PALIMPSZESZT
23. szám --[ címlap | keresés | mutató | tartalom ]

Pietro Bucca:
Április tizenhatodika, hétfő

9

Ki tudja, melyik évben, ki tudja, milyen napon, egy szántóvető házaspárnak nagyon különleges kisfia született, olyannyira különleges volt, hogy harminckét perc múlva híre már bejárta az egész völgyet, pedig még a tévében sem szerepelt. A fiúcska bőre fehér volt, de olyan nagyon fehér, hogy a frissen hullott hó sem volt hozzá mérhető, a szeme csillogása pedig a legfénylőbb gyémántot is elhomályosította, de a legkülönösebb mégis a haja volt: a színe kék volt, akár a tavaszi ég, tapintásra puha és sima, mint az indiai selyem. A szomszéd falvak lakói összesereglettek, ki szekérrel érkezett, ki még a szekereknél is lassabb ósdi járgányával, s mikor meglátták a pólyába bugyolált tüneményt, csodát emlegettek és kérdezgették az anyát, vajon kapott-e égi jeleket a szülés előtt. Nem volt az ég világon semmi, válaszolta az asszony, néha egy kis fülzúgás, de semmi több. Teltek, múltak a napok, a ház ajtaja előtt a sor meg csak nőtt és nőtt, mindenki látni akarta azt a csodás kék hajat, melynek puszta érintése is – úgy mondták – szerencsét hozhat. A szülők ekkor úgy döntöttek, többet senkit sem engednek be a házba, és attól a naptól a fiúcskát nem láthatták sem a völgybéli földművesek, sem az átutazó idegenek. A napok meg csak teltek, múltak, a fiú nőtt, növögetett fák között megbúvó házacskájuk meszelt, vaskos falainak rejtekében, apja erős, izmos karjainak biztonságában. Nem érezte ott rosszul magát, szerette a házukat, szívesen játszott nénjeivel, meccset nézett, rajzolt, tortát sütött, de, az igazat megvallva, többre vágyott. Szeretett volna kimenni a földútra, százszorszépet szedni, kavicsokat dobálni az iskola ablakaira, kislányok kezét fogni, kisfiúkkal vitázni és kibékülni és aztán együtt labdázni, de mindez lehetetlen volt, minden egyes alkalommal aggodalmaskodó anyjába ütközött, aki szárazon csak ennyit mondott: „Nem.”

„Hainoi”, mert így hívtak a kékhajú kisfiút – egy kicsit bizarr név való igaz, no de mi mást is várhatnánk egy ilyen rendkívüli kisfiútól? – egy álommal együtt cseperedett. Álma szívében és annyit csodált haja alatt, elméjében lakozott, és ez a szebb jövőről szőtt álom tette elviselhetővé magányos napjait. Hainoi az ablakból szemlélte a világot, de sem a százéves nyárfák, sem a százszorszépek a mezőn, sem az átutazók luxusautói, sem a feszesre fújt bőrlabdák nem nyűgözték le annyira, mint azok a gyönyörű, óriási építmények, amelyek csak úgy ragyogtak a nyári nap fényében. Az égigérő alkotások sok kicsi hegyes tűben végződtek: ezek napközben mindenféle – szabálytalan, szabályos és derékszögű – háromszöget rajzoltak azt égre, éjszakánként pedig ott fenn, a természet ezen hatalmas csodájának tetején, egy kis pirosas fény világított szüntelen, mintha csak azt akarná mondani „Én mindig itt vagyok, nem hagylak el”. Így hát a kékhajú kisfiú nőtt, nődögélt, és arról álmodozott, hogy egyszer megközelítheti egyikét-másikát azoknak a fényes káprázatoknak, vagy esetleg, miért is ne?, akár a legnagyobbat, azt a domb tetején lévőt, ami legalább kétszer olyan magas volt, mint a körülötte állók, éjszakai fénye a legpirosabb piros színben világított, tűi meg olyan hegyesek voltak, hogy Hainoi képzeletében végeláthatatlan pókhálóvá változtak, amelyet nem ám holmi közönséges, nyaranta a pincében is előforduló pók szőtt, hanem egy gigantikus óriáspók.

Hainoi aztán egy különleges napon, mikor már kicsit nagyobbacska és bátrabb volt, döntésre jutott.

Éjjel kikelt az ágyból, néhány lépéssel a konyhában termett, készen arra, hogy kinyissa az ablakot és csendesen fusson tűkből és pókhálókból szőtt álma felé. Elhúzta a piciny fehér függönyt, és a tünemény ott magasodott előtte, ahogy mindig, hegyes tűivel fenségesen fürdött a hold fehér fényében. Ahogy lenyomta a régi kilincset, az felnyikordult: nyíííííííík, ám a következő három lépésben Hainoi álma szertefoszlott: anyja mezítelen lábának lépései voltak ezek, ágyától a konyháig. Nem haragudott rá senki, de attól a naptól kezdve a sima, kék hajú kisfiúnak sokkal nehezebb dolga volt, ha éjszakánként fel akart kelni és a nagy pókháló felé próbált szökni. Mégsem adta fel: megpróbálta, aztán újra megpróbálta és utána megint megpróbálta és újra és újra csak próbálkozott: éjszakánként csendben ki-kisurrant az ágyból, nappal megkísérelte nyitva hagyni a ház ajtaját, sőt, még magához a tüneményhez is fohászkodott, amit olyannyira szeretett volna közelről is látni… de semmi sem segített: Hainoit minden alkalommal lefülelték és visszavitték az ágyába. Teltek az évek, ahogy ez a mesékben lenni szokott, de ez alkalommal volt benne valami furcsaság (elég sok furcsaság van ebben a történetben): nem telt el ám sok év, egy maréknyi csupán, épp csak annyi, hogy Hainoit most már nem kékhajú gyereknek hívták, hanem kékhajú fiúnak. És éppen fiúkora egyik éjjelén sikerült Hainoinak az, ami eladdig sosem: kinyitotta a ház kapuját, és a legteljesebb csöndben kisurrant.

Hatalmas volt. Minden hatalmas volt, a határ és a fák, a házak és a balkonok, a domb és a tünemények, minden végtelen és csupa zsivaj. Kellemes egy zsivaj volt ez, egyesével felismerhető zörejekből állt: lágy szellő susogásából, állatok neszezéséből, átnedvesedett pizsamája sustorgásából, aztán ott volt az a folyamatos és lüktető zzzz hang, amely mintha csak őt hívta volna, ez a hang a dombról jött, pont onnan, ahol a legnagyobb tünemény magasodott. Felkapaszkodott a fű, ágacskák és gyíkok alkotta úton, félelem és bizonytalanság nélkül, szeme előtt kizárólag megvalósuló álma lebegett, ami egyre csak nőtt és nőtt, körvonalai elhomályosodtak a messzeségben. Ott, a nagy pókháló lábánál, a kékhajú fiú beszélni kezdett.

„Atyám…” szinte akaratlanul szólította így. Erre a folyamatos zzzz hang szabálytalanná és töredezetté vált, csurig töltötte a domb levegőjét értetlenséggel, végül azonban a tünemény maga is megszólalt:

„Gyermekem… milyen régóta várok rád!”

„Oly sokféleképen próbáltalak már elérni, atyám, de minden lépésemnél elállták az utam.”

„Tudom, fiam, tudom, Nem volt még itt az ideje: várnunk kellett.”

„De miért, atyám?” kérdezte a kékhajú fiúcska, miközben térdre ereszkedett.

„Mert ma éjjel születik meg április tizenhatodika, hétfő.”

„És ez mit jelent?”

„Ma van az a nap, amikor az apák rálelnek fiaikra, és amikor a tiszta elmék befogadják az igazságot.”

„Nem értem, atyám…”

„A hétfő a kezdet, az alfa, az új Nap, az űr, ami csak szép lassan telítődik. Ma felfedezzük magunkat és feltárulkozunk, mert ez egy új tisztánlátás kezdete, egy új életé. Te azt fogod tisztán látni, hogy én teremtettelek téged, és te hozzám tartozol.”

„Igaz, most döbbentem rá, itt, ezen a dombon, hogy hozzád tartozom.”

„Tizenhatodikán pedig már a hónap második felében járunk, akármelyik hónapról is legyen szó. Ez az érettséget jelenti, ami távol áll mind a fiatalkori tivornyáktól, mind az öregkori lehetetlenségektől. Ez az irányított erő, a felfegyverzett gondolkodás. Egyesül a kezdettel és együtt nemzik az áprilist.”

„És mi az április?”

„Az április mindaz, amiről nem veszünk tudomást, de ami nélkülözhetetlen az élethez. Április a lágyság és a gyengeség, a lassúdad dallam, a simogatóan meleg Nap, a bágyadt emlékek. Tisztának és erősnek kell lennünk, de lágyság nélkül elveszítjük szem elől a legfőbb igazságot: a szeretet alkot minket, a közöny tönkretesz.”

„De a szeretet ellentettje a gyűlölet, nem a közöny.”

„Tévedsz, szeretet és gyűlölet ugyanannak az éremnek a két oldala, ugyanannak a fának a két levele, s mindkettő szívből jön: az előbbi egy szerencsés szívből, a második egy szerencsétlenből. A szeretet az életet adó fuvallat, a közöny a fuvallat ellentettje, a szél nélküli élet, amit mi halálnak hívunk.”

Hogy mindezen igazságokat megtanulja, Hainoi évekig várt egy vidéki házba zárva. Úgy döntött, felteszi azt a kérdést, ami a legjobban foglalkoztatta:

„Atyám, miért kék a hajam?”

„A te elméd tiszta, és ma végre megtudhatod: én teremtettelek téged. Engem pedig a közöny teremtett, én magam vagyok a fuvallat nélküli élet. Te általam jössz a világra, én pedig teáltalad válok emberré. Te ártatlan vagy, benned ott az élet fuvallata, de én is ártatlan vagyok. Nem tehetek róla, hogy beteg vagy.”

Hainoi sírt, majd megkérdezte:

„És most mihez kezdjek?”

„Most már tudod, a te feladatod az, hogy útra kelj. Menj az emberek közé és meséld el ezt az igazságot, menj a tudatlanok közé és próbáld tisztává és nyitottá tenni elméiket az igazságra. Ha nem sikerül, próbáld újra. Ha ismét nem sikerül, kíséreld meg megint. Hirdesd mindenkinek kétségbeesésedet, ez az egyetlen módja, hogy megmeneküljünk. Én már nem akarok nemzeni, de arra sem vagyok képes, hogy egyedül irányítsam az ösztöneimet. Menj az emberek közé, és még ha kigúnyolnak is külsőd miatt, ne add fel, meséld el az életed. Most azonnal fogj bele, hiszen a mai nap is most kezdődik”.

Attól a naptól kezdve a kékhajú fiú járja a vidéket, néha kigúnyolják, néha megértik és enni adnak neki, de akár befogadják, akár felpofozzák, ő csak járja a világot, és beszél mindazokhoz, akiknek van fülük a hallásra.

Fordította: Hajdók Ildikó



[ címlap | keresés | mutató | tartalom ]