23. szám --[ címlap | keresés | mutató | tartalom ]
Gergely Ágnes Shipley osztályozását követve két fajta nonszenszt különböztet meg.[2] Az egyik az, melynek mondandója, üzenete van, ez komoly mű, és ilyen Carroll regénye is. A másik csoportba az értelem nélküli játékok tartoznak, ezek nem komoly, hanem játékos, humoros művek.
Kétségtelen, hogy az Alice–regényeknek van mondanivalójuk, nem teljesen értelmetlenek, mint a második csoportba sorolt tipográfiai, nyelvi játékok. Valóban inkább komoly a hangvétele, de ezzel együtt sem hiányzik belőle a humor, a játékosság, a lelemény. A második csoport jellemzése a következőkkel folytatódik: az ide tartozó művek logikája követhetetlen, karakterüket nem a ráció, hanem a meglepetés adja. A feszültség az előadás komolysága és a mondandó képtelensége között feszülő hatalmas távolságból ered. Dolgozatomban azt próbálom megmutatni, hogy mindezek a jellemzők ebben a regényben is föllelhetők.
A Gergely Ágnes által a lírának tulajdonított jegyek, mint a sűrítés, a torzkép ábrázolása vagy a sziget–mentalitás, véleményem szerint a regényben is jelen vannak, méghozzá több szinten is. A legkönnyebben a tartalom szintjén fogható meg. A sűrítés a regény és az egyes fejezetek rövidségéhez képest nagyon összetett és pergő cselekményben érzékelhető. Minden fejezetben valami újdonság várja az olvasót: minden esetben új szereplők, új helyszínek, új események következnek. A cselekmény tempója így nagyon gyorssá válik, az olvasónak nincs ideje megpihenni egy-egy váratlan fordulat után, mert mindjárt következik az újabb meglepetés. Az olvasó úgy éli át az eseményeket, mint a regény hőse, Alice, hiszen az ő számára épp annyira szokatlanok és váratlanok ezek a fordulatok, mint az olvasó számára.
A sűrítés másjellegű eszközei a betétversek, melyek szintén nonszenszek, azaz (látszólag?) értelem nélküliek. Maga az író nyilatkozta egyik verséről egy levelében: „attól félek, hogy csak holmi sületlenséget akartam mondani.”[3] Ám ezek a versek, ha tartalmilag nem is tudjuk értelmezni őket, mégis segíthetnek a regény egészének interpretálásakor. A versek hangulata ugyanis, tartalmuknál, szóhasználatuknál fogva, tükrözik az egész műre jellemző hangulatot. A regény komolysága nem utolsó sorban, a versekben és a regény cselekményében kifejeződő brutalitásból fakad. A versek állatszereplői egymásra vadásznak, vagy az emberek vadásznak rájuk. Nemegyszer melankolikus a hangvételük vagy az előadásmódjuk. Érdekes módon ez mégis humorforrás lehet. Az Álteknőc és a Griff dala például az előadás módjával ellentétben tartalmilag nem szomorú, bár a Teknőc sírva és sóhajtozva énekli, illetve meséli el a történetét. A jelenet humora éppen ebből, a forma és a tartalom ellentétéből származik.
A cselekményben megnyilvánuló brutalitás legjellegzetesebb képviselője a Szívkirálynő, aki kegyetlen és gonosz, minden második mondatával kivégeztet valakit, minden indok nélkül. Az alattvalói rettegnek tőle, mint ahogy Alice is fél és retteg valamitől a regény legnagyobb részében. A különös teremtményektől, akiket nem ismer, a váratlan és szokatlan helyzetektől, és a folyamatos átváltozásoktól, amiket nem képes kontrollálni. A versekben tehát a regény hangulati – érzelmi síkja sűrűsödik össze Alice félelmeit is kifejezve.
Az egész regény lényegében egyetlen, a való világról alkotott torzképnek is felfogható. A realitás eltorzítása a fordított, vagy inkább egy új, furcsa logikában, matematikában, nyelvben, időfelfogásban nyilvánul meg. Ehhez járulnak még maguk a torz teremtmények, és a metamorfózisok. Mintha a világ elé egy torzító tükröt tartana a szerző, amely hol nagynak, hol kicsinek mutat, hol megnevettet, hol pedig félelmet ébreszt. A torzítás itt nem megfordítást jelent, hanem elferdítést, mint ahogyan a nonszensz sem „értelem nélküliséget”, hanem torz, elferdített értelmet takar. Ebben a világban is mindennek megvan a maga helye és rendje, csak másképpen, mint ahogyan azt megszoktuk. Itt is van óra, csak éppen nem az időt mutatja, hanem a napot és a hónapot. Itt is van király és királynő, csak éppen zsarnokian viselkednek, és nem az angol közéletben megszokott módon. Itt is vannak tárgyalások bíróval, tanukkal és esküdtekkel, csak a bíró és az esküdtek nem tudják, mit kell tenniük, a tanuk pedig semmit sem tudnak az adott ügyről.
A Szívkirálynő országában minden felfokozottan jelenik meg. A teadélután örökké tart, hiszen mindig hat óra van, a rejtvényeket sohasem fejtik meg, hiszen az sem tudja a választ, aki föladta a rejtvényt. A létbizonytalanság mindenkire kiterjed, még a hercegnőre is, soha senki sem tudhatja, hogy nem ő lesz –e a királynő következő áldozata. A játékok valami abszurd logika szerint folynak: mindenkinek mindent szabad, az a szabály, hogy nincs szabály. Jellemző a „caucus-race”-nek nevezett verseny szabályainak leírása, amit az író azért közöl, hátha a kedves olvasónak kedve támad kipróbálni ezt a játékot: a Dodó először is kijelölt egy versenypályát, ami majdnem kör alakú (a pontos forma nem számít), majd mindenki elkezdett futni, amikor és amerre akart, akkor hagyta abba, amikor akarta.
A meglepő logika Alice és a csodaországbeli teremtmények következtetéseiben is megnyilvánul. A Könnyek tengerében Alice azon gondolkodik, hogy ha ő a tengerben van, akkor haza tud utazni vonattal. Itt az író még ad magyarázatot erre a következtetésre, de később már nem, és Alice ugyanúgy meglepődik az ottani lények némelyikének kijelentésein, mint az olvasó. Ezekben a kijelentésekben általában a nyelv logikáját torzítja el az író, szólások jelentését szó szerint véve, homonímiákat felhasználva. A szólások torzításának legérdekesebb módja a Hatter és a March Hare megjelenése, hiszen bennük egy-egy angol szólás testesül meg[4] . Ezt Alice is tudja, ezért is gondolkodik el azon, hogy mivel most május van, a nyúl már nem viselkedik dühöngő őrültként – legalábbis nem annyira, mint márciusban.
Ugyanebben a részben, a bolond teadélutánon van szó az időről, „aki” szintén megszemélyesítve jelenik meg, mégpedig hímnemben. Így a „beat time” (kb. elüti az időt), a „murdering the time” (kb. agyonüti az időt) kifejezések egészen új, konkrét értelmet kapnak, és teljesen más hangulatúvá válnak, mint a megszokott átvitt jelentésükben: a regény szorongásos alaphangulatához igazodva változtatják meg jelentésüket.
Az idő más szempontból is különleges szerepet kap a regényben: másképp telik, mint Alice saját világában. Már a regény kezdetekor feltűnik, hogy sokkal lassabban esik lefelé a lyukban, mint ahogyan „normális” esetben történne. Még arra is van ideje, hogy nézelődjön, és levegyen dolgokat a polcokról, melyek valószínűleg éppen azért vannak a kút falára erősítve, hogy a lefelé eső ne unatkozzon esés közben. Itt tehát lassabban telik az idő a megszokottnál. A teadélutánról már volt szó, ott egyáltalán nem telik az idő: folyamatosan hat óra van. (Vagy talán az a helyzet, mint Mici Mackó esetében, akinek hetek óta az uzsonnaidőt mutatja az órája?) Egyes fejezetekben, a sűrítés miatt, gyorsabban telik az idő, mint másokban. A realitáshoz képest a regény cselekménye nagyon gyorsan játszódik le, hiszen az egész történet, Alice összes itt leírt kalandja mindössze néhány órahosszáig tart a való világban. Ennyi kaland semmiképpen sem fér bele három - négyórányi időbe, csak Csodaországban, ahol az idő sem úgy telik, ahogyan azt megszoktuk.
A nyelv torzításában Carroll játékszenvedélye fejeződik ki. Maga is talált ki új játékokat, mint ahogyan a regényben is leír néhányat. Ilyen a már említett verseny, melyet a száradás érdekében folytatnak. Ilyen a krokett játszma, ami tulajdonképpen csak a nevében hasonlít az Alice által ismert játékra, és abban, hogy van itt is egy labda, ami sündisznó, és egy ütő, ami flamingó. A játékosok nem tudják, hogy ki mikor következik, nem tudják, hogy merre kell ütni, mert a játéktér folyamatosan változik. A lényeg az, hogy a királynő nyerjen, és hogy mindig játszani kell, különben leütteti a játékosok fejét mérgében. A játék máshogyan is megjelenik: a Szívkirálynő és egész udvartartása egy kártyapakli részei, ahol minden lapnak saját személyisége van.
A nyelvvel való játék a regény fontos rétegét képezi. Ez a humor egyik legfőbb forrása, a meghökkentés eszköze, a kicsavart logika mutatója. Alice mindenkivel udvarias beszélgetést kezdeményez, angol módra, ahogy tanulta. Mindegy, hogy miről folyik a társalgás, csak az udvariassági formulákat betartsák. Ezek a legtöbbször értelmetlen párbeszédek (nonsense talking), a szalontársalgás paródiáinak is fölfoghatók. Alice igyekszik mindenkit udvariasan megszólítani, azon tűnődik, hogy vajon mi lehet egy egér megszólításának a leginkább udvarias formája, majd az „Ó egér” mellett dönt. Mivel az egér nem reagál, úgy véli, talán francia egérrel találkozott, aki nem ért angolul. A hercegnővel a vigyorgó macskáról folytatott beszélgetés közben is igyekszik Alice hangsúlyozottan udvarias lenni (mint ahogyan először a királynővel szemben is igyekszik betartani az etikettet), és igen jól érzi magát, hogy sikerült beszélgetést kezdeményeznie, bármiről is van szó. A hercegnő udvariatlan válasza után úgy gondolja, jó lenne egy új témát bevezetni a társalgásba.
A csodaországi lények általában sem adnak sokat az udvariasságra, legalábbis arra, amit Alice ezen a néven ismer. A bolond teadélután résztvevői udvariatlannak tartják azért, mert meghívás nélkül leült hozzájuk teázni, és ezt úgy adják tudtára, hogy borral kínálják, miközben nincsen bor az asztalon, amit Alice érez udvariatlannak, vagyis udvariatlanságot udvariatlansággal viszonoznak. A vigyorgó macska és a gombán ülő hernyó azzal sérti meg a társalgási normákat, hogy szándékoltan rövid válaszokat ad.
A beszéd és a nyelv helyessége a regény egyik központi problémája. Nem csupán a társalgási formulák betartása okoz gondot, de Alice azt veszi észre, hogy a versek szavalásakor nem úgy jönnek a szavak, ahogyan jönniük kellene, vagyis mást mond, mint amit mondani akar. Maga is azt veszi észre, hogy értelmetlen dolgokat beszél, és ezzel hasonul a körülötte lévő lényekhez. Az első metamorfózis után annyira meglepődött, hogy elfelejtette, hogyan kell helyesen angolul beszélni. Mikor a lábának címzett ajándékokról gondolkodik, megdöbben saját magán: „Oh dear, what nonsense I’m talking!”[5] A teadélutánon folytatott beszélgetés közben is úgy érzi Alice, hogy a Kalapos beszédének nincs semmi értelme, bár minden kétséget kizáróan angolul beszél. Mikor a regény harmadik fejezetében a Dodó idegen szavakkal tűzdeli tele a mondandóját, a többiek rászólnak, hogy beszéljen angolul:
Itt a szerző a hivatalos nyelvet, a politika nyelvét parodizálja, illetve a politikusokat azzal, hogy ők maguk sem értik azt, amit mondanak.
Egy másik szójáték a hercegnővel folytatott párbeszédben:
A homonímia kihasználására is több példa van: not – knot (64.o.); well (kút) – well (jól): in the well – well in (115.o.); tea – T: „It began with the tea” (…) – „Of course twinkling begins with a T!”(161.o.)
Az ilyen szójátékok mellett Carroll szavakat is alkot, illetve deconstrukciós módszerekhez hasonló módon szedi szét őket, hogy valamilyen abszurd magyarázattal szolgálhasson a jelentés megváltozására. Ilyen a Griff és az Álteknőc egyik iskolai tantárgya, az „Uglification”, és az ebből elvont ige: „uglify”, amit a „beautify” mintájára alkotott meg, vagy a „porpoise” a tortoise (teknős) mintájára, a „purpose” helyett. A szóalkotás jellemző módja Carrollnál a szavak összevonásából keletkező új szó, amelyben az őt alkotó (általában) kifejezések jelentése benne foglaltatik. Ezeket a szavakat nevezi Balotă csomagszavaknak vagy portmanteau-szavaknak.[9] Ilyen „nyelvi szörny”[10] például a „porpoise” (purpose + tortoise), vagy a whiting (tőkehal), mely az Álteknőc szerint fehéríti a cipőket (whitening). Egyes szavaknak egy másikkal való hasonlóságát használja ki az egymástól távol eső (ellentétes) jelentések közelítésének érdekében. Így születtek meg a tenger alatti iskola tantárgyainak nevei: pl. Mystery (History), Drawling (Drawing), Fainting (Painting), Reeling and Writhing (Reading and Writing). A szavak szegmentálására talán a legérdekesebb példa a lesson (tanítási óra) szó jelentésének magyarázata. Az Álteknőc szerint azért hívták így náluk az órákat, mert minden nap egyel kevesebb számú órájuk volt, tehát csökkent a számuk (less – lessen).
A mondatok szerkesztése is alátámaszthatja a logikai torzítást. Már az első oldalak egyikén, mikor Alice esik lefelé a kútban, ezt mondogatja magában: „Do cats eat bats? Do bats eat cats?” mintha egyáltalán nem számítana a szavak sorrendje, hogy a mondatban mi az alany és mi a tárgy. Az értelem nélküliség a szavak szintjén túl a mondatok szintjén is megjelenik, nem csupán a versekben, de a prózában is. Ilyenek általában az Alice kérdéseire adott magyarázatok, a bölcsességek és szofizmák. Ezeknek vagy nincs értelmük, vagy egyáltalán semmire sem használhatók. Arra a kérdésre például, hogy mi az az álteknőc, a királynő azt válaszolja, hogy az a valami, amiből az álteknőcleves készül. A macskával folytatott párbeszéd is ilyennek tűnik: Alice kérdésére, hogy merre menjen, az a válasz, hogy az nagyban függ attól, hogy hová akar eljutni. Alice erre azt mondja, az mindegy. Akkor, válaszolja a macska, mindegy, merre indulsz. Alice szerint az a fontos, hogy valahova eljusson. A macska erre azt mondja ebben biztos lehet, feltéve, hogy elég sokáig megy. A teadélutánon tulajdonképpen az egész társalgás ehhez hasonló:
A hercegnő mindenhez hozzáfűzött moráljaiban sincs több értelem, mint az eddigi példákban. Az egyik például így hangzik:
Ez a morál kimondottan Alice-nak szól, és ha hozzátesszük azt, amit a hercegnő az értelemről (jelentésről) mond, akkor az egész regényre kivetíthetővé válik: „Take care of sense, and the sounds will take care of themselves.” Az értelem (jelentés) számít, a hangok majd ahhoz igazodnak. Vagyis a jelentés megváltozásával szükségszerűen megváltoznak a hangokból felépülő szavak, és az azokból álló mondatok is. Ezért érzi úgy Alice, hogy amióta Csodaországba került, a szavak nem a szokott módon jönnek, a szavak megváltoztak, hiszen ebben a világban a jelentések is mások, mint a realitásban. Alice verseit a többiek is furcsának találják. Alice és Csodaország lényei kölcsönösen titulálják egymást idiótának, bolondnak vagy őrültnek, egyedül a macska vesz egy kalap alá mindenkit, aki Csodaországban van: mindenki őrült, önmagát is beleértve. Itt a logikai bukfenc: ez a kijelentés nem értelmezhető az intencionális logika szabályai szerint. Az pedig, amit mondanak, őrültség, értelmetlen, abszurd, nonszensz. A szöveg ezzel önmagára is utal: amit olvasunk az nonszensz, tehát nincs értelme, vagy legalábbis nem a hagyományos értelemben vett logikára épül. Már-már feltűnően sokszor hangzik el a szereplők szájából az abszurd vagy a nonszensz kifejezés, illetve az őrültségre való utalás, ami a logika és a jelentés torzításának tekintetében az előzőek szinonimájának tekinthető. Alice abszurdnak érzi például azt a helyzetet, mikor a saját gyűszűjével ajándékozzák meg az állatok abból az alkalomból, hogy mindenki megnyerte a versenyt. Az egér megsértődik azon, hogy Alice nonszensz dolgokat mond, mikor összekever egy homonimapárt (not – knot)[13] . A Békainas (Frog-Footman) úgy gondolja, semmi értelme nincs annak, hogy Alice kopogjon az ajtón, mivel mindketten kívül vannak. „There might be some sense in your knocking if we had the door between us.”[14] - mondja.
Nemcsak Alice beszél a többiek szerint furcsa dolgokat, hanem az ottani lények is, sőt Csodaország lakói néha még egymást sem értik meg. Erre a tárgyalás a legjobb példa, ahol a király, mint bíró, nem érti, vagy félreérti a kihallgatott tanukat. A bizonyítékként bemutatott vers értelmezésének kérdése is a másként értés, illetve a meg nem értés témájához tartozik. A király szerint ez a leglényegesebb bizonyíték, de Alice szerint nem az, hiszen egyáltalán nincs jelentése: „I don’t believe there’s an atom of meaning in it.” A király szerint, ha nincs jelentése, annál jobb: „that saves the world a lot of trouble, you know, as we needn’t try to find any.” Úgy tűnik, a király megfogalmazta a nonszensz költészet filozófiáját, ami érdekes módon lehetne akár a zen költészet filozófiája is.
A regényt sokféleképpen értelmezték már. A pszichoanalitikus olvasatnak azért lehet talán a többinél nagyobb legitimitása ebben az esetben, mert az egész regény egy álmot ír le, mindazok az események, melyeket Alice átél, egy álomban történnek. Az abszurd metamorfózisok, a mesebeli lények és beszélő állatok, a való világ mozzanataira emlékeztető részletek mind az álom tartozékai. Az álom is, mint maga az abszurd, tematizálódik a szövegben. Alice elalszik a padon a nővére ölében, de álmában újra elalszik, miközben az esést álmodja. Ezen kívül a mormota is folyamatosan alszik, és álmában beszél, így kapcsolódva be az éppen folytatott beszélgetés fonalába.
Ha a szöveget, mint egy álom leírását olvassuk, már nem is tűnik annyira abszurdnak, érthetetlennek, követhetetlennek a logikája, hiszen azt mindenki elfogadja, hogy az álmok a saját külön logikájuk szerint épülnek föl. Mivel ezt az álmot egy kislány látja és éli meg, így az ő általa tapasztalt dolgok jelennek meg benne. Az iskolai és az otthoni élmények mind torzítottan ugyan, de jelen vannak. A felborított esküdtszék például arra az aranyhalas akváriumra emlékezteti, amit ő borított fel az előző héten. Így kerülnek bele az élményei az álomba.
A metamorfózisok és a hirtelen változások is az álmok sajátjai. Az álom másfajta, lazább logikai kapcsolatokat enged meg az egymást követő események, képek között, és ez szürreális képeket, képsorokat eredményez. Az álom ebben az esetben gyakran válik rémálommá, Alice mindig fél vagy retteg valamitől. A brutalitás a XX. századi szürrealista festészetnek fontos témája lesz, például Max Ernst, Chirico vagy Dalí képein. Dalínál ehhez még az álom-tematika is hozzájárul. Az álommal foglalkozó képein a rémálmot ábrázolja, az Alice-regényben leírtakhoz hasonló módon: megdöbbentő, az abszurd logika szerint egymást követő képekkel.[15]
A regény alaphangulata ez a szorongásos légkör, ami nem utolsó sorban a szürreális képsorokból adódik. Amikor a hercegnő átadja a csecsemőt Alice-nak, a baba fokozatosan malaccá változik. Mintha Hieronymus Bosch egyik figuráját látnánk a halfejű vagy a békafejű lakájokban. Az állatok sokszor félelmetesek, legalábbis Alice számára:
A másik ami megrémíti, az az a mód, ahogyan az események követik egymást. Sohasem tudhatja, hogy mi fog történni a következő percben, hogy mivel találkozik, vagy ő hogyan és mivé változik át. Ez a bizonytalanság is félelemmel tölti el. Azon tanakodik, megváltozott-e az éjszaka folyamán. Egy idő után kezd hozzászokni az átváltozásokhoz, valamennyire elsajátítja a torz logikát: miután megette a süteményt, várja, hogy történjen valami, és azon lepődik meg, hogy semmi sem történt. Ez a logikai inverzió is a nonszensz irodalom jellemző eszköze. Mielőtt a hernyóval találkozna, épp azon gondolkodik, hogy ennie vagy innia kellene valamit, hogy megint nagyobb legyen.
A folytonos változásokkal párhuzamosan felmerül az identitás kérdése is. Ha külsőleg megváltozott, és a szavak sem úgy jönnek, ahogy szoktak, vajon ő ugyanaz maradt-e? A személyiség elvesztésétől való félelem végig ott kísért a szövegben. Arra a kérdésre, hogy kicsoda, nem tud felelni, mert ő maga sem biztos benne, hogy ki is valójában, illetve, hogy ugyanaz maradt –e, aki reggel volt. „But if I’m not the same, the next question is, who in the world am I?”[17] Abban biztos, hogy kivé nem változott, de azt nem tudja, hogy most kicsoda. A Fehér Nyúl ideiglenesen ad neki nevet, és ezzel identitást is: Mary Ann, a szolgáló lesz Alice-ből egy rövid időre, amíg ki nem növi ezt a szerepet. A hernyó kérdésére, hogy kicsoda, már nem tud válaszolni.
Újabb identitást kap a galambtól, aki váltig állítja, hogy Alice egy kígyó, aki a tojásait akarja megenni. Mikor Alice azzal érvel, hogy ő egy kislány, bár ő is szokott tojást enni, a galamb azt mondja teljes meggyőződéssel, hogy ezek szerint a kislányok is kígyók, és ezzel megint teljesen összezavarja Alice-t. Az abszurd világában a szereplők önmagukkal való azonossága kétséges, viszont másokkal való azonossága lehetségessé válik.[19] Az álom világában létezhet a nem létező, de az is előfordulhat, hogy a létező nem létezővé válik, ahogyan Alice elveszíti identitását, önazonosságát, vagy ahogyan a vigyorgó macska eltűnik. Ő a lét és a nemlét közötti állapotban van: képes hirtelen vagy fokozatosan eltűnni, vagy egyszerűen csak félig jelenik meg. Ami csak félig van jelen, az csak félig létezik az „itt és most”-ban, tehát félig nem létezik.
A nonszensz a világot képezi le, de nem mint egy tükör, ami fordítva mutatja a valóságot. Ez nem egy rend nélküli világ, hanem negatív renddel bír, torz renddel, mely torz logikára épül. Ezt is, mint minden rendszert előbb-utóbb ki lehet ismerni, ahogy az Alice-nek sikerül is, és így tud kijutni belőle: ráébred, hogy ez a világ nem reális, hiszen a tárgyaláson csak egy pakli kártya lapjai intézkednek. Ez mind csak játék, amit ehhez képest kell kezelni. Alice ráérez erre, és abban a pillanatban, hogy megfejti az abszurd logikát, ami alapján az álomvilág működik, mikor szembeszáll annak abszurditásával, felébred. Azzal, hogy megfejtette Csodaország működési elvét, meg is szüntette azt. Nem jelentést keresett, hanem működési elvet, és ez bizonyult a helyes útnak.
A regény éppen nonszensz voltánál fogva sokféle eltérő interpretációra ad lehetőséget, melyek közül én csupán egyet emeltem ki. Lewis Carroll szavait idézve: „a szavak, látja, nemcsak azt jelentik, amit mondani akarunk, amikor használjuk őket, így hát egy könyv jelentésének – egész biztos – túl kell lépnie a szerző szándékain.”[20]