PALIMPSZESZT
17. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]

Pál Ferenc:
José Saramago szerelmes regényei,
avagy kísérlet annak megmagyarázására, miért is annyira népszerûek az író regényei?

José Saramago regényei a közfelfogás szerint történelmi, illetve máig utolsó négy regénye esetében az emberiség egyetemes kérdéseivel foglalkozó, filozófiai kérdéseket is fölvetõ regények. Ez a közelítés a kritikusok, az irodalomkutatók és a mûvelt olvasók olvasatának felel meg, amely az 1980 és 1990 között született Saramago-regényekben a változó idõben megjelentõ portugál tudat és a történelem háttere elõtt lezajló eseményekbõl a jelenkorra levonható tanulságok kérdéseire figyelt, az 1990 után született regényekbõl pedig az európai sõt a mindinkább világméretekben gondolkodó írónak a hagyományos értékeken túllépõ, az egyes embert semmibe vevõ globális szemlélettel szembeni kritikáját érezte ki.

Saramago mindezeket a kérdéseket látszólag hagyományos, az eseményeket lineárisan, az idõrendhez, az eseményekhez hûen elbeszélõ regényformában adja közzé, lényegében azonban a XX. század eleje óta megújulásra törekvõ regény nem egy kísérletezõ eszközével és számos posztmodern eszközzel is él, s ilyenformán inkább metaregényt vagy metaszöveget hoz létre, mint hagyományos értelemben vett elbeszélõ szöveget. Bár minden Saramago regény egy plasztikusan körvonalazódó történet ígéretével kezdõdik, ez a történet egy idõ után átalakul valamiféle hordozóanyaggá, puszta ürüggyé, mert a cselekmény fölött fokozatosan eluralkodnak az írónak az elbeszélés kérdéseivel, a valóságábrázolással, a történelmi események, alakok bemutatásával kapcsolatos megjegyzései és eszmefuttatásai, s végeredményben nagyobb hangsúlyt kapnak a tényleges eseményeknél, azaz Maria Alzira Seixo portugál irodalomkutató megállapítását idézve: a hagyományos elbeszélõi attitûd, az író vagy a narrátor cselekményt elbeszélõ (diegetikus) jelenléte helyébe egy kinyilvánító (diszkurzív) jelenlét és hang lép,[1] amely állandóan megszólítja az olvasókat és minden fontosabb eseményt a megjegyzéseivel kísér. Ennek eredményeképpen a regénybeli narrátor hangja látszólag nem válik el a cselekménytõl és a regényszöveg szerves részét alkotja, s így az elbeszélõ és az olvasó között egyetértés alakul ki, aminek révén elbeszélõ és olvasó is felsõbbrendû, mindentudó viszonyba kerül az elbeszélt történettel, amelyet ironikusan vagy elidegenedve követ.

Saramago regényei ilyenformán a szépirodalom vagy másképpen a fikciós mûfaj "határvidékére" kerülnek, amit nemcsak az író olyasféle kijelentései erõsítenek meg, miszerint "valószínûleg nem vagyok regényíró; valószínûleg olyan esszéíró vagyok, akinek regényeket kell írnia, mert esszét írni nem tud"[2] , hanem az az ambivalens álláspont is, amelyet regényeinek a címadásában fejez ki a regénnyel mint mûnemmel kapcsolatosan. Legtöbb mûvének eredeti, portugál címében ugyanis található egy nem fikciós mûfajra való utalás, Carlos Reis portugál irodalomtörténész meghatározásával, egyfajta "diszkurzív paradigma"[3] - Manual de Pintura e Caligrafia ('Festészeti és szépírási kézikönyv'), Memorial do Convento ('Emlékirat a kolostorról'), História do Cerco de Lisboa ('Lisszabon ostromának története'), Evangelho segundo Jesus Cristo (Jézus krisztus evangéliuma), Ensaio sobre a Cegueira ('Esszé a vakságról') -, amelyet a címlapon (legalábbis a portugál kiadásokban) jól kiemelve mindig követ a "regény" alcím, ezzel az ellenpontozással elbizonytalanítva az olvasót.

Kellõ elméleti elõképzettséggel és érzékenységgel olvasva Saramago regényeit annyi példát találni a különbözõ regény- és szövegkísérleti - metaszöveg, narratív problémák, dekonstrukció, stb. - problémákra, hogy minden egyes regény szinte posztmodern példatárnak, vagy kísérleti regénynek tetszik. Saramago valóban nem állt távol attól, hogy kísérleti regényt írjon, amikor - még a hetvenes évek végén, regényírói pályájára készülve - hosszú ideig kereste a megfelelõ formát az alentejo-i parasztok életének megmutatására. Elképzelhetõ, hogy a hosszas felkészülésben még ott kísértett a mintegy harminc évvel korábban megírt elsõ regénye, amelyet 1947-ben A bûn földje címmel ki is adtak. Ez a korai próbálkozás akkor teljesen visszhangtalan maradt, mivel a portugál neorealizmus fénykorában a fiatal író, olvasmányainak hatására, XIX-századias hangvétellel, a biológiai determinizmus naturalista szemléletét követve írta meg egy özvegyasszony szerelmi tévelygéseinek a történetét.

Saramago, talán azért, nehogy újra egy anakronisztikus regényszöveget hozzon létre (hiszen a hetvenes évek végére a portugál próza már túljutott a francia újregény megtermékenyítõ hatásán, beépítette magába a borgesi, posztmodern ihletésû tapasztalatokat és a latin-amerikai mágikus realizmus elemeit), megírja az írásra, mint mûvészi kifejezésmód elsajátítására való készülõdés történetét, amelyben egy válságba jutott festõ próbálgatja, hogyan is tanulhatna meg szépirodalmi szövegeket írni, hogy új módon fejezhesse ki magát. Ez a Festészeti és szépírási kézikönyv címet viselõ metaszöveg - amely inkább a szépírás lehetõségeirõl szóló elmélkedés és gyakorlatgyûjtemény mint regény - elsõ kiadásában "regénykísérlet" alcímmel jelent meg, bár az írót - mint visszaemlékezéseibõl megtudjuk[4] - megkísértette a "kísérleti regény" alcím is.

Saramago következõ mûvében, a Fölemelkedve a földrõl címû regényében azonban visszatért egy a cselekménynek nagyobb szerepet biztosító regényformához, amelyet azóta lényegében változatlanul mûvel. Ebben a regényformában is nagy a diszkurzív elemek aránya, de a különbözõ megjegyzések, reflexiók, elméleti fejtegetések stb. egy polifonikus narráció - több szintû és több hangon megszólaló elbeszélés - rendszerébe ágyazva jelennek meg, amely olyanképpen épül föl, hogy a "cselekményre" áhítozó olvasó a kellõ pillanatban mindig találjon egy olyan cselekménydarabkát vagy cselekményszálat, amelybe olvasóként belefeledkezhet, és ilyenképpen túlléphessen az elmélkedések elidegenítõ "üresjáratain".

Ez a polifonikus narráció sajátos elbeszélõi státust hoz létre a saramago-i regényben: a regények elbeszélõje (a Festészeti és szépírási kézikönyv kivételével) egy olykor homodiegetikus elbeszélõként viselkedõ heterodiegetikus elbeszélõ, aki implikált[5] szerzõként nem azonos Saramago-val, és nem is jut kizárólagos elbeszélõi szerephez a regényekben. Elbeszélõi funkcióit meg kell osztania más, egy elbeszélõi hierarchia különbözõ szintjein álló elbeszélõkkel, akik itt-ott belépnek a regénybe, és elmondják a saját történetüket[6] . Az ilyenképpen többhangúvá váló elbeszélés meggyöngíti a regény "fõ" elbeszélõjének státuszát, sõt - mivel a diszkurzív részek is túltengenek a diegetikus részek rovására - a regénynek azt a tényleges fõ cselekményvonalát is, amelyre paratextusként a cím utal. Ennek következtében Saramago regényei lényegében egymással lazán vagy áttételesen kapcsolatban álló történetekre válnak szét[7] , és különféle olvasatok lehetõségét vetik föl. Erre a lehetõségre - bár némi késéssel - a szakirodalom is fölfigyelt. Anna Monner Sans egy 1999-es tanulmányában[8] veti föl Saramago Minden egyes név címû regényének többféle regényként való olvasatát:

"Ebbõl kiindulva a Minden egyes név-et lehet úgy is olvasni, mint hagyományos kalandregényt (szinte úgy, mint egy Bildungsromant, amelyben José úr különös és mulatságos kalandokat átélve megváltozik), mint klasszikus detektívregényt (amelyben ügyes megoldással egyetlen szereplõ egyesíti magában a detektív és a bûnözõ sajátosságait), mint csodálatos lovagi szerelmes regényt (amelyben a szerelmesek nem találkoznak egymással, és nem teljesedik be a szerelmük), és alapvetõen, mint filozófiai regényt, amely az emberi létezésrõl szól (a nevekbõl, az önazonosságból, a magányosságból, a "másikról" való gondoskodásból, az idõbõl, az élet céljából, az igazságból és a hazugságból kiindulva).[9]

A Saramago-regényeknek a címben megfogalmazott paratextustól és a kritikusok, elemzõk és mûvelt olvasók olvasatától eltérõ olvasási-befogadási lehetõségét már a korábbi regények esetében is láthattuk, bár ez az olvasási lehetõség nem elemzésen, hanem egyfajta spontán olvasói választáson nyugodott, és az író regényeinek szerelmes regényként való olvasását implikálta.

Ezt a sajátos olvasatot, amely arra késztet, hogy a portugál író regényeinek sikerét a bennük látensen meglévõ "szerelmes regényben" keressük, s végeredményben ennek a minden olvasóra - hadd mondjuk ki - zsigeri szinten ható szerelmi történetben találjuk meg, legmarkánsabban A kolostor regénye kínálja. Ez a történelmi, illetve inkább a portugál történelemmel kapcsolatos kérdéseket fölvetõ regény (ne feledjük, a XVIII. század elsõ felében játszódó történet a Mafra-i Kolostor építésérõl és, ezzel párhuzamosan, egy különös repülõ szerkezet megalkotásáról szól), amelynek címében megjelenõ paratextusa az értõ portugál olvasó számára egy jól körülhatárolt történelmi témára utal - a legtöbb "laikus" olvasatban[10] szerelmes regényként jelenik meg. A kolostor regényének egyik cselekményszála, a félkarú katona, Baltasar, és a mágikus képességekkel rendelkezõ, zöld szemû leány, Blimunda szerelmi kapcsolatának története a laikus olvasatból következõ perspektívaváltás következtében különös hangsúlyt kap, és nem mint a dinasztikus meggondolásokból következõ kolostorépítkezés hátterében, annak "mellékepizódjaként" szereplõ történet, hanem a sajátos portugál utalásokra kevésbé fogékony olvasó szemében központi helyet foglalva el, mint a regény fõ motívuma jelenik meg. Erre a spontán olvasói választásra utal az, hogy A kolostor regénye több idegen nyelvû kiadásában (többek között a lengyel, a finn, a dán és a svéd fordításban) a két fõszereplõ Baltasar és Blimunda neve szerepel a könyv címeként[11] . Ezek a kiadások a cím paratextusával mintegy elõre bocsátják - akárcsak egy széphistóriában, amely ugyancsak szívesen élt a két fõszereplõ nevének a címbe emelésével[12] - hogy a két fõszereplõ szerelmi kapcsolata foglalja el a regényben a központi helyet, s így az olvasók egy olyan "áltörténelmi" szerelmes regényként vegyék kézbe A kolostor regényé-t, amelyben ismert történelmi kulisszák elõterében egy idõtlen szerelmi történet játszódik le. Baltasar is és Blimunda is a történelmi létezés határmezsgyéjén mozog: a férfi csatában elvesztett bal kézfeje, szerelmese pedig az inkvizíció által üldözött mágikus képességei miatt nem lehet a tényleges történelmi események részese. Szerelmük így V. János királynak és hitvesének, Mária Anna Jozefinnak a hivatalos történelem által determinált házastársi kapcsolatát ellenpontozva, idilli jelleget kap.

A másik egyértelmûen szerelmes regényként is olvasható Saramago-regény a Lisszabon ostromának históriája. Ebben a keresztes hadaknak a lisszaboni vár ostromában való részvételét megkérdõjelezõ kiadói lektor - miközben az ostrom történetét a maga felfogásának megfelelõen újraírja - két szerelmes regényt is megél. Az egyiket a valóságban, a fölé rendelt kiadói szuperlektorral, Maria Sara asszonnyal, a másikat pedig virtuálisan. Ez utóbbi készülõ regényének egyik fõszereplõje, egy Mogueime nevû katona és egy nemesúr szeretõje, Ouroana között szövõdik, és kialakulása, kiteljesedése Maria Sara-val megélt szerelmének tükörképe. Nemcsak ez a megkettõzõdött, és ezért még hangsúlyosabbá vált szerelmi történet ösztönöz arra, hogy a Lisszabon ostromának históriájá-t szerelmes regényként fogadja be a lehetséges olvasó, hanem Maria Sara szavai is, aki egy helyütt azt tanácsolja az írással küszködõ lektornak, hogy "találjon ki szerelmes szavak nélküli szerelmes történetet"[13] .

Maria Sara-nak ez az elsõ pillanatban talán meglepõ tanácsa nem is annyira a kiadói lektornak szól, hanem az olvasónak, és része a Saramago-regények önmagyarázó mechanizmusának, amellyel az író regényeiben hozzásegíti olvasóját a regények értelmezéséhez (éppen úgy, ahogyan ez nemegyszer a bibliai szövegekben is megtörténik[14] ), s felfejthetõ úgy is, mint az író utalása arra, hogy a szóhasználatot, a kifejezés, az elbeszélés kérdéseit mindig szem elõtt tartó, diszkurzív saramago-i regényszövegekben van egy másik, elbújtatott, szavak nélkül is befogadható történet.

Ez a Saramago-regényekben felsejlõ szerelmi regény alkalmas arra, hogy a portugál író elvont, az elbeszélés módjával és a történelemmel kapcsolatos fejtegetéseit ellensúlyozza, és ezáltal humanizálja a regényeit. A kolostor regényé-bõl kiindulva láthattuk, hogy Baltasar és Blimunda szerelmének története természetességével ellenpontozta a király és a királynõ szigorú szabályrendszer által megszabott kapcsolatát, amely "vágy és gyönyörûség nélkül" mûködik. Ezzel a dinasztikus érdekek által létrehozott és az udvar szigorú etikettje által szabályozott kapcsolattal szemben Baltasar és Blimunda találkozásában és együttes életében a szerelmes kívánás és a spontaneitás a legfõbb mozgatóerõ. Az auto-da-fé forgatagában párjára találó lány minden ceremónia nélkül adja oda magát a férfinak; sem belsõ igényük, sem a külsõ szükségszerûség nem kényszeríti õket arra, hogy kapcsolatukat hivatalossá tegyék. A repülõ szerkezetet kigondoló Bartolomeu de Gusmao atya áldásával, gyermekek és felbonthatatlan, s ezért nyomasztóvá váló családi kötelékek nélkül csak egymásnak és a szerelemnek élnek, amelyet évek, évtizedek múltával is éppolyan testi és lelki élményként tapasztalnak meg, mint elsõ egymásra találásukkor.

Ez a lényegében a romantika szabályrendszere szerint mûködõ szerelmi történet - amelynek lényeges motívuma a spontán, nemegyszer a (már érett) nõ által kezdeményezett egymásra találás és testi együttlét (s az ebbõl következõ erõs erotikus töltés), a lezáratlanság, azaz kapcsolat kezdeti jellegének állandósítása és nyitottságának a hangsúlyozása, a rutinná válás lehetõségének és a kapcsolattal esetleg együtt járó kötöttségeknek a figyelmen kívül hagyása, valamint a szerelmes nõ idealizált ábrázolása - minden Saramago regényben jelen van, még ha regényrõl-regényre változó formában is.

A regényszövetbe illesztett szerelmes regény már A festészeti és szépírási kézikönyv-ben megjelenik, bár még kissé mechanikusan. A válságba került festõ, miután hosszan elmélkedik a festészet és az írás lehetõségeirõl, összetalálkozik egy börtönbe került barátjának a húgával, egy M. nevû negyvenéves elvált asszonnyal, s a kettejük közötti rokonszenvbõl hamarosan szerelem lesz. A minden szempontból kiváló és a férfi fölött álló asszony a portugálokra váró boldog jövõt jelképezõ 1974-es "szegfûk forradalmá"-nak elõestéjén adja oda magát a szeretett férfinak. A festõ és M. egymásra találása a mû végén autonóm, szinte különálló történetként jelenik meg (az egész "regénykísérlet" terjedelmének 12-15 százalékát foglalja el), amelyben már nincsen szó a festõ korábbi vívódásairól. Ilyenképpen ténylegesen a regénybe illesztett regénynek tekinthetõ, s emlékeztet a portugál romantika egyik kimagasló alakjának, Almeida Garrettnek Utazás a szülõföldemen címû útirajzába beleszõtt A csalogányos leány címû szerelmes regényére, amelynek epizódjait az író az útirajz fejezeteivel váltakozva adta közre.

Hasonlóan egyenes vonalú és egyívû szerelmi történetet találhatunk a Jézus Krisztus evangéliumá-ban, ahol Saramago Jézus és Magdalai Mária kapcsolatát írja le, annak az elgondolásának a szellemében, amellyel Jézust az Istentõl eredõ kiválasztottság és küldetés ellen lázadó, hús-vér embernek mutatja. Talán ebben a regényben a legerõsebb a szerelmes és szeretett nõ idealizálása, hiszen Jézus egy idõsebb és minden szempontból tapasztaltabb nõvel köti össze az életét - s itt a leginkább szembetûnõ Saramago szerelmes történeteinek az a különös sajátossága, hogy a nõ mindig felette áll a férfinak.

A Ricardo Reis halálának éve címû regényében Saramago kettõs ívû szerelmi történetet ír le. A Brazíliából majdnem két évtizedes távollét után visszatérõ pessoa-i heteronim, Reis doktor, aki verseiben az érzelmi fellángolástól való tartózkodást, és visszafogottságot hirdette, egyszerre két szerelmet is megél. A szállodai szobáját takarító Lídia, aki nevével verseinek egyik hõsnõjét idézi, szeretõje lesz - s bár kapcsolatuk csupán a testi együttlétre korlátozódik, a szobalány önzetlenségével és szerelmes odaadásával mégis kapcsolatuk bûvkörébe vonja az olvasót. A másik lány, a Coimbra-ból néhány napra Lisszabonba látogató Marcenda a szerelem egy másik vetületét képviseli. Tiszta, ártatlan lényével, minden tapasztalatlansága ellenére képes kétszer is érett nõként viselkedni: elõször, amikor kezdeményes és megcsókolja a tétova Ricardo Reist, utána pedig, amikor belátva kapcsolatuk hiábavalóságát, határozottan és végleg elbúcsúzik tõle.

Ilyen több ívû szerelmi történet alkotja a szerelmes regényt a Kõtutaj-ban és a Vakság-ban is. Az elõzõben az Európától elszakadt és az Atlanti-óceánon dél felé úszó Ibér-félszigetet bejáró két férfi és két nõ között szövõdik szerelem, de a szerelmes regény csúcspontja az a jelenetsor, amikor a két asszony, Maria Guavaira és Joana Carda egymás követõ egy-egy napon választott párját odahagyva kis csapatuk ötödik tagjával, az öreg Pedro Orcéval hál. A Vakság-ban az orvos feleségének férje iránt mindvégig töretlen szerelmével szemben áll a barbárság szintjére süllyedt vakok sivár promiszkuitása, s ebbõl az érzelem nélküli világból emelkedik ki, a megtisztulás ígéretével a korábban szerelmi szolgáltatásokkal pénzt keresõ "sötét szemüveges lány" és "a fekete kötést viselô öregember" megindító szerelmi története, amely a ragyogó szépségû fiatal lány és a félig vak, kiszolgáltatott öregember helyzetének ellentmondásosságából táplálkozik.

Külön hely illeti meg a saramago-i szerelmes regények sorában a Minden egyes név-be foglalt szerelmes regényt. A Népesség-nyilvántartó Hivatalban dolgozó José úrnak egy nap véletlenül a kezébe akad egy ismeretlen nõ kartotékja. A segédfogalmazó ezt a sors útmutatásának véli, és attól fogva csak annak él, hogy minél többet megtudjon errõl az ismeretlen nõrõl, akihez egy idõ után a puszta kíváncsiságon kívül valami éteri vonzalom fûzi, mint azoknak a lovagregényeknek a hõseit, akik hajlandóak voltak egy arcképen látott ismeretlen hölgy szerelméért a legnagyobb odaadásra és a legvakmerõbb kalandokra. Az elérhetetlen, szeretett nõ irodalmi toposzát felhasználva a Minden egyes név egy csodálatos, lovagregénybe illõ szerelem történetét meséli el. Az öregedõ José úr minden megpróbáltatást vállalva jár az ismeretlen nõ nyomában, anélkül, hogy valaha is találkozni akarna vele. Valamiféle megfoghatatlan szerelmi érzés lengi át ezt az elérhetetlen asszony keresését elmesélõ történetet, amely ugyanakkor nem nélkülözi a finom erotikát sem, amely akkor jelenik meg, amikor a keresés végére érve José úr ellátogat a már halott ismeretlen nõ lakásába, és megvetett ágyában tölti az éjszakát.

Végigtekintve Saramago regényein, láthattuk, hogy a legkülönbözõbb mûalkotásokban rendszerint jelen lévõ szerelmi motívum a portugál író mûveiben hangsúlyos szerepet kap. Regényeinek a narratív polifónián alapuló felépítése következtében a bennük foglalt szerelmi cselekményszál fölerõsödik, és lehetõvé teszi, hogy sajátos olvasói perspektívából szerelmes regényként lehessen olvasni õket. Mindebbõl persze a legkevésbé sem kívánjuk azt a következtetést levonni, hogy Saramago mûvei szerelmes regények volnának, csupán arra szerettünk volna rámutatni, hogy az író - a portugál utalások miatt olykor nehezen felfejthetõ - regényeinek páratlan sikere részben abból is származhat, hogy Saramago ügyes írói fogással "az olvasónak kesztyût dobva varázslatos játékba kezd, felforgatva a különbözõ irodalmi mûfajok megszokott alakzatait"[15] , és egy könnyen befogadható, mert minden olvasóban rezonanciákat ébresztõ mûfaj megidézésével megbûvöli olvasóit.

Felhasznált irodalom:
Saramago mûvei:
Obras de José Saramago I-III. Porto, Lello & Irmao Editores, 1991.
Manual de Pintura e Caligrafia (1977)
Memorial do Convento (1982)
O Ano da Morte de Ricardo Reis (1984)
A Jangada de Pedra (1986)
História do Cerco de Lisboa (1989)
O Evangelho segundo Jesus Cristo. Lisboa, Editorial Caminho, 1991.
Ensaio sobre a Cegueira. Lisboa, Editorial Caminho, 1995 (2. kiadás).
Todos os Nomes. Lisboa, Editorial Caminho, 1997.
Kõtutaj (fordította: Székely Ervin). Budapest, Magvetõ Könyvkiadó, 1989.
A kolostor regénye (fordította: Lukács Laura). Budapest, Európa Könyvkiadó, 1992,1999.
Ricardo Reis halálának éve (fordította: Székely Ervin). Budapest, Cédrus Kiadó, 1993.
Lisszabon ostromának históriája(fordította: Lukács Laura). Budapest, Íbisz Könyvkiadó, 1997.
Vakság (fordította: Pál Ferenc). Budapest, Európa Könyvkiadó, 1998.
Minden egyes név(fordította: Pál Ferenc). Budapest, Európa Könyvkiadó, 1999.
Jézus Krisztus evangéliuma (fordította: Pál Ferenc). Budapest, Európa Könyvkiadó, 2000.
Egyéb felhasznált irodalom:
Beatriz Berrini: Ler Saramago: O Romance. Lisboa, Editorial Caminho, 1998.
Carlos Reis: Diálogos com José Saramago, Lisboa, Editorial Caminho, 1998.
Maria Alzira Seixo: Lugares da Ficçao em José Saramago. Lisboa, Imprensa Nacional-Casa da Moeda, 1999
Ana Monner Sans: De aventuras, azares, amores y taumaturgias. In Colóquio/Letras, nros. 151-152, Janeiro-Junho de 1999, 441-453. o.
Adamik Tamás: Antik stíluselméletek Gorgiasztól Augustinusig. Budapest, Seneca Kiadó, 1998. .
Paul Ricoeur: Mi a szöveg?. In Válogatott irodalomelméleti tanulmányok, Budapest, Osiris Kiadó, 1999.

Lábjegyzet:
[1] Maria Alzira Seixo: Espelhos virados. In: Lugares da Ficçao em José Saramago. 104. o.
[2] Carlos Reis: Diálogos com José Saramago, 46. o.
[3] Carlos Reis: i. m. 19. o.
[4] vö. Carlos Reis: i. m. 139-140. o..
[5] Wayne Booth és Ricoeur nyomán (Paul Ricoeur: A szöveg és az olvasó világa. In Válogatott irodalomelméleti tanulmányok, 315. o.)
[6] Ilyen többek között Manuel Milho, aki A kolostor regényé-ben a királynõ és a remete történetét, vagy Mogueime, aki a Lisszabon ostromának históriájá-ban Santarém bevételének történetét meséli el, vagy " a fekete kötést viselô öregember" a Vakság-ban, aki a fehér kór terjedésének utolsó napjait beszéli el a többieknek.
[7] Vö. Italo Calvino Egymást keresztezõ sorsok kastélya címû könyvével (Budapest, Európa, 2000), amelyben az egyik történetben elõforduló kártyalapok jelentik a kapcsolódást egy másik illetve az összes többi történethez.
[8] Ana Monner Sans: De aventuras, azares, amores y taumaturgias. In Colóquio/Letras, nros. 151-152. 441-453. o.
[9] Ana Monner Sans i. m. 441-442. o.
[10] "Laikus olvasaton" leginkább a "nem portugál" olvasók olvasatát értem. Ennyiben "laikus olvasat" a fordítások és a külföldi kiadások "olvasata" is. Igazából egy külön tanulmány témája lenne az, hogy Saramago regényeit a maguk teljességében csupán a bizonyos kultúráltsággal és olvasottsággal bíró portugál olvasók érthetik meg, hiszen a "vendégszövegekkel" és utalásokkal telezsúfolt saramago-i regényszöveg hiánytalan felfogásához és megértéséhez legalább portugál középiskolai végzettség kell. Enélkül a nemegyszer visszájára fordított idézeteket nem ismeri fel az olvasó, és a regények legfõbb mondandója elvész. Talán ezért is szükséges és lehetséges az egyéb, ösztönösen leginkább szerelmes regényként való olvasat.
[11] Lengyelül Baltazar i Blimunda, finnül Baltasar ja Blimunda, dánul Historien om Baltasar og Blimunda og der forunderlige passarola, svédül Baltasar och Blimunda.
[12] V. ö. Istvánfi Pál: Volter és Grizeldisz, Pataki névtelen: Euryalus és Lucretia stb.
[13] Lisszabon ostromának históriája, 196. o.
[14] Vö: "a Szentírás értelmének megtalálásához maga a Szentírás ad útmutatást" , Adamik Tamás: Antik stíluselméletek Gorgiasztól Augustinusig. 238. o.
[15] Ana Monner Sans i. m. 441. o.