PALIMPSZESZT
22. szám --[ címlap | keresés | mutató | tartalom ]

Raymond Queneau:
Regénytechnika
(1937)

Míg a költészet a retorikusok és a szabálycsinálók megszentelt földje volt, addig a regény, mióta csak létezik, kibúvik minden törvény alól. Mint holmi libafalkát, bárki maga előtt terelgethet tetszőleges számú, látszólag valóságos személyt tetszőleges számú oldal vagy fejezet tágas legelőjén. Az eredmény, így vagy úgy, de mindig regény lesz.

Itt nem kívánok sem előírni, sem ajánlani műfaji törvényeket, melyek mint ilyenek mindenkit, szerzőket és olvasókat egyaránt kielégítenének. Ám a magam részéről nem vagyok képes fejet hajtani ilyesféle kibúvó előtt. Noha a ballada és a rondó elavult, úgy tűnik, hogy e csapással szembeszállva a próza gyakorlatában kell erőteljes szigort érvényesíteni. Ezért szeretném bemutatni, milyen lehet egy tudatos regénytechnika, miként azt saját magam alkalmaztam. De előbb kettős figyelmeztetéssel kell élnem: először is elnézést kérek azért, hogy példaként olyan regényeket választok, melyeknek én vagyok a szerzője, de mit tehetnék mást, "magyarázom magam"; másodjára pedig be kell vallanom vonzalmamat az angol és az amerikai regények - és különösen Joyce - iránt; tőlük tanultam meg, hogy létezett regénytechnika. E tekintetben meg kellene neveznem egy régebbi és kevésbé illusztris szerzőt is; de nem akarom megijeszteni kortársaimat. Bárhogyan is, mindenesetre biztosíthatom az olvasót, e területen nem tarthatok igényt eredetiségre.

Az általam kiválasztott három regény, a Le chiendent, a Gueule de Pierre és a Les derniers jours ugyanazt a témát járja körül, vagy pontosabban mindegyik ugyanannak a témának a variációja, következésképpen ugyanolyan a szerkezetük: kör alakú. Az elsőben a kör szigorúan a kezdő ponton zárul be, itt kerekedik ki: ezt sugallja - talán túl nyilvánvaló módon - az a tény is, hogy az utolsó mondat azonos a legelsővel. A másodikban a körmozgás nem a kiindulóponthoz tér vissza, hanem egy vele egyenértékű ponthoz, és a forma csigavonal: a Halak, a zodiákus utolsó jegye nem ugyanazon a síkon helyezkedik el, mint a halfajok. Végül a harmadikban a ciklus csupán az évszakokhoz kötődik, az évszakok megszűnésére várva: a kört itt katasztrófa szakítja meg: ezt a főszereplő világosan megmondja az utolsó fejezetben.

Elviselhetetlen lett volna számomra a véletlenre bízni e regények fejezeteinek számát, ahelyett, hogy gondosan megszabnám őket. Ennélfogva a Le chiendent 91 (7 × 13) egységből áll, mivel a 91 az első tizenhárom természetes szám összege s mivel a 91 "összege" 1, ami egyszerre a teremtmények halálának és exisztenciális visszatérésének a száma, azé a visszatérésé, amit ekkoriban úgy képzeltem el, mint a remény nélküli szerencsétlenség feloldhatatlan állandóságát. Ezidőtájt a 13-ban jótékony számot láttam, mivel tagadta a boldogságot; ami a hetest illeti, ekkor -és később még inkább - olybá vettem, mint önmagam numerikus képmását, mivel vezetéknevem ugyanúgy, mint két keresztnevem hét-hét betűből áll és 21-én (3 × 7) születtem[*]. Jóllehet látszólag nem önéletrajzi, e regény a formájában egészen egocentrikus motívumokat rögzít: a forma így fejezte ki azt, amit a tartalom eltitkolni gondolt.

Annak szintén személyes okai voltak, hogy a Gueule de Pierre zodiákus (vagy zoológikus) jegye a Halak: ebben a jegyben születtem. Mint már mondottam, ez a regény nem úgy hurkolódik magába, mint a Le chiendent, de nyitott minden ontológiai különbségre, ami a csillagképek állatait elválasztja egymástól, miután a gyilkos fiú azonosítása az apával nem abszolút azonosítás. Ahogy szülőföldemen mondják, olyan azonosítás ez, mely anélkül van meg, hogy fennállna.

Ami a Les derniers jours-t illeti, ebben az önéletrajzi elem annyira nyilvánvaló, miután a numerikus megjelenítés jóval tárgyszerűbb. A száma a 49 (= 7 × 7, vagy inkább 6 × 8 + 1). Erre később még visszatérek.

A Le chiendent mindegyik részegysége egyes egység, kettőt vagy hármat kivéve, ha közelebbről megnézzük. A részegység egyes, alapjában véve úgy, ahogy egy tragédia, amelyik betartja a hármas egység szabályát. Egyes, nem csupán az időt, a helyet és a cselekményt illetően, hanem még műfaji szempontból is: tisztán történetmondó elbeszélés, beékelt beszédekkel megtűzdelt elbeszélés, (a színpadi beszédmódhoz közelítő) egyszerű beszélgetés, "én"-ben mondott belső monológ (mintha a szerző kifürkészné szereplőinek legcsekélyebb gondolatát is), vagy hangos monológ (egy másik színpadi eljárás), levelek (amilyenekből hajdanán nevezetes regényeket állítottak össze), naplók (nem titkos, belső naplók, hanem kiadási füzetek vagy kivágott hírlapi cikkek), vagy álmok elmesélései (amiket ennél az annyira lestrapált műfajnál elővigyázatosan kell kezelni).

A részegységek közül minden tizenharmadik (következésképp minden egyes nagy fejezet legutolsó része) az adott fejezeten kívül helyezkedik el, egy másik irányban vagy dimenzióban; ezek szünetek, s műfajuk csak monológ, álom elbeszélése vagy hírlapi kivágat lehet. Természetesen a kilencvenegyedik kilép ebből a sorból és visszatér a történetmondáshoz, hogy lezárja az egészet.

A Les derniers jours-ban minden hatodik fejezet (lásd a javítást később) szintén szünet, a főalak, Alfred itt a kórus szerepét játssza, és úgyszintén vele fejeződik be a komédia.

Ezzel szemben a Gueule de Pierre, miután nem rendelkezik az előző két mű könyörtelen szerkezetiségével, nem tartalmaz ritmikai megszakításokat sem. Egészen egyszerűen három részből áll, s ezek mindegyike látványosan egyedi jellegű; főként ami a műfajt illeti: egy magányos ember monológja az elsőben, elbeszélés és beszélgetés akkor, amikor visszatér szülővárosának lakói közé, s végül egy költemény arról, amikor felnő; továbbá ami az illeszkedést illeti: mindegyik részhez hozzákapcsolódik a természet valamely hatalmassága, még pontosabban valamely személy, stb., s természetesen minden zodiákus jegyhez valamiféle esemény.

Tehát:

A Le chiendent olyan emberhez hasonlítható, aki rengeteg gyaloglás után visszaérkezik oda, ahonnan elindult;

a Gueule de Pierre olyan emberhez, aki miután felment a lépcsőn, azt hiszi, hogy van még további feljárat, miközben már nincsen;

a Les derniers jours olyan emberhez, aki ott himbálódzik egy egymásra tornyozott székekből álló tákolmányon, ami végül össze fog dőlni.

Mint látható, ez három nevetésre ingerlő eset - vagy valami egészen más, fordított reakcióra ingerlő, attól függően, hogy hanyadik emeleten mozgunk.

Nem marad más hátra, mint hogy a szereplők eloszlását sem szabad a véletlenre bízni, mert az alakok ettől függően nyernek értelmet. A Le chiendent esetében ezt csak olyan táblázatok segítségével tudnám elmagyarázni, melyek - egyébként helytelenül - egy sakkparti illúzióját keltenék (bevallom, ezt a játékot rengeteget gyakoroltam). Minthogy véleményem szerint éppen nem arról van szó, hogy a regényalakokat hagyhatnánk kézzel-lábbal kapálózni, mint valami széttört lombiktartályaikból kiszabadult homunculusokat, sem arról, hogy úgy tekinthetnénk őket, mint figurákat a sakktáblán, mely esetben az ütések sorozata képezné a fejezetek összefűzését és a befejező matt a szerző győzelmét.

A Gueule de Pierre-ben minden két pólus: a fiúk (Paul, Pierre és Jean) hármassága és a hatalmasságok hármassága által kialakított erővonalak mentén rendeződik.

Két, egymástól jól elkülönült, de ugyanakkor autonóm szereplő vagy csoport kifejezheti ugyanazt a realitást, ugyanazt a törekvést, ugyanazt a típust: ezért van az, hogy a fejezetek visszhangok vagy tükrök, mint a Gueule de Pierre-ben a II,3 és a II,4, vagy mint a Les derniers jours-ban a XXIII. és a XXV. fejezet. Ez utóbbi regényben az egymásnak párosával megfelelő négy szereplő rendezi el az összes többit, egyetlen egyet kivéve, aki kívül helyezkedik el, vagy központi helyen: ő Alfred, a kávézó pincére, aki itt a kórus vagy a jól megolajozott tengely szerepét játssza.

Korábban mondottam, hogy a Les derniers jours száma 49 volt, jóllehet kiadása 38 fejezetet tartalmaz. Ennek magyarázata az, hogy lebontottam az állványzatból, valamint a ritmikai szinkópa; Alfred bizonyos, a kiadásból törölt monológjainak az ideje zéró; Jules váratlan monológja disszonanciát képez a befejező zenei feloldás előtt.

Attól fogva, hogy értéküket vesztették, a szabályok már nem léteznek. De a formák örökké fennmaradnak. Léteznek regényformák, s ezek a kitűzött anyagra rákényszerítik a Szám minden erényét, ami - magából az ábrázolásból és az elbeszélés különféle aspektusaiból születvén, az irányadó eszmével rokon természetűként, mint minden elem anyja és apja - kifejleszt egy struktúrát, az Egyetemes Fény utolsó sugarait és a világok Harmóniájának utolsó visszhangjait bocsájtván ki a művekre.

Jegyzetek:

[*] Raymond Queneau 1903 február 21-én született Le Havre-ban (a ford.).



[ címlap | keresés | mutató | tartalom ]