Horváth Iván - Tóth Tünde
Rimay János ifjúkori versgyûjteményének rekonstrukciója

Ha az elsõ olyan magyar nyelvû megszerkesztett verskötet, amely szerelmi költeményeket is tartalmazott, a Balassié lehetett, akkor a második bizonyára az ifjú Rimayé volt: az, amelynek vagy kétharmadát a Balassa-kódex második részébõl ismerjük. Tanulmányunk végére érve az Olvasó lényegében az egészet ismerni fogja.

A versgyûjtemény fogalma

Versgyûjteménynek (ciklusnak, sorozatnak) az önálló versekbõl szerkesztett mûvet nevezzük, az olyan rendezett halmazt, amelynek elemei költemények, és amelyen a rendezés mûveletét maga a költõ végezte el. Jelentését a szerkezet teszi: a benne foglalt költemények egymáshoz viszonyított helyzete.

Régebben nem pontosan ebben az értelemben használták a versgyûjtemény fogalmát. Az, ami ma a gyûjtemények vitathatatlanul legfontosabb ismérve, a sorrend, az 1960-as-'70-es évekig alig számított. A Balassi-kutatásban annak idején valóságos fordulatot hozott a sorrend-elõírások megsejtése majd bizonyítása.[1] Addig a versciklus inkább csak tematikus csoportot jelentett: Balassi ún. Anna-verseirõl vagy Julia-ciklusáról szólva Eckhardt Sándor és - eleinte - Varjas Béla is csupán a versek tárgya alapján szervezõdõ verscsoportokról beszélt. Még Klaniczay Tibor, a "lírai önéletrajz"[2] kifejezés megalkotója, sõt Gerézdi Rabán is, aki pedig elõször vetette fel a "rendkívüli megfontoltsággal"[3] egybeszerkesztett gyûjtemény gondolatát, még õk maguk sem ismerték föl a Caelia-versek vagy a török bejtek csoportjában a szerzõi elrendezés nyomát.[4] Természetes volt ez akkor, amikor az irodalomtörténet még a szerzõk életrajzának vetületeként mutatta be mûveiket. Ma úgy tartjuk, hogy az "Anna-versek", mint sorozat, egészében az irodalomtörténetírás terméke, a "Julia-versek" pedig csupán gyenge határjelölõkkel megkülönböztetett alciklus egy erõs határjelölõkkel meghatározott részgyûjteményen belül. Elõdeink számára az "Anna-versek" és a "Julia-versek" egy különös, kétszer föllángoló nagy szerelem emlékei voltak, és elsõsorban azért tartoztak össze, mert az Anna-szerelem, ill. a Julia-szerelem élményalapja összekapcsolta õket. Ciklusokról beszéltek, de az õ ciklusaik szervezõ elve az élet maga (pontosabban a versek alapján rekonstruált Balassi-életrajz) volt, nem poétikai megfontolások.

Aztán ahogy a vallásos, a katona, a szerelmes Balassi image-ei[5] mellett 1970 körül[6] lassacskán megjelent a mûvészé is, úgy láttuk meg lassacskán a megkomponált ciklusokat. A sorrend-elõírások fölismerése kétségkívül döntõ lépés volt. Ehhez a nagy - mert szemléletbeli - változáshoz képest bizony másodlagos jelentõségû megannyi véres vitánk, a verssorrend kisebb-nagyobb módosítgatásai, amelyek mögött könnyen felismerhetõ a vitatkozó felek nézetrokonsága. A Caelia-versek, a bejtek, a sajátkezû Balassi-versfüzér vagy az ún. elsõ 33-as "rendkívüli megfontoltsággal" megállapított szerzõi sorrendjét a '70-es évek óta nem vitatja senki.[7] Ha ezt az irányzatot Gerézdi Rabánról óhajtanók elnevezni, aki a ciklusrekonstrukciós munkához az alapötletet adta, meg kellene állapítanunk, hogy a gerézdizmus termékenynek bizonyult. Viták, a gerézdizmuson belüli viták vannak, az irányzatnak alternatívája azonban egyelõre nem mutatkozik. Még kisebb az ellentét azok között, akik a sorrendnek csupán az értelmezésein különböznek össze.

A szerzõi eredetû sorrend-elõírások fölismerése nyomán tulajdonképpen új kompozíciók bukkantak felszínre, valósággal új mûvek birtokába jutottunk. A sorozatokat értelmezõ szakirodalmi munkák száma örvendetesen gyarapszik.[8] Megszületett az európai anyaggal összehasonlító elsõ módszeres tanulmány.[9]

A Rimay-ciklusok helyreállítása terén viszont sokkal kevesebb okunk van az elégedettségre. Jóllehet Pirnát Antal[10] Gerézdi sejtésével egyidõben határozottan rámutatott Rimay legalább három saját szerkesztésû sorozatának megvoltára - és az õ felismerését nem fogadta bizalmatlanság, miként a Gerézdiét -, az azóta eltelt negyedfél évtized alatt a rekonstrukciós munka bizony nem sokat haladt elõre. Zemplényi Ferenc mélyreható elemzése[11] arra a késõi ciklusra irányul, amelynek Pirnát nemcsak a megvoltára hívhatta föl egykor a figyelmet, de részleteiben is meg tudta határozni. Bóta László[12] továbbra is fenntartja egyetnemértését Klaniczay Tibor szövegleszármazási elméletével,[13] de új ötlet híján vitájuk nem lendül át a holtponton. Egy tanulmányában,[14] majd kiadásában[15] Ács Pál végre nekiveselkedik az ifjúkori gyûjtemény helyreállításának, és elõáll két merész föltevéssel. Elhelyezi a sorozatban az Epicédiumot, és meghatároz egy 10 versbõl álló szerelmesvers-füzért - eredményeit azonban nem fogadhatjuk el.[16] Az Epicédium elhelyezésérõl alkotott, gondosan argumentált és szellemes elképzelését rokonszenvesnek tartjuk, de tévesnek. A szerelmesvers-sorozat rekonstrukciója pedig nincs érvekkel alátámasztva, tulajdonképpen ötletszerû - mindazonáltal késõbb ezt is érintjük majd.

A ciklusok iránt - köztük Rimay ciklusai iránt is - megnyilvánuló széleskörû érdeklõdés közepette tehát csak a késõi, vallásos gyûjteménnyel tudunk mit kezdeni. Az ifjúkoriról nem tudunk többet, mint 1964-ben. Annak, hogy az ifjúkori versgyûjtemény - úgyszólván - ellenállást tanúsít, nyomós filológiai oka van.

A "kis" crux

Közismert a Balassi-textológiával foglalkozók "crux philologorum"-ja: a Balassa-kódex 100. lapja körüli szöveghiányon sok kutató törte már a fejét. Nyilvánvaló, hogy a sietõs 4. másoló kéz azért halasztotta késõbbre (majd hagyta el végképp) az ide tartozó Balassi-versek leírását, mert azok már megvoltak neki az Istenes énekek valamelyik kiadásában. Waldapfel József,[17] majd egykori tanítványa, Bóta László[18] nézete szerint az ún. "rendezetlen" (azaz Balassi és Rimay mûveit összekeverve közlõ) kiadások egyike lehetett ez, mégpedig minden bizonnyal a bártfai. Klaniczay 1957-es tanulmányának elegáns bizonyítása (az ún. "fésûs" módszer) viszont azon nyomban világossá tette, hogy csakis egy "rendezett" (azaz Balassi és Rimay mûveit szétválasztó) kiadás jöhet szóba.[19] Egymás mellé tette az 1670-es lõcsei Istenes énekeket és a kódexet, és meglátta, hogy a nyomtatvány a világi darabok kihagyásával lényegében ugyanabban a sorrendben közli az énekeket, mint a kódex. Ebbõl azonnal fölismerte, hogy (1) a másolónak "rendezett" kiadása volt, és ráadásul (2) a "rendezett" kiadástípus és a kódex ugyanarra a forrásra mennek vissza! A választékos bizonyítás nemcsak meggyõzõ volt, de valóságos szellemi élvezetet okozott. Legföljebb szépséghibának számított, hogy a párhuzam a Rimay-részre nem terjedt ki. A kódex Rimay-szerezte istenes énekei ugyanis nem a "rendezett" kiadások rendjét követik. Sajátos módon azonban a "rendezetlenekét" sem.

A 4. kéz a kódex Rimay-részében valóban elméletileg megmagyarázhatatlan módon viselkedett. Magától értõdõ természetességgel hagyott üres helyet 10 olyan szövegnek, amelyek közül még csak az elsõt sem jelölte meg legalább a kezdõsorral[20] - és eközben a verssorrend egyáltalán nem felel meg a Klaniczay-bizonyításban szereplõ "rendezett" kiadásokénak, amelynek egy példánya állítólag a másoló elõtt feküdt. Akkor honnan tudta, hogy minek hagy ki helyet? Sokan megpróbáltuk az Istenes énekek különbözõ változatait a kódex mellé tenni, hogy rájöjjünk a megfelelés titkára, és világossá vált, hogy nincs ilyen megfelelés. Az ifjúkori ciklust nem sikerült helyreállítani.

Aztán a '90-es években némileg módosult a helyzet. A kb. 1976 óta általánosan elfogadott Balassi-szövegleszármazási elméletben[21] észlelhetõ rendellenességek nyomán föl kellett adni a "szövegtorzító õsmásoló" hipotézisét,[22] majd fölül kellett vizsgálni a Balassa-kódex keletkezésének elméletét is.[23] Az így nyert eredményeken alapul az új, internetes kritikai kiadás (eddigi ismereteink szerint valószínûleg a világ elsõ hálózati kritikai kiadása).[24] Kézenfekvõ volt, hogy az új, akkor még publikálatlan szövegleszármazási elméletet mintegy rápróbáljuk a Rimay-gyûjtemény szöveghiányának kérdésére - ennek a feladatnak ültünk neki 1996-ban. A munka nem volt nehéz, hiszen - úgy éreztük - elõdeinkkel ellentétben mi tudjuk, milyen kiadás feküdt a másoló elõtt.

Állítás és bizonyítás

A Balassa-kódexben szerelmesversekkel kezdõdik a Rimay-gyûjtemény, de aztán számos vallásos, erkölcstanító és politikai lírai darab is akad köztük. Az utóbbiakat - amelyeket az Istenes énekek szerkesztõi kiadhatónak minõsítettek - az egyszerûség kedvéért most egységesen "isteneseknek" nevezzük.

A 21-tõl a 30-ig tíz számhelynyi költemény hiányzik. Ezen a helyen szerintünk Rimay Balassi-gyászkölteménye, az Epicedium állt.

Más nem állhatott

Az 1997-es szövegleszármazási elmélet kemény feltételeket támaszt a szóbajöhetõ költeményekkel szemben. Tudjuk, hogy a Balassi-rész forrása a "rendezett" kiadásokkal közös forrásból fakadt, de a másoló asztalán nem ilyen, hanem éppen "rendezetlen" kiadás feküdt. Semmit sem tudunk a Rimay-rész kéziratos elõzményérõl, de azt igen, hogy ezt az elõzményt természetesen ugyanazzal az Istenes énekek-kiadással vetette egybe, mint a Balassa-rész elõzményét. Tudjuk, hogy a sietõsen dolgozó 4. kéz a Balassi-rész kihagyásai alkalmával milyen eljárást gyakorolt be: (1)

Olyan azonosító jeleket helyezett el a célszövegben (a mi Balassa-kódex-példányunkban), amelyek a számára késõbb is egyértelmûvé tették volna, hová milyen szöveget kell még utólag bemásolnia. (2)

Ugyanakkor az azonosító jelek számát igyekezett a lehetõ legkisebbre leszorítani, részint idõtakarékosságból, részint, hogy a nagyobb verstömbökön belüli terjedelmi becsléseket elkerülje. (3)

Másik azonosító eszköze a sorszám-ugrás volt. Ez azért azonosító jel, mert megmutatja, hogy ugyanannyi szöveget kell bemásolni, ahány számhely van. (4)

A Balassi-rész alapján elképzelhetõ, sõt valószínû, hogy a 4. kéz ilyenkor az egyértelmûség kedvéért az eredetileg számozatlan alsorozatokat is beszámozta. (5)

Külön jegyzékben, vagy - még valószínûbb - a nyomtatványban magában szintén azonosítókat helyezett el, amelyek azt mutatták, az Istenes énekek melyik darabját hova kell bemásolnia. A legkézenfekvõbb feltevés az, hogy a kiadvány törzsszövegébe vagy kezdõsormutatójába a megfelelõ sorszámokat jegyezte be. Ezzel magyarázható, hogy a másoló ragaszkodott a sorszámozáshoz: így teremtette meg az összhangot a kiinduló szövegforrás és a célszöveg között.

Ez az eljárás az Istenes énekek rendezetlen kiadásainak anyagából egyértelmûen az Epicediumot jelöli ki. Semelyik másik verscsoportra nem illik rá, arra viszont minden tekintetben ráillik. (1)

Mivel az Epicedium sorozata mindenütt egyértelmûen, egy világos, jól meghatározott tömbben hagyományozódott, jól érthetõ, hogy a másoló miért nem látta szükségét akár csak egyetlenegy azonosító elhelyezésének sem. (2)

Nyugodtan hódolhatott másik szokásának: az azonosítók minimalizálásának. (3)

A feladat egyértelmûsége miatt elegendõnek érezte a sorszám-ugrást, bár (4)

könnyen meglehet, hogy az Epicedium a kódex alapjául szolgált forrásban nem viselt sorszámot.[25] (5)

A "rendezetlen" kiadások tartalomjegyzékeiben, pontosabban kezdõsormutatóiban az Epicedium éppen 10 tételként szerepel.[26]

Mit jelent a "több"?

A Balassa-kódexben 32-ig menõ versszámozást Ács Pál 33-ra egészíti ki.[27] A Balassi-féle 33-asok ihlette rekonstrukció filológiai alapja: a Rimay-rész bevezetõjében említett Balassi halálát "megékesítõ" vers, az Epicédium nem található a 32 verssel ránk maradt gyûjteményben "a több éneki után" elhelyezve. Igaz, hogy a Rimay-részben is üres hely van hagyva 10 éneknek (21-30-ig), az Epicédiumot azonban 7 versnek szoktuk számozni, Ács Pál a "több éneki után" kifejezés "a több" szavát 'az összes többi'-ként értelmezi, mi viszont 'a(ma) több', 'a(ma) jó egynéhány', 'a(ma) jó pár' értelemben, ami semmiképp nem merészebb, mint az õ értelmezése.

Az utolsó Rimay-kiadás álláspontja

Az Ács Pál-féle 10-es Rimay- szerelmesciklus

Ács Pál a (16. ének elõtt található) szerelmesversekbõl úgy hozza létre a tíz versbõl álló kompozíciót,[28] hogy kiemeli közülük az istenes és a kódexbõl hiányzó énekeket. Véleménye szerint Rimay ezt az eredeti 10-es kompozíciót higította késõbb fel az istenes énekekkel. A 12. és a 16. ének között hiányzó énekeket Ács Pál nem(csak) azért veszi ki, mert egyértelmûen isteneseknek gondolja õket, hanem mert azok szerinte nem az Én édes Ilonám... elõl, hanem az után hiányoznak a kódexbõl. Laphiányok itt nincsenek, [29] a versek hiánya itt csak a Balassa-kódex forrásának hiányából adódhatik.[30]

Ács Pál szerint az Én édes Ilonám... kezdetû Szép egynéhány szerelmes versek[31] hiányzó sorszáma nem függ össze a 12. ének utáni fizikai vershiányokkal. Elmélete szerint az Én édes Ilonám... esetében nem fizikai (sorszám)hiányról, hanem eredeti számozatlanságról van szó. Ács Pál tehát szétválasztja a Balassa-kódexben itt megmutatkozó hiányt. Bíró Gyöngyi és Tóth Tünde az 1994-es Balassi-konferencián "kétlépcsõs megoldás"-nak nevezte ezt a szétválasztást és az egyszerûbb magyarázat elve alapján megalapozottabbnak tartja az általuk "egylépcsõs"-nek nevezett rekonstrukciót.[32] Az Én édes Ilonám... sorszámának és a 12. ének után hiányzó énekeknek a hiányát egyaránt a forrás, az *1610-es kötet fizikai hiányára vezetik vissza.

Szerintük az Én édes Ilonám... kezdetû vers a 15. sorszámot viselte a Balassa-kódex forrásában. E sorszám ott épp egy olyan verso aljára esett, mely a 13. és 14. énekeket tartalmazó levelekkel együtt a Balassa-kódex létrehozatala elõtt kiesett a Balassa-kódex forrásából. Egy új vers sorszámának lap aljára kerülése lehetetlenség a mai tipográfiai szabályok szerint, a régiségben azonban gyakran elõfordult ilyen, pl. a Balassa-kódex 2. versének, Balassi Bálint Eredj édes gyûrûm... kezdetû versének sorszáma is lap alján (éppen verso alján) található.

Ha a Szép egynéhány szerelmes verseket tartjuk a 15. éneknek, akkor nehezebbé válik a kódexbõl hiányzó versek kiemelése a szerelmes énekek közül. Így ugyanis a Szép egynéhány szerelmes versekkel bezárólag leválasztott szerelmes versek közül nem csupán 3 istenes éneket kell kivennünk, hanem még 2 további éneket, melyek voltaképpen lehettek akár szerelmes versek is. Nem 10, hanem 10-12 szerelmes versbõl állóvá válna az Ács Pál feltételezte gyûjtemény, melyben már nem engedhetõ meg egyértelmûen, hogy az Én édes Ilonám "tizedik bölcs múzsám" kifejezésében a "tizedik" határozót összefüggésbe hozzuk a vers sorszámával, hiszen ennek semmi értelme nem lenne, ha a vers 11. vagy 12. sorszámot lenne kénytelen viselni.

Mondhatná erre bárki, hogy Rimay esetleg nemcsak istenes, hanem szerelmes versekkel is felhigíthatta 10-es ciklusát, mikor a Balassa-kódexben ránk maradt, több mint háromszor annyi verset tartalmazó gyûjteményébe olvasztotta azt. Csakhogy az a feltételezés, miszerint valamiféle összefüggést kellene keresnünk az ének ("eredeti") sorszáma ("10.") és a versben elõforduló "tizedik" számnév között, nehezen állja meg a helyét, ha a versben elõforduló egyéb számnevekhez nem tudunk hasonló, kifelé utaló jelentéseket társítani. Mit kezdjünk a "negyed - azaz negyedik - Charis" kifejezéssel? Vajon miféle titkos hivatkozása van ennek a számnak? Mindkét kifejezés, a "tizedik [...] múzsa" és a "negyed Charis" kifejezés is hiperbola, ugyanabba a csoportba tartozik, mint a "világ nyolcadik csodája" metafora. A jelzett személy vagy dolog olyan tulajdonságokkal rendelkezik, melyek alapján az arról a bizonyos tulajdonságról leginkább ismertek közé kellene sorolnunk. Rimaynál ezeknek a hiperbolikus metaforáknak igazi congeriesét, azaz a túlzó névátviteleknek igazi halmozását találjuk, hiszen Ilona okos, mint a múzsák, szép, mint a gráciák, okosabb, mint Heléna (vagy Venus?), sõt, õ maga "Venus [...], ki almát vött". Ez már a tetõpont. Venus csak egy van, vagy legföljebb kettõ - hogy van-e valami külsõ referenciája az elsõnek vagy a kettõsnek, nem tudom. A szövegkörnyezetébõl kiragadott szó sorrendre vonatkoztatását nem tartom termékeny eljárásnak, legalábbis akkor semmiképpen sem, ha egyszeri és egyedi esetrõl van szó, fõként pedig akkor nem, ha az egyébként másutt gondosan argumentáló szerzõnél erre a kifelé mutató referenciára semmilyen jelzés vagy magyarázat nem figyelmezteti az olvasót.

Visszatérve az Én édes Ilonám... számozottságának vagy számozatlanságának kérdéséhez: Ha Ács Pálnak mégis igaza lenne abban, hogy a vers számozatlan, akkor a Balassa-kódex az Epicédium Ács Pál-féle bepótlása elõtt 32 számozott és 1 számozatlan verset tartalmazna, ami éppen 33.

Ami a 15. ének számozottságát vagy számozatlanságát illeti, három érv szól a Bíró Gyöngyi és Tóth Tünde-féle elmélet mellett. Az elsõ a Balassa-kódex 162. lapján, az Ilona-vers végén kiírt "Finis" és az utána következõ "Tizenhatodik" sorszámának folyamatossága. Mivel az Ilona-vers végén és a 16. elején nem látunk szövegcsonkulásra utaló jelet, nem találunk köztük semmilyen téves vagy idegen elemet, a szövegnek a Balassa-kódex forrásában is éppilyen folyamatosnak kellett lennie.[33] Ha Ács Pálnak igaza van, és e két vers közül a Balassa-kódex forrásában kiesett - a sorszámok alapján - (legalább) három vers, akkor a csonkulás csak úgy történhetett, hogy az Én édes Ilonám... "Finis"-e (1) éppen verso aljára, a "Tizenhatodik" ének sorszáma pedig (2) éppen recto tetejére esett, s közülük kihullottak a mi kódexünkbõl hiányzó (3) teljes verseket tartalmazó, (4) csakis egymással összefüggõ (egész) levélpárok. Ez utóbbi feltételnek azért kell teljesülnie, mert ha itt olyan levelek lettek volna, melyek az Én édes Ilonám... elõtti és a 16. ének utáni résszel álltak volna fizikai kapcsolatban, akkor ott is szöveghiányt kellene tapasztalnunk - összesen akkorát, mint amekkora az Én édes Ilonám... és a 16. ének közé feltételezett hiány. A "Finis" és a "Tizenhatodik" szavaknak tehát nem egyszerûen levélhatárra, hanem ívfüzethatárra kellett volna esniük, s a közülük hiányzó szövegnek éppen egy ívfüzetnyinek kellett volna lennie, lett lényen bár akárhányleveles is az az ívfüzet.[34]

Ehhez a kihulláshoz egyszerre négy szigorú terjedelmi követelménynek kell teljesülnie. Bíró Gyöngyi és Tóth Tünde magyarázata csak két szigorú terjedelmi követelmény teljesülését követeli meg. (1) a 15. ének sorszámának verso aljára kellett kerülnie, s a 12. ének (kezdete) után a 15. ének sorszámával bezáróan kihullottak a mi kódexünkbõl hiányzó verseket tartalmazó, (2) csakis egymással összefüggõ (egész) levélpárok.

A második érv amellett, hogy az Én édes Ilonám... kezdetû lett volna a 15. vers, az, hogy a címet tartalmazó versek közül (ma ismert formájában) ennek a legrövidebb a címe. elképzelhetõ tehát, hogy a versnek korábban hosszabb címirata volt, melynek az elsõ fele a sorszámmal együtt veszett el. Ha nemcsak a sorszámot kell elképzelnünk az elveszett levél versójának alján, hanem pársoros címiratot is, az még valószínûbbé teszi a szöveg verso aljára kerülését. Arra, hogy a címirat valaha hosszabb lehetett, nem csupán viszonylagos rövidsége enged következtetni, hanem a többi címtõl eltérõ szintaxisa is. Ezt a három érvet sorakozatjuk fel tehát amellett, hogy a 15. éneket a Szép egynéhány szerelmes versekben lássuk.

Hányadik lesz viszont a Epicédium?

A Balassa-kódex Rimay-elõszava mindenképpen azt mutatja, hogy az eredeti gyûjteményben szerepelnie kellett valahol, pontosabban Rimay "több verse után" az Epicédiumnak. Szerepelhetett-e, ahogy Ács Pál elmélete mondja, a 32. ének, a Szûz Mária lakozván... kezdetû vers után, a kódex ún. "Mostani poéták" verseit tartalmazó része elõtt?

Itt szinte szóról szóra ugyanazt kell mondanunk, mint amit az imént az Én édes Ilonám és a 16. ének közé Ács Pál által feltételezett hiány elutasításakor. A Balassa-kódexben a Szûz Mária lakozván... kezdetû ének is a "Finis" szóval ér véget, s utána rögtön, még ugyanazon a lapon következik a "mostani poéták" verseit bevezetõ prózai szöveg. Itt tehát akkor lehet szöveghiány, ha kódexünk forrásában a "Finis" (1) éppen verso aljára, a "Mostani poéták" bevezetõje pedig (1) éppen recto tetejére kerül, s közülük hullott volna ki az Epicédium (3) teljes szövege, mely (4) éppen egész számú ívfüzetnyi kellett volna, hogy legyen.

Összefoglalás

Rimay János ifjúkori versgyûjteményét tehát a következõképpen rekonstruáljuk: 22 számozott és 10 számozatlan versbõl álló gyûjtemény.

A versgyûjtemény vagy verseskötet lírai életrajza kevésbé narratív, mint a 100-verses Balassi-köteté. A Rimay-kötet a három életszakasz közül az elsõ kettõt, az ifjúkort (melyhez a szerelem), és a férfikort (melyhez a harcok tartoznak) szorosabb közelségben álló versekkel dolgozza ki, míg a szemlélõdõ, imádságos öregkorhoz tartozó versek, melyek mennyiségileg a gyûjtemény egyharmadát teszik ki, elszórtan helyezkednek el a kötetben. Mindazonáltal még a szerelmesversek és az Epicédium sztoikus szélsõség-mentessége is meglehetõsen istenes hangvételt ad az egész kötetnek. A versgyûjtemény egyáltalán nem követi tehát Balassi descensiós szerkezetét.[35] Ascensióval, egy Szûz Máriához szóló záróverssel ér véget, akárcsak Petrarca Daloskönyve. Míg Balassié elõtt megnyílik a pokol, Rimay a mennybe zárja a lírai hõst.