23. szám --[ címlap | keresés | mutató | tartalom ]
Dolgozatomban Raymond Roussel Locus Solus című művének elemzését kívántam elvégezni. Kiindulási pontom Michel Foucault Roussel-olvasata, amely főként nyelvelméleti és tropológiai szempontból értelmezi a szerző híres „eljárását” (procédé), ami éppen a jelölőlánc törését jeleníti meg. Egy szoros olvasatban próbáltam megragadni a metafora és a metonímia működését a vizsgált műben. E retorikai olvasattal összefüggésben egy narratológiai szempontú elemzésre, illetve a véletlen szerepének értelmezésére tettem kísérletet. Egy narratológiai elemzés ugyanis rávilágíthat a Locus Solus sajátosságára: az elbeszélő hang elmosódásával egy olyan olvashatóságot tár fel, amely megszabadulhat a „ki beszél?” típusú antropologizáló kérdésfelvetésektől. A beszélő szubjektum képzetének feloldását a szövegben szereplő fantasztikus mediátorok kondicionálják: olyan állatok és gépek, amelyek a reprezentáció játékát kibillentik a hagyományos mimetikus pozíciókból. A gépek általi re-prezentáció ugyanis felszámolja az utánzás-alapú megjelenítést, inkább az időbeliség kisiklását eredményezi. Ez a megállapítás azáltal is bizonyítható, hogy Roussel művében a fantasztikum mindig is az „imaginárius múzeum” része, a „képzelet burjánzása” voltaképp intertextuális játék. Az időbeliség kisiklását a véletlen alakzatának pontosabb körüljárása során szerettem volna megragadni. Nem véletlen, hogy a műből hiányzik a jelen dimenziója: a történeten belüli történetek mindig a múltat és a jövőt idézik, de soha sem a jelent. A véletlenről szóló elemzésem alapja az arisztotelészi véletlen-koncepció olvasata. A véletlen mint a fikciót lehetővé tevő alakzat szerepel a szövegben, és végső soron ellenáll a megértésnek. Mint ilyen, a véletlen nem csupán a fikció metaforájának mondható: jóval inkább a katakrézis alakzatával rokonítható, amely a nyelv erőszakosságát (abusio) írja be a szövegbe.