S. Sárdi Margit:
A Spannungsbogen

Talán tíz éve is megvan már annak, hogy egy toposzokkal foglalkozó konferencián Debrecenben bemutattam motívum- és szüzsétörténeti szemináriumom munkamódszerét.[1] A szóban forgó szüzsé utolsó elõfordulásaként, bár pironkodva, megneveztem egy ritkán elemzett hõst: Vanek B. Eduárdot, a magántitkárt. Zemplényi Ferenc nem tartotta irodalmon kívülinek (sem alattinak) a hivatkozást, sõt, megtoldotta egy filmmel: a Hairrel. Ez az emlék indított engem arra, hogy a mostani alkalomra megpróbáljam összefoglalni a szeminárium egy-két eredményét.

A szemináriumokon a szüzséket alkotó epikus motívumok formálódásának törvényszerûségeire kerestünk választ; a motívumokra bontást Propp munkamódszere szerint végeztük. Vizsgálódásaink közben igen alkalmas eszköznek bizonyult a Spannungsbogen. A szó természetesen lefordítható magyarra ('feszültségív'), de magyarul nélkülözi a használatnak azt a hátterét, asszociációs mezejét, amelyben valódi jelentéstartalmát elnyeri. Nem egzakt módszer abban az értelemben, ahogy pl. a statisztika az, de ha azonos kutató, azonos munkacsoport használja azonos elvek alapján, akkor az összehasonlíthatóság révén érdekes fölismerésekhez juttat. A Spannungsbogen tulajdonképpen a hatásmechanizmus rajza, azé az ívé, amelyet az epikus mû szerkezete és jó esetben az olvasó/hallgató intellektusa bejár a várakozás, a feszültség révén. Az ív pontjait a mû egy bit egységnyi epikus elemei képezik, ahol két elem (= két pont), hogy "megragadta és a tengerbe dobta", de egy elem (= egy pont), hogy "azt mondta: azt bizony sosem fogod meglátni". Egymáshoz képest gradációt jelent az a két elem (= pont), hogy "megharagudott, és elhatározta, hogy elemészti", de nincs gradáció ama két elem (= pont) között, hogy "apám tartja a mosdótálat, anyám tartja a törölközõkendõt". A tetõpont felé vezetõ íven minden gradáció pozitív, a tetõpont után minden gradáció negatív, ha ugyanazon cselekményrõl van szó. Ugyanakkor az általam áttekintett szüzsékben számos ízben töltötte be a kiinduló bonyodalom szerepét egy önálló epikus történés (önálló ívvel), amelybõl fakadt a voltaképpeni cselekmény; a tetõpont után új történés csupán egyetlen esetben fordult elõ. Az ábrák tekintetében ez azt jelenti, hogy a fölfelé ívelõ szakaszban elõfordulhat kisebb, önálló ív, a leszálló szakaszban ilyennel alig találkozunk.

Az elsõ szabályosság, amelyre föl kellett figyelnünk, az volt, hogy a középkori kisepikai jellegû csodák és példázatok[2] feszültségíve mennyire kiegyenlített: a lassú és lépcsõzetes elõkészítõ szakaszt viszonylag széles tetõponti rész követi, hosszabb történet esetében a befejezõ ív fokozatosan, lassan ereszkedik. Az ív szélesség/magasság arányszáma (tehát hogy milyen hosszú elbeszélés szükséges a megfelelõ feszültséghez) sehol sem süllyed 2,5 alá, de nem ritkaság, ha eléri a 4-et. Íme néhány közismert példa feszültségíve:[3]

Ritka szabályosan emelkedõ-süllyedõ szerkezet. Az elõkészítés azonban általában lassabb felfutású íven történik:

Különlegesebb epikum különlegesebb szerkezetet eredményez:

A kettõs ív abból keletkezik, hogy a történet tulajdonképpen két emberrõl szól, a tolvaj megtérése, bûnhõdése és megdicsõülése a remetét sarkallja cselekvésre.[4]

A tetõpont ritka nyeregszerû formáját az okozza, hogy Szent Benedek meg akarja mutatni a fekete gyermeket Szent Maurosnak és az apátnak is; az ima után Mauros meg is látja, az apát azonban nem.[5]

Hosszabb szöveg esetén gyakran elõfordul a fia-ív a bevezetõ szakaszban. A Tunyán zsolozsmázó szerzetesek bevezetését az képezi, hogy a hazafelé induló szerzetesek betévednek egy sötét erdõbe, félnek az estétõl, a vadaktól, s megoldás gyanánt föltûnik elõttük egy kolostor. Ezzel mintha megoldódott volna a feszültség; pedig ez csak a jövendõ kísérteties események színhelyének fölbukkanása.[6]

Az egyetlen Spannungsbogen, amelyben a befejezés íve nem egyenletesen lejt, egy különlegesen bonyolult szerkezetû történet, Az elkárhozó nemes példázata a Bod-kódexbõl:[7]

A bonyodalom fûrészfogazását a nemes és a remete három napon át ismétlõdõ vitája okozza; az elsõ ív-kitüremkedés és leszállás a védõangyal vádbeszéde és eltûnése; a tetõpont Lucifer megjelenése és a kárhozat éneke; a Spannungsbogen visszaívelése a lejtõ szakaszban Krisztus megjelenése és a kegyelem megtagadása.

A Spannungsbogennek ezt az alakját: széles terpeszkedését, szelíd lejtõit a középkori embernek a miénktõl eltérõ szövegértelmezõ szokásai, absztrakciós képessége magyarázza. A szüzsék középkori megfogalmazásai nem támaszkodhattak a befogadók olvasói gyakorlatára, önálló dekódoló képességére, szüzsépárhuzamok, szerkezetek ismeretére: a bevezetõ részben részleteznek, nem foglalják össze a történések kisebb elemeit, ismétléskor nem rövidítenek, nem hagynak el; hasonlóképpen a befejezõ szakaszban minden lezáró elemet egyenként kifejtenek, s a tanulság levonását nem bízzák az ebben tán gyakorlatlan olvasóra/hallgatóra. Ráadásul az epikus történés lezárultát rendszerint még követi egy morális zárlat, a példázat tartalmának aktualizálása és konkretizálása többnyire egyházi tekintélyektõl vett idézetek alátámasztásával, amely - epikuma nem lévén - a mi ábráinkon nem is szerepel, pl. Az elkárhozó nemes példázata után: "Kitõl minket megmentsen Úr Jézus Krisztus, kinek legyen tisztesség és dicsõség örökköl örökké. Amen. Azért mondja Szent Gergely: Istennek igazsága azt adá, hogy ki itt ez velágban nem akart penitenciát tartania, mikoron tehette volna, az õ halálának idején nem tarthat, bátor akarná es. Szent Ágoston es úgy mond: Oly isteni csapással ittetik meg a bínes, hogy elfeledkezzék õ magáról halálának idején, ki éltébe elfeledte volt Istenét." Ez a zárlat a középkori történetek feszültségívét még lapályosabbá teszi.

A másik szabályosság akkor tûnik szembe, ha egyazon történetnek különbözõ korokban született megfogalmazásait, illetve azok feszültségíveit vetjük össze. Bár a szeminárium vagy két tucat szüzsé alakulását kísérte nyomon a középkortól a 20. századig, erre az összehasonlításra csak olyan történet alkalmas, amelynek epikuma nem, csak a megfogalmazása változott a századok alatt. (Ha nem így tennénk, az epikum különbözése tükrözõdne a feszültségív alakjában, amely szintén lehet tanulságos, de egy másik jelenséget illusztrál.)

Ilyen, epikus szempontból a 19. századig konstansnak mondható szüzsé maga a debreceni konferencián motívumtörténeti vetületében bemutatott Két rabló, aki hûségével megmentette életét. Ennek középkori megfogalmazása a Gesta Romanorumban[8] olyan kiegyenlített, hogy szinte szimmetrikus, mint egy fél sinushullám:

Ugyanezen történetnek három változata született a 18. század harmadik harmadának kisepikájában: tartalmazza a Jeles gondolatok rövid történetekkel,[9] Andrád Sámuel anekdotatára[10] és Dugonics András ekkor készült, de csak utóbb kiadott szólásgyûjteménye.[11] A hármat most egy grafikonon ábrázoljuk:

A három Spannungsbogen alakja kísértetiesen hasonló, és jellegzetesen eltér a Gesta Romanorum-belitõl. Gyorsabban, céltudatosabban törnek a tetõpont felé, és jóval gyorsabban lezárják a történetet; tetõpontjaik valóban pontszerûek, szélesség/magasság arányszámuk pedig megegyezõen 2. Ez pergõbb cselekményelmondást jelez, a részletek mellõzését, a figyelem gyors megragadását és a feszültség gyors kioldódását. Hozzáteszem: a tanulság levonása, a zárlat elmarad a történetek mellõl, a jelek szerint az újkori olvasó a maga erejébõl tudta dekódolni a történetet, és ez szintén fölgyorsítja a történet lezárásának ritmusát.

Sok szüzsének született változata a 20. században is, de csak ritkán úgy, hogy az epikum ne változott volna. Nemrégiben azonban alkalmam nyílt bemutatni két szüzsé biotörténetét,[12] amelyek az 1950-es években születtek újjá költõink kezén. Egyiknek, a Tartja a mosdótálat típuscímen számontartott szüzsének szintén bemutatom a feszültségívben végbement változásait, hogy lássunk egy a 20. századig nyúló fejlõdést. Az ábrázolás nehézsége, hogy a szüzsébe évszázadokig beékelõdött az Amicus és Amelius (Amici) címen ismert, hasonmás ifjakról szóló történet; utóbb ez leegyszerûsödött, elmaradt vagy mással helyettesítõdött. Ezt az ábrázolásban úgy oldottam meg, hogy a hõs megmenekülésétõl királlyá/hadvezérré válásáig tartó részt kihagytam, s egységes nagyságú ugrást ábrázolva ettõl a ponttól folytattam a Spannungsbogen rajzát, tehát csak és kizárólag a Tartja a mosdótálat szüzsét ábrázoltam, a kihagyott rész hosszától és cselekményétõl függetlenül folytatva az ábrát.

A legelsõ magyar nyelvû elõfordulás a Ponciánus históriájának 15. meséje, amelyet a királyfi mond el. A történet egyazon idõben, 1573-ban két fordításban is megjelent, Heltai Gáspár és Eberus Balázs nyomdáiban, Kolozsvárott, ill. Bécsben; a kettõ között epikus különbség nincs. Közülük Heltai fordítását követem. Különlegesen érdekes ábrát kapunk: a történet legombolyodása olyan hosszú, hogy visszatér a kiindulás szintjére, s ez akkor is kivételesen hosszú zárás, ha fejben tartjuk, hogy a kihagyott rész ábrázolása megváltoztatná az alakzatot:

A hosszú lejtõt az okozza, hogy a hõs a kínzással határos módon hosszan faggatja szüleit, míg azok bevallják, hogy volt egy fiuk, akit a tengerbe vetettek; végül a hõs leleplezi magát.

E történet változatlan vagy alig módosult epikummal számos ízben megjelent a 18. század végéig ponyvák és népkönyvek alakjában, s még a 19. században is született ponyvakiadása. Jellemzõjük, hogy ragaszkodnak az eredeti epikumhoz, kisebb mértékben még annak lassúságához is. A Bucsánszky Alajos által kiadott könyvecske[13] alapján rajzolt feszültségív fölöttébb hasonlít Heltaiéra, bár a tetõponti rész elõkészítése és a leszálló ív gyorsabb és meredekebb:

A szüzsének új megfogalmazása a 19. század közepén keletkezett Erdélyi János és Gaal György tollából:[14]

Bár Erdélyi szövege rövidebb, az alakzat arányai megegyeznek: a befejezõ rész jól láthatóan egyszerûbb és sietõsebb, ez jelzi az újabb kori befogadói igények érvényesülését a történetben. Erdélyi változatában a Spannungsbogen tetõpontján ismét egy nyereg-alakzattal találkozunk. Ezt az kelti, hogy az apa és az anya jóslatrészének beteljesülése és a hõs reagálása kettéválik: elõbb az apa hozza a mosdótálat, a hõs az inassal elvéteti tõle; utána anyja hozza a törölközõt, a hõs ezt elfogadja. (Viselkedésének ezt a kettõsségét egyébként epikusan semmi nem indokolja, mert az anya a történetben mindaddig nem is szerepelt.)

A 19-20. század fordulóján született változatok[15] már jól mutatják az új, modernebb olvasói igényekhez való alkalmazkodást: az alakzat megrövidül és kihegyesedik.

Ez a történet valójában nem eredményezhet pontszerû tetõpontot, hiszen a jóslat beteljesedése minimum két elembõl áll: az apa tartja a mosdótálat, az anya a törölközõkendõt. Ahol a Spannungsbogen mégis pontszerûen tetõzik (Döme, Reim), ott valójában már a történet destruktív változása (a Zersingerung stádiuma) lépett föl, a jóslat epikusan nem teljesedik be: a fiú fölfedi ugyan magát, de nem esik szó mosdótálról és törölközõrõl.

A 20. század közepén Lator László verses mesében alkotta újjá a történetet.[16] Némiképp megváltoztatta az epikumot is, hiszen a hosszadalmas, bonyolult és itt-ott kegyetlen Amici betét a 20. századi olvasó ízlésének amúgy sem felelt meg, de gyermekantológiába semmiképpen nem illett: itt az egyszerûbb bonyodalom után hadvezérré lett fiú újonnan választott hazáját kényszerül megvédeni gyilkos apja támadásától. A Spannungsbogen alakjára természetesen nem hat a feszültség tartalma. Lator a történet végét is megváltoztatta: a szüzséhez egy tõle addig idegen eseménysort csatolt, a hõs varázsos feleségszerzését. Minthogy a szüzsének ez éppúgy nem része, mint az Amici, ennek ábrázolásától szintén eltekintettem, hiszen az ábrázolnivaló cselekmény, a Tartja a mosdótálat szüzsé véget ér a szülõk bûnhõdésével.

A fõ cselekmény tetõpontja csaknem szimmetrikus, egyetlen kis gübbenõje, hogy a hõs külön emlegeti föl az apa és külön az anya bûnét.

A jelenség, amelyet itt bizonyítottunk és illusztráltunk, természetesen nem új fölfedezés: ismerik azt tanárok, kiadók, elõadók, film-, video- és tévészerkesztõk. A 20. század emberének várakozása (vagy a másik oldalról: várakoztatása) más ütemet kíván, mint a régebbi koroké. A mi eszményi feszültségívünk rövidebb (nem tudjuk érdeklõdésünket oly sokáig ébren tartani), és az asszimmetria felé halad: relatíven hosszabb az elõkészítés, rövidebb a tetõpont, gyorsabb a kioldódás (szeretjük, ha "felcukkolnak", de gyorsabban "túl akarunk lenni rajta"). Ha nagyobb számú szüzsé fejlõdésérõl volnának adataink, érdemes volna ezek változásának idõrendjét egybevetni a fonetikusok megfigyeléseivel, akik ismernek egy-két korszakot, amikor beszédünk "látványosan" ("hallványosan"?) fölgyorsult. És ábrázolható anyag híján hiányzik megfigyeléseinkbõl a jelenkor, a 3. évezred elején felnövekvõ, ún. "videoklip-nemzedék" Spannungsbogene, amelyet egyébként tanárok, kiadók, elõadók, film-, video- és tévészerkesztõk jól ismernek: az õ érdeklõdésük fölkeltése és megtartása igen gyors, az eddigieknél is gyorsabb változásokat igényel. Hogy a humor története felõl világítsam meg a jelenséget: a 19. század az adoma évszázada volt, a 20. század a viccé; a 21. század a szóvicc felé halad.