Álvaro Cunqueiro:
A Dúslombi erdõ
Talán jobb lenne lefesteni, mint elmesélni, milyen is volt Dúslomb erdeje, mely jobb kéz felé esik, ha León felõl érkezik az utazó. A Méhes mezõre vezetõ út, melyen régen sokat gyalogoltam, kanyarogva mélyed Eirísz sûrû bozótosába. Az út a folyó mentén fut, majd egy mocsaras síkra ér, melynek neve Büdösbékás. A pocsolyák elkísérik egészen addig a helyig, amit Vénhidának hívnak, mégpedig azért, mert ál ott egy alacsony fahíd, ahol annak idején oly szívesen hallgattam a Széplaki úton ügetõ paripák kopogását.
Vénhidánál mostanában két fekete kõbõl épült malom van, mára már borostyán fogta körül és nõtte be õket, de én még emlékszem arra, mikor ide hozták õrölni a völgyek búzáját és a hegyekben termett rozst. Voltak almafák is, olyan magasak, mint a gát, a szél pedig almákat sodort a folyóba. Mindig volt vagy egy tucat belõlük, zöldek és érettek, kövéren sárgállva táncoltak a habokban a csatorna rácsa elõtt. A Setétlõ tölgyesben folyton fújt a szél, és olyan sötét volt, hogy az út is rémülten menekült Lesetanya tágas szántóira, a messzi pusztaságba, az õsi dombok hátán parlagon heverõ vidékre, majd onnan a Királyréti legelõre.
Lesetanyáról látni körös-körül egész Dúslombot: Széplak várát, a Kígyó-berket, a Fejes-tavat és nappal még a lábat is hozzá a Csöppfaludi kovácsmûhelyekbõl elõgomolygó füst képében. Este viszont Lesetanyáról bámultam, hogyan gyújtják meg Széplak fényeit magas és szilárd tornyaibam, és hogyan feleselnek neki a földi hajlékok, Csöppfalud világló ablakai. Amikor Meira felõl fújt a szél, künn maradtam, hogy hallgassam, hogyan kalapálnak a falusi kovácsok. Lesetanyáról látni a Majorsági-mezõt egészen a Várig, a rozsföldeket, melyek a tenger hullámaival viszonozzák a szellõ szerelmes érintését, és látni még az asszonyokat is, kikk a Cousói forrásra járnak vízért. Mindig eszembe jut a babérfa, mely telis-tele volt madárral és szinte roskadozott a sok fészektõl, és az elvadult, ágas-bogas római fügefára is jól emlékszem, ott volt mindjárt a ház lábánál, a nagy csûr mellett. Íme, Lesetanya az én gazdám, Merlin lakhelye.
Én a padláson, szûk kis szobában laktam. Egy kis ablak nyílt a priccs fölött, és estefelé felmásztam a párkányig, majd órákat bámészkodtam az ablakban. Ó igen, a fények. A fények meghódítják a Dúslombi éjjszakát. Széplak tornyaiban megpillantom az ablakokban repdesõ lángocskákat, olyanok, mint kis, fénylõ madarak. De van úgy, hogy egész Széplak elsötétül, és lám, egyszer csak egy csöppnyi fény gyullad fel a kapu felett, az erkélyen, akkora csak, mint egy madárka szeme, végigsettenkedik minden szobán, mindenikben felvillan a piciny lángocska, és a fénye szétszóródik az ablakokban és a lõrésekben. Végül pedig a láng kimerészkedik az oromzatra és onnan titkos jeleket ad. Tudtam én jól, hogy a lámpást a vár törpéje viszi, aki minden áldott este utoljára jár körbe. Csöppfalud fényei pedig a nyírfalombok közül pislognak felém, de még csak nem is róluk akartam most mesélni. Inkább az utakon fel-alá futkosó lángocskákról, melyek oly sokfelé nyüzsögtek: némelyik Meira felõl, némelyik a Majorsági úton, vagy a régi úton, amelyik a Fejes-tóba veszik, és néhányuk még a tavon is ugrándozott. Össze vissza futkostak, és mikor három-négy összetalálkozott, olyanok voltak, mint egy kis máglya az éj közepén. Elszántan vágtató paripák vitték a lángokat, ezért mozogtak olyan gyorsan. Ha pedig valamelyik Lesetanya felé vette az útját, sebesen közeledett felém, hogy csak úgy süvöltött a szélben, és ettõl tûszúrásként nyilallt belém a félelem, ruhástul bújtam az ágyba, és fülig betakaróztam a zöld csíkos takarómmal, melynek mindkét oldalán tarka betûkel virított egy név: DÁVID. Ezt a Dávidot én valóságos õrangyalomnak hittem, még imádkoztam is hozzá. Ma már persze úgy tûnik, tetszhettek annak idején az efféle ijedelmek... Hajnalban beköszöntek a harangok, álmodtam is róluk, meg a tetõn turbékoló galambokról. Egy nap, aratás idején a tóban vitorlás úszott, egy másik õszi reggelen pedig a Vár közelében egy színarany oszlopot pillantottam meg. Dúslombon a tél végtelennek tûnt, ha nem is fagyott egy teljes hónapig, sokat esett az esõ vagy a hó. De a nyár és az õsz csodálatos volt.
Néhanapján, mikor ünnepeltünk, Merlin kijött a szérûre, és egy vízzel teli kristálypohárba két-három cseppet töltött a folyadékból, melyet õ csak így emlegetett: "amit az idegen országokból hoztam...". Felöltötte a széles mosolyát, mely úgy tölti be az arcát, mint a nap a reggelt, és megkérdezete, hogy milyen színben akarjuk látni a világot, a válaszadás ilyenkor az én tisztem volt: habozás nélkül mondtam, legyen kék. Ekkor Merlin a levegõbe löttyintette a vizet, és egy pillanatra az egész világ, körös-körül egész Dúslomb, Széplak fehér tornyai, a galambok, a Ney kutya, Manoelina vörös haja, gazdám õsz szakálla, az almásderes ló, a Majorság nyírfái és a Vár csúcsa mind egy óriási kék felhõben úszott, mely csepprõl cseppre tûnt el. Gazdám mosolygott, és egy fekete kendõvel szárazra dörgölte a kristálypoharat. Dúslombot, a távoli és õsi erdõt emlékeimben kékes színnel festve õrzöm, mint egy óriási és hûvös fényû foltot, mely hirtelen a földre csöppent.