Palimpszeszt 22. szám

Ellis Island egy néhány hektáros kis sziget a Hudson folyó torkolatánál, nem messze a Szabadság-szobortól. Kezdetben az indiánoké volt, ők a Sirályok Szigetének nevezték. Később holland tulajdonosa lett, majd – miután egy Anderson nevű kalózt itt akasztottak föl – átkeresztelték Bitófa-Szigetre. Számos tulajdonos után Samuel Ellis megvette (a sziget az ő nevéről kapta máig hivatalos elnevezését). Unokája ismét eladta a szigetet, s az új tulajdonos New York városnak adományozta. A várostól a szigetet később a szövetségi kormány megvásárolta, tízezer dollárért.

E kis sziget ma már jelkép, csak az nem tudható pontosan, hogy minek a jelképe. Európa minden nyelvén így nevezik: a Könnyek Szigete (tränen insel, wispa lez, island of tears, isola delle lagrime). Nevezetessé azért vált, mert háromnegyed évszázadon keresztül az Amerikai Egyesült Államokba irányuló kivándorlás 70 százaléka e szigeten keresztül bonyolódott. Igazi átmeneti hely volt, afféle küszöb, még nem Amerika, de már nem Európa.

1978-ban a francia Nemzeti Audiovizuális Intézet megbízta Georges Perecet és Robert Bobert, hogy ez utóbbi ötlete alapján készítsenek filmet Ellis Islandről. A film a rákövetkező évben elkészült, 1980-ban mutatták be a Francia Televízió 1-es csatornáján, ma a Seuil kiadó forgalmazza videokazettán. Két részből áll: az első rész címe „A Könnyek Szigete”, s benne egy fiatal szőke ranger kalauzolja a látogatókat a kifosztott és leromlott hangárokonm csarnokokon, folyosókon, az üres udvaron keresztül, és meséli el röviden a sziget el nem mesélhető történetét. Idegenvezetői rutinmosolya nem képes leplezni, hogy nem tud viszonyulni századszor ledarált szövege tárgyához, mint ahogy azt sem érti, miért van valami eltörölhetetlen irónia abban, hogy az Amerikai Egyesült Államok 200. évfordulójára e szigetet – Georges Perec szerint ezt a szemétdombot – nemzeti emlékhellyé nyilvánították. Sztorizik: „(...) sok bevándorló vágyott olyan névre, amely amerikaivá teszi őt. Rengeteg történet szól az Ellis Island-i névváltoztatásokról: egy Berlinből jött ember Berlinernek nevezte magát, egy Vladimir keresztnevű vezetékneve Walter lett, egy Adam keresztnevű Adams nevűvé vált, egy Skyzertski Sanders, egy Goldenburg Goldberg lett, míg egy Gold Goldstein. Egy idős orosz zsidónak azt tanácsolták, válasszon jó amerikai nevet magának, amit a civil állami tisztviselők nem tudnak hibásan átírni. Tanácsot kért a csomagmegőrző egyik őrétől, aki a Rockefellert javasolta neki. Az idős zsidó számtalanszor ismételgette egymás után, Rockefeller, Rockefeller, hogy biztosan ne felejtse el. De amikor néhány órával később a civil állami tiszt a nevét kérdezte, ő már elfelejtette, és jiddisül azt válaszolta, hogy: Schon vergessen (már elfelejtettem), s így történt, hogy egy igazi jó amerikai névvel jegyezték be: John Ferguson.” A sztorik az itt feltorlódott szenvedések mondhatatlanságát leplezik.

A film második része mégis a beszédé. „Emlékezések” a címe, s benne megszólal néhány látogató. Egyik sem ment át annakidején a sziget szűrővizsgálatain: második, harmadik, negyedik generációs leszármazottak, akik a családtörténet nyomait keresik.

A szép, okos és azt hiszem, nagyszerű operatőri munkát mutató filmről nem beszélnék, sajnos még a Francia Intézet nagy videotékájában sincs meg (én 2000. novemberében láttam Nancy-ban egy Perec-konferencián). A film szövegéből készült karcsú könyvecskét lefordítottam, talán olvasható lesz valamikor valahol. Most tehát csak azt szeretném elmondani a Récits d’Ellis Island-ről, hogy kontrasztos megoldással él: Georges Perec szövege (lassú, töprengő beszéd, Perec hangja a képek mellé) rendkívül személyes, nyugodtan mondhatjuk: költői szöveg. Ezzel szemben az üres sziget hangárait, csarnokait, mosdóit, folyosóit, vakolathullajtó falait megmutató képek elképesztően tárgyszerűek, távolságteremtőek és -tartók. Sem a hangnak, sem a képnek nincs túl sok köze a szaktörténethez, a bármiként is felfogott történelemhez.

Úgy tűnik, a történészek sem tudnak túl sokat kezdeni a tárggyal. Túl sok az anyag és túlságosan megfoghatatlan. A Foundation Ellis Island a világhálón közzétette a fennmaradt irdatlan mennyiségű regisztrációs anyagból a neveket és gyakorlatilag a postaköltség fejében egy-egy adott névről kérésre megküldik a többi regisztrált adatot. Ez a hatalmas és nagyszerű feldolgozási munka tehát lényegében a családi emlékezetek működésének szolgálatában áll. Vannak kitűnő részösszefoglalók. Ilyen például Irving Howe 1976-os és azóta több kiadást megért könyve, az Apáitok szavai (APÁINK VILÁGA), benne egy Elindulás és megérkezés című fejezet a kivándolás „technikai” bonyolódásának leírásával, s természetesen egy rövid, nagyon pontos rész Ellis Islandről. De a vaskos kötet egésze csak a zsidó kivándorlást vizsgálja, holott - Georges Perec szavaival – „Ellis Island nem a zsidók számára fenntartott hely” volt. A hatalmas adattömegből kiolvasható, hogy az 1892 (ekkor vált a sziget fogadóközponttá) és 1924 között Ellis Islanden áthaladt mintegy tizenhatmillió személy (ez naponta öt-tízezer embert jelentett) többsége ír volt, skandináv, olasz, a Monarchia lakosa: az I. világháború után a kivándorlók nemzetiségi összetétele jelentősen módosult. De azokra a kérdésekre, amelyek akkor merültek föl bennem, amikor páholyunkban a kiegyezés utáni magyar gazdaság értékeléséről és a polgárosodás sikereiről volt szó, a Netről vagy Howe-tól nem kaphatok választ. E legújabb kori hihetetlen mértékű exodus egyszerre szolgál hatalmas tömegű nyers, brutális ténnyel és egyszerre leplezi el az okokat. Az Ellis Island-i regisztráció annakidején még nem firtatta az egyes kivándorlókban tudatosult okokat, ezekre egyszerűen nem kérdeztek rá a civil állami tisztviselők. Ez a hatalmas exodus feltehetően tünete valaminek a belle époque-ban, de minek?

Ráadásul nem bizonyos, hogy ha történészként ismerjük is az okokat, ismerjük is az események menetét, a következményeket is, a dologgal magával tisztába jövünk. Miről szól Ellis Island históriája megnyitásától bezárásáig, tehát 1892-től 1954 őszéig? Mi a jelentése annak, hogy mára nemzeti emlékhely vált belőle? Minek a szimbóluma a könnyek szigete?

Nem tudom. Csak néhány meggondolást próbálok nagyon röviden vitára bocsátani.

Georges Perec Ellis Island jelentését nem csak egy már lezárult múltbeli funkció leírásával próbálta megragadni, hanem jelenbeli jelentését is. „De az Egyesült Államokba irányuló kivándorlás / jóval korábban kezdődött mielőtt Ellis Island-en / elkezdődött és a sziget bezárásával / nem fejeződött be. / A mexikóiak, a portoricóiak, a koraiak, / a vietnámiak, a kambodzsaiak váltották fel a régebbieket.” – mondja a filmben. Vagy egy másik írásában: „Amikor vietnámiak és kambodzsaiak tízezerszám sodródnak rozoga bárkákon az egyre ellenségesebb vagy legalább valamelyest szivélyes menedékhelyet keresve, akkor újra visszatérni látszik a szánakozás e régi történeteken.” De hogy itt nem filantrópiáról, hanem jogról van szó, arra rögtön rátérek.

A gondolkodásban legelőször egy szó jött a segítségemre, az a szó, hogy hospitalitás (vendégszeretet). Immanuel Kant használja Az örök békéről című csodálatos filozófiai tervezetében. „Az örök béke harmadik végleges cikkelye” a következőt mondja: „A világpolgári jog az általános hospitalitás (vendégszeretet) föltételeire kell hogy korlátozódjék.” A cikkely magyarázatának kezdete: „Amint az előző fejezetekben sem, itt sem az emberszeretetről esik szó, hanem a jogról, s e szemszögből a hospitalitás az idegennek az a joga, hogy ha másnak a földjére lép, ezért még ne bánjanak vele ellenségesen.” Más földjére lépni – ez a jog egy másik, erősebb jogra támaszkodik, „amely minden embert megillet, (...) pusztán annak jogán, hogy a Föld felszíne közös birtok, s rajta mint gömbfelületen nem szóródhatnak szét a végtelenségig az emberek, hanem végül is meg kell tűrniük egymást, és senkinek sincs eredendően több joga, hogy a Föld valamely helyén legyen, mint bárki másnak.” Aufklärista és kozmopolita (világpolgári) axióma ez. Kant azonban világosan látja, hogy 1795-96 táján a világ nem volt különösebben fölkészült ennek az axiómának az elfogadására és következményeinek gyakorlati érvényesítésére (a szabad köztársaságok megoldást nyújtó konföderációja pedig még messze van). A vendégbarátság törvényét és a jogot a vendégszeretetre rendre megsértik a nemzetállamok és rendre megsérti a nemzetközi jog (mely Kant szerint nem más, mint a nemzetállamok háborúra való jogának kodifikálása az abszolút nemzetállami szuverenitás deklarálásával). A vendégbarátság törvénye egyetemes jog, univerzális emberi jog. E jog érvényesülése számára Kant helyeket akar és e helyeket „menedékvárosoknak” nevezi, hogy ne csak az általános emberi törvénybe, de a vallási törvénybe is beírva tudhassa. Mózes IV. könyvének, a Számok könyvének 35. része beszél a léviták városairól és a menedékvárosokról. „És szóla az Úr Mózesnek a Moáb mezőségén a Jordán mellett, Jérikhó ellenében, mondván: Parancsold meg Izráel fiainak, hogy adjanak a lévitáknak az ő örökségi birtokukból lakásra való városokat; a városokhoz pedig adjanak azok környékén legelőt is a lévitáknak. (...) A városok közül pedig, amelyeket a lévitáknak adtok, hat legyen menedékváros (...)”.

Menedéket kapni tehát jog, menedéket adni kötelesség. Ez törvény, isteni és emberi törvény egyaránt. Mármost hogyan lehet a törvény betartásának látszatát fenntartani úgy, hogy közben a törvény ellen cselekedjünk? Hogyan lehet rosszul, rossz menedéket adni? A vendéglátás joga kizárja azt, hogy megkérdezzük: miért jössz? Kizárja azt, hogy e törvényt arra használjuk fel, hogy az uralom és a szolgaság viszonyába rendezzük vendéglátó és vendég viszonyát. Kizárja azt, hogy különbséget tegyünk vendég és vendég között. Kizárja azt, hogy a vendégszeretet kvótákra működjön (emlékezzünk rá, fölmerült az a kérdés, hogy 438 afgán túl sok /de mennyi a kevés?/). Kizárja azt, hogy az ú.n. „menekültügyből” rendészeti (határőrségi és rendőrségi) feladatot kreáljunk.

Az isteni és emberi törvény megsértésének módjai szerfölött egyszerűek és leghatékonyabban az állami törvények képesek rá. Az állami törvények alapozhatnak arra, hogy mem minden bevándorolni szándékozó egyforma. Nem baj, ha híres bevándorló vagy, Salamon Rushdie-ként még őrző-védő káeftét is kapsz, míg névtelenül visszaküldhetnek a pusztulás éjszakájába. Tudjuk azt is, hogy ma a gazdagabb nemzetállamok kőkeményen igyekeznek meggátolni a gazdasági menekültek beáramlását, miközben – elnézést, hogy épp e körben mondom ezt – az ú.n. fehérkesztyűs gazdasági migrációt hathatósan támogatják: ne légy afgán vagy kurd vagy iráni nyomorult, légy paksi atomkutató vagy debreceni számítógépes szakember, Kanada vagy az Egyesült Államok nem fog gazdasági menekültnek tekinteni. Ha migrációd, mely egyszerű – ideiglenes vagy tartós – elköltözés, egybeesik a fogadó nemzetállam gazdasági érdekeivel, kitárul a Golden Door.

A jelenleg hatályos letelepedési törvények finom distinkciókat működtetnek, hogy a még létező és rendkívül problematikus menedékjogot a menekültek legkisebb lehető körére szűkíthessék: bevándorló, hontalan, száműzött, menekült, kitoloncolt, állampolgárságától megfosztott stb. Ellis Island-en ez úgy nézett ki, hogy a külföldiek belépése az Egyesült Államok földjére nagyjából 1875-ig szabad volt, később fokozatosan megszorító korlátozásokat vezettek be. A fogadóközpont felállítása már önmagában korlátozást jelentett, hiszen tudjuk, hogy az 1800-as évek legvégén minden száz emberből kettőt-hármat visszafordítottak (és 1892-től 1924-ig mindössze háromezer öngyilkosság történt a szigeten). A futószalagszerűvé, iparivá tett beléptetési rendszer az I. világháború után már érvényesítette az ú.n. Literacy Act-et, mely egy sor mennyiségi (quotas) és kvalitatív diszkriminációs korlátot állított föl. Időközben a New York város fennhatósága alatt álló bevándorlási hivatal funkcióinak felügyeletetét átvette a Szövetségi Bevándorlásügyi Titkárság, tehát állami kézbe került, a legelső szűrőt pedig kihelyezték az induló állomásokra, azaz az Európában lévő egyes amerikai nagykövetségekre. A II. világháború alatt és után az ú.n. „bizonytalan” vagy „a szabályoknak meg nem felelő státuszú” menekültek és az Amerika-ellenes tevékenységgel vádolt egyének (olasz fasiszták, pro náci németek, kommunisták és más gyanúsítottak) börtöne lett, mígnem 1954-ben bezárt, funkcióit más intézmények, immár másutt és másképp látták el.

Kant szép kifejezése, a vendégszeretet joga megvilágította, hogy miért tölt be olyan centrális szerepet e szintagma Emmanuel Lévinas gondolkodásában, akinél ez az egyetemes emberi jog etikai és metafizikai dimenziókat kap. Egyszeriben megértettem Jacques Derrida mániákusan visszatérő nyelvészkedő hivatkozásait Benveniste-re és a hospes indoeurópai gyökére: világos lett, hogy miért ezt állította az Istenhozzád Emmanuel Lévinasnak középpontjába, s megérteni véltem a Vendégszeretetgyűlölet című tanulmány alapkérdésének első pillantásra be nem látható jelentőségét. És nem ért váratlanul, amikor a Világ kozmopolitái, még egy erőfeszítést! című könyvecskéjét (kiáltványát?) – visszautalva a Számok Könyvére, egy bizonyos középkori gyakorlatra és Kant tervezetére – a menedékvárosok alapítását szorgalmazó eszmének szentelte. Nem más ez, mint a hospitalitas jogának politikája, e jog politikai érvényesítésének kidolgozása. Miért a városok? Mert kőkeményen egy kontextus, amelyen belül kell a menedékvárosok „új kozmopolitikájára” javaslatot tenni. Európa boldogan ünnepelte, hogy tíz esztendeje leomlott a berlini fal, a politikai szegregációnak ez a betonkemény szimbóluma és valósága. Nem is kívánja vissza senki. De a berlini fal leomlásával párhuzamosan, mintegy ennek a helyére egy újabb, hatékonyabb falat kezdett emelni: eme új fal alapkövét úgy hívjuk, hogy schengeni egyezmény. „Szükség van-e arra, hogy emlékezetünkbe idézzük a világviszonylatban elszabadult erőszakos megnyilvánulásokat? Kell-e még emlegetni, hogy ezeket a bűncselekményeket néha állami, néha nem állami szervezetek látják el kézjegyükkel? Lehetséges-e felsorolni a fenyegetések, a cenzúrázás, a terrorizmus, a kínzás és leigázás megsokszorozódásának minden fajtáját?” Derrida arra voksol, hogy a civitas két formája, a Város és az Állam közül az utóbbi jelenleg aligha képes egy a mostanival majdhogynem ellentétes gyakorlatra, míg talán kialakítható a város egy új fogalma és jogállása.

Egy gyökeresen megreformált Ellis Island, mondom én. Hogy a sziget a Hudson torkolatánál valóban a történelem, a történelmi múlt emlékhelye legyen. Egy nyílt, bőkezű és vendégszerető Strasbourg. Meg a többi öt, meg a többi száz.