Bordás Gábor:
KACOR

Krajcs Barbara macskáját egyik este megszállta a sátán. Pontosabban, a gonosz onnantól fogva bejáratos volt Kacorba, szőrös kis teste az ördög kilenc lakhelyének egyikévé vált, s a pokol ura gyakran el is időzött új otthonában. Krajcs Barbarának elképzelése sem volt, mi dolga lehet éppen az ő cicájában, de egy idő után, mivel nem volt mit tennie, elfogadta a helyzetet. Kacort tizennyolcadik születésnapjára kapta a szüleitől. Bár kocsira számított, s igyekezett felelősségteljesen bánni a macskával, de soha sem sikerült túl jó kapcsolatba kerülnie vele. Mindig is bújkált a szemében valami démoni, és néha, mint akit áram ütött meg, hirtelen árnyakra támadt, melyeket Barbara nem láthatott. Hűvös távolságtartással éltek egymás mellett, Barbara egy ideig próbálta érzelmes hangon magához édesgetni, de csak unott és megalázó macskatekintet válaszolt gyerekes gügyögéseire. Hamar be kellett ismernie, hogy rá nézve semmiképpen sem helytálló a szokásos gazda terminus, sem hatalma, sem tekintélye nincs a macskával szemben. Sértettségét és mind egyértelműbb alsórendűségét kompenzálandó Barbara esténként természetességet színlelve vette elő a konzervet, de amikor Kacor megjelent a szokásos időben, szándékosan nem nyitotta ki, és elégtétellel leste, ahogy puha lépteivel egyre idegesebben járkált hozzáférhetelen vacsorája körül. Barbara éreztetni akarta, hogy igenis szükség van rá, hogy nélküle akár éhen is dögölhetne, és mosolyogva nézte, ahogy Kacor kizökkent arcátlan nyugalmából. Ilyenkor valóban megváltozott, hol a bontatlan konzervhez, hol Barbara lábához dörgölőzött egyetlen céltól vezérelve, de a tisztelet leghalványabb jelét ekkor sem lehetett felfedezni rajta. Átlátott a gazdáján, és megvetése csak fokozódott, súlyos kétségbeesésbe taszítva Barbarát, amiért egy háziállat megbecsülését is képtelen kiérdemelni.

Mint minden más macskának, Kacornak voltak az evésen kívül más szükségletei, más arcai is: dorombolás, hízelgés, a testmelegre való őszinte vágyakozás – ezeknek a macskaélvezeteknek azonban semmi köze nem volt Barbara személyéhez, aki szomorú tudatában volt a ténynek, hogy bárkivel helyettesíthető lenne. Ha az ágyán feküdt, Kacor napi öt-tíz percre rátelepedett, a szfinx pózát öltötte magára, akár egy kis motor, hangosan berregve dorombolt, szemei hajszálvékonyra szűkültek. Előbb csak bele-belevájta a körmeit Barbara mellébe, majd lassanként esett extázisba, egyre agresszívebben fejelte le a ruhája és bőre épségét finoman védeni igyekvő kezet, amely csak nagyon ritkán vetemedett arra, hogy elzavarja a megvetését ideiglenesen levetkőző kis vendéget. Barbara pontosan ismerte a fokozatokat: a karmok egyre mélyebbre hatolnak, és Kacor a maga önző, személytelen és kíméletlen módján máris kéjesebben tobzódik a testén, mint bármelyik szeretője. Barbara afféle szent borzadállyal nézte, és kisebb fájdalmai ellenére engedte, hogy Kacor kiélvezkedje magát rajta, majd unottan továbbálljon. Lelke mélyén mindig várta macskája érkezését, sőt, hálás volt a neki az apró kínzásokért.

Napközben alig látta, csak futó pillanatokra tűnt fel. Kertes házban laktak, mögöttük már csak a hegy babonás erdője pulzált, oda járt Kacor minden nap, s feltehetően a sötétség erőivel is ott került kapcsolatba. Azon az estén, amikor az ördög hosszas kerülgetés után Kacorba szállt, tulajdonképpen minden a helyére került. Barbarát ugyan felizgatta kissé, hogy a sátánnal kell megosztania a szobáját, de valami azt súgta, hogy mindennek így kellett történnie, s mélyen belül azt is érezte, hogy a gonosz közvetlen közelsége ellenére nincs veszélyben az ő lelke, szerencsére nem része Kacor tevékenységi körének. Így hát napirendre tért a dolog felett, de azért abbahagyta a macska ingerlését, sőt, drágább eledellel, és mindig időben etette meg, elvégre mégis csak a pokol urát táplálta, és esze ágában sem volt kihívni a haragját maga ellen.

Már elsőéves volt a jogi karon, anyja azonban nem tudott, és nem is akart leszokni róla, hogy rendszeresen átnézze a zsebeit. Egyik este annyira beszívott, hogy elfelejtette akkurátusan a hangfalba rejteni füvét, és a kabátjában hagyta a szagos csomagot. Apja hajnalban teniszütőjével hadonászva verte ki az ágyból, tajtékzott, üvöltöző és elfúló hangot váltogatva azt ismételgette, hogy ő már igazán sok mindent eltűrt, fizeti a kis ribanc kétkilós költségtérítését, különóráit, ruházkodását meg kozmetikusát, de drogost meg nem tűr a házában. Anyja, ahogy szokta, sápatagon, vérszegény hangon kérlelgette:

– Palikám, hagyd azt a szegény lányt!

De az valahogy nem fordult meg együgyűségéhez képest meglepően alantas agyában, hogy már azzal elejét vehette volna a kitagadási jelenetnek, ha nem rázza fel álmából az urát a “büdös zacskót” lóbálva az orra alatt:

– Palikám, nézd, nézd mi lett a lányunkból!

Barbara másnapos volt ugyan, de nem habozott egy percig sem, szekrénye mögül elővonszolta nagyapjától örökölt ormótlan hajókofferját, és csomagolni kezdett. Még csak nehéz sem volt a szíve, csak azt remélte, hogy már-már derűs viselkedésétől láthatóan az infarktus határára sodródott apja nem emel kezet rá. Volt hová mennie, és vissza se nézett volna a kapuból, de apja utánarohant, kezében Kacort lóbálta, aki élettelenül himbálózó lábakkal, idegesen vibráló szemekkel várta, hogy mi lesz a sorsa.

– És vidd magaddal a kibaszott macskádat is! Legalább nem szarik többé a papucsomba. – Azzal Barbara felé hajította Kacort, aki nagyot nyivákolva puffant földön, jóllehet a talpára érkezett. – Egyikőtök se szarik többet az életembe – mondta még elfúló hangon Krajcs Pál a lánya ringatózva távolodó feneke után.

– Hogy tetszett a cédé – kérdezte a Szibériai Álmost, aki, ahogy szokta, eldöntendővé egyszerűsítette magában a kérdést, bólogatni kezdett, és mintha imádkozna, mormolta hozzá nagyrabecsülése jeléül, hogy tetszett, tetszett, mert mégsem mondhatta el, hogy akárhányszor is próbálta eddig meghallgatni, az első szám végére mindig mély álomba merült, noha a zene nagyon is megfelelt az ízlésének, de bárhogy figyelt is rá, egyszer csak reggel volt megint, és Álmos csak nevetett a dolgon harmadszor és negyedszer is, de aztán az ötödik reggelen már tényleg kíváncsi lett, hogy hová lyukadhat ki az a három szólamú elnyújtott gitárfutam, melynek tudata olyan szívósan ellenállt. Elindította újra a lejátszót, és már tényleg nem akarta elhinni, hogy megint lemaradt a második számról, és úgy aludt vissza délután ötig, mint egy influázis csecsemő. Aztán a kettes, a hármas és a hetes számmal is megpróbálkozott, de az eredmény ugyanaz volt, a melankolikus szaxofon és a játékos, elfojtott trombita hangján csakhamar felülkerekedett saját horkolásának üteme, amit egy ideig hallott még, mielőtt teljesen becsukódtak az érzékszervei.

Varázscédé, gondolta, és kísértés fogta el Álmost, hogy a rejtély végére járjon, és kölcsönadja valakinek annak kiderítése céljából, hogy másra is ilyen zavarbaejtő hatást gyakorol-e. Soma vagy Kipa jöhetett volna szóba, de mind a kettő nagy cédétemető volt, és különben is bolond lett volna megválni a kincstől, amelynek részleteit a Szibériai mindenáron meg akarja tárgyalni vele, hiába próbálja Álmos erősen megkárosodott beszédközpontját nagy koncentrálással megfeszítve másra terelni a szót, a Szibériai nem tágít, köti az ebet a karóhoz, násztájeváju, ahogy ő mondja, az anyanyelv használata pedig a komoly sértődöttség jele nála, láthatóan a szívére vette, hogy Álmos meg sem hallgatta a nagy műgonddal összeállított válogatást, pedig a hónap legkreatívabb, gyorsan elröppenő teliholdas éjszakáját pazarolta rá, és lemondott az esedékes beavatási jógagyakorlatáról, mert mindig bedől az olyan pasiknak, mint az Álmos, akit az az eddig ismeretlen érzés csiklandozta belül, mint azokban az ócska amerikai filmekben, melyekben a hős nem beszélhet valamilyen fontos dologról, amit pedig nyugodtan elmondhatna rögtön, és akkor megspórolhatná a banális félreértések sorozatát, de csak az utolsó percben szánja rá magát a vallomásra, máskülönben nem is szólna semmiről a film, így viszont minden a végére oldódik meg, s a jó emberek még épp időben egymásra találnak újra. Álmos most úgy okoskodott, nem hiába nézett végig drogoktól megkásásodott aggyal több száz ilyen filmet, nagy részét hang nélkül, mert most végre ő is átéli, milyen az, amikor a belső bizonyosság ellenére sem tudja elmagyarázni, milyen felbecsülhetetlen értékű volt mégis a Szibériai cédéje, ami végül is megmentheti a sokszor elkerülhetetlennek tűnő megtébolyodástól.

Akár a drogok, akár az elvonás utáni alvásképtelenség, akár az Armadákkal való önkéntelen társalgás előbb-utóbb oda vezetett volna, hogy kiragadják a Csanády utcából, és valamilyen egészségügyi intézmény vendégszeretetét kényszerítik rá. Most, hogy a cédének köszönhetően kisebb megszakításokkal három hétig egyfolytában aludt, ha lassan is, de végre újra tudott gondolkozni és beszélni. Lassacskán rekonstruálta a közelmúlt eseményeit: a fordulópontnak azt tekintette, amikor az utolsó könyvet is visszatette a polcra, és ugyanazon a napon egy nagyképernyős tévét, egy hifitornyot, és egy közel ezer darabos cédékollekciót örökölt búvárkodás közben elhalálozott nagybátyjától. Néhány hétre rá végképp elszakadt a cérna Barbaránál, aki az éjszaka közepén összecsomagolta mindenét, taxit hívott, és végérvényesen sorsára hagyta Álmost és Kacort.

Habár Barbarának sem telt el napja marihuána nélkül a gimnázium második osztálya óta, Álmos drogozási kultúrája még neki is kellemetlen meglepetéseket okozott, mint ahogy olvasási szokásai is idegesítették, noha korábban ebben látta Álmos különlegességének csimborasszóját, hogy tudniillik gyakorlatilag bármilyen vastag könyvet képes volt egyhuzamban végigolvasni, később viszont egyre nehezebben viselte el, hogy a gombáktól elidegenedett, fűtől megkukult, amfetamintól erőszakos vagy – ha nagy ritkán futotta rá – kokaintól paranoiás délutánok után sokszor már éjszaka is hiába nyújtja ki a kezét a néha még mindenért kárpótlást nyújtó, forró, biztonságos test után, csak a foltos ágyneműt tapogatja, mert Álmos a konyhában kuporog egy kódex méretű háborús könyv mellett, miközben robotkézzel, csikorgó hangon kapirgálja a maradék port a koszos asztalról.

Mindezt azonban még eltűrte Barbara, hiszen annyi hülyével hozta már össze a sors rövid, de mozgalmas élete alatt, hogy úgy vélte, egy kapcsolat során úgyis mindenkiről kiderül, hogy valamilyen súlyos problémája van, Álmos legalább kedves és ártalmatlan, és sokáig bírja ejakuláció nélkül. Barbara pohara akkor telt be, amikor Álmos végzett az utolsó könyvével is, és minden átmenet nélkül az örökségeibe vetette magát, de külön-külön sem a tévénézés, sem a zenehallgatás nem kötötte le eléggé, így hamar rászokott, hogy zene mellett meredjen a lehalkított készülék képernyőjére naphosszat.

Amikor Álmos szülei egy nyomasztó vasárnapi marhasült-ebéd mellett közölték fiukkal, hogy mostantól egy forintra se számítson tőlük, inkább keressen munkát és próbáljon meg normális, emberhez méltó életet élni, Álmos eldöntötte, hogy felhagy a kábítószerekkel, sőt, az újrakezdés mámorában még dolgozni is hajlandó lett volna, hiszen csak a kötöttségeket nem bírta elviselni, tanult szakmája, a fodrászat voltaképpen kedvére való foglalatosság volt, és gyakran álmodozott arról, hogy hajat vág, derékig érő erős nősörényt, de csak finoman, centinként halad, hogy gyönyörködhessen a lassú metamorfózisban, csakhogy a drasztikus hirtelenségű leállás után egyszerűen képtelen volt elaludni. Fájdalmasan rövid, zaklatott alvásokra megszakított egyheti virrasztás után már egész testében remegett, amit csak úgy tudott megszüntetni, ha néhányszor jó erősen a falhoz csapta magát, ami miatt ugyan a vállától a kezéig kék foltok lepték el, de így sem bírt huzamosabb ideig biztosan bánni az ollóval, és amikor a második napján két megnyirbált fül után mélyen beleszúrt az egyik kliens nyakába, hiába volt haverja a szalon főnöke, mennie kellett, és Álmos úgy döntött, amíg jobb idők nem jönnek, újra felfüggeszti a munkát.

Nézte hát Álmos a tévét és rendületlenül hallgatta hozzá néhai nagybátyja ismeretlen, egzotikus világokba kalauzoló cédéit, és bár a méreg még évekig nem ürült ki belőle, néha elnyomta az álom, szörnyűséges rémeket szabadítva rá: arab terroristák olajba fojtották; embernagyságú vakondkirály játszadozott vele földalatti labirintusában; csecsemőtestéből hatalmas fecskendővel szivattyúzta ki adatott tehetségét egy gonosz ember, akire harminc év múlva egy nagy szakáll mögé rejtőzött élettársában ismert rá; ügyvédként Jézus Krisztust védte a náci Németországban, be kellett bizonyítania, hogy ügyfele nem zsidó, és az ügyész a nagyszülők születési anyakönyvi kivonatát követelte; egy sakktáblára száműzték, és amikor halálos fenyegetettségben végre elérte az utolsó kockát és királynővé változott, a saját királya színe elé állították, és késedelem nélkül főbelőtték; esküvője napján meseszép mennyasszonya az igen kimondása után egy hatalmas bárdot kapott elő a szoknyája alól, és a lecsapta a karját.

Inkább ne is aludjak, nyüszítette keserű izzadtságában ébredve, pedig az Armadák még csak azután kezdték el látogatni.

Mindig meneküléssel kezdődött. Aztán felriadt, lélekben megkönnyebbülve, de iszonyú hányingerrel, lesöpörte Kacort a mellkasáról, és a vécére sietett volna, de lábai alig találták a talajt, szédült, szemei előtt vibráltak a lakás körvonalai, mintha valaki az éj leple alatt stroboszkópra cserélte volna ki csillárt. A fürdőszobába érve tovább fokozódott a hideg csempéken megtörő fények lüktetése, de akkor már mindegy volt, mint aki fejest akar ugrani saját vécéjébe, okádva vetette magát a porcelánkagylóra. Általában annyira bizonytalan volt, hogy elvétette a célt, és bőven jutott az áldásból a földre és a macskaalomra is.

Az Armadák mindig ezalatt, álom és ébrenlét közötti különös rosszulléte során szóltak hozzá, Álmos csak hosszú, céltalanul lifegő kezüket látta feje mellett, ha az állandó hányás közben néha oldalra sandított. Tömören, előre megszerkesztett formában közölték mondanivalójukat, többnyire az Armada bolygó életéről, szabályairól és államformáik eltéréseiről informálták Álmost, aki első alkalommal csak mérgezett agya újabb hülye álomképének gondolta a vissza-visszatérő lényeket. A fürdőszobai jelenet után újra pihe-puha ágyában ébredt, és hiába meresztgette kicsit homályosabban látó szemét, a falak megnyugodtak, minden újra mozdulatlan volt. Nyugtalansága azonban nem múlt el, valami arra kényszerítette, hogy kimenjen a fürdőszobába. Ahogy ajtót nyitott, lábai hirtelen újra elvesztették nagyképű bizonyosságukat. A fürdő kisuvickolva ragyogott, utoljára akkor volt ilyen tiszta, amikor beköltözött, a küszöbön azonban megcsapta saját hányásának szaga.

Ahogy Barbara hazaköltözött, és belenézett a szülei vádakkal és hamis nagylelkűséggel teli szemébe, semmi mást nem olvasott ki onnan, mint hogy engedni fog Álmos várható csábításának, és amint lehet, visszamegy hozzá, elvégre mindenki megérdemel még egy esélyt, ő pedig nem bírja ki sokáig a családi fészket, amelynek minden mélységesen nyomasztó emléke és szemrehányása egyszeriben a nyakába zúdult. Egyszer-kétszer már beszéltek telefonon, és bár a zavarodottan hablatyoló Álmos semmire nem úgy reagált, ahogy Barbara elképzelte, másnap mégis találkoztak, de Álmos élőben még sokkal rosszabb volt. Kettőjükről nem esett szó, egymás után szívták a cigarettákat, Barbara apadó várakozással, végül rezignált lemondással hallgatta Álmost:

– Nincsenek neveik. Ők egyek, azt mondják, de azért különböző hangokon szólnak. Nem tudom pontosan hányan vannak, de azt mondják, az emigránsok kedvelik a Földet, mert néhány egyszerű plasztikai műtéttel egészen emberszerűvé válhatnak.

– És mit csinálnak itt ezek az izék, nőket erőszakolnak meg és kísérleteket végeznek az emberrel? – kérdezte meggyőződés nélkül Barbara.

– Szarnak azok mindenre, azért jöttek, hogy itt a Földön különlegesnek számító képességeiket búsás anyagi haszonra váltsák és nyugalomban, luxuskörülmények között éljenek, miközben folyamatosan rettegnek, hogy rájuk találnak. Van néhány ismert arc is közöttük, mint az a híres bűvész, tudod, aki vonatokat tűntet el meg repülni is tud, vagy Hamed Mohamed pehelysúlyú bokszvilágbajnok – Álmos itt egy pillanatra megállt, nagyot sóhajtott, majd maga elé meredve folytatta – onnan lehet megismerni őket, hogy a hímek keze sokkal hosszabb az átlagnál, és ha akarják, még meg is tudják nyújtani egy méterrel. A nőknek meg nem is kell megmozdulniuk, speciális hüvelyizmaikkal hamar a csúcsra juttatnak, de akár összepréselni is képesek a péniszt, ha éppen információra van szükségük. Mert az emigránsoknál jóval többen vannak azok az Armadák, akik azért jöttek, hogy felkutassák és likvidálják őket. Mondom, még az én vécétartályomban is van kettő.

A zavaros, rémült tekintetből Barbara csak ekkor olvasta ki, hogy Álmos nem viccel, szó sincs arról, hogy valamilyen idióta ötlettől vezérelve egy sci-fi–történettel akarná elkápráztatni, hanem komolyan beszél. Szemei ingerülten elkerekedtek, és azt tanácsolta Álmosnak, hogy forduljon szakorvoshoz, de az túlságosan belemerült, elengedte a füle mellett a megjegyzést, és tovább magyarázott az arabos nevű bokszolóról. Barbara mérgében elvékonyodó hangon félbeszakította:

– De az Isten szerelmére, mi közöm van nekem ehhez?!

– Az Armadák képtelenek ártani egymásnak – hajtotta le a fejét Álmos. – Azt akarják, hogy én öljem meg Hamedet.

Barbara ekkor megértette, hogy nincs miben reménykednie, sírva fakadt, a falhoz vágta a kávéscsészéjét, és kirohant a helyiségből.

Éjszakai öklendezése közben az Armadák részletekbe menően ellátták információkkal Hamedről, ami szerintük nélkülözhetetlen volt a küldetés sikeréhez. Álmos már harmadszor hallgathatta végig, pedig már elsőre is igen jól megjegyezte: Hamed vitathatatlan bajnok, akivel senki sem mer már kiállni, mert akkorát tud ütni, hogy kesztyűn keresztül is képes eltörni az ellenfél arca elé tartott kezét. Áldozatai szerencséjére mára már egy kicsit bokszolni is megtanult, így legalább nem veri szét annyira őket. Eleinte, védekezése nem lévén, gyakran a padlóra küldték, de az Armadáknak egy másodperc elég ahhoz, hogy tökéletesen regenerálódjon a szervezetük, így aztán mindig felállt, és mérgében minden ritmus és elképzelés nélkül olyan ütlegelésbe fogott, hogy gyakran vitték ki hordágyon a szerencsétlent, akit az útjába sodort a végzet és az aktuális ranglista. Az Armadák szerint jellemző az emberek tisztánlátási fejlettségére, hogy az újságírók máris alternatív technikáról kezdtek beszélni, de Hamednek is türtőztetnie kellett magát, mert az azért nagyon különös lett volna, ha az élvonalban, a tévéközvetítésekbe is bekerülve is sorra szétzúzza az ellenfelei csontját, ő pedig fél attól, hogy megtalálják, és nem akar nagy feltűnést kelteni, csak a címmel járó luxuskörülmények érdeklik.

Álmos megértette rá váró feladatot kilátástalanságát, és kétségbeesésében a szájából folyamatosan csordogáló hányásról is megfeledkezve torkaszakadtából üvölteni kezdett, de akkor megint felébredt, és nagyon kellet már vizelnie.

A Barbarával töltött idő nagy része alatt a boldogság titkos szigeteként gondolt Csanády utcai lakására. Azt szerette volna, ha soha nem is kéne kilépniük az ajtón, mely akárhányszor nyílt ki, minden alkalommal beszökkent egy négyzetméternyi valóság, amire Álmos szerint nekik semmi szükségük nem volt, Barbara viszont éppenhogy kevesellte az őket érő ingereket, besavanyodással, tunyasággal és életképtelenséggel vádolta Álmost, aki mindezzel alapvetően egyet is értett, mégis egyre többet veszekedtek, ahogy együttélésük a vége felé közeledett. A külvilágból Álmosnak éppen elég volt annyi ízelítő, amit az érkező Barbara ruháján és haján érzett, amit a gyorsan távozó dílerek meséltek neki, és amit a szüleivel töltött vasárnapi ebédek alkalmával maga is tapasztalt. Meglehet, Barbara a nagy fekete bőröndjében hozta el Álmos boldogságát, a ruháival együtt pedig vissza is pakolta, és magával vitte, de furcsamód a lakás nem szűnt meg sziget lenni, csak már sem Barbara, sem a dílerek nem engedték be az ajtón a valóságot, a soha el nem hallgató zene hangjai és az Álmos képzelete által szőtt szálak liánként kígyózták be a teret, ami Kacor puha mozgását is mindinkább megnehezítette, ugrásainak pontos kivitelezését is veszélyeztette. Ha néhanapján Álmosra mégis rányitott valaki, a vendég nem is értette, mitől érzi olyan sűrűnek és fojtogatónak a légkört, mint egy összeszűkült anyaméhben, s ha Álmos nagy ritkán kinyitotta az ablakot, nem is a rossz levegő, hanem az egymásra zsúfolt képzelgések és hangok kiszellőztetésétől frissült fel a szoba, amelyből annyira sem kívánkozott már ki, mint Barbara elköltözése előtt. Az Armadák azonban napról napra fokozódó hányásszaggal és rettegéssel árasztották el a lakást, hamar leigázva a bensőséges atmoszférát. Álmos félt egyedül, a Hamedről kapott újabb információk utáni reggelen megkérdezte a Szibériait, hogy nem lenne-e kedve hozzáköltözni.

Váratlanabb kéréssel nem is lephette volna meg, noha a lány nagyon régen hajtott már arra, hogy legyen valami kettőjük között, és igen, az is megfordult már a fejében, hogy akár együtt is élhetnének majd valamikor, de hiába nézett végig vele számos, számára csöppet sem szórakoztató európai művészfilmet és viselkedett mind kihívóbban egyre mélyülő dekoltázsú ruháiban, Álmos olyan passzív és révedező maradt, hogy már-már reménytelen esetnek könyvelte el magában, és kezdett teljesen lemondani róla. Volt gyakorlata a költözésben, jónéhány helyen lakott már, mióta eljött Szibériából, így estére félig már át is hurcolkodott Álmoshoz, és bár elsőre kissé visszavetette lendületét a fürdőből kicsapó hányásszag, a kosz, a hideg, és a lába alatt ropogó cédétokok és pizzásdobozok, hamar felülkerekedett benne a zsigereiben szunnyadó ősi, asszonyi szívósság, és a nyakára hágott a hónapok óta gyülemlő és mindenre rásimuló por- és ételmaradék finom szövetrétegének. A szagot ugyan nem tudta eltűntetni, de egy a beköltözése örömére gyorsan összedobott kacsasült-vacsora finom illatával egy rövid időre azt is sikerült elnyomnia.

Első, nem túl fényesre sikerült közös szexuális élményük sem szegte kedvét, biztos a hideg miatt nem jött össze, de lesz ez még jobb is, vigasztalta Álmost, aki ugyan nem hanyatló férfiassága miatt aggódott, de az éjszaka közeledtével egyre feszültebb lett.

A Szibériai leszögezte: nem zavarja, hogy kikapcsolták a fűtést, élt ennél már rosszabb körülmények között is, de ha Álmos beleegyezik, hétfőn azért felhívja az Elektromos Műveket, és szívesen kifizeti a hátralékot. Egyedül a macskára allergiás, így Kacornak mennie kell, különben ő nem maradhat. Álmos azt felelte, nem baj, úgy is mindig előző barátnőjére emlékezteti, ráadásul sokszor napokra eltűnik, és eszelősen villog a szeme, szívesen kiteszi a szűrét. Lefekvés előtt megkérte a Szibériait, hogy bilincselje oda az ágyhoz, s csak reggel eressze el, de előtte győződjön meg róla, hogy öntudata teljes birtokában van. Hogy miért, hát, izé, alvajáró, mondta, és könnyen kárt tehet magában, kiugorhat az ablakon például. A Szibériai ezt sem bánta, és nyugalomban, bilincsbe verve, a hideg elől szorosan összebújva érte őket a reggel.

A Szibériai élete további áttelepítésére szánta a szombatot, a növényei máris nagyon hiányoztak neki, bárhová nézett, csak a csupasz falak bámultak vissza rá Álmosnál, nem csoda, hogy olyan állott ott a levegő, csak a macska büdösít, remélte, hamar megszabadulnak tőle. Várta a hévet, és sorra vette a Csanády utcai szobasarkokat, hogy hová kerülhetnének a kaktuszok, illetve a filodendron. Ostoba állat ez a Kacor, úgy követte, mintha szerelmes volna belé, pedig miatta fogják kipenderíteni, hallott már róla, hogy a macskák pont az allergiás emberekhez dörgölőznek a legszívesebben, örült neki, amikor a Tátra utca sarkán egy barátságos tekintetű vizsla jól bezavarta egy pinceablakon, aztán később mintha még a négyes-hatos ablakából is látta volna egy pillanatra, de biztos csak képzelődött, különben is olyan sűrű köd nehezedett a városra, hogy még a Margit-hídról sem látszódott a Duna. Hol van már ez a hév... Különben mindegy, nem kell már sokat mérgelődnie a hülye menetrend miatt, talán most végleg elhagyja Békásmegyert, és annak a köcsög bézbólsapkás ellenőrnek a hosszadalmas vacsorameghívásait sem kell többet végighallgatnia, aki olyan nevetségesen el van ájulva a maga nagyvonalúságáról, csak mert egyszer nem büntette meg, és azt hiszi, hogy ettől máris bensőséges viszonyba kerültek. “Ha még egyszer rámlehel a büdös szájával, elküldöm a kurva anyjába.” Na nyugi, csak mosolyogva, ma kezdődik az új élet. Azzal a Csanády utca irányába nézett, minek is álljon arccal Batthány tér felé, a köd úgyis mindent eltakar, de még ha látna is valamit, milyen hülye egy beidegződés, ahogy az emberek a megállóban a sínekre bámulva mustrálják, mikor jön a szerelvény, mintha attól gyorsabban odaérne, vagy legalábbis lelkiekben nagy felkészülést igényelne a felszállás. Hogy fogja elhozni egyedül a növényeket? Álmos igazán elkísérhette volna, na mindegy, majd apránként töri be, nem kell rögtön ajtóstul rontani a házba, de azért neki is nagy szerencse, hogy végre a gondját viseli majd valaki, felhízlalja kicsit, és nem hagyja, hogy belefulladjon a mocsokba. Végre a hév is kitört hirtelen a ködből, lám, az ő vigyázó szemei nélkül is megérkezett… Közelebb húzódott a sárga vonalhoz, régi bejáróként automatikusan arra pontra állt, ahol majd kinyílik a második kocsi első ajtaja, felszállni mégsem tudott rá és több gondolatra sem futotta már, csak egy erős nyomást érzett a hátában, karja, kulcscsontja és nyakcsigolyái szétrobbanását már fel nem foghatta. A hév vezetője nem látta, mi történt pontosan, a bézbólsapkás kalauz, aki éppen a Szibériai miatt fürkészte a peront az első kocsi ablakából, viszont ragaszkodott hozzá, hogy összefüggéstelenül jegyzőkönyvbe mondja hagymázos látomását valami fekete, macskaszerű lényről, ami az alsó rakpartról vagy talán egyenesen Dunából felrepülve, de mindenképpen a semmiből bukkanva elő a sínek közé taszította a Szibériait, majd elnyelte a föld.

Álmos életét kicsi gyerekkorától fogva végigkísérték a közelebbi és távolabbi ismerősök halálesetei, a hozzátartozók előtt megfontoltan komorrá változtatva arckifejezését, de legbelül soha nem tudott mit kezdeni az elmúlás visszafordíthatatlanságával. A gyász most kiváltképp a háttérbe szorult, a Szibériai tragikus balesetében inkább a saját feje fölött lebegő szörnyűségesen baljós végzetet látta. Az Armadáktól való rettegés teljesen megszállta a lelkét, nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy a Szibériainak azért kellett meghalnia, hogy rákényszerítsék a “küldetés” végrehajtására.

Elhatározta, hogy soha többet nem fog elaludni. Bírta is sokáig, habár amikor lelült tévét nézni és zenét hallgatni, nagy hajlamot érzett az elbóbiskolásra. Úgy döntött, jobb, ha talpon marad, és maratoni sétára indult másfél szobás lakásában, de harmadnapon egyszer csak előugrott a vécétartály mögül két Armada, „kis szarcsimbóknak” nevezték, s azt mondták, hogy ezerötszáz éve tanulmányozzák az emberi kultúrát, éppen ezért lehetőleg az álom és az ébrenlét közötti állapotban jelentkeztek eddig, megkímélve a sokkhatástól Álmost, meséltek neki magukról, hogy feloldják idegenkedését és szorongását, mert igyekeznek majd humánusan eljárni, de most mégis kénytelenek lesznek egyszerűen átprogramozni az agyát. A virrasztástól legyengült Álmos képtelen volt ellenállni többé, és elcsukló hangon megérdeklődte, hogy mit is várnak tőle pontosan. A humánus Armadák berakták a Szibériai cédéjét, Álmos nyomban elaludt, és miután jól kihányta magát, egymillió forintot, egy repülőjegyet, egy Hamed londoni gálájára szóló belépőt és egy szaxofont talált a vécétartályán, amelyet a megfelelő billentyűk lenyomásával egy irgalmatlan bozótvágó késnek látszó tárggyá lehetett alakítani. Ezzel kellett Álmosnak elválasztani Hamed fejét a testétől, mert egy Armadánál csak így lehet biztosra menni.

A sportkrónikákba manchesteri mészárlás néven bevonult mérkőzés után Hamed egy szó nélkül tört ki a kijáratnál sorakozó újságírók körgyűrűjéből. Dühösen vágta magát fekete sportautójába, füstölő gumikkal elindult, és kis híján a második embert is megölte azon az éjjelen, de a rövidlátó, ám annál bátrabb hírlapírót még idejében elrántották előle.

Álmosnak némi gondot okozott a baloldali közlekedés, mégis ez volt a legkisebb baja. Gondolatai annyira lefagytak, hogy meg sem kísérelte rendezni őket, transzban követte Hamedet csaknem fél órán át, amikor egy külvárosi zsákutca mélyén megbújó, feketére mázolt ajtajú lebuj előtt leparkolt. Álmos öt percet várt, aztán utánaeredt. Csöngetett, amire a fekete vasajtón kis ablakocska nyílt, egy pufók félarc tűnt fel, két dülledő szem nézett rá, a cipőjétől haladt felfelé bizalmatlanul, majd amikor meglátta Álmos vállán a szaxofontokot, némi megvilágosodás pirkadt benne.

– Are you with the band, he? – kérdezte láthatatlan szájával, mire Álmos bólintott, és beléphetett a nehézkes, halványvörös fényárnyalatban úszó helyre.

Szeme nehezen szokta meg a félhomályt, és Hamedet is csak nagy sokára találta meg. Egy eldugott boxban ült néhány üveg társaságában, csak egyetlen pontról lehetett belátni hozzá, ezért Álmos egy pohár sörrel a kezében igyekezvén a természetesség látszatát kelteni jópárszor elsétált a kis nyílás előtt, de aztán rájött, hogy a kutya sem törődik vele, legkevésbé Hamed, aki percek alatt a második üvegnek is a végére ért, miközben mintha beszélgetett volna valakivel. Álmos bármilyen szögben is próbált elhelyezkedni, nem látta a bokszoló partnerét. Nem volt más választása, egy pillanatra kénytelen volt bedugni a fejét a box nyílásán, és meggyőződött róla, hogy Hamed magában motyog:

– Miért is kell nekem ezt csinálnom, kösz anyu, jó tanács volt, vegyüljek el, keressek valami jó kis proli sportot, hát megkaptam. Mindenki szörnyülködve figyel, pont mint egy földönkívülit, mintha még nem halt volna meg bokszoló a ringben. Miért vagyunk mi ilyen kis tespedtek, hogy még a pehelysúlyúak között is törpéknek számítunk. Biztos a végén test nélkül akarnak csak lebegni, és akkor hú de szelleminek érzik majd magukat, a büdös sznob bagázs… Te meg mi a faszt akarsz? – nyúlt ki hirtelen két méterre megnyúló, és természetellenes szögben görbülő kézzel Álmosért, és a gallérjánál fogva egy gyors mozdulattal berántotta a box sötétjébe.

Olyan szélsebesen történt mindez, hogy Álmos nem értette, hogy ülhet hirtelen Hamed mellett, mégis nyomban elhadarta az előre kigondolt szöveget.

– God evening sir, I’m a great fan of you. Would you mind if I invite you to a drink?

– Fuck! – böfögte az arcába Hamed, és hasonló tempóban, mint ahogy Álmost a színe elé vonta, ki is penderítette a boxból.

Álmos a felfoghatatlan gyorsaságú taszajtástól zavartan pislogott körbe az üres tánctéren, a vendégek és kidobók mérsékelten érdeklődő tekintetének kereszttüzében, aztán egyszer csak felszakadt benne valami, felhalmozódott félelme, megalázottsága és nyomorúsága nyakig elöntötte, nem érzett mást, csak határtalan gyűlöletet, ami azelőtt soha nem tapasztalt erőt és bátorságot kölcsönzött neki. Visszasétált Hamed boxába, mellé telepedett, és közölte vele, tudja, hogy nem egy aprócska arab ember, hanem az Armada nevű bolygóról érkezett, de hogy mit várt ettől a feltárulkozástól, azt maga sem tudta.

Hamed látszólag figyelemre sem méltatta Álmost, egy slukkra megivott egy újabb üveg viszkit, és hatalmas böfögések közepette továbbra is maga elé mormolta:

– Armadám, nemrég még háromszor akkorák voltunk, mint ti, de még Ali bátyám is jól mutatott közöttetek, kis szarcsimbókok, hogy röhögtetek rajta, amikor azt mondta, ha lekapcsolja a villanyt, gyorsabban átér a másik szobába, mint ahogy kialszik a fény. Pedig egyszer tényleg megütött ilyen gyorsan egy ipsét, senki nem is látta, mi történt, csak hogy a kis szarcsimbók a padlón fekszik eszméletlenül, még a második meccsén, de ő is hamar rájött, hogy ez nem a legjobb módja az elvegyülésnek, végül jól meg is verette magát párszor a látszat kedvéért, és azóta is rázza (remegteti) a fejét, ha a nyilvánosság elé áll, imádom, ahogy csinálja. Bárcsak lehetnék én is nehézsúlyú. Nem nyafognának állandóan, ha véletlenül eljár a kezem, és egy kicsit erősebben megsimogatom a kis szarcsimbókot. De azt legalább nem nekem kell eltakarítanom – mondta és részvétlen tekintetét Álmosra emelte, aki ezalatt kezeivel az ölében heverő szaxofontokon babrált. – Ami pedig téged illet, kis szarcsimbók, csak egyszer szólok: ha bármivel megpróbálkozol, egy mozdulattal kiloccsantom az agyvelődet, mielőtt még egyet pislognál.

Álmos ekkor úgy érezte, mintha egész testében megfagyott volna a vér. Zokogva borult az asztalra:

– Én feladom, öljetek csak meg, rohadt marslakók, a Szibériait már úgyis hazavágtátok, gyerünk, irtsátok csak ki az egész Földet a kurva anyátokat.

– Csöndesebben, vagy lecsaplak.

– Mindenképpen végem van, nem érted te kis köcsög. Ha nem te, akkor haverjaid nyírnak ki, hát tessék, nem ellenkezem.

Hamed egy mozdulattal elkapta és hirtelen megnagyobbodó két ujjával megszorította az idegesen előtte ugráló ádámcsutkát, de ahogy Álmos halálra rémült arccal elhallgatott, enyhített a szorításán kissé.

– Na elég legyen, mindenkit idecsődítesz a bömböléseddel ezen a rémes nyelven. Ha azt akarod, hogy nyugtod legyen, menj szépen haza, és végezz inkább azokkal, akik ideküldtek, azok úgyis olyan töketlenek, a hülye kódex miatt nem mernek bántani senkit a kis szarcsimbókok. Nincs nekem időm veled vessződni, inkább nő után kéne nézni már – mondta, és eleresztette Álmos gigáját.

– Nem tudtam, hogy az Armadák is nőznek – mondta levegő után kapkodva Álmos…

– Energia, öcsi, az mozgat minket, és abból a legtöbb az emberi testben van a Földön. Nem is olyan nehéz hozzáférni, főleg ha híres vagy. Tulajdonképpen mi is úgy működünk, mint egy mobiltelefon. Időnként be kell dugnunk magunkat a nőbe, hogy feltöltődjünk.

Álmos a nyakát masszírozta, lassan lecsillapodott, és belátta, hogy jobban teszi, ha hazamegy. Búcsúzóul még szipogva megkérdezte Hamedet, hogy miért mondja olyan gyakran, hogy kis szarcsimbók, mire a bunyós elmesélte, hogy az Armadán háromféle sértés létezik, és ez számít a legdurvábbnak.

Álmos már a lépcsőházban kicsomagolta a szaxofonból a bozótvágó kést, belépett a lakásába, és egyenesen a fürdőszobába ment. Kacor a becsukva felejtett lichthofablak párkányán feküdt, és mivel kaját hagyott neki eleget, egy szemrehányó, unott pillantáson kívül rá se hederített gazdájára.

Álmos rettegve nézett a vécére, majd rövid tétovázás után elszánta magát, lassan felemelte a tartályt, és készenlétbe helyezte a bozótvágót. Az Armadák apróra összekuporodva dekkoltak az állóvízben, de mielőtt lesújthatott volna rájuk, kiverték a kezéből a fegyverét és kiemelkedtek tartályból. Szigorúan néztek Álmosra, és egy-egy ujjukat két orrlyukába dugták, hogy megkezdjék agyának átprogramozását. Kacor, aki eddig unottan, és némi megvetéssel figyelte az eseményeket, fenekét és karmait kinyomva ráérősen nyújtózkodni kezdett, nagyra tátotta a száját, és nyávogott egyet. Azzal hátulról ráugrott a közelebbi Armada fejére, hátsó lábának karmaival a két kocsonyás összetett szemébe csimpaszkodott, és csuklóból leharapta a hosszú kezet. Álmos, orrában még mindig az Armada ujjával elterült a padlón, eszméleténél volt, de mozdulni képtelenül nézte végig Kacor gyors lefolyású mészárlását. Miközben fogaival és szabadon maradt karmaival egy szemvillanás alatt szétforgácsolta a megcsonkított Armada torkát, s a testtől elváló fej élettelenül hullott a kagylóba, a másik menekülőre fogta, de a macska a lefejezett, véres maradványról utána vetette magát, és visszaráncigálta a vécétartály mögül a fülsüketítő frekvencián vonyító Armadát, majd szemvillanás alatt végzett vele is.

Aztán a sokkos állapotban remegő Álmos mellkasára telepedett, karmait a pulóverébe mélyesztette és vértől csöpögő bajusza alatt megfontolt hangon a következőket mondta:

– Kérem, akkor végeztünk is volna, cserébe csak annyit kérek, hogy minden reggel legyen ott a friss, langyos tej, és este, nem hajnalban, hanem este, pedig a vacsora, és leszel szíves mostantól a nyúlhúsos Kedvencet vásárolni. Az alom rendszeresebb tisztítását ugye már említenem sem kell... És mindig maradjon nyitva a lichthofablak, mert egyrészt ráfér erre a disznóólra a folyamatos szellőztetés, másrészt elég rosszul tűröm, hogy amiatt nem tudom a dolgaimat intézni, mert itt kell kuksolnom és nézni a fancsali pofádat.

Álmosnak a sokkhatástól torkára fagyott minden hang, így nem tudta megkérdezni, miféle dolga lehet Kacornak, de a macska olvasott a gondolatában, és kissé türelmetlenül így válaszolt neki:

– Szerintem igazából nem is akarod tudni, mivel foglakozom. Most pedig takarítsd el ezeknek a tócsáit innen, és engedj utamra.

Álmos feltápászkodott és engedelmeskedett. Soha többé nem hallotta beszélni Kacort, aki pontosan ugyanúgy viselkedett, mint az Aramadákkal való leszámolása előtt.

Álmos csak abban volt biztos, hogy senkihez nem fordulhat, mert ha elmesélné, hogy mi minden történt vele az utóbbi időben, egyből egy elmegyógyintézetben találná magát. A vártnál hamarabb újra képessé vált magára erőltetni a normalitás látszatát, emberek közé járt és munkára jelentkezett barátja fodrászszalonjában, de még sokáig gyakorta kiverte a víz, és csak a Szibériai varázscédéjére tudott elaludni. Többé viszont nem ébredt fel hányingerrel az éjszaka közepén. Eleinte borzongva figyelte régi lakótársát, és megkövülten tűrte, ahogy esténként továbbra is mellszőrzetének hosszas marcangolásával élvezkedett. Néhány hét múlva azonban már ő kérlelte Kacort, intézze már el valahogy, hogy Barbara visszajöjjön hozzájuk.