1
A SF-kritikában, illetve a SF-rol folyó ?magas? kritikai diskurzusban a műfaj szalonképesíthetőségének, magas kultúrába való átírhatóságának lehetősége mögött nagyon gyakran a próféta trópusa rejtőzik. A kritika ezzel a kiszámítható és anakronisztikus gesztussal visszaír egy romantikus művészet- és művészmetaforát a SF-irodalomba, hogy ezzel lehetővé tegye egy többnyire nem romantikus művészetszemléleten belüli tárgyalhatóságát, bebocsáttatását. Vonnegut maga is sok könyvében játszik a próféta retorikai pozíciójával; az Utópia 14-ben még az antiutópia közvetetten prófétáló, feddő és figyelmeztető elbeszélő pozícióját választja, A Titán szirénjei, a Macskabölcső, a Bajnokok reggelije, a Börleszk és a Galápagos elbeszélője viszont a prófetikus tudást naturalizálva a jövőből beszél. A legérdekesebb ebből a szempontból a Bajnokok reggelije, ahol a jövőbeli tudás egyetlen tárgya a jelen, vagyis nincs jövő, amelynek tudásához szükséges egy még későbbi jövőben elfoglalt pozíció. Az, amit a regényben a jövőről megtudunk, egyszerűen nem releváns: az elbeszélt események között nincs olyan horderejű, amely indokolná az elbeszélő helyzetet. Mindez azzal következménnyel jár, hogy a regény elbeszélői pozíciója (a SF egyetlen, retorikai maradványa a szövegben) ?üresen?, üzenet nélkül maradt prófétai pozíció ? ha úgy tetszik, metapoétikai kommentár: olyan regényt olvasunk, amely egy SF-szöveg elbeszélő retorikáját alkalmazza egy nem SF-világra.

2
Talán nem érdektelen annak a nyilvánvaló ténynek a rögzítése, hogy a ?tudományos-fantasztikus? nem fordítása a ?science fiction? k
ifejezésnek, hiszen a ?fiction? egyszerűen szépprózát jelent; a magyar fordítás megelőlegezi a műfajnak (nevezzük most, vétkes reflektálatlansággal, így) a fantasztikum kategóriájába való automatikus besorolását, amin azért érdemes volna eltöprengeni. A magyar kifejezést visszafordítva angolra ?science fantasy fiction?-t vagy valami ilyesmit kapnánk.

3
És természetesen a spekulatív,
bölcseleti indíttatású irodalomban (elsősorban Borges, de rajta kívül pl. Bioy Casares, Bontempelli).

4
Talán nem véletlen, hogy Martin Amis olyan hagyományt talált Vonnegutban, amely nem teljesen illeszkedik a klasszikus SF-hez. Amis szerint Vonnegutnak csak első regényét (Utópia 14) és néhány novelláját lehet valódi SF-ként olvasni, Vonnegut igazi írásmódja ?mindig is valami álomszerűbb, őrültebb, didaktikusabb volt, közelebb Mark Twainhez, mint Frederick Pohlhoz? (134).

5
Persze Kilgore Trout sem egyvalaki, hiszen a Börtöntöltelék Kilgore Troutjának egészen más az életrajza, mint a korábbi Trout-regények Troutjáé (függetlenül attól, hogy életművük azonos-e).

6
A másik SF-hez kapcsolható poétikai újítás a cselekményszerkezettel kapcsolatos. Joseph Sigman (36-7) meggyőzően érvel amellett, hogy a főszereplők sorsa kvantumugrások során át képződik, vagyis a regény cselekményszervező elvvé transzformál egy természettudományos elméletet, jelen esetben a szubatomi részecskék mozgásának törvényeit.

7
A sokadik Trout-zanza után mintha kirajzolódna valami viszony a regényvilág és a teljességében tekintett Trout-életmű között: bizonyos mértékig visszacsempésződik a tükröztetett viszony, de a regény- és novellaszüzsék sokasága együtt nem a regényvilág paraboláját adja, hanem sokkal inább valami történetekből álló, a regényvilág magyarázatára szolgáló enciklopédiát. Úgy tűnik, nincs a világnak olyan eleme, amelyről Trout (a SF-író!) ne írt volna már legalább egy elbeszélést: amikor például szóba kerül a klitorisz kitüntetett szerepe a nemi életben (SF-témának ez aligha nevezhető), rögtön kiderül, hogy Troutnak már van erről egy regénye (151-2), s ugyanez vonatkozik az alkohol előállítására és számos más valóságdarabra vagy jelenségre. Úgy tűnik, Kilgore Trout már mindenhol járt: az egész regényvilág le van fedve a Trout-életmű által, amelyből az elbeszélő olykor találomra kiszemel egyet. A Kilgore Trout-összefoglalók funkciója ekként egyre inkább nem a regényvilággal létesített tükrözo-hierarchikus viszony, hanem utalás a Trout-világ koherenciájára, amely azonban a metalepszis-logika működése miatt izomorf módon a regényvilágba is átszivárog.

8
Az elbeszélő itt is mindentudó, sőt, mindenható. Mindentudását azonban sajátos módon használja: nem a szereplők lelkének mélységeit tárja fel, hanem bennfentes kuriozitásokkal szolgál: anekdotikus módon, véletlenszerűen szolgáltat információt a regényvilág egyes tárgyaival, eseményeivel kapcsolatban.

9
A rajzok funkciója hasonló, mint a definícióké, de a Kilgore Trout-zanzákra is emlékeztetnek ? legalábbis egy fontos tekintetben. A rajzok kilencven százaléka ugyanis nem egy dolgot ábrázol, hanem egy jelet: a legtöbbjükön betűk, feliratok, szimbólumok szerepelnek, vagyis olyan tárgyakat ábrázolnak, amelyek esetében a puszta grafikus fizikai ábrázolás nem releváns, mert szemiotikai tárgyakként, szimbólumokként jelentésük nem milyenségükben, hanem konvencionális kódoltságukban található. Ezek a rajzok tehát az információszolgáltatás szempontjából feleslegesek. A szövegkörnyezetet tanulmányozva pedig még a tisztán ?reperezentációsnak? tűnő illusztrációk jó részéről is kiderül, hogy egy kép ábrázolásai (pl. a flamingó - 57, az óratorony és a négyszögletű kalap - 62, stb.); a megmaradt ábrázolások közül jó néhány egy hasonlat képi síkjának ábrázolása, vagyis nem a regényvilág egy elemét szemlélteti, hanem egy, a történetben semmiféle szerepet nem játszó, nyelvi produktumot (pl. bunda - 86, dinoszaurusz, borsó - 123, alma - 124, stb.). A regény ? egyik önmetaforáját továbbfejlesztve ? kulturális szemétgyűjtő, illetve folyamatként tekintve ?recycling?, ahol csupa már kulturálisan ?használt?, szemétté, szükségtelenné vált anyag gyűlt fel. Az illusztrációk funkciója eszerint egyáltalán nem a tárgyak küllemének illusztrálása, hanem szemiotikai szemétürítés.

10
A motiváció kikezdésének van egy továbbbi, nyilvánvalóan metafikciós mozzanata. Az átszivárgás egyik példájában (vagyis a Trout valamely szövegében szereplő elképzelésből az elbeszélést szervező szabály lesz) az elbeszélő elmondja: ?én korábban arra a következtetésre jutottam, hogy sem bennem, sem egyetlen másik emberi lényben nincs semmi magasztos, hogy mindannyian sorozatos összeütközésekre ítéltetett gépezetek vagyunk? (216-7). Miután az elbeszélő-teremtő felfedezte magának Kilgore Trout (és a tralfamadoriak) gép-metaforáját, ezt elbeszélői munkásságának részévé teszi, és gépként működteti szereplőit, akiknek motivációi újabb defamiliarizáló diskurzusban transzformálódnak: ?És Dwayne most valami egészen természetellenes dolgot művelt. Azért művelte, mert én műveltettem vele. Már évek óta sóvárogtam arra, hogy ezt műveltethessem valamelyik szereplőmmel? (249). Nem arról van szó, hogy a motiváció SF-metaforákra alapozott defamiliarizációja végső soron a metafikciós, önreflexív defamiliarizálás metaforája, vagyis hogy a defamiliarizálás végső jelöltje feltétlenül (meta)poétikai természetű volna. A többféle defamiliarizácó (gép, vegyszer, szerző) egyszerre, egymással párhuzamosan működik, nincs közöttük hierarchia: kiszámíthatatlan, hogy mikor melyikre fog hivatkozni a szöveg.

11
?Egy adott jelnek egy adott szöveg véletlenszerűen kiválasztott helyén való előfordulását tekinthetjük eseménynek, amely meghatározott valószínűséggel következik be? (Andor 39). ?[A]z információ és a valószínűség fordított arányban állnak. Továbbá: a valószínűtlen események, illetve jelek megegyeznek a ritkán előforduló eseményekkel és jelekkel, hiszen a valószínűséget éppen a relatív gyakorisággal közelítjük. Végül pedig a ?ritka? és az ?eseti? bizonyos értelemben szinonim fogalmak. A ?nagyon informatív? kifejezés tehát ugyanazt jelenti, mint a ?nagyon valószínűtlen?, ?nehezen kitalálható?, ?nagyon ritka?, ?nagyon eredeti? (54).