Mesterházi Gábor:
A nagy Dajka

"Denn alles Fleisch es ist wie Gras und alle Herlichkeit des Menschen wie des Grases Blumen. Das Gras ist verdorret and die Blume abgefallen."

Brahms Német requiemjének második tétele kezdõdik e bibliai szavakkal. A zene másképp, más szöveggel folytatódik, de érdemes Péter apostol elsõ levelének citált helyét (1.rész 24. vers) magyarul is idézni:

"Mert minden test olyan, mint a fû, és az embernek minden dicsõsége olyan, mint a fû virága. Megszárad a fû és a virága elhull: De az úr beszéde megmarad örökké. Ez pedig az a beszéd, amely néktek hirdettetett."

Péter maga is idéz, többek közt Ésaiás prófétát (40.6-8.):

"Minden test fû, és minden szépsége, mint a mezõ virága. Megszárad a fû, elhull a virág, ha az Úrnak szele fuvallt reá; bizony fû a nép. Megszáradt a fû, elhullt a virág; de Istenünk beszéde mindörökre megmarad!"

Ésaiás pedig talán a 103. zsoltárból idéz:

"Az embernek napjai olyanok, mint a fû, úgy virágzik, mint a mezõnek virága. Hogyha általmegy rajta a szél, nincsen többé, és az õ helye sem ismeri azt többé. De az Úr kegyelme öröktõl fogva való és örökkévaló az õt félõkön, és az õ igazsága fiaknak fiain."

A kiszáradó fû képe tehát minden bibliai helyen (ld. még Jób 14.1.2.) kiegészül egy ellentéttel (Brahmsnál Jakab levelébõl vett idézettel - 5, 7.), mely Isten kegyelmét, életet adó gondoskodását, a mulandó dolgok felett állását hirdeti.

A huszadik századi magyar költészet egyik legmélyebben és (állandó vívódásai közt is) leginkább katolikus módra vallásos költõje, Babits Mihály hogyhogy csak a pusztulással, a mulandósággal foglalkozik az Esti kérdésben? E rövid dolgozat ezt a kérdést próbálja körüljárni.

Az Esti kérdés az 1911-es Herceg, hátha megjön a tél is! címû kötetben jelent meg. A kötet versei sokmindenben hasonlóak az Esti kérdéshez: az idõ: évszakok (pl. Az õszi tücsökhöz), este (pl. Alkonyi prológus), a múlt (pl. A Campagna éneke), az emlékek (pl. Thamyris), pillanatok és örök érvényû dolgok (pl. Óda a szépségrõl), mitológia (pl. Héphaisztosz), a részletek (pl. Paysages intimes), a részletekben rejlõ szépség (pl. Mindenek szerelme) jellemzik a kötetet. A századforduló, az induló Nyugat ízlésvilága ez: szecesszió, a legtisztább formájában - hogy olykor az ember úgy érzi, a kötet negyven verse ugyanabból a 150-200 szóból van megformálva. Ez a pártucat szó mind megtalálható az Esti kérdésben. Ráaádásul az Esti kérdés esti kérdése a kötet szinte valamennyi versének - mert a szecessziónak - a kérdése.

Másrészt at Esti kérdés az egyetlen vers, mely ilyen nyíltan hozza fel a vanitatum vanitatis gondolatát: mintha ez a kérdés ("…ez a sok szépség mind mire való?") az egész kötetre, illetve a kötet valamennyi versére vonatkozna, vagyis mintha a többi vers az Esti kérdés (látványának, képanyagának) variációja volna anélkül, hogy ezekben is megjelenne az a bizonyos esti kérdés. A kötet többi versére tehát jellemzõ az ellentéttelenség, míg az Esti kérdés csupa ellentétre épül.

A vers fõ hangulati tényezõje a lágyság, harmónia, dallam - különösen a vers elsõ felében. A jambus lüktet, a rímek zengenek, hol párosával, hol keresztben, hol ölelkezve. A vers elején a mély magánhangzók megnyugtatnak. Ugyanakkor a mellékmondtatok halmozása, a vonatkozó és mutató névmásos tagmondatkezdések (midõn, melyet, oly, úgy, olyankor), illetve a vers második negyedének halmozott választó mellékmondatai (vagy) feszültséget teremtenek. E feszültséget oldja fel a vers tükörtengelyében álló (értelmi) fõmondat: "…ez a sok szépség mind mire való?", illetve az ezzel szinoním halmozott kérdõ tagmondatok.

Másrészt a vers végén megrövidült tagmondatok (csupa "minek", "miért" - mint megannyi fejbecsapás), a soron belüli rímek, a keményebb mássalhangzók, a magas és vegyes hangrendû szavak és félsorok: mind nyugtalansággá, zihálássá változtatják a vers elsõ felének fizikai szépségét. A vers elején látott képek a tükörtengely után visszatérnek, átölelik a verset.

A tükrözés se nem tengelyes, se nem középpontos, inkább valami "matt opáltükör" ez, mint minden visszaemlékezés, újraélés, újraértelmezés. De hiszen tükrözés, ha nem torzítás maga a napszak is: az est, melyben az egész napra reflektálunk (ld. "napfényû gáz").

Visszatér mindenekelõtt a fû képe, de a hold, a lámpák, az emlékek, a múltak ugyanúgy, mint a tarka márvány, az est, a takaró, a dombok és lombok vagy a tenger. Ily módon szinte minden látvány kétszer szerepel a versben, a verset nagyjából kettõ az egyhez arányban osztó tükörprizmán áttörve, másodszorra megfosztva a nyugalomtól és a szépségtõl.

Képekrõl beszélünk, de inkább látványokról kellene: mert amilyen gazdag látványban a vers, olyan szegény költõi képekben. Az a nagyon kevés, ami van, csupa teljes metafora.

Egyetlen kép, egyetlen hiányos metafora olvasható a vers elsõ felében, ez azonban nem tér vissza. Ez azért feltûnõ, mert ez a metafora határozza meg a vers elsõ 12 sorát, a takaró-metaforához ugyanis tartozik valaki, aki beteríti a földet, lassan. Ez a kép: az óriási Dajka képe lesz az. mely nem tér vissza a tükörben.

A Dajka képe nagyon finoman ("ovatossan") van elrejtve a költemény harmadik sorában: az olvasó, aki várja az idõhatározó vonatkozói névmásos felütés ("midõn") után a fõmondatot - akár a gyerek este a megnyugvást -, szinte elsiklik fölötte. Ahogy elsiklik az opáltükörképben, a második egységben a magvetõ szintén hiányos (de nyilvánvalóan azonos denotátumú) metaforája fölött is. A két Isten-metafora ilyeténképpen mégis megfeleltethetõ egymásnak.

A Dajka (illetve a magvetõ) egyben a vers egyetlen olyan cselekvõ alanya, mely sem az emberi, sem a tárgyi, sem az élõvilághoz nem tartozik, de a hozzá rendelt állítmány("terít", illetve "vet") emberi cselekekvés. Az ember csak a tizenharmadik sorban jelenik meg, ettõl fogva azonban csak róla és környezetérõl van szó. A dajkáról pedig megfeledkezünk. Mint a gyerek a paplan alatt. És egyszerre elvész a nyugalom. A mély magánhangzók helyére magasak kerülnek, a lágy mássalhangzók (l, m, n, j, ny, sz) a tükör túloldalán explozívákká válnak (t, k, p), a vers legvégén pedig a lágy és kemény mássalhangzók, a mély és magas magánhangzók egy soron belül kergetõznek - s oda a dallam, a harmónia. Az ember nyugtalan, ahogy nem érti a harmóniát, ugyanúgy értetlen az összetört harmónia láttán. És ahogy Jónás próféta értetlenül és Füst Milán-i daccal ("Méltán haragszom, mind halálig!") fogadja a ninivei tök kiszáradását, úgy nem érti az Esti kérdés embere a fûét.

Nem is ez a dolga. Hiszen ember. A lepel alatt. Szerencsére ott a Dajka, aki a nyugtalan gyereket, az embert betakarta. Az ember a takaró alatt biztonságban van, ha nyugtalanul forgolódik is, mielõtt elaludna.

Babits így: rejtetten adja vissza a Biblia fent idézett helyeinek optimizmusát. Az Esti kérdés tehát a babitsi életmûvön végigvonuló "credo quia absurdum" talán legtömörebb, legékesebb, legemberibb darabja. Babits korai, szecessziós korszakából kiemelkedik gondolatiságában. Olyan kérdéseket (és rejtett válaszokat) fogalmaz meg, melyek az életmûvön végigvonulnak, s a költõ legkésõbbi korszakában újra középpontba kerülnek. Az Esti kérdés méltó párja az életmû tükörtengelyében felmagasztosuló Jónás könyvének.