PALIMPSZESZT
23. szám --[ címlap | keresés | mutató | tartalom ]

Pietro Bucca:
Április tizenhatodika, hétfő

16

Rettenthetetlenül vonultak, egy-egy gyors és figyelmetlen pillantást vetettek csupán, „itt semmi dolgunk” mondták, és már el is tűntek. Alig hét perccel a rajtaütés után látogatásuknak nem maradt jele, még a padlón sem. Most akár egy nagyothalló-készüléket viselő bácsika is meghallaná az elfojtott üvöltéseket, a tompa puffanásokat, a tűzbélyegző pisszenő hangját a többi szobából, de a férfi tudta, hogy újabb két perc és harminckét másodperc elteltével az allegorikus kocsinak nyoma sem marad.

„Mindig így megy, minden áldott alkalommal” gondolta szabadon, esetleg még az is megfordult a fejében, hogy hangot ad ennek a gondolatnak, de ha egyszer nem lehet, basszus, akkor nem lehet, és még a legeltökéltebb akarat is elkezd számolgatni, vajon mennyi benzin maradt a jószándék tankjában.

„Mit teszel most velem?”

Végtelennek tetsző idő után csalta vissza a valóságba ez a mondat, amely, ha jobban belegondolunk, hathatott volna érzékien és csábítóan is. Persze szülhette félelem és ösztönös erőszak is, de ez az eset más volt, erre a nő széttárt barna lábai szolgáltak ékes bizonyítékul.

„Öltözz fel” mondta a férfi gombóccal a torkában, és maga is meglepődött színtiszta és határtalan szomorúságának ilyen egyértelmű megnyilvánulásán, pont, mint mikor gyerekként képtelen volt felülkerekedni a felnőttek zsarnokságán és belső könnyekben tört ki, amelyeket soha senki sem látott, de amelyek a legrátermettebb ügyészt is elhallgattatták volna. Tessék, most mintha mindennek ellenére, szakértelme és kora ellenére is, visszarepült volna az időben. Szakértelem és kor.

Igazán értette a dolgát, noha nem őt tartották a legjobbnak, de hát az ember nem is lehet úgy a legjobb, hogy idejekorán fel ne áldozza magát. Mert az valahogy mindig kiderül, hogy ki a legjobb, és ettől kezdve lőttek az egésznek. Szerencsétlen nyomorult ekkor már semmit sem tehet, mennie kell. De hova? Egy sem volt köztük, aki tudta volna, merre, amikor a hirtelen jött reflektorfényben felharsant: az egyes számú azonosítva. Egyszerűen csak megy az ember. Az meg egyértelmű ugye, hogy megállapodni, házat venni, megnősülni, valami rendes helyen rendes munkát végezni, ne adj’ isten autót vezetni egy teljesen közönséges jogosítvánnyal, nos mindez és még sok minden más is elképzelhetetlen attól a naptól kezdve.

Öreg volt már ehhez a munkához, fiatalkori híres-nevezetes sörénye is előbb szürkébe hajlott, majd ritkássá vált, végül teljesen eltűnt, hála a heti rendszerességgel használt borotvának. Bölcs lett és borúlátó, most, hogy az emberiségnek tett szolgálatai a százas nagyságrendhez közelítettek. Húsz év illegalitásban, egy élet. Végső soron nem is olyan sok. Sőt. Persze, ha húsz évvel ezelőtt a mestere azt mondja neki: „Malcolm, te a következő húsz év folyamán felszabadítod az emberek gondolatait, az egyik legjobb ügynökünkké válsz, az emberiség büszkesége és megmentője leszel”, a férfi bizonyára megmosolyogta volna a próféciát, mindössze egy túlontúl nagyravágyó tanár reménykedésének tulajdonítva azt. Holott éppen ez lett belőle, ebben még órájának dátum-jelzője is megerősítette: április 16-a volt, és bevonulása óta nem kevesebb, mint húsz április 16-a telt már el. Mint minden hétfőn, most is a szálló szobáiban teljesített szolgálatot, az emberek között, akik órabérben fizettek a szerelemért. A szerelem csúcspontján pedig a gondolatokért. Furcsa mód, valami kifacsarodott ellenreakciós törvényt követve, a gondolkodás kizárólagos pillanatai a gyönyör csúcspontjára szorítkoztak, pont azokra a ritka másodpercekre, amelyekben, a szelénrobbanás előtt, az emberi faj mindig is képes volt átlényegülni és nem gondolkodni. A szelénrobbanás: attól a boldogtalan naptól fogva a világkormány ki tudta szűrni mindazokat, akikben valamilyen szerencsétlen véletlen folytán egyszerre valamiféle önálló gondolat született. Tömegsírok teltek meg azokkal a nyomorult gondolkodókkal, akiknek az elméjéhez – amint a gondolat kikristályosodott – a szelén oldhatatlanul hozzákötődött. Ezt a kémiai folyamatot követte a pupillák felvillanása, ami lehetővé tette a világrend őrei számára, hogy azonosítsanak bárkit, akit önálló gondolat szállt meg. Így hát speciális tanfolyamok születtek, szakképzések indultak, gimnáziumok, stúdiumok jöttek létre csupán egyetlen célból: hogy megakadályozzák az önálló gondolatok kialakítását, felszabadítsák az elmét, könnyűvé és átjárhatóvá tegyék olyan megengedett gondolatok számára, amelyeket hétről hétre lehetett az újságárusnál olvasni vagy akármelyik kábeltévés csatornán látni. Mindezt csak azért, hogy az életüket mentsék. A szemek felvillanásának pillanatában ugyanis a világ őreinek engedélyük volt a tűzbélyegzésre. Senki sem érte meg a harmadik bélyegzést, mert az már egyenlő volt a tömegsírral, és a világőrök megspórolták ezt a lépést, inkább a helyszínen likvidálták a soron következő visszaeső gondolkodót. Az iskoláknak és a folyamatos nevelésnek hála, az emberek megtanulták kiiktatni a gondolkodást az életükből, ami ezáltal zavartalanul és mindig egyformán telt. A háború véget ért, minden háború véget ért a szelénrobbanástól számított egy éven belül. De a Malcolm-félék világosabban fogalmaztak volna: a háborúk véget értek ugyan, de csak azért, hogy teret adjanak egyetlen hatalmas, globális és láthatatlan háborúnak, amelyben csak egy harcoló fél volt: a világkormány stratégái. Tizenkét milliárd ember dolgozott napi tizenkét órát szünet nélkül, csak azért, hogy utána hazamenjen nyolc órányi pihenésre és négy órányi szórakozásra, amit ebben a városban sokan pont abban a szállóban töltöttek, ahol Malcolm is tartózkodott.

A Világ egyszerre csöndes lett és rendezett. A szenvedély, a gyűlölet, a költészet, az emberi lét megkülönböztető jegyei egyfajta fegyelmezett és apatikus létezésnek adták át helyüket. Ezáltal a tisztségviselők megválasztása is feleslegessé vált, s mikor a világkormány stratégái ráébredtek erre, a kormányzás dinasztikus jelleget öltött.

Mindezen események ellenére, annak bizonyítékául, hogy a dolgok sosem változnak meg teljesen, az emberi természet talált módot a védekezésre, egy téren és időn kívüli zugra lelt, ahol a szabad gondolatok újra szárnyra kaptak. Az orgazmus pillanata volt ez, amely elvesztvén több évezredes rövidzárlat jellegét, ellenkezőjébe fordult és a kreativitás, az elérhetetlen szabadság időtöredékévé vált. Igaz, csak pár másodpercre, de ez elegendő volt a pupillák felvillanására és az azt követő tűzbélyegzésre, már ha a világőrség épp a szállóban razziázott, ahogy aznap is.

Ott, azokban a bevetetlen ágyakban munkálkodtak a földalatti hálózat katonái a nap minden órájában. Malcom egy volt közülük, egy katona, aki a többiekhez hasonlóan, évekig tartó mentális felkészülés eredményeképp képes volt megragadni az önálló gondolatokat. „Mi egyfajta hatodik érzéket fejlesztünk ki, megfigyeljük a világkormánynak alárendelt elméket és átlátunk rajtuk. Malcolm, a szabad gondolatok ritka pillanataiban mi jelen leszünk, felfogjuk alakjukat és a gondolatokat saját elménkben keltjük életre. Itt megtanítunk téged arra, hogyan csapd be a saját testedet, el fogod hitetni vele, hogy minden saját gondolatodat mások ültették beléd. Felfogod majd az emberek gondolatatit, és miután megtisztítottad a szeléntől, ki fogod üvölteni őket, hogy minél több ember meghallhassa. Akkorra az ő becsapott testük is azt fogja hinni, hogy az általad üvöltött gondolatot pusztán beleültették. Nem csak felfogod, felszabadítod a gondolatokat.” Ezt mondták neki az első nap a földalatti szervezetben. Húsz év alatt milliónyi gondolatot szabadított fel, a különböző agyak szülte képek leülepedtek benne és időnként álmában bukkantak fel. Kékhajú gyermekek, kétségbeesett és elkerülhetetlen szerelmek, váratlan vagy erőszakos első együttlétek, bolondokházában ünnepelt születésnapok, egzotikus növények elcsenése, balul sikerült hódítási kísérletek, terrorista családanyák, eszelős történetek és így tovább, ezer és ezer önálló szó és kép.

„Nem akarok felöltözni, a tied akarok lenni” mondta a nő, és mintegy érzéki meghívásként megérintette nemi szervét. Aznap már úgysem tudott volna dolgozni, senki sem akart olyan szállóban tartózkodni, ahol nemrég járt a világőrség. A férfi, aki meg tudta akadályozni pupillája felvillanását, arra gondolt: „ez az ismeretlen nő végül is tetszik nekem, rég volt már, hogy egy kis kalandot engedélyeztem volna magamnak. Rendben, felkavaróan szép mulattkám, bújjunk ágyba.” Ezzel ráhajolt a nőre, aki férjeként fogadta be. „Látni akarom a szemed csillogását” suttogta egyszer csak a nő, gondolván, hogy egy átlagos, szolgasorban sínylődő alkalmazottal van dolga. Az orgazmus eljött, de elmaradt Malcolm szemében a csillogás, aki, mivel minden pillanatban normálisan gondolkodott, más egyéb szokás mellett az élvezethez társuló ősi nem-gondolkodásához is visszatért.

A nő hitetlenkedő hangjából valami szemrehányásféle is kiérezhető volt:

„De… te… a te szemed nem is fénylett.”

„Ja” válaszolt a férfi komolyan, bárminemű bővebb magyarázat nélkül.

„Erre csak egy magyarázat létezik: a szervezet tagja vagy. Szemétláda” mondta a nő, és mint a villám ugrott ki az ágyból, a táskájából fegyvert húzott elő és lőtt.

„Nem lehettél más, csakis Malcolm – így a nő – a második legjobb a Világon. Egész életemben téged kerestelek, kettes számú célpont. Örültem a találkozásnak: a világőrség hármas számú ügynöke vagyok.”

A férfi panasz nélkül haldoklott a földön. Mindössze ennyit mondott:

„Kérlek, ne lőj fejbe” ugyanis meg volt győződve arról, hogy a nő biztosan ezt teszi majd, ha könyörög, hogy ne tegye. A lövés pontosan az orra és a homloka között érte, s hátul azon a ponton távozott, ahol valaha forgó volt a hajában. Ez volt az utolsó diadala: húsz évnyi önálló gondolat egyszerre szabadult fel, rázúdult a hármas számú ügynökre, a nő pedig megtört a tömérdek sok történet és érzés súlya alatt. Azok aztán egytől egyig kiszálltak az ablakon, befurakodtak a sétáló emberek közé, a dolgozó emberek közé, a gyerekek közé, akik már elfelejtettek játszani, berepültek a házak ablakain, általrepültek folyókon és tengereken, szabadon szárnyaltak, szökelltek és süvítettek akár a szél, amely jóságos anyaként ölelte át az egész boldogtalan bolygót.

Fordította: Hajdók Ildikó



[ címlap | keresés | mutató | tartalom ]