EUGENIO MONTALE
VERSEI

Az emlékezet irodalmi mûfaj volt,
amikor még nem született meg az írás,
aztán csak krónika lett és hagyomány,
s már áradt belõle a hullaszag.
Az élõ emlékezet emléktelen,
nem az agyból születik, és nem tér meg oda.
Úgy leng a létezõn, mint ködbõl font dicsfény
a fej körül. És máris nincs; kétséges,
visszatér-e? Nem mindig emlékezünk
magunkra.


Minthogy az élet szökik,
és aki visza akarná terelni,
az az õs gombolyagba gombolyodik,
hová is rejtõzhetnénk, ha megkísérelnénk,
kezdetlegesen vagy még úgyabban túlélni
a tárgyakat, amelyeket
magunk romlatlan részének véltünk?
Volt egyszer egy kicsinyke könyvestáska,
együtt utazott Cliziával, s benne
az Egyházatyák, kétes hírû költõk, s talán
képes lenne úszva fennmaradni
a tajtékzó víz színén,
ha már a vízözön mindent elborít.
Belõlem semmi, legalább belõled
egy morzsácska gyõzze le a feledést.
Magamról? Csak annyi a remény, hogy eltûnt
a látható s az idõ, mely megadta
kétes bizonyítékát e szónak: Van
(nagybetûvel, ez az egyetlen szótagja
nyelvünknek, mely lehetségessé teszi
vagy feltételezhetõvé a létezést).
Aztán (gyakorta hordtál
sötét szemüveget, majd el is hagytad
egészen, akárcsak John Donne a bolháit).
Készülj a nagy ugrásra.
Egykori boldogságunk - egy óra, egy perc
- ki tudja? - vajon megsemmisíthetõ?
Van, hogy minden újrakezdõdik, mondják,
ugyanúgy mint egy másolat, de nem hiszem,
még jókívánságként sem. Elhitted-e
tán te is? Ám Cumae-ban sincs olyan Szibilla,
aki tudná. S ha lenne is, senki nem
annyira ostoba, hogy hallgatna rá.

Van valami: megrenget,
felforgat és szétrombol. Valamit elvesztett,
aki az Ellenség elõtt nem hódol.
Sajnos, mi szerencsétlen emberek úgy vagyunk,
mint fogoly madár szabadok röptéhez.
Bûneink bûnhõdnek seprûk nyelével
Csak statiszták vagyunk, színházi zsargonban:
utilitás.
E ponton a költõ
sutba dobta a lúdtollat, amellyel
megírta Európa elrablását,
s a tükörbe nézett. Õ volt az.


A magnólia árnyékában
- egyre inkább szûkül össze -
fúvócsõbõl kisurranva
nyílvesszõ súrol, s tovatûnik.

Olyan volt mint lehulló levél
a nyárfáról, amely a szélben
színét veszti, vagy egy kéz nyúlt át
a távolból a zöld lomb között.

Egy nevetés, mely nem az enyém,
hatol át az õszi lombokon,
egészen a keblemig; megráz
egy trilla, s ereimbe hasít,

és veled nevetek az árnyék
eltorzult kerekén, s elnyúlok
magamtól leverten a csontos
kiálló gyökereken, s arcod
szurkálom szalmaszálaimmal.


A televízióban
keresztjén Krisztus kántált (dalolt) mint tenorista,
akit éppen elkapott a pop-kólika.
Kevéssel elõtte kísértette meg
a meztelen asszonynak öltözött ördög.
Ilyen hát a a huszadik század vallásos érzése.
valószínûleg úgy van, hogy szent Bertalan éje,
akárcsak egy gyíknak a levágott farka,
ugyanolyan súllyal esik latba
a nagybetûs Szellem
közömbösség-elvû Gazdaságtanában.
de talán mégis azt kell mondani, hogy nem igaz,
azt kell mondani, hogy igaz a hamisság,
aztán, majd meglátjuk, hogy mi lesz. Közben
kikapcsoljuk a képet. A többire
majd gondol, aki tud (ha ez a ki
valamit jelent). Mi nem fogjuk tudni.


Eltûnt, és nincs már ûr sem,
ahova valaha menekülhettünk.
Már tudjuk, hogy a levegõ is
csak anyag, mely súlyosan ránk nehezül.
Anyag és anyagtalan, a legrosszabb,
ami csak kijuthatott.
Nem eléggé telített, s ezért nekünk kell
benépesítenünk tényekkel, mozgással,
hogy elmondhassuk, hogy hozzá tartozunk,
s el nem kerülhetjük, bárha meghalunk.
Tárgyakkal telíteni azt, ami
per definitionem a Tárgy maga,
s neki mit sem jelent vagy csak alantas
komédia. S mily buzgón adjuk elõ!


Korunk dícsérete
(Elogio del nostro tempo)

Nem lehet túlságosan eltúlozni
a világ fontosságát
(a miénket, úgy értem),
amelyben lehet gyilkolni mûvien s alkotni
mûveket, melyek végzete, hogy éljenek
egy hajnal erejéig, bár tartson az
ezer évekig vagy tovább. Nem, nem lehet
dicsõíteni kellõképpen. Csakhogy
sietnünk kell vele, mert lehetséges,
nincs is messze az óra,
mikor egy ismert apológus szerint,
nagyon is felfújja magát a béka.


Várakozunk, hogy megnyíljék
a hét ajtó közül az elsõ.
Hasztalan kitûzni érmeket
nyaktól egészen derékig,
mert várakozni jó ideig kell
exponenciális arányban.
hasztalan volt a kettõs szárú öltönyt felölteni.
Hasztalan volt zsoltárok szimfóniáját várni,
farkas démonok tiszteletadását,
szertartást, ostorcsapást, elõételt, méregkoktélt.
Ez az elsõ kapu, semmi hajlandósága, hogy
kinyíljék, de etikettet követel:
nem bolond, ki szûk kapuról kerepel.
A kapuk retesszel és kettõs nyelvvel zárva
valakinek talán felnyílt azok zárja.
De.......