvánul meg, a fikcionálás játékterében a (pszicho)analízis önkonstitúciója helyett az alkotva-értelmezés alternatívájában benne rejlõ önmegértésnek a normalitáspatológia szembenállását elkerülõ válasza fog mindinkább érvényesülni. Az implicit olvasóval korreláló és a narrátorral nem azonos, de összefüggésben lévõ "implicit szerzõ"43 viszont inkább szerkesztõi funkcióban vesz részt a történetmenet kialakításában, s némely reflexióban megnyilvánul funkciója és helyzete: "Jegyzeteimet én állítottam össze, ám ez semmi esetre sem jelenti, hogy azonos is lennék vele. Néha azt hittem, mintha a mondatokban lévõ beteges gondolat nem is belõlem eredne. Ilyenkor gyanakvás fogott el. Vajon tényleg én gondolom ezt a gazságot, vagy pedig éppen ellenkezõleg, õ képzel el galád módon engem?" (280.) Adódik azonban egy további kérdés is: ha egy narrátori reflexióból kiviláglik, hogy egyrészt "mindnyájan ismerjük azokat a helyzeteket, ahol a legõszintébb állítás is tagadásként leplezõdik le", másrészt "természeténél fogva minden egyes szó saját maga cáfolata is" (284285.), az elbeszélés mely pontjából kiindulva kezdhetjük meg a konzisztenciaképzést. A vallomás-irodalomban rejlõ belsõ ellentmondások, melyeket az igazság és a hazugság dialektikája jellemez, s amelyekhez a fikció mint olyan szükségszerûség társul, amely a narratíva referenciális illúzióit szétrombolja,44 Az élõsködõ analitikus-értelemmegragadó diszponáltságú elbeszélõje beszédaktusainak igazságtartalmát megkérdõjelezik, s a narratíva ezáltal legalább kétféle módon lesz megközelíthetõ. Barnás Ferenc regénye tehát meglepõ és provokatív egyszerre. Meglepõ, mert valóban sajátos módon képes megszólalni a magyar irodalom jelenkori diszkurzusában. Provokatív, mert a hagyománytörténéshez való csatlakozásnak olyan egyedi módját választotta, amely egyelõre a helyes kérdésfelvetés kialakításának szintjéhez vezette el az értelmezõket, amibõl jobbára figyelemreméltóan elõremutató törésvonalak, s nem pedig a könnyen azonosítható(nak vélt) kontinuitás jelei rajzolódnak ki. Ez az elsõ kötet tehát, ha nem is tekinthetõ remekmûnek, a fenti indokok alapján mindenesetre ígéretesnek látszik. Ám ez még korántsem hordozza magában a folytonosság ígéretét. A hermetikus prózanyelv és a kézzelfoghatóság igézete olyan szerteágazó kérdéshalmazt intéznek Barnás felé, amelyet nehéz ha nem lehetetlen hasonló (regény)formában megválaszolni.