PALIMPSZESZT
23. szám --[ címlap | keresés | mutató | tartalom ]

Görög Veronika
néprajzkutató

A válogatós leány

A szövegkorpusz bemutatása

Nyugat-Afrika – vagy talán egész Afrika – egyik legelterjedtebb meséjének a hősnője egy akaratos fiatal leány, aki csak olyasvalakihez hajlandó férjhez menni, aki mindenben megfelel az általa támasztott követelményeknek. A vőlegényjelöltnek az esetek többségében vagy valamilyen különleges fizikai sajátossággal kell bírnia, vagy szépnek kell lennie. A leány végül arra kényszerül, hogy vagy egy állat, vagy egy szörnyeteg asszonya legyen.[1] Hogy ez a sajátosan afrikai megformálású, s figyelemre méltóan stabil magvú történet ekkora – mind matrilineáris, mind patrilineáris közösségekben kimutatható – elterjedtségnek örvend, az népszerűségét és jelentőségét is tanúsítja. A kutatás mai állása szerint a történet ebben a formájában kizárólag Afrikából ismert. Mindazonáltal számos epizódja, illetve motívuma előfordul a kontinensen ismert más mesékben, amelyek nemzetközileg is nagy elterjedtségnek örvendenek (AaTh 300, 327, 480.).

A Válogatós leány meséjének jómagam jelenleg tíz (ebből négy saját gyűjtésű) bambara, valamint négy malinké változatát ismerem, s igen tanulságosnak vélem a közöttük fellelhető hasonlóságokat, illetve különbségeket. Megfigyelhető ugyanis, hogy a cselekmény mindig azonos séma szerint alakul, annak ellenére, hogy az egyes változatok különbözőképpen bontakoznak ki, és számos lényeges ponton eltérnek egymástól. A megfelelő helyeken rámutatok majd ezekre az eltérésekre.

Szövegkorpuszunk tizennégy meséjét egyszerű séma szervezi: mindössze valamely vétség elkövetéséből és annak (mindig egy segítőtárs által végrehajtott) helyrehozatalából áll; utóbbit – éppen ellenkező értelemben – a vétség megbüntetése is helyettesítheti. Ezek a sémák besorolhatók a mese Propp-féle meghatározásába: „Morfológiailag mesének tekinthető minden olyan fejlemény, amely a károkozástól… vagy hiánytól… különféle közbeeső funkciókon keresztül házassághoz… vagy más megoldás értékű funkcióhoz vezet. Zárófunkcióként szerepel némely esetben a megjutalmazás…, szerzés vagy a baj megszüntetése…, megmenekülés az üldözés elől…” (Propp 1975, 132.)

A tizennégy szöveg közös sémája a következőképpen írható le.

Az első funkció valamely hiba vagy vétség elkövetéséből áll: egy leány fellázad a házasodásra vonatkozó érvényben lévő szokások és normák ellen. Ez az első funkció magában foglalja mind a leglényegesebb elemeket, mind a konfliktus tétjét.

A második és a harmadik funkció egy érkezést, majd pedig egy távozást jelenít meg. A leány „antiszociális” vágyainak hírére egy idegen érkezik a faluba, és kérőnek jelentkezik. A leány férjéül választja, majd követi őt egy idegen világba, amely a későbbiekben fenyegetőnek bizonyul a számára.

A negyedik funkció nyilvánvalóvá teszi a veszélyt: fény derül a férj valódi kilétére (állat vagy szörny), majd az ötödik funkció egy segítőtárs (a lázadó leány egyik vérrokona) közbelépésének a segítségével elválasztja egymástól a házastársakat.

Az ötödik funkcióban a lázadó leány visszatér övéihez, miután a saját kárán megtanulta, mekkora veszélybe kerül az, aki elhagyja a falu biztonságot nyújtó társadalmi világát, hogy a “bozótban” keressen kalandokat.

Nézzük meg közelebbről e mesetípus építőelemeit:
1. Egy leány a következő feltételek egyikét állítja kérője elé:

A) egyetlen sebhely se legyen a bőrén (7 bambara, 1 malinké változat)

B) ne legyen nemi szerve (1 bambara változat)

C) ne legyen hátsó fele (1 bambara, 2 malinké változat)

D) gyönyörű szép legyen (1 bambara, 1 malinké változat)
2. Minden kérőt alaposan megvizsgálnak – mégpedig a leány léggyé változott húga vagy öccse –, majd a leány egyiket a másik után elutasítja.
3. Egy állat, egy bozótlakó szörny vagy egy növény (fa) emberré változik, megfelel a feltételnek, s a lázadó leány férjéül választja.
4. Megtörténik a házasság (a leányt többen – különböző családtagjai vagy varázstárgyak – figyelmeztetik jövendőbelije kilétére, de ő mégsem lép vissza).
5. A leány egy családtagjának – húgának vagy öccsének, esetleg más kísérőnek – a társaságában elindul férjével annak lakóhelyére (egyetlen egy esetben kísérő nélkül megy).
6. Kiderül, hogy kicsoda valójában a férj; ennek három változata van:

A) Az állatférj, amint megérkeznek otthonába, felfedi kilétét felesége és annak kísérője/kísérői előtt. Ebben az esetben vagy azonnal felbomlik a házasság, vagy még egy darabig együtt maradnak, annak ellenére, hogy a férj igazi mivolta nem titok többé.

B) Lakóhelyén, felesége és annak kísérője jelenlétében a férj mindig emberi alakban mutatkozik, és csak akkor változik vissza állattá, ha elmegy otthonról. A házasság egészen addig – többé-kevésbé hosszú ideig – tart, amíg a rokon kísérő vagy maga a leány egyszer le nem leplezi a férjet.

C) Két esetben a férj, miután kísérőivel eljött a leányért, már az otthona felé vezető úton felfedi kilétét, és figyelmezteti a leányt, hogy jobb, ha visszafordul. A leány mégis követi őt.

A cselekmény a továbbiakban aszerint ágazik el, s követ két különböző sémát, hogy a házasság milyen körülmények között bomlik fel, illetve hogy kicsoda is a férj és a segítőtárs.

Az első séma esetében, amely az elbeszélések nagy többségére (14-ből 11-re) jellemző, férj és feleség ellenségekként válnak el egymástól, s a hősnő elmenekül házastársától.

KÍGYÓFÉRJ (7 bambara, 2 malinké változat)

A hősnő a bambara változatokban húgának, a malinké változatokban öccsének a segítségével elmenekül férjétől, aki üldözőbe veszi, de elfogni nem tudja őket. Szerencsésen hazajutnak falujukba.

A kígyóférj egyetlen esetben utoléri őket, s rátekeredik feleségére, akit annak húga farönkké változtatott.

A malinké változatokban fitestvére kioktatja a leányt, és visszaviszi a szülői házba. A leány megfogadja, hogy ezután bárkihez feleségül megy, akinek csak apja szánja.

ELEFÁNTFÉRJ (1 bambara változat)

Az elefántférj az otthona felé vezető úton sorsára hagyja a hősnőt; húga, egy öregasszony és a falu férfiai rátalálnak és hazaviszik.

FAFÉRJ (1 bambara változat)

A leány rákapaszkodik a sima törzsű fára (férjére); vándorkereskedők segítik le, és viszik vissza falujába. Kíséret nélkül indult útnak.

A második sémában, amely jóval kevesebb (mindössze 3) szöveggel reprezentálható, a házasság felbontása egyezkedés útján megy végbe, és a hősnő (státusbeli vagy vagyoni) gazdagodásával végződik.

OROSZLÁNFÉRJ (1 bambara, 1 malinké változat)

A válogatós leánynak és férjének fia születik.

A bambara változatban a leány retteg oroszlán férjétől, és húgával együtt elmenekül. Fiának egy dalban magyarázza el, hogy az oroszlán nem bánt rosszul vele, csak ő félt nagyon tőle. Az oroszlán, aki kihallgatja beszélgetésüket, megbocsát feleségének, és bejelenti, hogy ezentúl a fia lesz a falu oroszlánja.

A malinké változatban a leány fitestvére tárgyalja meg oroszlán sógorával, hogy nővére és annak fia visszatérhessenek a faluba. Az oroszlán beleegyezik, és dicsérő szavakat intéz sógorához; fia a falu oroszlánjává lesz.

BOZÓTSZÖRNY-FÉRJ (1 malinké változat)

A leány fivérei egymás után kelnek útra, hogy kiszabadítsák nővérüket, de mindőjüket elfogja a félelem, és visszafordulnak. Csak a legkisebb testvér meri megszólítani a szörnyet, hogy megmondja neki: a faluból származók nem élhetnek a bozótban. A szörny a föld alá süllyeszti a leányt, aki még szebben kerül elő onnan, mint amilyen valaha volt, majd aranyat és ezüstöt ajándékoz neki, és hazaküldi a testvéreket falujukba. Megérkezésükkor a legkisebb fiú a saját dicséretét zengi.

Szövegkorpuszunknak már ez a vázlatos bemutatása is lehetővé teszi, hogy kiemeljük azokat az elemeket, amelyekből a mesék struktúrája olyan figyelemre méltó szilárdsággal építkezik. Hogy megvilágítsuk jelentésüket, valamint a szövegek mondanivalóját, kíséreljük meg azoknak mind a megfelelő etnológiai vonatkozásokat, mind pedig az elbeszélés belső logikáját figyelembe vevő elemzését! Annál is inkább így kell tennünk, hiszen ezt a mesét egyaránt áthatja a mandinka (főként természetesen a bambara és malinké) világkép a maga sajátos kifejezőeszközeivel és gondolati tartalmaival, valamint olyan értékek, amelyeket más nyugat-afrikai társadalmak is a magukénak vallanak.

Etnológiai-szociológiai szemszögből nézve, a történet a szélsőséges exogámiáról szól, s arról a veszélyről, ami ebből a szélsőségből fakadhat. A mese a maga képi nyelvére fordítja le, s a faluhoz tartozók, illetve a bozóthoz tartozók kibékíthetetlen ellentétén keresztül jeleníti meg a normát, amely elítéli az egymástól túlságosan távoli közösségek közötti házasodást.

A mese hősnője a lázadó leány, aki nem hajlandó alávetni magát a szokásoknak, a közösségében gyakorolt házassági stratégiáknak, és szembeszáll az uralkodó társadalmi-politikai berendezkedéssel. Az alapkonfliktus egyéni vágyakat és közösségi normákat állít szembe egymással, s ezzel egyidejűleg a nők társadalomban elfoglalt helyére is rákérdez. Az elbeszélésekből kielemezhető, nőkkel kapcsolatos elképzelések nagyrészt a patrilineáris és virilokális rokonsági viszonyok között élő társadalmakban gyakran elfogadott kliséken alapulnak: a nők alacsonyabb rendű lények, nem képesek meggondolt és felelősségteljes cselekvésre. E témák kibővülnek még a vérrokonság és a házassági rokonság (alliance) között fennálló hierarchiának a kérdésével is.

Az elbeszélés tehát nem más, mint egy „tanmese”, amely a vizsgált elbeszélések tanulsága szerint mondhatni szerencsésen végződik. Ám a történet ilyesfajta kimenetele egyáltalán nem számít kötelezőnek, s a leggyakoribbnak sem tekinthető. Némely más nyugat-afrikai változatban például olyan rokonokat szerepeltetnek, akik nemigen igyekeznek megmenteni a leányt, hanem épp ellenkezőleg: közömbösen vagy ellenségesen viszonyulnak hozzá, s a hősnő nyomorúságos körülmények között életét veszti.[2]

A feltételeket szabó leány

A hősnőt (aki olyan követelményeket állít kérői elé, amelyeknek egyszerű, hétköznapi ember nem felelhet meg) a bambara mesék nem mindig mutatják be közelebbről. Számos változat a főnök leányaként jeleníti meg, s kivételes szépséget tulajdonít neki. Valószínű egyébként, hogy ezt a két jellemzőt a mese hallgatói akkor is odaértik, ha az elbeszélő nem említi azokat: egy átlagos leány nem engedhetné meg magának, hogy ennyire válogatós legyen. Szépsége magyarázza ama másik tulajdonságát is, amellyel a bambara mesélők szintén felruházzák: nevezetesen rátartiságát. Ez a leány nem tudja, hol van a helye, nem sajátította el a társadalmi “illemkódex” alapvető szabályait, amelyeket a közösségi etika rá nézve kötelezőnek tart. Magatartása elfogadhatatlan a bambara társadalom számára, amelyben a hivalkodó individualizmus neveletlenségnek, szégyentelenségnek minősül, ami fenyegetést jelent a közösség harmonikus működésére.

A hősnőt olykor meg is nevezik. Az 1. változatban Mandénak hívják, a 6.-ban Nyenyemisennek. Az utóbbi elnevezés pozitív konnotációjú, hiszen a nyenyemisen szó azt a lisztszerű anyagot jelöli, ami a kölesből keletkezik, miután megtörik, megrostálják, újra megtörik és újra megrostálják azt. Ez az elkészítési mód, úgy tartják, különösen ízletessé teszi az ételt. Egy szarakole változatban Buresanunak (’Bure aranya’) hívják, ahol az arany különleges szépségére utal.[3]

A válogatós leány, aki magának vindikálja a jogot, hogy megválaszthassa házastársát, megsérti a hagyományt, mely szerint a házassági ügyletek intézése kizárólag a szülőkre tartozik. A valóságos házassági rítusok során az apa által megbízott, külön társadalmi kaszthoz tartozó mesteremberek, a kovácsok és a szó mesterei, az énekmondók (griot) kérik meg a leány kezét. A hagyományos normák szerint a vőlegény apjának kell a saját énekmondóját elküldenie a menyasszony apjához, hogy ajándékokat – az első látogatás során például kötelezően tíz koladiót – nyújtson át neki.

A mese két változatában (1. és 6.) a mesélők részletesen tárgyalják a házassághoz fűződő rítusok szakaszait, szólnak arról az ételről is, amit a leány készít leendő férjének, valamint megemlékeznek a főzőedényekről és eszközökről is, amelyeket ez a kontextus erőteljes szexuális szimbolikával ruház fel.

Számos szövegben éppen ezek a tárgyak – a tökedény, a mozsár és a mozsártörő – (amelyek a családi szférához, s az igazán női, sőt anyai tevékenységekhez tartoznak) figyelmeztetik a hősnőt, hogy kérője nem emberi lény. Összetörnek, hogy megjósolják a balszerencsét, s talán hogy így szimbolizálják a tervezett párkapcsolat előre látható felbomlását. Üzenetük a leány húgának a figyelmeztetését visszhangozza, aki fáradhatatlanul ontja magából az intő szavakat:

Nem ember ez, nővérem, termeszbolyból bújt elő, fel fog falni téged. (1.)

További érvek, amelyekkel a különböző segítő személyek vagy tárgyak megpróbálják meggyőzni a hősnőt arról, hogy kérőjével nincs minden rendben: nincs emberszaga (1–2, 4. és 9.), nem emberi lakóhelyen – például egy termeszdombban (2.) – lakik. Bármit mondjanak is azonban, a lázadó leány nem hallgat az észérvekre, s kihívja maga ellen mind apja, mind a sors haragját:

– Olyannak szeretem, amilyen.

– Szeretem őt akkor is, ha nem ember.

– Ő az, akit szeretek.

– Ha nem ember is…, ha a bozótba kell is mennem, elmegyek vele.

– Szeretni fogom őt, ha neki ad az apám, ha nem.[4]

Az egyes szövegekben feltűnő esküvői menet az új párkapcsolat érvényesítését és elismerését jelképezheti. A valóságos menetben szokás szerint a következők vesznek részt: az apa énekmondója, aki a házasság elsőrendű közvetítője, a nemzetség más tagjai, egy öregasszony, néhány asszony, a menyasszony egyik barátnője és egyik húga. A kíséret énekszóval vonul, amely énekek a nap (a vőlegény) és a föld (a menyasszony) szerelméről szólnak. Ezek a dalok közvetetten egy olyan párkapcsolat lehetetlenségére is utalnak, amelyben egy leány (a föld) egy szintén a földben élő férjhez (például a termeszdombban, egy lyukban élő kígyóférjhez) akarja kötni az életét.[5] Más elbeszélések elhagyják ezeket az elemeket, hogy annál inkább részletezzék, mennyire elhamarkodott döntést hoz a lázadó leány, amikor mindenáron el akar menni szíve választottjával.

De térjünk vissza a legfontosabb kérdéshez: mit is akar elérni a mese hősnője, amikor kikosarazza az egyszerű, átlagos kérőket? Egy – saját elképzelésének megfelelő – szép és tökéletes testű házastársat keres, aki nem viseli magán a “társadalom bélyegét”? Olyan kapcsolatra vágyik, ami természetes biológiai és fizikai vonzalmon alapul, s amit a társadalmi élet számtalan szabálya helyett a gyönyör irányít?

Másik lehetőség (ami nem zárja ki az előbbit), hogy az állatférj egy nagyon távoli közösségből származó férfit reprezentál. Olyannyira távoliból, hogy a leány családja elfogadhatatlannak ítéli azt, s ezért állatnak minősíti. Az idegenekkel való kapcsolatok kérdésében érdemes J.-P. Eschlimann megállapítását idézni: “Nyugat-Afrika hagyományos társadalmai nem fogadják be azokat az idegeneket, akik nagyon messziről jönnek, akiknek sem eredetét, sem hovatartozását, sem a szokásait nem ismerik. Ilyesvalakivel házasodni annyit jelentene, mintha egy állattal kötné össze valaki az életét. Házasságra lépni egy messziről jött idegennel nem más, mint házasságra lépni a halállal.” (Eschlimann 1979, 529. és 535.)

A hősnő számára a tét a személyes választás joga és a személyes vágy megvalósításának a lehetősége. Ezzel ellentétben a bambara–malinké értékrendszerben az egyén szocializációját meghatározó társadalmi rend két alappilléren nyugszik: egyrészt a társadalmi kapcsolatoknak az idősebb generáció által szőtt szövevényén, amelybe a fiataloknak be kell tagolódniuk, másrészt azon az elven, miszerint a csoport közös érdekei mindenkor előnyben részesítendők. Ami pedig a házasságkötések dolgát illeti, abban vitathatatlanul a szülők az egyedüli illetékesek.

Mesénk népszerűségét éppen az magyarázhatja, hogy nagyon is megkérdőjelezi ezeket a normákat. Mint több más alkalommal, ezúttal is azt tapasztaljuk, hogy a mese egyfajta feszültség-levezető szerepet (acting out) is betölthet azok számára, akik a társadalmi kötelezettségeket túlságosan fojtogatónak érzik.

A lázadó leány mintegy tettekre fordítja azokat a vágyakat, amelyeket a közösségbe nevelődés rendkívül hatékony folyamata éppen hogy elfojtásra ítél. Gondoljunk például a beavatási periódus alatt tanult énekekre, amelyek az – előbb az apával, majd pedig a férjjel szembeni – engedelmesség normáját sulykolják:

Ha apád szól hozzád, hajtsd meg a fejed,

Ha férjed szól hozzád, hajtsd meg a fejed,

Szádat csukva … tartsd, a nő csak rabszolga.

(Luneau 1981)

A lázadó leány figuráját éppen ezért – szélsőséges individualizmusa, s a szokások előírta viselkedésformák megszegése okán – a bambara–malinké mesevilág egy másik alakjához közelíthetjük: ahhoz a mesehőshöz nevezetesen, akit jómagam Vásott Kölyök-nek (Enfant Terrible) neveztem el. (Görög-Karády 1980) Ám ez utóbbival ellentétben, aki minden társadalmi szabályt megsért, és ellenállásában a végsőkig kitart, a lázadó leány erői – aki pedig csak egyetlen ponton, a házassági szabályok terén szegül szembe a szokással – nagyon hamar kimerülnek. Amint rájön, milyen veszélyes társat választott magának, elveszti kezdeményezőkészségét, lemond az önálló cselekvésről, s teljes mértékben vér szerinti családja egy tagjának (a bambara változatokban húgának, a malinké változatokban öccsének) a gondjaira bízza további sorsát. A hősnőnek ezt a háttérbe húzódását egy rendszeresen visszatérő formula is kifejezi:

Bármit tanácsolsz, kishúgom, megfogadom immár.

Az a tény, hogy az idősebb testvér megmenekülése egy nála fiatalabb, következésképpen alacsonyabb társadalmi státusú egyénnek a segítségétől függ, a hősnő éretlenségét, a hagyományok terén megnyilvánuló “tudatlanságát” juttatja kifejezésre. Feltehetjük a kérdést: a válogatós leány lázadása (szemben a Vásott Kölyökével) vajon nem éppen női mivolta miatt fullad kudarcba? A mese olyan társadalmi környezetben született, amelyben a férfi–nő hierarchia nagyon markáns megnyilvánulási formákat ölt. A két mese összehasonlítása során az is kiderül, hogy a főhősök célja is különbözik: míg a Vásott Kölyöké inkább metafizikai töltetű, a válogatós leányé gyakorlatibb, földközelibb.

Térjünk most vissza a párválasztásnak a hősnő által megszabott követelményeihez. Ezek közül a leggyakrabban előforduló (kérőjének ne legyen sebhely a bőrén) olyan képtelenség, ami ellentmond a bambara társadalom emberi testről alkotott elképzelésének. Ez utóbbi szerint a test minden nyílását – ideértve a szemeket, a szájat, valamint a körülmetélés és a tetoválás nyomán maradt forradásokat is – sebhelyeknek tartják. Egyfajta szimbolikus megfeleltetés érzékelhető tehát a test nyílásai (a végbélnyílás, a nemi szerv, a száj), valamint a leány által nemkívánatosnak nyilvánított sebhelyek között. Ami a körülmetélés jelét illeti: a férfit a társadalom teljes jogú, felnőtt tagjaként épp ez definiálja, s a szexuális érintkezés, valamint a közösség ügyeiben való részvétel jogát is biztosítja a számára. Egyébként egy bambara férfi bőrén, aki földet művel vagy éppen állatokra vadászik, szükségszerűen keletkezik néhány – sebesülésből adódó – forradás; a körülmetélés (kés által hagyott) nyomát azonban nem tekintik sebesülésnek. A különböző sebhelyekből adódó forradásokról és tetoválásokról pedig megjegyzendő, hogy F. Equilbecq az afrikai mesékről 1913-ban írott tanulmányában a gyakorta előforduló mesei motívumok között említi az irántuk érzett undort. Megállapítja, hogy a mesélők előszeretettel használják ezt a motívumot, amely megtalálható “azoknál a népeknél, amelyek maguk is gyakorolják a tetoválást, és azoknál is, amelyek nem ismerik ezt a szokást”. (Equilbecq 1972, 43.)

Megemlíthetjük még, hogy mesénk ellentettje is megtalálható Afrikában: ebben egy fiatal férfi szab olyan feltételt, hogy csak forradásoktól el nem csúfított, tökéletesen sima bőrű leányt hajlandó feleségül venni, s végül egy gyönyörű fiatal leány képét öltő állatot vesz el. Ez azonban nem annyira elterjedt, mint a női főhőst felvonultató típus. (Equilbecq 1972, 236–239.)

A szájhagyományban élő afrikai mesékben igen gyakran megjelenik a táplálkozás kódrendszere: a húst mintegy definiálja, hogy milyen ételt fogyaszt és milyet nem. Amikor a válogatós leány elutasítja azt a kérőt, aki kölest eszik, ez a bambara–malinké kontextusban nem mást jelent, mint hogy a közösség minden férfitagját elutasítja, hiszen a köles itt alapvető táplálékul szolgál.[6] Számos mese éppenséggel a táplálkozás kódjának a segítségével utal arra, hogy a leány által választott férj nem emberi lény. (Amikor kérőként jelentkezik, nem nyúl a leány által a számára főzött ételhez; lakóhelyén nem ugyanolyan ételeket eszik, mint a felesége: olyan táplálékot hoz az asszonynak, amit ő maga nem eszik meg.)

Az a követelmény, hogy a kérőnek ne legyen végbélnyílása és ne székeljen, közvetett módon szintén a táplálkozás szférájára utal, hiszen magában foglalja az emberi tápláléktól való általános tartózkodás igényét is. Jelölheti továbbá valamely szellemi lénnyel való házasság reményét is: az effajta kapcsolat egyes formái nem ismeretlenek a bambarák előtt. Ide tartoznak még azok a hiedelmek is, melyek szerint az óriáskígyónak (mininyan) nincsen végbélnyílása.

A nemi szerv nélküli férj igénye pedig két másik elbeszéléscsoportot idéz. Egyrészt azon bambara meséket, amelyeknek ifjú hősnője retteg a házasságtól és a nemi élettől. Másrészt pedig az itt vizsgált mesének azokat a fulbe (Kamerun) változatait, amelyekben a válogatós leány olyasvalakihez akarja kötni az életét, aki “ugyanazokat a tevékenységeket végzi, mint ő”, vagyis aki – ugyancsak – nő.


Az állatférjek

A kígyóférj

A szereplők gyakori átváltozásait – a kígyó ember, a leány húga pedig légy alakját ölti fel – a bambara–malinké kultúra ismeretében aligha találhatjuk meglepőnek. A bozótban élő lényekről (szellemekről, elhunyt ősökről, valamint számos állatról) azt tartják, hogy kényükre-kedvükre változtathatják alakjukat. Adatközlőink szerint a mese bambara közönsége a kígyóférjet például egy emberfejű szellemnek (jinesa) véli. Egy mindeddig nem közölt változatban, amit Bernard Légé kutatásaiból ismerünk, a kígyóférjnek neve is van (Binibini), és a hősnő kísérői, amikor megérkeznek a menyasszonnyal a bozótosba, úgy köszöntik őt, mint a hely szellemét: “Üdvözlünk, Binibini, üdvözöljük e sűrű liget kígyóját!”

Ismeretes továbbá, hogy a bambara–malinké hiedelmek szerint az emberek világában is vannak kivételes képességekkel – így például az átváltozás képességével – rendelkező lények (férfi és női boszorkányok, vadászok, nagyhatalmú főnökök stb.). Ha meg akarjuk érteni, miért szerepeltetik a mesék olyan előszeretettel a kígyót az ideális férj megtestesítőjeként, fel kell figyelnünk az ilyen értelmezést elősegítő fizikai sajátosságaira is: bőrét simának és szépnek, testét pedig tökéletesnek tartják, amit semmilyen sebhely nem csúfít el (az utóbbi elképzelés igen elterjedt a bambarákkal szomszédos népcsoport, a szenufók körében). Az újszülöttek bőrét éppen ezért a kígyó zsírjával szokták bekenni, hogy szép legyen. Rá kell mutatnunk továbbá bizonyos fallikus asszociációkra is, amelyek számos afrikai, illetve európai mitikus gondolatrendszerben a hüllők e csoportjához kötődnek. (A csábító kígyó a zsidó–keresztény bibliai történetben is elsőrendű szerepet játszik.)

A bambara mesék kígyóférjét, aki felesége számára végzetesen veszélyesnek bizonyul, hiszen “meg akarja őt enni”, a bambara panteon egyik legfontosabb alakja, a vizek urának tartott Faaro győzi le, akihez a bőség, a tökéletesség, a fény és a szépség képzeteit társítják. (Zahan 1963, 117–120.) Faaro közbeavatkozása megérteti a lázadó leánnyal, mekkora hibát követett el: mások fölé akart emelkedni, amihez kizárólag Istennek és az istenségeknek van joga. A mesében Faarót a folyó és segítőállata jeleníti meg: a fekete tollú, hosszúnyakú madár. (A fekete Faaro színe; szobrocskáját mindig fekete fából faragják.)[7] Megfigyelhetjük, hogy a kígyóférjet felvonultató mese minden változatában ott szerepel a folyó, mégpedig a megmenekülés (az emberek világába való visszatérés) epizódjában, míg a férj lakóhelye felé vezető út szakaszainak amúgy nagyon részletes leírásában csak a bozót különböző részeit emlegetik (utóbbiak tekintetében a bambarák tízet különböztetnek meg).

A kígyó pusztulása – Faaro felségterületére érve vereséget szenved és a folyóba fullad[8] – szimbolikus jelentőséggel bír. Mindennek, amit csak a kígyó jelentett a mese hősnője számára, semmivé kell válnia, és a leánynak magának is végig kell néznie, hogyan hal meg álmai férfija, sőt – ha csak Faaróhoz intézett kérő szavaival is – részt kell vennie elpusztításában is. El kell továbbá temetnie a nem szokványos (mert saját maga által választott) házastárshoz fűzött vágyait és reményét, hogy életét a megszokott és előírt társadalmi világon kívül élje le.

Ez a funkció retorikai-dramatizáló szerepet is betölt: részletesen sorra veszi az üldözés és a nővérek menekülésének állomásait, s újra meg újra elismétli a folyó urához intézett varázsénekeket. Utóbbiakkal vagy mind a két nővér, vagy csak a válogatós leány húga fordul Faaróhoz, hogy tegye ártalmatlanná a kígyót.

Az oroszlánférj

A bambara és a malinké mesékben az oroszlán az egyetlen olyan állatférj, akitől a válogatós leánynak gyermeke születik. Ezt az állat szimbolikus jelentősége magyarázza: erősnek, nemesnek és méltóságteljesnek, a szavanna igazi királyának tartják.

A mese Mamby Sidibe által közölt változatában (1982, vol. 2., 84–90.) az oroszlán nem leplezi le magát felesége és annak húga előtt: állatalakját csak otthonától távol ölti fel. Az idillikus házasságként bemutatott párkapcsolat – még egy új elem! – egészen addig a napig tart, amikor a leány húga rá nem jön a férj titkára. Amint megtudja a valóságot, a feleség megijed és menekülni akar (a kígyóférjről szóló mesék esetében húga veti fel a szökés gondolatát). Az anyjuktól kapott három talizmánnak köszönhetően a menekülés sikerrel jár. Az oroszlán ugyan üldözőbe veszi őket, bosszút akar állni, de amikor meghallja a dalt, amit felesége a fiuknak énekel – elmondván, hogy férje egyáltalán nem bántotta, s csak azért hagyja el, mert nagyon fél tőle – elszáll a mérge, és beleegyezik, hogy fia a falu oroszlánja legyen, ő pedig megmarad a bozót oroszlánjának. A mese így számot ad a Diarrák királyi klánja elnevezésének (jamu) az eredetéről, valamint arról, hogyan keletkezett sajátos étkezési tabujuk (nem szabad oroszlánhúst enniük).

Az elbeszélés eredetiségéről tanúskodó elemeket a következőkben láthatjuk:

– az oroszlán pozitív képe a mandinka kultúrában, ami a válogatós leány történetét a mandinka eredetmítoszhoz kapcsolja, s a mesének etiologikus színezetet kölcsönöz;

– az oroszlán és a hősnő közötti kapcsolat termékenysége és érzelmi töltete (az állatférj szereti feleségét és fiát, s azok is szeretik őt);

– a párkapcsolat megszakítása utáni megbékélés; az oroszlán volt asszonya (mint a királyi klán ősének anyja) magas társadalmi státusra tesz szert;

– a hősnőnek a bozót világába tett kalandozása a falu gazdagodását eredményezi (létrejön egy új rokoni kötelék, valamint egy nagyra értékelt leszármazási-társadalmi rend).

A történet mindazonáltal megőriz a kígyóférjről szóló mesével közös elemeket is: a menekülés motívumát, a húg és az anya óvó-segítő szerepét (a gyanakvó anya három mágikus tárgyat ad kisebbik leányának, amelyeknek a segítségével végül hazatérhetnek), s megtalálható benne a központi gondolat is: a férjnek és a feleségnek egyazon világhoz kell tartozniuk, mert ha túlságosan nagy közöttük a távolság, kapcsolatuk előtt-utóbb megszakad.

Említsünk meg itt egy másik, ugyancsak egy oroszlán és egy asszony házasságáról szóló mesét, mely azért nem került a tárgyalt anyagba, mert hiányzik belőle két alapmotívum: 1. a leány által állított követelmények; 2. az, hogy a leány nem tudja, ki is valójában a kérője. (Ebben a történetben tudván-tudja, hogy egy vadállathoz megy feleségül.) A házasság itt is termékeny, s a pár egy ideig boldogan él. Egy napon azonban a leány anyja meglátogatja őket, és megsérti az oroszlánt, aki megöli anyósát. A fiatalasszony ekkor közli férjével, hogy bár szereti, nem képes tovább élni vele. Az oroszlán maga is beletörődik az elválásba, elfogadja, hogy:

egy emberi lény és egy bozótbeli állat

nem arra születtek, hogy együtt éljenek.

Elengedi feleségét és fiát, és utóbbiból itt is, mint a feljebb tárgyalt szövegben, a “falu oroszlánja” lesz.

Igen erőteljes képvilága segítségével a mese az összeférhetetlenség problematikáját jeleníti meg, ám közben a történet romantikája sem vész el. A természetes vonzalmon alapuló párkapcsolatok csábítóak, de kudarcra ítéltek, a vérrokoni kötelékek pedig erősebbek, mint a házasságiak: különösen abban az esetben, ha férj és feleség két, egymástól nagyon távoli csoporthoz tartoznak.

Az elefántférj és a faférj

E két (mind az elefánt, mind a fa [ronier] esetében marginálisnak tekinthető házastársakról szóló) történet eredetiségét abban láthatjuk, hogy kiemelten hangsúlyozza a hősnő makacsságát és elvakultságát: kísérői, sőt maga a férj is hiába igyekszenek rábeszélni, hogy mondjon le erről a házasságról és térjen vissza az emberi világba. A leány hajthatatlannak bizonyul, ám – hála a falusiak segítségének – az utolsó pillanatban mégis megmenekül.

A mese másik sajátosságát a férj és a kísérők “oktató-nevelő” szerepe mutatja. Ennek halvány nyomára az egyéb változatokban is rábukkanhatunk, hangsúlyosabban azonban csak a bozótszörny férjet szerepeltető malinké mesében van jelen.

A válogatós leány húga

Míg a mesében az antiszociális nézeteket a lázadó leány és nem-emberi férje jelenítik meg, velük szemben a vérrokonság erői sorakoznak fel. A hősnő családja türelmes, toleráns és ugyanakkor segítőkész (a valóságban nem biztos, hogy ugyanez lenne a helyzet, ahogyan más, nem bambara változatokban sem így történik). A család nem annyira bünteti a leányt, mint inkább megvédi: önmagától, s olykor a tudtán kívül is. A család részéről megnyilvánuló eme törődés a történet elejétől végig jelen van, s jelei megérdemlik a figyelmünket. A szülők minden mesében elfogadják a lázadó leány által választott férjjelöltet, és nem akadályozzák meg a házasságot még akkor sem, ha gyanakodnak, hogy azt veszély fenyegeti.

Egyáltalán nem meglepő, hogy a mesék olyan jelentős szerepet szánnak a leány húgának, aki a rokonság és a falu képviselője, s aki többféle funkciót is betölt nővére oldalán, mind annak házassága előtt, mind utána. A bambara szokások szerint a nővért szoros kapcsolat fűzi egyik húgához, aki aztán férje lakhelyére is elkíséri, hogy megkönnyítse számára az idegen családba való beilleszkedést (sokatmondó bambara kifejezéssel élve “az új asszony kiskutyája” lesz). Ellentétben azonban valóságos, az új párkapcsolat megszilárdulását elősegítő funkciójával, mesénkben éppen hogy a házasság felbontása lesz a feladata.

Szövegeink a válogatós leány húgát gyógyítóként (thaumaturge) és természetfeletti képességek (átváltozás, jövőbe látás és álomlátás) birtokosaként jelenítik meg. Mindez kitűnően összevág a bambarák elképzeléseivel, akik szerint igazán hatékony, titkos és mágikus tudással leggyakrabban a fiatalabb fi- és nőtestvérek rendelkeznek. Az agyafúrt húgocska alakja a bambara mesék másik szereplőjére is emlékeztet, nevezetesen a győzedelmes gyermekre, aki – mágikus praktikák alkalmazásával vagy cselszövés útján – könnyűszerrel legyőzi a nálánál sokkal hatalmasabb ellenfeleket is.

A nővért és húgát egymáshoz fűző szoros kapcsolat többféle formában is megjelenik a mesékben. Az 5. elbeszélésben a mesélő például egyforma jelentőséggel ruházza fel mindkettőjüket, amikor így kezdi meséjét: “Egy leánynak és húgának a történetét fogom elmondani nektek”. Egy másik változatban a fiatalabb közli nővérével, hogy azért szegődött mellé, mert tudja, hogy veszélyben van: “Megmondtam neked, nővérem, hogy nem ember ez, ezért is jöttem veled.” Az egyik epizód, ami a mese több változatában is megjelenik (s amit a pszichoanalitikusok valószínűleg sokatmondónak tartanának), érdekesen mutatja be a két testvér viszonyát: a nővér megtiltja húgának, hogy elkísérje őt újdonsült férje lakóhelyére, ám egész úton mindegyre csak őfelé szállnak a gondolatai; különböző tárgyakat lát, amikkel szívesen megajándékozná, majd amikor megjelenik, mégiscsak beleegyezik abba – amire titkon ő maga is vágyott –, hogy együtt folytassák útjukat új otthonukba.

Első pillantásra nem nyilvánvaló ugyan, ám ha figyelmesen megvizsgáljuk meséinket, kiderül, hogy a fiatalabb testvér ugyanakkora szerepet játszik a történetben, mint az idősebb, sőt, tulajdonképpen a testvérpár együtt áll szemben a veszélyt jelentő férjjel. Következésképpen teljes joggal tehetjük fel a kérdést, ez a nővér/húg páros vajon nem egy és ugyanazon személy két aspektusát jelöli-e valamiképpen: egyrészt azt az oldalt, melyet az örömelv vezérel, s melynek hatása alatt a leány megpróbál kiszabadulni a társadalmi szabályok hálójából, másrészt pedig azt az oldalt, ami józanabb döntések hozatalára és a realitásokhoz való alkalmazkodásra teszi képessé. Szeretnék itt emlékeztetni arra, hogy a bambara kultúrát mélyen áthatják a duális képzetek és oppozíciók. A Vásott Kölyök fent említett meséjében a báty és az öcs párosában szintén egy ilyen dualitás fedezhető fel; annyi különbséggel, hogy ott az idősebb testvér képviseli a józanságot és a fiatalabb a lázadást.

Megfigyelhetjük, hogy a húg a mese kezdetétől a végéig szinte mindegyik szakaszban szerepel: megvizsgálja a kérőket, hogy megfelelnek-e a nővére által támasztott követelményeknek; figyelmezteti őt, amikor gyanakodni kezd a választott férfi valódi kilétét illetően; nővére tiltása ellenére elkíséri őt férje lakóhelyére; rájön az ott fenyegető veszélyre; megszervezi menekülésüket és visszaviszi nővérét a faluba. A fiatalabb testvérnek ezt az odaadását a társadalmi gyakorlat magyarázza: mint leendő feleség mélyen átérezheti nővérének vágyakozását arra, hogy szabadon választhassa meg házastársát – akkor is, ha valójában aláveti magát a közösség őáltala is képviselt értékrendjének.

Nővér és húg párosához párhuzamként kínálkozik végül még egy mese: a Két Nővér története (AaTh 480), ami nemcsak a bambarák körében, hanem a mandinka kultúra egészében igen népszerű. Ebben a mesében a jólelkű, jó magaviseletű nővérrel nagyon rosszul bánnak, de végül sorsa jobbra fordul; a másik (goromba, gonosz) nővért pedig elkényeztetik, ám végül elnyeri méltó büntetését. Ez a mese is egyfajta beavatási folyamatról, a leányoknak a gyermekkorból a felnőttkorba való lépéséről szól, s a két testvér alakja meglátásom szerint itt is, mint a válogatós leány története esetében, ugyanazon személy két aspektusára utal: az egyik a jóra törekszik, a másik pedig az antiszociális vágyak kiélésére.

Mesénk végkifejlete, mely szerint a lázadó leány visszatér övéihez a falu emberi világába, egyértelműen jelzi ennek a “tanmesének” a legfőbb tanulságát. A lázongó fiatal nőnek a saját kárán kell megtanulnia, milyen biztonságot jelent a leányok számára, ha nem térnek le a közösségükben érvényben lévő házassági szabályok kijelölte útról.

A malinké szövegkorpusz sajátosságai

A malinké szövegegyüttes négy meséből áll: kettőnek a kígyó, a harmadiknak a bozótszörny, a negyediknek pedig az oroszlán a férfi főhőse.

A kígyóférj

A mese két, kígyóférjet szerepeltető malinké változata nagyon hasonlít a megfelelő bambara szövegekre, a lázadó leány segítőjének a kiléte tekintetében azonban eltér az utóbbiaktól: itt a húg helyett az öcs játssza ezt a szerepet (azokban a mesékben is, melyekben nem kígyó a házastárs). A “megmentő” fiútestvér magatartása jelentősen különbözik az odaadó húgétól: távolról sem azonosul nővérével, akinek a viselkedése őrá nézve csak hátrányokkal jár (ismeretes, hogy gyakorta a leánytestvérekért kapott menyasszonyváltság teszi lehetővé a fivérek házasodási terveinek a valóra váltását), igyekszik megértetni nővérével, mekkora felelőtlenséget követ el; megszégyeníti, és vissza kívánja vinni oda, ahová őszerinte tartozik, nevezetesen az apák és fiútestvérek gyámsága alá. A mese záró szakaszában vissza is vezeti a szülői házba, ahol a bűnbánó leány nyilvánosan megköveti apját, és ígéretet tesz, hogy ezek után már elfogadja az általa kijelölt férjet.

Ilyen befejezést a bambara változatok egyikében sem találunk, azok – mindenfajta moralizálás nélkül – vagy a kígyóférj halálával, vagy a két nővérnek a faluba való visszatérésével végződnek. Ezzel szemben a malinké változatok mindegyike azt domborítja ki, mennyire alávetettek a nők a férfiak hatalmának.

Az oroszlánférj

Mind a négy malinké szöveg közös jellemzője, hogy igen nagy hangsúlyt helyez a férfirokonok szerepére. Az oroszlánférjről szóló mese azzal kezdődik, hogy bemutatja az anyai nagybácsikat, akiket “elszomorít”, hogy a leány minden kérőjét visszautasítja. Ők azok, akik mindjárt indulni is akarnak – még mielőtt a leány elhagyná a falut, hogy a szép ismeretlen karjaiba vesse magát –, hogy “hazahozzák a menyasszonyváltságba kapott teheneket”.

Az önfejű leány öccse is megjelenik már a történet elején. Emlékezteti próbálja nővérét a szokások által előírt eljárások menetére, a menyasszonyváltság rendezésének szabályos időpontjára (“Nővérem, a házassághoz előkészületeket szoktunk tenni”). A leány azonban nem hallgat a józan ész szavára.

A kísérő-segítő szerepét is az öcs tölti be. A család megbízottjaként több ízben felhívja a leány figyelmét bizonyos intő jelekre, és az anyai figyelmeztető tanácsokra, melyekről az nem hajlandó tudomást venni. A párkapcsolat akkor sem bomlik fel, amikor kiderül a házastárs kiléte – a férj maga fedi fel valódi mivoltát –, a leány nem szándékozik elhagyni férjét, sőt a későbbiekben gyermeket is szül neki.

A fent tárgyalt bambara változatokkal ellentétben itt nincsen szó sem az oroszlánférjtől való félelemről, sem menekülésről, sem pedig a veszélybe került asszony megmentéséről, hiszen a házasság az öcs kezdeményezésére, oroszlán sógorával folytatott egyezkedéseinek eredményeképpen bomlik fel. Az öcs igyekszik meggyőzni az oroszlánt, hogy egy a falu világából származó ember nem élhet együtt egy a bozót világához tartozó lénnyel. Ezek az összeférhetetlenségek mindig a természet és a kultúra Lévi-Strauss-i szembeállítására utalnak. A sógorok vitája – melynek tétje a nővér/feleség hovatartozása, s melyet e változat legeredetibb motívumának tekinthetünk – három teljes napig tart, s az öcs kerül ki belőle győztesen: az oroszlán maga is “belátja” a szélsőséges exogámiában rejlő veszélyeket, és beleegyezik, hogy az öcs visszavigye feleségét és fiát a faluba.

Utóbbiak egyébként egyáltalán nem kívánkoznak vissza, s az oroszlántól való elválást mély fájdalommal élik meg, míg végül a nővér is kénytelen lesz elismerni öccse szavainak igazát. Az exogámiának az a szélsőséges formája, ami kiszakítja a leányokat a társadalom által előírt és elfogadott házassági kapcsolatháló szövedékéből, csak ártalmas és elítélendő lehet.

A bozótszörny férj

Ez a mese számos új elemet is szerepeltet, melyek amellett, hogy önmagukban is érdekesek, még inkább rávilágítanak a bambara–malinké szövegegyüttes mélyén rejlő jelentésekre.[9]

A hősnő segítőjének szerepét ebben a szövegben is – csakúgy, mint a három másik malinké változatban – annak öccse tölti be. Megjelenik azonban egy új motívum: ez a mese a nővér kiszabadítását célzó vállalkozást egyfajta versengésnek állítja be. A malinké változatok mindegyikére jellemző, hogy a férfiak szempontjait és érdekeit hangsúlyozó tanulságot még a fivérek közötti erőteljes rivalizálás (bátyák « öccsük) motívumával is megfejelik. A bambara szövegekből teljességgel hiányzik a legfiatalabb testvér kérkedése, saját dicsőségének hangoztatása csakúgy, mint a testvérek közötti versengés témája: mindez a malinké mesevilág sajátosságának tekinthető. Az sem lehetetlen, hogy a virtuskodás e motívuma mögött a Szungyátáról szóló hőséneknek a mesékre gyakorolt hatását kereshetjük. Ugyanakkor a malinké és a bambara társadalmi viszonyok között elképzelhetetlen lenne, hogy egy ifjú ennyire kihívóan viselkedjen idősebb testvéreivel szemben. Felmerül tehát a kérdés: vajon nem arról van-e itt szó, hogy a képzeletvilág ily módon igyekszik kárpótolni a fiatalabb generáció tagjait azért a hátrányos megkülönböztetésért, amit a valóságban elszenvedni kénytelenek?

Ezen a téren mindenesetre jelentős különbség figyelhető meg a bambara és a malinké értékrendszer között. Az első szövegkorpusz inkább az egységként felfogott rokonság tagjai közötti szolidaritást hangsúlyozza – melynek elsőrendű képviselője a leány húga –, míg a malinké elbeszélések sokkal inkább a férfiak érdekviszonyai és a versengés során kiállandó próba témája felé fordulnak. A nővérük megmentésére irányuló vállalkozás a fitestvérek számára többek között (s talán elsősorban) a saját megmérettetésükre kínál alkalmat, vagyis arra, hogy presztízsüket mind maguk, mind mások szemében megnövelhessék.

A bátyjait megszégyenítő és előttük a saját tetteivel fennhangon kérkedő öcs alakja ezt a változatot más szempontból a “győzedelmes legkisebb fiúról” (victorious youngest child) szóló, nemzetközileg igen elterjedt elbeszéléstípussal rokonítja.

Ami a próbatételt illeti, megjegyzendő, hogy a leány bátyjai nem valamiféle testi küzdelmet vívnak a szörnnyel, aki képes akár az eget és a földet is “felizzítani” (nyilvánvaló, hogy az emberek nem lehetnek egyenrangú ellenfelei egy ilyen lénynek). Egymás után mindegyik megfogadja, hogy odaáll a szörny elé és válaszol a kérdéseire. Ám csak a legkisebb testvér képes megtartani a szavát.

Úgy tűnik, mintha a bozótszörny egyfajta – kérdésekből és válaszokból, valamint bizonyos próbatételekből álló – beavatási rítusnak vetné alá a fivéreket. Ilyesmire utal egyébként az is, ahogyan a mese egymás utáni szakaszokra bontva jeleníti meg a hősnővel történteket: elindul, útközben a kapott varázstárgyak figyelmeztetik a veszélyre, útja során férje faggatja: mennyire ismeri a szeme elé táruló vidéket, házastárs-beavatója felfedi valódi kilétét, egy ideig a bozótban tartózkodik – mindezek klasszikus iniciációs motívumoknak tekinthetők. Ide sorolhatjuk a hősnő halálát (a szörny a föld alá süllyeszti) és feltámadását is (sokkal szebben és gazdagabban tér vissza a faluba, mint ahogyan elindult onnan). Érdemes rámutatni, hogy ebben a kontextusban a szépség, az ezüst és az arany a termékenységet és az erényeket is szimbolizálják.

A mese zárószakasza ahhoz a felismeréshez vezet, hogy az állatférjet – aki esetenként különböző alakot ölt: egyszer visszataszítót, máskor vonzót, megint máskor a félelmetes beavatóét –, mindig a férfiak (apák, fiútestvérek, egyéb férfirokonok, férjjelöltek és férjek) objektív szövetségesének kell tekintenünk. A “bozótkaland” – mint társadalmilag el nem ismert, az egyén választására és az örömelvre épülő egyfajta vadházasság – kivétel nélkül minden esetben zsákutcának bizonyul, s végül a falu házassági rendszerének a keretei közé, tehát a társadalomba való visszatéréshez vezet.

Összefoglalás

Mesénk bambara és malinké változataiban egy toleránsnak mondható ideológia egyfajta nevelő szándékkal párosul: az önfejű, individualista leányt végül mindig visszatérítik a helyes útra.

A bambara szövegkorpusz az összcsaládi szolidaritást hangsúlyozza, míg a malinké elbeszélések a férfiúi hősiesség, a fivérek közötti (dicsőséges vállalkozások végrehajtásában megnyilvánuló) virtuskodó versengés értékeit állítják előtérbe. Magának a hősnőnek a megítélésében a bambara mesék jóval elnézőbbek, mint malinké megfelelőik, melyek – részletezve, hogyan szégyeníti meg őt öccse, illetve hogy neki magának is mennyire meg kell alázkodnia, amikor visszatér a faluba – egy érezhetően szigorúbb felfogásról tanúskodnak.

Ahogy a mesék a leány húgára, illetve legkisebb öccsére ruházzák a segítő/megmentő szerepét, sokat elárul arról, hogyan gondolkodnak a bambara és malinké közösségek a rokoni felelősségről és összetartásról: az egyént soha sem szabad magára hagyni, nem szabad engedni, hogy a vesztébe rohanjon, a csoport felelősséggel tartozik tagjai iránt és megvédi azokat, ha kell, akár önmaguk ellenében is.

Anélkül, hogy ellentmondanának a család óvó-védő szerepéről itt megfogalmazottaknak, a malinké mesék bambara megfelelőiknél sokkal közvetlenebbül juttatják kifejezésre az elbeszélés hátterében rejlő ellentéteket, valamint a konfliktus tétjét képező szimbolikus, illetve társadalmi-gazdasági érdekeket: az apa számára leányainak kiházasítása új rokoni kapcsolatok kovácsolását vagy a már létezők megszilárdítását jelenti; a fitestvérek számára a nővéreikért kapott menyasszonyváltság biztosítja, hogy maguk is házasságot köthessenek; végül pedig a rokonság férfitagjai számára a családfő által megszabott (s a leányokat mintegy sakkfiguraként mozgató) házassági stratégia betartása nem mást jelent, mint hatalmuk megerősítését és újraigazolását.


Franciából fordította: Sz. Kristóf Ildikó
CsRI által átnézve, megjegyzésekkel ellátva: 2001. február 1.
CsRI által újból átnézve, egységesítve: 2002. február 12., 2003. május 27.


Függelék

A kígyó-férj

Kiről is mesélek? Egy férfi két feleségéről. A férjük naponta elment a földjére dolgozni. lndulása előtt adott az egyik asszonynak egy mérce kölest. A kedvenc feleség lánya a kölesből két gombócot készített, az egyiket anyjának adta, a másikat megtartotta. Az elhanyagolt feleségnek és a lányának nem volt mit ennie. És ez így ment nap nap után. A két társ-feleség lányai már eladó sorban voltak. Egy nap temetés készülődött, nagy gyászünnepség. A kedvenc feleség beszélt a jövendőmondókkal, majd elővette a lányát, és így beszélt hozzá: – Sokan eljönnek majd a gyászünnepségre. Ha közülük valaki szerelmet vall neked, te ne szeresd őt, ha sebhelyei vannak, de ha nincsenek, akkor szeretheted. Az elhanyagolt feleség lánya léggyé változott, rászállt minden gyászolóra, hogy kiszimatolja őket, és nővéréhez röppenve így szólt:

– Van a gyásznép közt egy igen szép férfi, csakhogy nem emberi lény.

– Akkor is tetszeni fog nekem, ha nem emberi lény – felelte a másik.

A lány szeretője lett az idegennek, és még mielőtt véget ért volna a nagy gyász hét napja, beköltözött hozzá. Sokáig ültek együtt. Egy szép nap a férfi mondta a lánynak, hogy eltávozik. A lány könnyekben tört ki.

A férfi nem emberi lény volt, hanem emberformát öltött kígyó, és egy termeszbolyban lakott a bozótosban. A lány szeretett volna vele menni.

– Ne menj vele, nővérem, nem ember ez – mondta a kisebbik lány. – Egy öreg termeszbolyból bújik elő, ha vele mégy, felfal téged. Legszívesebben veled tartanék én is, ha mindenképp mégy.

De a nővér nem akarta, hogy a húga vele tartson.

A szeretők útra keltek. A kishúg hajtűvé változott, és az útra feküdt. A nővére odaérve lehajolt érte, és felvette a tűt.

– Istenem, nem is hittem, hogy tűt találok az úton. Ha a kishúgom itt volna, neki adnám.

– Eressz, hisz én vagyok a húgod – mondta erre a tű.

– Mit keresel itt? Menj tüstént haza!

Hát így lepleződött le a húgocska titka. A szeretők folytatták útjukat. Otthagyták a húgocskát egyedül az úton. Az most szép tányérrá változott, és a nővére ismét csak felvette az útról.

– Milyen szép tányér! – kiáltott fel. – Ha a kishúgom itt volna, nekiadnám.

– Nővérem – mondta a tányér–, mi mindig együtt vagyunk.

– Nem parancsoltam meg, hogy hazamenj?

– Nem megyek haza, követlek mindenhová.

Így hát együtt mentek tovább.

A nővér megkérdezte a szeretőjét:

– Nem értünk még oda?

– Nem, még nem értünk oda – felelte az. Elől ment ő, a lány a nyomában.

Elértek egy öreg termeszboly elé.

– Ez a mi házunk – mondta a férfi.

– Ó! – kiáltott ámulva a lány.

– Úgy bizony, itt fogunk lakni.

Mind a hárman bementek a termeszbolyba; a kishúg léggyé változott, így követte őket.

A férfi halász volt, halakat fogott a folyóban, és megette őket. Mielőtt halászni indult, emberi formát öltött, és így hagyta el a házat. A folyóhoz ment, felgyűrte a nadrágját és halászott.

Biliki balaka,

az asszonyom s a húga nálam laknak.

Hazamegyek, egyik lesz ebédem,

hazamegyek, másik lesz vacsorám.

Amint végzett a halászattal, leengedte a nadrágszárát, és hazament. Hármasban megették a halat.

Sok idő telt el. A férfi elvégezte magában, hogy megeszi a két nővért.

– Elmegyek – mondta, és úgy is tett.

A húg azt mondta a nővérének:

– Én elmegyek innen. Gonosz álmom volt, nem akarom itt tölteni az éjszakát, mert ez az ember felfal. Láttam, ezt tette álmomban. Megmondom, mit tehetünk: vegyük le az egyik takarót, aztán fogjunk két mozsártörőt, egy hosszabbat és egy rövidebbet, és takarjuk be. Ha a férfi hazajön, azt hiszi majd, hogy lefeküdtünk.

Úgy is tettek, egy takaróval beborították a két mozsártörőt, a hosszabbat meg a rövidebbet. A férfi hazajött a halászatból.

Biliki balaka,

nálam van az asszony meg a húga,

hazamegyek, egyik lesz vacsorám,

hazamegyek, másik lesz ebédem.

Megjött a férfi, és nagyot nyújtózkodott.

– Hé – kiáltotta –‚ mi dolog ez? Nem hozzátok a vacsorámat? Máris lefeküdtetek, el is aludtatok?

Senki sem felelt. A két nővérnek már hűlt helye volt. A férfi feltűrte a nadrágját, kígyóvá változott, és fogát belevágta a hosszabbik mozsártörхőbe. Azt hitte, az asszonyába mar, pedig nem ő volt az. Klokk! csattant a foga a mozsártörőn. Felrántotta erre a takarót, és meglátta a két mozsártörőt.

– Úgy, hát megszöktek! – kiáltott, és bülülülülü! utánuk eredt.

Útján a két nővér egy folyóhoz ért. Az idősebbik így énekelt:

Vigy át engem, hosszúnyakú fekete kis folyó-madár,

vigy át engem, hosszúnyakú fekete kis folyó-madár,

jön a kígyó, hosszúnyakú fekete kis folyó-madár,

gonosz kígyó, hosszúnyakú fekete kis folyó–madár!

A húga pedig így énekelt:

Ne vidd át őt, hosszúnyakú fekete kis folyó-madár,

mert férje jön, hosszúnyakú fekete kis folyó–madár,

derék, jó férj, hosszúnyakú fekete kis folyó-madár.

Hanem a húga akkor már átért, a túlsó parton volt, nővére pedig ottmaradt a másik parton, és közelgett a kígyó, bülülülülü! Amikor már majdnem elérte a lányt, a húga így énekelt:

Hozzad át őt, hosszúnyakú fekete kis folyó–madár,

jön a kígyó, hosszúnyakú fekete kis folyó-madár,

gonosz kígyó, hosszúnyakú fekete kis folyó–madár.

A hosszúnyakú fekete kis folyó–madár erre átvitte a nővért is. Ekkor ért a kígyó a folyó partjára, és ott megállt. A húgocska széllé varázsolta a nővérét, és maga elé engedte; ő, aki sok bűvös tudományhoz értett, a nővére nyomán járt.

A kígyó tehát ott állt a parton, és többször is nekiveselkedett, hogy átgázoljon a folyón, de a kishúg így énekelt:

Ne hozd át őt, hosszúnyakú fekete kis folyó-madár,

mert kígyó az, hosszúnyakú fekete kis folyó-madár,

gonosz kígyó, hosszúnyakú fekete kis folyó–madár.

És a kis folyó-madár nem vitte át a férfit. Az pedig a vízbe vetette magát, és átúszott a túlsó partra. Ott találta a kishúgot, de ő az asszonya üldözésére indult; azt pedig a húga már széllé változtatta. Futott, futott utána a gonosz, mindkettőjük nyomában pedig a húgocska, aki léggyé változott, hogy követhesse őket.

A férfi már majdnem utolérte a nővért, de akkor a húga átváltoztatta őt.

A férfi táncolt egyet, és futott tovább, a kishúg pedig mindenütt a nyomán járt. Nem emberi alakjában, hanem légy formájában. Követte mindkettőjük nyomát, és nem tágított.

Nővére futott, futott, és egy tornácra ért. Nagy ház tornáca volt az. Alig lépett a verandára, a kígyó már utol is érte, és a lábára vetette magát. A kishúg rákiáltott:

– Bolond vagy, embernek nézed a fát! A tornác oszlopát mardosod.

Arra a kígyó elengedte a lány lábát, és egy faoszlopra vetette magát. A lány nevetve befutott a házba, és a húga is jót kacagott.

A mai gyermekek nem látnak az orrukig. Azt teszik, amit megtiltottak nekik, nem csoda hát, ha rajtavesztenek.

Ott hagyom ezt a mesét, ahol rátaláltam.


Fordította Tótfalusi István
(Görög-Karády-Meyer: Madáron vett menyasszony, Bp., 1984. 28-32)
Jegyzetek:

[1] Hasonló ihletésű mesék: AaTh 400–459; illetve a francia változat: AaTh 425 Nr. 31: Kígyófeleség.
[2] Példaként említhetjük az anyi és a mende meséket: Eschlimann 1979, Cosentino 1980.
[3] Youssouf Cissé szíves közlése.
[4] Vö. 1–2., 4–5. és 9. mesék.
[5] A termeszdomb a falusiak szemszögéből nézve mindenekelőtt egy meg nem művelt és nagyon távoli területre utal; ezen túl azonban igen gazdag szemantikai mezővel rendelkezik: lehet a kultusz vagy az áldozat helye, de lehet raktározó hely is.
[6] Másrészről az is ismeretes, milyen jelentős szerepet tölt be a kölesliszt a szudáni kozmogóniában, v. o. Dieterlen 1951.
[7] A bambarák teremtésmítoszainak egyes változataiban az óriáskígyó a Faaróéval ellentétes értékeket képviseli; mindazonáltal helyszellemként (sirifen) vagy védőszellemként (dugudasiri) a kígyó pozitív szerepet is betölthet, s ennek okán kultusz tárgyát is képezi.
[8] A folyón való átkelés motívuma kapcsán felidézhetjük azokat a tilalmakat, amiket a hiedelmek szerint Faaro szabott ki a szokásokat megsértők fejére.
[9] A malinké mesékben szereplő győzedelmes öcs alakja a sárkányölőről szóló hősmesére (AaTh 300–301) emlékeztet, jóllehet az előbbiekben a hős harc nélkül győzi le ellenfelét.



[ címlap | keresés | mutató | tartalom ]