Veres András:
Történelem és poétika összefüggései Heine 19. századi magyar recepciójában

Elsoként magának a hatásnak poétikai jellegére kérdeznék rá. Igen jellemzonek gondolom Szerb Antal eljárását Magyar irodalomtörténetében, ahol is Petofi rokonságát tárgyalva Byronnal és Heinével, a következo indoklással tér ki a voltaképpeni hatás számbavétele elol: "Természetesen Petofi költészete éppoly kevéssé hasonlít Heinéére, mint Heinéé Byronéra. Ha filológiai értelemben vett hatásról lenne szó, nem foglalkoznánk vele ilyen hosszasan. Itt csak az elvrol van szó, melynek a követésében Byron és Heine példát adtak Petofinek, többet, mint példát, bátorítást: megmutatták, hogy lehetséges a költészetben közvetlen és egyszeru önkifejezés." (I.m. Magveto, 1958. 371.).

S valóban, egy irodalomtörténeti áttekintés aligha veszhet el a részletekben - csak hát a szakmunkák sem vállalkoznak a "filológiai értelemben vett hatás" kimutatására a két költo poétikája között. Petofi kortársai - akik egyenesen "magyar Heiné"-nek titulálták ot (vö. Petofi napjai, Fov. Szabó Ervin Kvtár, 1972. 203.) - kezdetben a motívumok egyezése alapján gondoltak átvételre, mint Szeberényi Lajos, a pozsonyi Hírnök kritikusa, aki 1845-ös bírálatában az "Elmondanám..." kezdetu Petofi-vers középso versszakában, ahol is "szívét tengerhez hasonlítja, melyben a legszebb gyöngy, a huség gyöngye terem", Heine Halászleánykájának másolatát vélte fölismerni. (Uo. 55.)

Csakhogy az ilyen egyezések nem föltétlenül bizonyító erejuek, hiszen véletlenszeruen is fennállhatnak. Ráadásul - mint azt Kiss József, a legújabb kritikai kiadás elso köteteinek szerkesztoje megállapította - "Heine hatása (...) Petofi költészetében ritkán mutatható ki szövegszeruen (prózában sokkal inkább)". (PSÖM 2. Akadémiai K., 1983. 151.) Akkor viszont minek alapján állapítjuk meg a rokonságot? A népdalhoz fordulás nem privilégiuma egyetlen költonek sem - s a népdal közvetlensége és egyszerusége, a párhuzamok és ellentétek elementáris ereju retorikai eszközeinek alkalmazása alapján éppúgy nem specifikálható Heine, mint ahogy Petofi poétikája sem.

Nyilvánvaló, hogy a heinei költészet szembetuno többlete, illetve sajátossága csak ott és akkor merül fel, amikor distanciát teremt a népdalszeru helyzettel szemben, mintegy kilépve abból figyelmeztet saját autonóm, attól eltéro beszédhelyzetére, s az általánosságban személyeset egyedien személyessé teszi. Maga Petofi is pályája kezdetén, 1839 és 1841 között még csak a "Lied" költojét látta Heinében, s csak 1843 nyarától ismerkedett meg - föltehetoen a Pilvaxbeli barátai közvetítésével - a gúnyoros-poentírozó Heinével. (Vö. Kiss József, i.h.)

De akkor áttételesebb, a versépítkezést, illetve a magatartásformát áthasonító követésrol van szó. Már Horváth János is nagyszeru Petofi-könyvében mindenekelott "heinei szerkezet"-rol beszélt, melynek "lényege valami disszonancia a költemény eleje és vége között". Amikor e szerkezettel él Petofi - teszi hozzá -, akkor a vers (még "ha tisztán tréfa kedvéért uzetik is") "mindenesetre közelebb áll a költo zavaros, meghasonlásra hajló lelkiállapotához, mint hajdani derült kedélye hármonikus dalszerkezetei". (L. Petofi Sándor. Pallas, 1922. 155.)

Azaz Horváth János a heinei szerkezetet a disszonáns lélekállapot kifejezodéseként, inkább hangulati, mint poétikai alakzatként fogta fel. Nem egészen alaptalanul, ha arra gondolunk, hogy kizárólag a struktúra definiálható - hiszen a versvégi poentírozás igen különbözo lehet: egyszer tematikai, másszor retorikai zárlatot alkalmazva.

A specifikálás nyilván akkor a legszembetunobb, amikor a hangulati váltás, illetve poentírozás tematikusan történik. Mint a Szobában címu Petofi-versben, ahol a sors megpróbáltatásaiban helyt állni segíto költészetrol szóló, magasröptu meditáció után, ha nem is egészen elokészítetlenül, de mégis szinte szentségtöroen következik a zárlat:

E "drasztikus befejezés" különben a konzervatív ízlésu Horváth János szemében túl blaszfémikus volt ahhoz, hogysem elfogadja: eroltetett, mesterkélt lezárásnak vélte, a költoi ihlet kifáradására gyanakodott. (I.m. 52.) Egyébként is igyekezett "megvédeni" Petofit a heinei cinizmus vádjával szemben. "Heinei cinizmusról csak akkor beszélhetünk - írja Horváth -, ha a költemény pozitív része már eleve azzal a tudattal íródott, hogy áldozatul fog esni a negativ csattanónak. (...) Cinikussá csak akkor válhat, ha az olvasó komoly érzelmeit hozta mozgásba a pozitiv rész. Már pedig Petofi versei közt ilyet aligha találunk." (Uo. 50.)

Természetesen fölöttébb ambivalens védelem ez. Petofi teljesítményét illetoen ismerjük a költoi mintául szolgáló Heine vélekedését is. Amikor 1849 nyarán Kertbeny Károly eljuttatta hozzá az általa lefordított Petofi-kötetet, Heine véleménye - holott az ajánlás igencsak meghatotta - távolról sem volt mentes az iróniától: "Petofi olyan költo, akihez csak Burns és Béranger hasonlítható - ... annyira egészséges és primitív, egy beteges és reflexív allurökkel teli társadalom kellos közepén, hogy Németországban senkit sem állíthatnék melléje; nekem magamnak is csak néhány ilyen természetes hangom van; ezzel szemben az a benyomásom, hogy szelleme nem túlságosan mély, s hiányzik belole minden hamleti vonás, a maga és népe szerencséjére." (Heine: Versek és prózai muvek. Európa K., 1960. 2. köt. 515-516.) Könnyen lehet, hogy éppen azt hiányolta Heine, amit Horváth mento körülménynek hitt: a pozitív értékek megkérdojelezésének komolyságát; annak érzékeltetését, hogy az ironikus ellentétnek valódi tétje van.

Ám most a két vélemény elsosorban azért fontos számunkra, mert kiviláglik belolük, hogy a Heinének tulajdonított szerkezet - függetlenül attól, hogy értéktagadást látunk benne vagy értékhiányt - értelmezheto retorikusan is, tematikusan is, csak poétikai szempontból nem. Másképp fogalmazva, olyan költoi gesztusról van szó, amely már elozetesen adott poétikai konvenciókat (mint pl. a népdal vagy a népballada) destrukturál: vagy úgy, hogy domináns, verszáró pozíciót ad az ellentétnek (ez az enyhébben distancírozó változat), vagy pedig kilép a konvencionális beszédhelyzetbol (ez a radikális változat).

Hatáslehetoségeit tekintve is meglehetosen különbözik a két változat. Az elso esetében a konvencionális kereten belül maradunk (nyilván ez állt közelebb Horváth János ízléséhez), a második viszont kiszakít onnan. Heine költészetének több mint félszázadig töretlen sikerében alighanem része volt annak is, hogy meglehetosen eltéro olvasókat tudott megnyerni: sokan a versek szentimentális rétegét szerették s nyilván az ironikus szövegeket is képesek voltak ezek mintájára újra-szentimentalizálni; mások viszont a szentimentális és romantikus konvenciók kifordítását fogadták örömmel s egyfelol a szubjektivizálásban, másfelol a profanizálásban látták a költészet életközelivé avatásának legtöbb eredménnyel kecsegteto útját.

S ezzel voltaképpen már át is tértem tanulmányom második problémakörére: Heine magyarországi recepciójának szeszélyes alakulására.

Azt gondolná az ember, hogy a jelentos fordulatokban gazdag, gondolatiságában egyre érettebbé váló heinei pálya valamiképp tükrözodik hatástörténetében is. Az itteni recepció azonban távolról sem igazolja ezt.

Jóllehet az 1851-ben megjelent Romanzero Arany János baráti körében kézrol kézre járt, s például Tompa Mihály Aranyhoz írt leveleiben lelkesen hivatkozik a Marie Antoinette címu vers obszcénnak mondott befejezésére (l. Arany János Összes Muvei, 16. köt. Akadémiai K., 1982. 65.), mégis e körben is, e körön túl is a Dalok könyve (Buch der Lieder, 1827) maradt a meghatározó hatású Heine-kötet.

Nemcsak a laikus közönségnek volt az egyik legkedveltebb verskönyve, hanem a professzionista irodalmi életnek is. Nem akárkirol, Gyulai Pálról - a hatvanas-hetvenes évek rettegett kritikusáról - állapította meg Németh G. Béla, hogy "a lírikus Aranyt nem fogta, nem tudta megragadni; lírikusi eszménye a dalkölto Heine és Béranger volt". (A magyar irodalomkritikai gondolkodás a pozitivizmus korában. Akadémiai K., 1981. 155.) Holott Gyulainál többet senki nem tett Petofi és Arany költészetének kanonizálásáért; igaz, az epikus Aranyt becsülte igazán, a Toldi estéje líraiságát inkább érzékelte, mint a nagykorösi korszak lírájáét.

De még ez rendben volna - végül is Gyulai Pál a népnemzeti irányzatot képviselte s az o eszményeinek jobban megfelelt a dalkölto Heine. Csakhogy a népnemzeti irányzattal szembeforduló újabb nemzedékek is a Dalok könyve és az Új versek (1844) köteteknél kötöttek ki.

Elsoként a Benedek Aladár szerkesztette, 1859-60-ban megjeleno Új Világ gárdája, amely Heinét és az Ifjú Németország költoit tekintette példaképének. Tudtak az "osztályember" Heinérol is, aki "amikor a Marseillaise-t lehetett, akkor azt teljes szívvel énekelte", de mindenekelott meghasonlottsága, otthontalanná lett egyénisége avatta szemükben modern költové. "Mi Heine költészete?" - teszi fel a kérdést egyik cikkében Benedek, s így válaszolja meg: "A leghatalmasabb értelem és a legmélyebb érzés kifolyása (...) contrastok halmaza", amely "frivolitásba burkolódzik, hogy fájdalmát eltakarja". (Idézi Németh G. Béla, i.m. 26.)

Különös módon nem Heine kései, Baudelaire-t elolegezo költészete volt számukra az irányadó, hanem Baudelaire ismeretében is a korai költészet, amelybe bele-, illetve visszavetítették Baudelaire újításait. Jellemzo, hogy Endrodi Sándor, aki lefordította és 1903-ban megjelentette a teljes Dalok könyvét, számos Baudelaire-vers fordítójaként mindkettot egyformán a modern európai költészet reprezentánsának tudta. Mindez persze jelzi a 19. század végi magyar líra elakadását, megkésettségét is.

Tulajdonképpen a Nyugat fellépéséig tartott a dalkölto Heine diadalútja. Vajda János Sirámokjaiban éppúgy kimutatható a hatása, mint Endrodi Sándor Tücsökdalaiban, Reviczky Gyula perdita-verseiben vagy Kiss József némelyik balladájában.

S nem hagyható ki a sorból Heltai Jeno sem, akirol Komlós Aladár helyesen mondja, hogy "csak szövetségese [volt] a moderneknek... [de] hacsak fricskával és szamárfülekkel is, mégis szabadságharcot kezdett, az ilyen szabadságharc pedig néha eredményesebb a kardokkal vívottnál". (A magyar költészet Petofitol Adyig. Gondolat, 1980. 371.) Heltai 1892-ben publikált verseskönyve, a Modern dalok a heinei daltípus és a francia sanzon sajátos ötvözetével szolgált, s tudatosan játszotta ki a heinésnek hitt iróniát a valóban heinés szentimentalizmus ellen. Loreley címu verse egyenesen parodizálja a híres költeményt:

Ha netán orfeuminak tunik a vers hangvétele, nem akárkire, a pályakezdo Adyra hivatkozhatom, aki Heinét gyakran emlegetette Offenbach társaságában, s mindkettot a legnagyobb szellemek között tartotta számon. (Pl. Fedák Sári címu, 1902-es versében: "Körülte sír, suhogva, szállva, / Heinének s Offenbachnak árnya".) Igaz, késobb már Nietzsche foglalta el Offenbach helyét.

A századforduló a magyarországi Heine-kultusz tetozodése. Talán kelloképpen érzékelteti ezt Molnár Ferenc korai, 1901-es, A gazdátlan csónak története címu regényébol vett alábbi idézet. A regény mindenekelott a modern újságíró egzisztenciával próbál számot vetni s hosét, Tarkovics Endrét, a tehetséges és lump újságírót úgy mutatja be, mint az egy személyben profán és hívo, cinikus és naiv Heinrich Heine szellemi utódát: "Tarkovics is imádta Heinét. Ha verset írt, szándékosan utánozta. Ennek az embernek a lelkét ez a hatalmas tehetségu csirkefogó nevelte, aki éppúgy, mint o az életben, az egyik versében leköpte a szerelmet, pofon verte a tekintélyt, megcsiklandozta az isteneket és szívbol kinevetett mindent, amit csak valaha szentnek vallott az emberiség, s a másikban egy tizenhat éves fiú tisztaságával sírva vallott szerelmet egy szuznek. Így élt Tarkovics, s így él az igazi újságírók legnagyobb része, amely talán nem is tudja, hogy utolsó csepp véréig a Heine nevelése." (I.m. Magyar Hírlap kiadása, 1901. 20.)

A pályakezdo Ady pedig, aki maga is újságíró és igen nagyra van hivatásával, Heinére hivatkozva nevezte az újságírókat a "szentlélek lovagjai"-nak. (Vö. Összes Prózai Muvei, 3. köt. Akadémiai K.,1964. 9.) S Ady nemcsak az Egyház és minden más megkövesedett tekintély ellen sorompóba lépo lázadót tisztelte Heinében, nemcsak publicisztikájában tanult tole sokat, hanem költoként is. Úgy gondolom, a szakirodalom korántsem nézett szembe Heine Adyra gyakorolt hatásának tényleges méreteivel. Csak az Új versek (1906) elott számol vele, holott éppen az Új versek lehetne rá a legfontosabb bizonyíték.

Például A vár fehér asszonya címu Ady-verset legalább részben a Dalok könyve élére utóbb került, Eloszó a harmadik kiadáshoz (Vorrede zur dritten Auflage) címu vers negyedik és ötödik szakasza ihlette. Mint ahogy az elvadult magyar Ugar, a parlagi és durva Tisza-parti ország idillikus ellenképe, a Gangesz-parti táj is a Dalok könyvébol származik. Igaz, meroben más poétikai környezet Adyé: a halállal terhes ódon vár és a mondák világát idézo, varázslatos Gangesz-vidék itt eroteljes szimbólummá növekedik, de mindkét kép megorzi eredeti, Heinénél nyert értékimplikácóját.

Ady példája egyben azt is magyarázhatja, hogy a Dalok könyve nálunk miért tudott oly mértékben ellenállni az idonek. Mintegy anyanyelvévé vált a magyar literátus közönségnek, a közös muveltség része lett, amellyel a költok nyersanyagként, illetve hivatkozási alapként számolhattak.

De éppen ez vezetett azután óhatatlanul fénye megkopásához, teljes banalizálódásához. E folyamat a századelon indult el, s egyik korai dokumentuma az ifjú Kosztolányi Dezso vélekedése abban az 1904. szeptemberében írt levélben, melyet az ugyancsak ifjú Babits Mihálynak küldött el. Ne feledjük, ekkor már mindketten programszeruen a magyar költészet megújítására készültek.

Tehát idézem Kosztolányi véleményét: "A szépírók közül a nagy stílmuvészeket olvasom (...) Heinét, kinek hatását sem én, sem Ön nem tagadhatja le. Valóban érdemes lenne róla gondolkodni és írni, vajjon e sokat dicsért lírikus nem volt-e nagyobb prózaíró, mint verskölto; nem volt-e mélyebb a kötetlen beszédben, mint az aprócska dalban, mely fogalommá vált ugyan s hódított és hódít, de nekem csak mindig kugler bonbon volt és lesz: vajjon nem mintája-e az o okos írása a philosophiai stílnek, (bármily kevéssé volt maga philosoph), mely oly sokszor okoz nekem nehézséget. Érdekes, hogy mennyire jól lát e Henrik: mondhatnám, o a világegyetem legjobban látó Henrike. Nietzsche nevét, ki akkor még az örökkévalóság méhében szendergett, majdnem kiírja s a világtörténelmi eseményeket abból a látpontból nézi, melybol Napoleont a legnagyobbnak látta. Nem véletlen, hitem szerint, hogy Heinének és Nietzschének közös ideálja volt: Napoleon." (Babits-Juhász-Kosztolányi levelezése. Akadémiai K., 1959. 46.)

Még ha leszámítjuk a maga eredetiségét tüntetoen bizonyítani akaró fiatalember kötelezo pózát, így is figyelemre méltó Kosztolányi álláspontja. Heine Nietzshéhez közelítése a személyiség-kultusza jegyében (melyet egyúttal Napóleon is jelképez) általános divat lett a századelon. Itt azonban másról is szó van. Az életmu újraértékelésének igénye, a heinei próza preferálása a lírához képest, sot a ketto szembeállítása egymással nemcsak azt célozta, hogy a gondolkodó Heinét kell elotérbe állítani, hanem azt is, hogy immár egy gondolatibb líra megteremtése a feladat. Implicit formában ekkor merült fel eloször a Dalok könyve meghaladásának szükségessége.