Hermann Zoltán:
A FANTASZTIKUM FIGURATIVITÁSA
Puskin: A pikk dáma

Borisz Tomasevszkij 1929-ben megjelent A versről című könyvében terjedelmes tanulmányt szentelt a prózai szövegek metrikai újratagolhatóságának: [1] cikkében Puskin A pikk dámájának fonológiai újratagolódását követte nyomon. Tomasevszkij nagyon pontos leírását adta annak az olvasói tradíciókban már korábban észlelt különös ténynek, hogy a Puskin-próza szövegeinek szintagmatikus sorába nem ritkán időmértékes (Puskinnál: szillabotonikus) metrum-képletek ékelődnek. Az orosz formalisták előtti Puskin-recepció általában „költői bravúrt”, vagy – ami voltaképpen ugyanazt jelenti -, szerzői intenció nélküli „hibát” vélt felfedezni a „versszerű” szövegszakaszokban. A XX. század végének posztmodernista interpretációi később a Tomasevszkij által körüljárt szövegeljárást (приём) két okból is a szöveg lineáris felépítésének szükségszerű tulajdonságaként nevezték meg: a posztformalista-posztstrukturlista nézőpontból [2] ugyanis aligha képzelhető el például a funkcionális (vagy akár az afunkcionális) ritmikai rendezettséget kiküszöbölő prózaszöveg, [3] mint ahogy az sem valószínű, hogy Puskin prózaszövegeiben ne lenne nyoma az életművet átívelő vers-próza evolutív folyamatnak. [4] Ezzel – a Tomasevszkij-féle metrikai szöveg-újratagolódás elméleti szemszögéből – tulajdonképpen egyetlen szövegen belül is tettenérhető volna a versmodellek prózamodellé alakításának folyamata.

Ez a másodlagos szövegtagolódási rendszer Tomasevszkij tanulmánya szerint úgy rétegződik rá a szöveg elsődleges (lexematikus) tagoltságára, hogy a hangsúlyos szótagok [5] közötti (a hangsúlyos szótagtól a következő hangsúlyos szótagig tartó) szövegszegmensek a lexematikus rendtől független sorozatot képeznek. [6] Csakhogy Tomasevszkij túlságosan limitáltnak tekinti – és túlságosan szubjektívnek is a szövegnek a szomszédos szóhangsúlyokra épülő tagolódási rendszerét („ma már lehetetlen következetesen helyreállítani Puskin kiejtését”), [7] s ezért a nagyobb, szintagmatikus egységek (szószerkezetek, gondolategységek) főhangsúlyai közötti szakaszokban látja a prózaritmus kiépülésének kiinduló formáit. A pikk dáma szövegén elvégzett statisztikai vizsgálatok során úgy találja, hogy a prózaszövegben e szakaszok túlnyomó többsége a hat szótagnál nagyobb és a tíz szótagnál kisebb tartományba esik, s a klasszikus metrikára való utalással Tomasevszkij kólonoknak nevezi ezeket a szintaktikai hangsúlyok által határolt szakaszokat.

A kólonokra a többi között jellemző egy olyan, Tomasevszkij által is említett tulajdonság, ami a mi szempontunkból meghatározó jelentőségű: miközben Tomasevszkij a szövegen belüli információs egységek határait keresi, mellékesen megjegyzi: „Ha csak a hangzóssági csúcsokra vagyunk tekintettel, akkor a szóhatárok elmosódnak, és a beszéd egybefüggő szótagsorozat formáját ölti…” [8]

Szergej Davidov (1987-ben és 1989-ben megjelent) két tanulmánya óta tudjuk, hogy a szóhatárok törlődésének nemcsak metrikai, de paronimikus változatával is találkozhatunk a Pikk dámában. Davidov szerencsésen kerülte el a Pikk dáma rejtélyes diszkurzívájának, a kártyajáték során megjátszott lapok egymásutánjának (hármas, hetes, ász/dáma) kultúrtörténeti, matematikai, számmisztikai feloldására irányuló kísérleteit. Ő hívta fel a figyelmet arra, hogy a fáraó nevű játék menetében az első alkalommal megtett összeg a második körben (route) megháromszorozódik, a harmadik körben az eredeti tét hétszerese a nyeremény. Maga a főszereplő, Hermann is ezt mondja:

„Да и самый анекдот? … Можно ли ему верить?… Нет! расчет умеренность и трудолюбие: вот мои три вечные карты, вот что утроиТ, УСемерит мой капитал и доставит мне покой и независимость.” [9]

A kiemelt szöveg a grófnő „szelleme” által megsúgott és a Hermann által megjátszott kártyalapokat jelöli: az утроит ige (= ’megháromszorozza’) a тройка (= ’a hármas kártyalap’), az усемерит (= ’meghétszerezi’) a семерка (= ’a hetes lap’) elemeket kódolja előre. De Davidov észrevétele szerint a szóhatáron felbukkan a harmadik lap: утроиТ, УСемерит, ami fonetikusan a туз, vagyis ’az ász’ ekvivalense.

Davidov kiemeli, hogy a szöveg narratívuma a mondatot követően hol fonetikusan, hol szövegszerűen lépten-nyomon a lapok allúzióit jeleníti meg. A tanulmány és a hozzá csatolt képmelléklet megdöbbentő pontossággal rekonstruálja a Hermann elé táruló látványnak, az utca forgatagának a kártyalapokra utaló textuális és ikonikus jeleit. Az egymás után elhaladó fogatok. A ’hintó’ jelentésű карета szó a карта (= ’kártyalap’) paronimikus párjaként a kártyajáték menetét vetítik előre: az utcán úgy követik egymást a kocsik, ahogy a lapok a játékban. A hintókból kiszállók egy-egy kártyalapot személyesítenek meg: a „nyikorgó huszárcsizma” az arab hetes számjegy ikonikus megkettőződése, a „diplomatacipő” a rákötött masnival a treff sorozatjelre utal, stb. [10] Paronimikusan ugyanezek a számok jelennek meg a grófnő hálószobájának leírásakor. [11] A Liza ablaka előtti türelmetlen várakozás, a hős nehéz döntése, hogy a grófnő szobájából nyíló két ajtó közül melyiket válassza tulajdonképpen a végzetes kártyajátékkal azonosítható (akár a freudi „kísérteties” értelmében is).

Hermann azonban Liza ablaka alatt és a grófnő hálószobájában még nem ismeri a megjátszandó lapokat. Felmerülhet a kérdés – s a kérdésre adott válasz az egész elbeszélés értelmezését döntően befolyásolja –, hogy az álombeli jelenet, amelyben Hermannak utóbb megjelenik a grófnő, és elmondja a titkát, a mindig nyerő három lap sorrendjét, a titokzatosság vagy a pszichologizmus felé mozdítja-e el az elbeszélés értelmezhetőségét, magyarán: fantasztikus vagy pszichológiai elbeszéléssel találkozik-e az olvasó. Az olvasó ugyanis a főhős álmait, beszédét és az elétáruló látványelemeket is a kérdéses számokra való utalásokból rakná össze. A pikk dáma két lehetséges megoldás felé tereli az olvasót: a naiv olvasónak vagy azt kell képzelnie, hogy a főhős téveszméi vezetnek az álomhoz, az álom tulajdonképpen a hős zavart, felfokozott lelkiállapotának a következménye, vagy valóban arra, hogy démoni erők lépnek vele kapcsolatba, s végül ezek a sötét hatalmak büntetik meg a hőst varázstudományukkal. Louis Vax és Todorov fantasztikum-elmélete [12] értelmében itt a tipikus romantikus fantasztikummal, találkozhatunk, az olvasó kétféle, lélektani és transzcedens értelmezése kioltja egymást: a romantikus fantasztikumban éppen ennek az eldöntetlenségnek a hatására jön létre a mű olvasójának bizonytalanság-élménye.

Látványos, de kissé leegyszerűsítő értelmezés kerekednék azonban akkor, ha a Davidov által megfigyelt paronimikus szövegzárványokat, s köztük legfőképpen az утроиТУСемерит szegmens szóközben felbukkanó intarziatextusát összevetnénk az elbeszélés VI. fejezetének (a játék és bukás leírásának) kezdő mondatával: „Két állhatatos gondolat nem foglalhatja le egyszerre az ember agyát, ahogy a fizikai világban is lehetetlen, hogy két test egyszerre egy és ugyanazon helyet foglalja el.” A kártyajáték menetét leíró fejezet kezdő mondata egyértelműen a történet voltaképpeni rejtélyére, fantasztikumára utal, arra, hogy a Hermann által kiválasztott ász az asztalra téve pikk dámává alakul. Az olvasói képzelettechnikák, az imagináció bejáratott működésében ez a cselekményelem képtelenségnek látszik ugyan – ha a hős egyetlen lapot emel ki talonból, az nem lehet egyszerre ász is és dáma is –, a szöveghangzásban azonban két szótest – Davidov példájában szóintarziaként – „egyszerre egy és ugyanazon helyet” is képes elfoglalni. A kártyalapok neveinek kriptogrammatikus szövegbe íródása mindazonáltal csak az elbeszélés (a kultúrtörténeti, matematikai, pszichológiai, transzcendens, stb. olvasói stratégiáival szemben egébként valóban produktív) olvasói stratégiájának egyik lehetséges metatextusára ad példát.

Visszautalva a szóhatárok eltörlésének metrikai (Tomasevszkij) és paronimikus (Davidov) változataira észre kell vennünk, hogy csak akkor lehetséges a szövegbe többszörösen beleíródott implicit olvasói stratégiák közötti – a felületes olvasás által is intencionált – választás megtagadása, ha kiküszöböljük az explicit, allegorizáló olvasási módokat s egyúttal felszámoljuk a szöveg odaértett olvasói között húzódó, az olvasó félrevezetésére szolgáló határvonalakat. Nem a szóhatárokat feloldó szöveg és a főszereplőt legyőző mitikus erők, vagy Hermann kialakuló téveszméje között kell metaforikus kapcsolatot keresnünk az értelmezés során. Megtehetnénk, ha a szóhatár-törlés csak a hármas-hetes-ász kártyalapok motívuma kapcsán bukkanna fel, s ha a hármas-hetes-ász az elbeszélésnek valamiféle „gyökérmetaforájaként” működne. Ha tüzetesebben végigolvassuk a szöveget, azt tapasztaljuk, hogy A pikk dáma szövegének újratagolása nem pusztán ezt az egyetlen motívumot rajzolja ki. [13] A szóhatárokon felbukkanó lexikai elemek sokasága az olvasás menetének egészét az irányításuk alatt tartja: az alapvető kérdés az, hogy az olvasó – és a recepciótörténet – észleli-e a szövegnek a ezt a rejtőzködő mechanizmusát.

Az olvasó észlelési defektusait vizsgálva a lexikális sor szerinti olvasást vezérlő szóköz kiiktatásának más feltételeire is tekintettel kell azonban lennünk, ilyen mindenekelőtt a szóbeliség/írásbeliség kettőssége. Az írásképben szóközzel is jelölt lexematikus tagolódási rend a hangzó beszédben nem létezik: pontosabban nem szünetként, hanem a szóforma felépítésének fonotaktikai képletei (prefixumok, posztfixumok, stb.) és szemantikája mentén ismerhető fel. Az elsődleges, lexematikus szövegtagolódás lényegét tekintve nem hagy üres helyeket: a szöveg minden lexematikus szegmense szemantikailag indokolt. Ugyanez csak részben mondható el a szöveg ritmizálásának Tomasevszkij által felvetett változatáról. Tomasevszkij kólonjai kihagyások nélkül, szorosan tapadnak egymáshoz, de a kólonok határain „csonka”, szemantikailag üres szóformák maradnak. A paronimikus-szekvenciális és az anagrammatikus-diszkontinuus tagolás szükségképpen tartalmaz a paronimikus tagolás számára szemantikailag értelmetlen jeleket, jelsorokat. Ám ennél sokkal fontosabb szerep jut a paronimikus tagolási rendnek – Davidov példái ide tartoznak –: a paronímiák a szóhatár-átlépésekkel részben a metrikai tagolás mentén létrejövő csonka, aszemantikus hangcsoportokat egészítik ki, részben közvetlenül a lexematikus réteghez kapcsolódnak a diszkontinuus-anagrammatikus jelsorokkal.

A lexematikus tagolódás biztosítja tehát egyrészt A pikk dáma szövegében a kettős (intonációs és paronimikus) újratagolódási rendszer kiépülését; másrészt az intonációs tagolódási rend generálja a prózaszöveg kvázi-verses szöveggé alakulását (ez az intonációs tagolódásnak a lexematikus szegmentációrara való irányulását illeti), ugyanúgy, mint a kólonhatárok csonka szóformáinak újraszemantizálását (ez a paronimikus rendszerre való beállítódás); harmadrészt a paronimikus tagolódási rendszer és az intonációs rendszer egymásravetülése a szóközök átkapcsolásában, a paronimikus-lexematikus rendszer az anagrammatikus jelentásátfűződésében kap szerepet.

A lexematikus és az intonációs rendszerek funkciókettőződésének kérdését közelebbről most nem vizsgáljuk, a fentebb idézett példák némi magyarázattal szolgálhatnak a funkciómegoszlások mikéntjére. De a szóhatárt átlépő újraszemantizálódásról bővebben kell szólnunk.

A lineáris-lexematikus szövegben strukturálódó „belső szövegek” megjelenésének feltételeit az írott szöveg (fel)olvasása teremti meg, hiszen az intonációs egységek szerinti szövegszegmentáció, de a szöveg paronimikus áthallásai is auditív formában észlelhetők. Az olvasói tradíciók persze e szöveg kapcsán is a „néma” olvasás tradicionális lehetőségeit kínálják fel, de a befogadó a „néma” olvasás közben kénytelen állandóan rekonstruálni a szöveg hangtestét, kénytelen önmagának „felolvasni” a szöveget, a néma olvasásban is egyfajta belső hangképzés történik. (Tegyük hozzá, a romantika irodalmi szalonjaiban, így a korabeli moszkvai és pétervári szalonokban komoly divatja volt a szerzői felolvasóesteknek. Puskin kitűnő – színészi tehetséggel megáldott – felolvasó hírében állt.)

Ez a fajta kettős olvashatóság az elbeszélésben szokatlan alakzatként jelentkezik. A lineáris olvashatóságban feltáruló elbeszélői szöveg a diszkurzív szinttel kiegészülve rekurrens olvashatósági sorok sokaságát indítja el: A pikk dáma az elbeszélés szereplőinek cselekedeteit – s itt főleg a főszereplőről van szó – a korlátozott előismeretek kiegészítésére irányuló cselekvésekként ábrázolja. A szüzsés menetek e tekintetben a kártyajáték (fáraó) és az olvasás metaforikus azonosítására utalnak: a szöveg szereplői a fáraójáték játékosainak, elbeszélője pedig a bankosának, osztójának (банкомет) szerepét játssza. A szereplők identikus történetének szerencsés befejezéséhez a szereplőknek az elbeszélő kompetenciájával kellene rendelkezni. (A naiv olvasási stratégiák elváráshorizontján ez a szerencsés befejezés helyezkedik el: az empatikus olvasó ezért „szorít” a főszereplő kettős sikeréért, a meggazdagodásáért és a Lizával való házasságáért.)

A narratív kompetenciák viszonyait érintő olvasási módot az elbeszélés különös modelljének tekinthetnénk, olyan beszédmódnak, amelyben a történet szereplői a szöveg olvasóinak funkcióit is integrálják; a szereplők az odaértett olvasó alakváltozataivá alakulnak. A szereplők története – ha folytatjuk ezt a gondolatmenetet – tehát az önmagukról szóló elbeszélés „olvasásával” helyettesítődhet: a szereplők úgy mozognak, mintha egy saját magukról szóló történetet olvasnának, vagy mintha a cselekedeteiket később egy romantikus regényben írná meg egy titokzatos szerző. A kártyajáték menete a szereplők identikus történetét metaforizálja. A már kijátszott lapokból a játék előrehaladtával egyre nagyobb biztonsággal jósolható meg, mi fog még történni a későbbiekben, hiszen a talonban egyre kevesebb az ismeretlen lap. Ha a játékos – az olvasás metaforáit használva: az implicit vagy explicit befogadó – képes kontrollálni, hogy mi fekszik az asztalon, elvileg arról is vannak ismeretei, hogy melyik lap nem került még elő.

A pikk dáma szövege pontosan erre a szereplői szinteken azonosítható implicit olvasói magatartásra mutat rá. Hermann és a többi szereplő más-más identikus olvasási módokat személyesítenek meg, míg az öreg grófnő és a bankot adó Csekalinszkij nagyon közel áll az ismeretek teljes birtokában lévő elbeszélő perszonifikációjához.

Ha ez így van, akkor viszont egy látens – puskini – szöveghermeneutikai képlet kellős közepébe csöppentünk, hiszen az elbeszélői stratégiák A pikk dámaban szintén olvasói stratégiákként jelentkeznek. Ezért mondja például a Hermann álmában megjelenő grófnő, hogy „akaratom ellenére jöttem el hozzád”: a naiv olvasó arra gondolhat itt, hogy a démoni hatalmak küldték a grófnőt a főhőshöz, ez a „démoni hatalom” azoban a szereplőket mozgató, és az olvasót félrevezetni óhajtó, elvont szerzői akarat.

A szöveg még a „holt” írott szöveget megelevenítő hangos olvasás paradoxonára is figyelmeztet: ezért kell figyelnünk grófnő Lizának szóló szeszélyes utasításaira: „Nyisd ki az első kötetet és olvasd hangosan…” A grófnő fenti szavainak nemcsak referenciális értelmük van. A felolvasás tényét ugyanis nemcsak az öregasszony gyenge látása indokolja, de a szöveg paronimikus rendezettségének hallás utáni „olvashatósága” is. Ugyanez vonatkozik az öregasszony csodálkozó szavaira: „Hát vannak orosz regények?” – ami a XVIII. századi allegorikus szövegmodelleket (és társalgási beszédmódját) képviselő grófnőnek az „új” irodalommal való szembesülésére utal. Ezért fontos az az elbeszélői szituáció is, hogy öregasszony „szenilis” fecsegése éppen Liza (Liza árvasága egyértelmű allúzió Karamzin Szegény Liza című szentimentális regényére) és Tomszkij (том = ’könyv’, ’kötet’) jelenlétében zajlik: a szóbeliség formáit allegorizáló öregasszony unokái tulajdonképpen az új irodalmi kánon megszemélyesített figurái.

Puskin paronimikusan is megerősíti az öregasszony szóbeliségre orientált befogadói/elbeszélői funkcióját. Az öregasszonynak a pikk dámával való azonosítása a szüzsében is nyomonkövethető, de hangszegmensként is fölbukkan Liza többszöri megszólításában: „granD’ MAman” (az orosz szövegben mindvégig latin betűkkel olvasható ez a megszólítás); ott van az öregasszony régi ismerőseiről való visszaemlékezésében: „а когДА МЫ представились…” (kb. „amikor bemutatkoztunk egymásnak”). Sajátos kriptotextust rejt az öregasszony hálószobájának leírása (Hermann tekintetét követi az elbeszélő): „A falon két kép függött, m-me Lebrun festette…”: [14] a szöveg éppen a dáma anagrammáját (a-d-a-m) törli az írott szövegből, ám hangos olvasáskor ki kell ejteni a teljes alakot. A szóbeli és az írásos textus tehát nem esik egybe, a két dimenziót önkéntelenül is összekapcsoló olvasó azonban – észrevétlenül – már itt összekapcsolja a grófnő alakját a pikk dámáéval. [15]

Hermannak Lizát, és az őt jelképező ászt kellene választania. [16] A kártyajátékban így is tesz, mégis a pikk dáma lap kacsint rá vissza az asztalról.

Hermann (a főszereplő, mint a szöveg olvasói stratégiáinak implicit megszemélyesítője) [17] ebben a funkciójában azzal a reménytelennek tűnő feladattal küszködik, hogy az írott és a hallható szöveget egymással összefüggésbe, „fedésbe” hozza. [18] Hermann veresége a paronimikus szegmensek sorozatában úgy értelmezhető, mint sikertelen kísérlet az elbeszélés általa ismert szövegeiben elhelyezkedő paronimikus szegmensek fellelésére. A történet tébolydai befejezése sem a kártyajáték menetének meg nem értését, a rejtélyes veszteség virtuális újrajátszását írja le. Hermann mormogása – „Тройка, семерка, туз! Тройка, семерка, дама!…” („Hármas, hetes, ász! Hármas, hetes, dáma!...”) – nem a konkrét játékra utal kizárólag, hanem az elbeszélés szövegének ciklikus újraolvasását jeleníti meg. Hermann figyelme a szövegnek azokra a fel nem ismert szegmenseire irányul, amelyek persze jelen voltak a történet szereplőjeként átélt textusban. Mintha folyamatosan azt mondaná: „dehát itt is láttam a hármast, hetest, ászt, dámát, meg ott is,..., de emitt, meg amott nem vettem észre, és biztosan akkor rontottam el...” Az elbeszélői intenció ebben a sikertelen olvasási modellben persze Hermannak az értelmezésben elkövetett hibájaként nem az ironikusan emlegetett németes számító mentalitását nevezi meg: „Германн немец: он рассчетлив…” („Hermann német: számító...”). A főhős végzetes tévedése az, hogy nemcsak látnia, de hallania is kellett volna: nemzetiségének megjelölését etimologizálva (német, oroszul немец, ami a ’néma’ jelentésű немой szóval van rokonságban) a pusztán vizuális olvasást, a szöveg hangstruktúráinak figyelmen kívül hagyását, a hangzás mentén újratagolható szöveg fel nem ismerését rója fel Tomszkij megjegyzése jóvátehetetlen hibaként.

A Hermann német és néma voltára utaló megjegyzés kontextuális környezete is sokatmondó: ebben a kijelentésében Tomszkij éppen a grófnőt állítja szembe Hermann-nal: „Hermann német: számító… ez mindent megmagyaráz – jegyezte meg Tomszkij. – De ha valaki igazán érthetetlen előttem, hát az a nagyanyám, Anna Fedotovna grófnő.”

Az írott formákra orientálódó olvasói modell (Hermann) és a hallható textusra orientált befogadói modell (a grófnő) párharcából nem kerül ki győztes: dehát a romantikus fantasztikumnak éppen ez a jellegzetssége. Hermann végül eljut a történtek megértéséig, de a bolondok házában, a referenciális világot elveszítve mormogásának is elvész minden textuális ekvivalense. Az öregasszony meghal, cselekményesen tehát ő sem játszhatja a győztes szerepét. Észre kell azonban vennünk, hogy Hermann és a grófnő szembeállítása a puskini életmű átíródásának metaszövegeként is értelmezhető. [19] A XIX. század írásbeliségre irányuló poétikai kánonjai a régebbi, még élénk orális kánonok segítségével íródhatnak át: a romantikus irodalmi beszédmódok létrejöttének alapvető feltétele a pusztulóban levő orális tradícióknak az írásbeliségbe történő sikeres átmentése.

Másfelől azonban a fantasztikus elbeszélés elméletének puskini értelmezését is kiolvashatjuk A pikk dámából: a fantasztikum működése csak olyan beszédmódokban érvényesülhet, ahol az irodalmi jelek és figurációk összetettebb formái töltenek be domináns szerepet, vagyis cselekvés és hősök nélkül fantasztikum sincs. A lírában eleve értelmetlen fantasztikumról beszélni, hiszen a hangzás imént feltárt figurativitása vagy a metafora – mint szemantikai normasértés – önmaga is kimerítené a fantasztikum todorovi kritériumait.

A kérdést megfordítva azt is állíthatnánk, hogy a fantasztikum tulajdonképpen a líra alakzatainak, a nehezen meghatározható lírai hang, a beszélő alakjának, a hangzás alternatív tagolhatóságának vagy éppen a trópusok képzésének elbeszélői transzformációjára épül.

Fantasztikus elbeszélések írása tehát – „ha az embernek nem esik nehezére” – Puskin szerint voltaképpen nem jelent mást, mint romantikus történetmondóként úgy venni használatba a líra alakzatait, hogy az olvasó erre ne jöjjön rá egykönnyen.

Függelék

A szóközökben felbukkanó szóalakok (és más morfológiai elemek) tematikai csoportosítása.     
1. Kártyajáték
    туз =’ász’
    I. fejezet
        в пятом чаСУ УТра (’hajnali ötkor’)
        кареТУ Закладывать (’a kocsit megpakolni’)
        кареТУ. – Сейчас (’a kocsit. – Máris’)
        кареТУ! ЛиЗанька (’ a kocsit! Lizanyka’)
        села в кареТУ С трепетом (’reszketve szállt be a kocsiba’)
        утроиТ, УСемерит (’megháromszorozza, meghétszerezi’)
    III. fejezet
        девушки сидяТ У Себя (’lányok ücsörögnek nála’)
        ТУт же УЗенькаЯ, ВИТаЯ леСтница = туз явится (’ott találsz egy keskeny, meredek lépcsőt’ = a ’megjelenik az ász’ anagrammáját rejti)
        светились ТУСкло (’halványan világítottak’)
        улицы были пУСТы (’az utcák néptelenek voltak’)
        второй чаС УТра (’hajnali kettőkor’)
    V. fejezet
        минуТУ УСлышал (’abban a percben meghallotta’)
        комнаТУ Засветил (’bevilágította a szobát’)
        дама = ’dáma’
    II. fejezet
        granD' MAman (’nagymama’)
        когДА МЫ (’amikor mi’)
    III. fejezet
        в ПариЖЕ M-me Lebrun 1. (-же+m- = fr. j'aime, azaz ’szeretem’; 2. a m-me rövidítéséből az -adam- szószegmens hiányzik, az a dáma anagrammája)
    
    пика = ’pikk’
    III. fejezet
        от выстреЛА. ПОТом (’a lövéstől. Azután’: a лапот = ’lapát’ vagy ’lándzsahegy’ tulajdonképpen. a pikk sorozatjel egyik orosz elnevezése)
        IV. fejezet
        тот веЧЕР НА бале (’aznap este a bálon’: a черна a pikk sorozatjel másik orosz elnevezése)
    V. fejezet
        КИПы ассигнаций (’váltók kötegei’)
        
        карта, лист = ’kártya’, ’lap’
    II. fejezet
        иЛИ СТатский (’vagy állami szolgálatban levő’)
        веЛИ Скорей (’parancsold hamar’)
        есЛИ СТарая графиня (’ha az öreg grófnő’)
    III. fejezet
        приподняЛИ СТаруху (’felemelték az öregasszonyt’)
        светиЛИСЬ Тускло (’halványan világítottak’)
    
        шказ, шкиз, шлам, вист = ’skat’, ’skíz’, ’szlemm’, whist’
    I. fejezet
        бабуШКА Знала (’a nagymama tudta’)
    II. fejezet
        из-за пяльцеВ И СТала (’a hímzőrámája mögül és felállt’)
        матуШКА. Сиди (’mamuska. Ülj’)
    III. fejezet
        дамские игруШКИ, ИЗобратенные (’a hölgyek játékai, találékony’)
        проШЛА Мимо (’elment mellette’)
    
        метать = ’osztani’, ’keverni’
    III. fejezet
        ваМ ЭТо была шутка (’magának ez tréfa volt’)
        романаМ, ЭТо уже (’regényeknek, hát ez’)
    
        око, очи = ’szem’ (az ász másik elnevezése)
    I. fejezet
        былО Четверо (’négyen voltak’)
    III. fejezet
        ОКОлО КОторых (’amelyek/akik körül’: a ’kút’ jelentésű колода kártyapaklit is jelent)
    
        лик, лицо, личина = ’arc’, ’arckép’ (a cselekményben az öregasszonyról készült portré és a pikk dáma kártyaképe)
    I. fejezet
        есЛИ Кто (’ha valaki’)
    II. fejezet
        думаЛИ, Что (’gondolták, hogy’)
        заЛЫ; К ней (’termek; őhozzá’
    III. fejezet
        cвечи вынесЛИ, Комнате (’kivitték a gyertyákat, a szobában’)
        требоваЛИ; Казалось (’követeltek; úgy tűnt’)
        есЛИ Когда (’ ha valamikor’)
        есЛИ Что (’ha valami’)
        иЛИ Как (’vagy hogy’)
    V. fejezet
        карты не ставиЛ И Чтоб всю жизнь (’sosem kártyázott, és hogy egész életében’)
    VI. fejezet
        все ахнуЛИ. Чекалинский (’meglepődve kiáltottak fel. Csekalinszkij’)
    
        регалия = ’a cári kártya-monopólium jele, az ászra ragasztott pelikánt ábrázoló bélyeg, Liza jele
    III. fejezet
        кресЛА. ГЕРманн (’a karosszék. Hermann’)
    IV. fejezet
        продолжАЛ. ГЕРманн (’folytatta. Hermann’)
    
        игра = ’játék’, játszma’
    II. fejezet
        И ГРАфиня (’és a grófnő’)
        старухИ. ГРАфиня (’az öregasszony. Grófnő’)
    III. fejezet
        дома лИ ГРАфиня (’otthon van-e a grófnő’)
        Германн трепетал, как тИГР, Ожидая (’Hermann úgy remegett, mint egy tigris, arra várva’)
        верные картЫ. ГРАфиня (’az igazi kártyákat. A grófnő’)
        староЙ ГРАфине (’az öreg grófnőnek’)
    V. fejezet
        усопшеЙ ГРАфине (’az elhunyt grófnőnek’)
        староЙ ГРАфини (’az öreg grófnőjé’)
        двадцаТЬ ИГРоков (’vagy húsz játékos’)
    VI. fejezet
        билетЫ. ГЕРманн (’zsetonokat. Hermann’)
        у староЙ ГРАфини (’az öreg grófnőnek’)
    
    
2. Mitológiai alakok, a hiedelemrendszer elemei
    I. fejezet
        разгоВОР ОЖивился (’megfélénkült a beszélgetés: ворожить: ’varázsol’)
        стараЯ Графиня (’az öreg grófnő’: a яга ’boszorkányt’ jelent)
        трубКУ Затянулся (’a pipája után kapott’: кузнец: ’kovács’)
        все приняли в нёМ УЧастие (’mindanyian részt vettek’: мучить: ’kínoz’
        ОрлеанскоМУ Что-то (’az orléans-i hercegnek valamit’)
        сделала знак молодоМУ Человеку (’jelt adott a fiatalembernek’)
        А До пяти (’hanem ötig’: ад: ’pokol’)
        иГРА Занимает (’lefoglalja a játék’: грозить: ’fenyeget’)
        бабушкА, ГРАФИНЯ (’nagymama, Grófnő’: Agrafena Ivan Kupala, pogány szláv mitológiai hős párja)
    II. fejezet
        таКОВА ЛИ была её бабушка (’ilyen volt a nagyanyja’: ковать: ’kovácsolni’/’varázsolni’
        каК УМЕРла (’ahogy/amint meghalt’: кумир: ’bálvány’)
        не позволяло еМУ КАк (’nem engedte meg neki, hogy’: мука: ’kín’)
        еМУ Что (neki, hogy’)
        с большиМ РАвнодушием (’egykedvűen’: мра, azaz смерть = ’halál’)
        знаеТЕ... Нет (’tudja... nem’: тень: ’árnyék’ v. ’szellem’
        оставиЛА РАботу (’félbehagyta a munkát’: lares = ’a családi tűzhely római védőszellemei’
        маТЬ МОя (’az én anyám’: тьма =’sötétség’
    III. fejezet
        плаТЬЕ ШИТое (’hímzett ruha’: тешить = ’kísért’)
        ламПА СЛАбо (’a lámpa halványan’: спасить: = ’megvált’
        в сеняХ ОСТанется швейцар (’az előcsarnokban csak a kapus marad’: гость = ’vendég’, ’szellem’)
        И ДЕЛАть нечего (’és nincs mit tenni’: идеал = ’ideál’)
        вЫ ДОЛжны (’magának kell’: ’idol’)
        встретиТЕ Никого (’ne találkozzon senkivel’: тень = ’árnyék’, ’szellem’)
        минувшеГО СТолетия (’a múlt század’)
        стаЛА РАздеваться (’vetkőzni kezdett’)
        можеТЕ Ли (’volna szíves’: тело = ’test’)
        пишеТЕ, Несмотря (’azt írja, tekintet nélkül arra’)
        тольКО ВАшу (’csak a maga’)
        стараЯ Ведьма (’vén boszorkány’: явиться = ’megjelenik’, ’jelenés’)
        подняЛА РУку (’felemelte a kezét’)
        хотиТЕ Ли (’akarja-e’)
        остановилаСЬ. ОН (megállt. Ő’: сон = ’álom’)
    V. fejezet
        теБЕ Сряду (’neked sorban’: бес = ’ördög’)
    VI. fejezet
        поразила еГО... СТаруха (’meglepte őt... Az öregasszony’)
    
    
3. Szereplők
    Лиза (лизавеТА ИвАНовНА: тайна = ’titok’)
    I. fejezet
        вышеЛ ИЗ Себя (’kikelt magából’)
    II. fejezet
        таиЛИ Смерть (’titkolták a halálát’)
        И Томский вышеЛ ИЗ уборной (Tomszkij kijött a budoárból’)
        что ЛИ! ЗАкричала (’mi történt! Kiáltotta’)
        остановиЛИСЬ, Однажды (’ megálltak, egyszerre’)
    III. fejezet
        Они пощЛИ САдиться (’leülni indultak’)
        захлопнуЛИСЬ. КАрета (’becsapódtak. A hintó’: ld. még Лизанька)
        вынуЛ ИЗ КАРмана пистолет ([Hermann] ’kivette a pisztolyt a zsebéből’)
    IV. fejezet
        тревожиЛИ Суровой (’komolyan nyugtalankodtak’)
        вынуЛА ИЗ комода ключ ([Liza] ’kivette a kulcsot a komódból’)
    VI. fejezet
        вынуЛ ИЗ кармана несколько банковых билетов ([Hermann] ’kivett a zsebéből néhány banjegycsomót’)
        Томский (том = ’kötet’, мот = ’könnyelmű’, ’tékozló’) illetve Paul (-пол-, vö. Полина, Наполеон = ez utóbbi egy elterjedt pasziánszjáték neve is)
    I. fejezet
        чТО Мне (’hogy nekem’)
        эТО Матушка (’ez mamuska’)
    II. fejezet
        наобуМ! ОТворите (’találomra! Nyissa ki’)
    III. fejezet
        эТО Мёртвое лицо (’ez a halott arc’)
        свидетелеМ ОТвратительных таинств (’a szörnyű titok tanújaként’)
        муж, жена, жених = ’férfi’, ’nő’, ’vőlegény’
    I. fejezet
        такоМ УЖасном (’olyan félelmetes’)
        уЖЕ НИКогда не играть (’soha többé nem játszani’)
    II. fejezet
        почеМУ Же (’de miért’)
        потоМ УЖе никто (’mert már senki’)
        почеМУ Же
        ваМ УЖ(Ъ) НЕдольго (’magának már nem sokáig’: муж + жена = ’férj + ’feleség’)
        блиЖЕ, НУ (’közelebb, de’)
    IV. fejezet
        уЖЕ Не (’már nem’)