Lovász Vera
egyetemi hallgató
Károly Gáspár Református Egyetem
Prosper Mérimée: Az ille-i Vénusz

Prosper Mérimée Az ille-i Vénusz című novellája először a Revue des Deux- Mondes 1837. májusi számában jelent meg, majd kötetben az író egyik legfőbb művével, a Colombá- val együtt látott napvilágot.[1] Az izgalmas és igazán lebilincselő történet titka egyrészt a jól megválasztott formában[2] , másrészt a precíz kutatási eredmények és meghökkentő fantáziavilág összekapcsolásában, illetve a romantikus írói stílusban rejlik. Sohasem tudhatjuk bizonyosan, hogy valósággal, avagy fikcióval állunk-e szemben: minden “fantasztikus történésre” van racionális és irracionális magyarázat egyaránt. Ez a fajta kettősség jellemzi leginkább a művet. Az ille-i Vénuszban megjelennek a romantika meghatározó vonásai: a képzelőerő fontosságának hangsúlyozása – mint a romantikus művész legfőbb ihletője –, a klasszicizmussal szembeállított szabálytalanság, az ellentétek párhuzamos ábrázolása.

Mérimée a novella megírásakor saját tapasztalataira, kutatásaira és felfedezéseire támaszkodott. Mérimée Argout gróf titkáraként kezdte meg közéleti szereplését, majd 1830-ban irodafőnök lett a tengerészeti minisztériumban. Egy évvel később a műemlékek felügyelőjévé nevezik ki.[3] Beosztása révén részletesen tanulmányozhatta a Louvre szobrait. Így nem meglepő, hogy Peyrehorade úr bálványa kísértetiesen emlékeztet az i.e. 200-ból való Milói Vénuszra, noha az ille-i nőalak arckifejezése valami mást sejtet:

Azonos a két szoborban az antikvitásra jellemző testhez képest pici, “könnyedén előrebiccenő”[5] fej, a homlok vonalát kiemelő felfelé fésült haj, a meztelen felsőtest, a redőzött drapériával borított láb. Az elbeszélésbeli bronzalak jobb karján található lyuknak (a karkötő helye) a Louvre-ban található eredetin “nincs” nyoma: nincsenek karjai. Az ille-i régiségbúvár bálványa

Ez a mozdulat inkább a szintén a párizsi Louvre-ban található arles-i, illetve kápuai Vénusz-szobrokra jellemző. A “morrajátékosra emlékeztető” kézmozdulat pedig egyértelműen Marcellus szobrát[7] jelöli. Mérimée Vénuszának valószínűleg ezek a műalkotások adták a formai alapját, amelyet a szerző a római istennő tulajdonságaival ruházott fel. A rómaiak Vénusza, Apuleius Ámor és Psychéjének Vénusza, vagy ahogyan Vergilius Aeneisében olvasható Vulcanus–Venus-történetből ismerhetjük, olyan, mint Peyrehorade úr bálványa: gyönyörű, ám cselszövő, féltékeny és olykor gonosz is.

Mérimée előzetes vizsgálódásai nem csupán az antik szobrok tanulmányozására korlátozódtak, az író megfigyelte magát a területet is: a novella megírása előtt hosszabb időt töltött Franciaország déli részén[8] . Puygarrig kivételével a novellában szereplő helyszínek mind valósak. A szerző jegyzeteiben részletes leírásokat találhatunk a katalánok lakta környékről: a csodás panorámáról (a Canigou hegység hóval borított hegycsúcsáról, a “mágikus tájról”), a “szomorú és elhanyagolt” serrabonnai monostorról, a helyi flóráról és faunáról, a kuriózumokról, sőt, még a területre jellemző énekekről is. Az utazás élményei mind-mind szerepelnek a majdani novellában[9] , amellyel a szerző a mű, a történések hitelességét támasztja alá, illetve a kor olvasási hagyományainak megfelelően irányít minket: bemutat egy teljesen valóságos világot, a maga bájos egyszerűségével és természetességével, hogy annál nagyobb legyen zavarunk a fantasztikus elemek megjelenésekor.

Mérimée elbeszélője egy párizsi tudós, aki előadja és egyben minősíti is az eseményeket. Fontos a foglalkozása – műemléki felügyelő –, mert ezzel erősödik bennünk a “tudományos fikció” érzete. Alakját Mérimée valószínűleg saját magáról mintázta. Mérimée 1835-ben franciaországi hivatalos körúton járt, a műemlékek jegyzékének kiegészítése volt a feladata; szeretett rajzolni (mint az elbeszélő is), és sokszor dolgozott festő apjával; az antik nyelvek iránti érdeklődése, és az ezekben való jártassága; ő is, és az elbeszélő is írnak regényeket; mindketten egy kicsit házasságellenesek[10] és párizsiak.

A források között Mérimée olvasmányait is érdemes megemlíteni. Maga a szerző említi a plagizálás tényét egy levelében[11] , forrásul megjelölve egy középkori legendát – Fréhér közvetítésével –, illetve, hogy számos motívumot vett át Lukiánosztól. Lukiánosz Philopszeudész című művében szintén szerepel egy életre kelt szobor, ám az inkább “jóságos” (meggyógyítja a betegeket, nem haragszik meg, amikor valaki ellopja a neki szánt adományt…), megelevenedéséről különbözőképpen vélekednek a szereplők: van, aki azt állítja, hogy nem mozdulhatott meg, más pedig épp az ellenkezőjét tanúsítja. Egy biztos, Mérimée ebből a műből veszi a novella mottóját.[12] Két további, középkori szövegben is rálelhetünk Az ille-i Vénusz főbb motívumaira: leginkább egyező tartalmú írások Guillame de Malmesbury-től, a Gesta regum Angliae szerzőjétől származnak. Szövegében még a házasságot megelőző labdajáték is szerepel, illetve a bronz Vénusz-szobor, amely összecsukja ujjait, majd besurran a hitvesi ágyba. A másik történet főszereplője egy Szűz Mária-szobor, ám itt a szerző – Vincent de Beauvais – már a keresztény vallásra, a vallásosság fontosságára helyezi a hangsúlyt: szembeállítja a férfihős arája iránt érzett szerelmét és Mária irányába táplált szeretetét. Végül a férfi – a szobor iránt érzett vallásos elragadtatása miatt – szerzetesnek áll.

Az ille- i Vénusz egészén végigvonul egyfajta kettősség. Mind a szobron, mind a szövegen. Peyrehorade úr bálványa gonosz, sötét[13] , rideg, ugyanakkor gyönyörű. A szobor magában hordoz valamiféle baljósságot; már megtalálásakor titokzatos erő sugárzik belőle:

Az elbeszélés a fekete szín és a halott említésével feltétlenül valami rosszat, “alvilágit” jelez, majd később szintén ezt az érzetet erősíti meg:

És miután Vénusz tönkretette Jean Coll lábát, ez örökké a szerencsétlenül járt attribútuma marad. Ugyanakkor érdekes, hogy éppen egy olyan szobor “nem tud talpraállni”, amelynek elég vaskos talapzata van – cserépdarabbal kell alátámasztani –: ez utalhat arra is, hogy a vallásos Peyrehorade család földjén nem képes megállni egy az alvilágból felszínre kerülő lény. Pontosabban csak a családfő megbabonázásával, “rosszra” csábításával éri el, hogy különleges tisztelet övezze: Peyrehorade úr még azt se bánná, ha az ő lábára esett volna a szobor.

A szerencsétlen véletlen(?) után Vénusz büntet: a Jean Coll lábát megbosszulni akaró suhancokat a testéről visszapattanó, ráhajított kő sebesíti meg[17] . Végül, miután Alphonse a jegygyűrűvel a Vénusz-szobrot jegyezte el, jogosan bünteti meg a mitológiából közismerten féltékeny istennő a – hozzá hűtlen – férfit.

A mű kettőssége a hétköznapitól eltérő történésekben nyilvánul meg. Voltaképpen éppen az az érdekes, hogy ha nem is mindennap előforduló eseményekről van szó, de létezik racionális válasz (is) a történtekre. Mérimée minden apróbb részletre kiterjedő leírásaival, előzetes kutatómunkájával egy minden elmében reális világot vázol fel, és ebben a környezetben helyezi el a legendák alapján kreált fantasztikus történetet. Arra alapoz, hogy minden emberben él a hiszékenység: nincs olyan kultúra, olyan olvasó, aki tökéletesen elhatárolódik a mágikus gondolatoktól, cselekvésektől. Így, noha abszolút hihető például, hogy egy közel két méteres rézszobrot nem tud megtartani három férfi, vagy, hogy egy lakodalma után sokat ivott ifjú férj azt képzeli, hogy egy szobor behajlítja az ujját, mégis sokkal rejtélyesebb, ha azt képzeljük, hogy Vénusz gonoszságából – vagy a hiúsága miatt, hiszen az első pillanatban feketének és halottnak mondják a szépséges istennőt – szándékosan töri el Jean Coll lábát; vagy, hogy a jegygyűrű jogos tulajdonosa nem hajlandó megválni a kapott ajándéktól.

Mérimée meg is teremti annak lehetőségét, hogy ezt képzelhessük, sőt, hogy feltétlenül el is fogadjuk mindezt. A Vénusz-szobor tulajdonképpen Peyrehorade úr közvetítésével “elevenedik meg”. Ez a vendégszerető, bőbeszédű[18] , nagytudású régiségbúvár[19] szinte a szobor megszállottjává válik a mű folyamán. A tehetős földbirtokos a vidéken élő nemes enyhe kifigurázása: selyemharisnyát hord, rízsporozza magát, az antik művészetekben jártas, ám valójában csupán egy öreg amatőr “hobbista”, aki hihetetlenül büszke mókás teóriáira. Célja, hogy ezt az isten háta mögötti helyet felvirágoztassa, nevet szerezzen neki és nem utolsósorban magának. A párizsi tudóshoz – a történet elbeszélőjéhez – igazán kedves, de hangjából nemcsak a familiaritás érződik, hanem az irónia, sőt a gúny is:

Hangvételéből nyilvánvaló, hogy magát ugyanolyan tudósnak tartja, mint az elbeszélőt, azzal a különbséggel, hogy ő nem szerezhetett magának nevet földrajzi megkötöttségéből adódóan. Vénusz- szeretete is erre vezethető vissza, hiszen a szoborban egyértelműen az érvényesülés, az elismertség lehetőségét látja. Ez az, ami a bálvány varázsa mellett megbabonázza őt. Peyrehorade úr feliratelemzései igazán meghökkentőek: nagy tudását, az antik nyelvekben, irodalomban és művészetekben való jártasságát kívánja ezekkel reprezentálni, ám éppen ellenkezőleg, provinciális gondolkodását mutatja meg vele. Nem hajlandó elismerni Vénusz “turbulens és duhaj” mivoltát –

– s inkább egy “hajánál fogva előráncigált” etimológiára támaszkodik.[22] Mérimée kutatómunkája alapján nyilván tisztában volt a szó eredetével, ám fontos, hogy Peyrehorade szófejtésében előhozza “Baal”-t, azaz a Sátánt, ezzel ismét megerősítve a szobor démoniságát. A feliratokkal kapcsolatban fontos megemlíteni azt is, hogy mivel minimum háromféle értelmezést említ maga a mű is, semmiképp sem katalogizálhatóak. Peyrehorade úr szavai, tettei fokozatosan előrevetítik fia majdani erőszakos halálát. Megmutatkozik ez az általa idézett latin művek kiválasztásában (az Aeneas–Dido-, Hyppolitos–Phaedra, Minotaurus–Ariadne-történet mindegyike tragikus, bár nem kifejezetten a főhősre nézve), ő az, aki mindenképpen fel akarja támasztani a régi, bálványimádó kultuszt. Peyrehorade kifejezetten Vénusz napjára szervezi az esküvőt, ami a keresztények megdöbbenését váltja ki, hiszen a péntek[23] Jézus halálának napja. A férfi mégis erőlteti, sőt, még áldozni is akar az istennőnek az antik hagyományokhoz híven:

A két galamb utalás a jegyespárra[25] ; az apa nyilván a házasságra kért volna áldást, ezért kívánt Vénusznak galambot áldozni.

Nem utolsósorban azt is érdemes megemlíteni, hogy a házigazda számtalanszor utal a “két Vénusz” közti hasonlóságra, és többször is erőlteti a menyasszony és a szobor összehasonlítását:

A tizennyolc éves gazdag puygarrigi lány érdekházasság áldozata. Az elbeszélő többször jelzi ellenszenvét ezzel kapcsolatban, sőt rokonszenvezik a lánnyal:

Ezek az összehasonlítások és megjegyzések még inkább erősítik az olvasóban azt az érzést, hogy a bálvány valami sötét hatalmat képvisel.

A fiatal Alphonse a vidéki dandy megtestesítője, kalandvágyó, érdekből nősül, nem különösebben tájékozott, művelt, semmi sem érdekli, az egyetlen dolog, amiért teljes hévvel kiáll: a labdajáték az aragóniai ellen. Végzetessé váló hibája – amiért súlyosan kell lakolnia – ebből a “nemtörődöm” természetéből fakad: házassága sem jelent számára semmit, a házasság jelképét, a gyűrűt – az “örökké a tied” felirattal! – minden gondolkodás nélkül a Vénusz-szobor gyűrűsujjára húzza, mikor az hátráltatja a játékban. A mitológia szépséges istennője számára ez “felhívás a táncra”, amit a fiú persze nem gondol komolyan. Ha azonban Psyché szépsége (Apuleiusnál), és az, hogy az emberek őmiatta nem áldoztak többé Vénusznak, elég volt az istennő haragjának kivívására, még érthetőbb, kegyetlenebb a büntetés Alphonse “csalfasága” esetében. Halála pillanata Vénusz ölelése, a romantikus toposznak megfelelően ez “szerelmük beteljesülése”.

Felhasznált irodalom
A romantika, bev. Horváth Károly, Gondolat Kiadó, Bp., 1965.
Dictionnaire de la langue francaise (Etymologie- Grammaire ), Hachette, 1989.
Eckhardt Sándor, Francia- magyar nagyszótár, Akadémiai Kiadó, Bp., 1992.
Estin, Colette – Laporte, Hélene, A mitológia könyve, (ord. V. Pánczél Éva, Elektra Kiadóház, 1999.
http: //www.ac-orleans-tours.fr/lettres/coin_eleve/venus
Kurt Seligmann, Mágia és okkultizmus az európai gondolkodásban, Gondolat Kiadó, Bp., 1987.
Laczkó Géza, Öröklés és hódítás, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1981.
Mérimée, Prosper, Regények és elbeszélések, Európa Könyvkiadó, 1989.