Louise O. Vasvári (S.U.N.Y., Stony Brook)
„Buon cavallo e mal cavallo vuole sprone, e buona femina e mala femina vuol bastone”
A feleségbántalmazás középkori irodalmi reprezentációi

Dolgozatomban egy nem-centrikus olvasaton keresztül megpróbálom újraértelmezni a feleségverés néhány középkori mintáját, amelyek idealizálnak, naturalizálnak bizonyos női tulajdonságokat a patriarchális rend fenntartása érdekében. Igyekszem bebizonyítani, hogy az uralkodó férfi olvasatok („hegemonic masculinist readings”) bűnrészesek olyan értelmezések megalkotásában, melyek áttekintenek a sok szövegben bennerejlő megrögzött nőgyűlöleten és szadisztikus szexualitáson. Célom e szövegek „depoeticizálása” egy feminista szempontú vizsgálathoz. Ezután szemügyre veszem a nem és az erőszak kapcsolatát, illetve a férfi szexuális politika szöveges megjelenéseit, amelyeken keresztül a „nők” és a „nem” fogalmát fikcionalizálták, fantáziálták.[1] Támogatni fogom azt a véleményt, hogy a feleségverés – a nőöléssel, a feleséggyilkossággal, a nemi erőszakkal, a vérfertőzéssel és egyéb, a női test feletti uralmat hirdető tettekkel együtt – nem csupán a férfi egyének deviáns viselkedésének eredménye, hanem tágabb értelemben tulajdonképpen a szexuális terror egyik formája. A feminista írásokban a korábbi „családon belüli erőszak” nemileg semleges kifejezését felváltó „feleségbántalmazás” fogalma a következőképpen definiálható: „korlátozó és támadó viselkedési rendszer, amely egy intim, szexuális, elméletileg egyenrangú kapcsolatban, legtöbbször együttélő felek között lép működésbe.” Néhány feminista tágabban értelmezi ezt a fogalmat, és például szexuális terrorizmusnak vagy kolonizációnak nevezi, hogy ezzel is felhívja a figyelmet a fizikai és elsősorban szexuális erőszak hatására a nők életében. A verés egy viselkedésmintát tartalmaz, tehát nem egymástól különálló eseményekből épül fel; egyetlen helyzet egy következő verési epizód kiindulópontja. Úgy tűnik, hogy ez a viselkedési forma az összes kultúrában felbukkan annak ellenére, hogy gyakoriság és keménység szempontjából a kultúrák igen változatosak.[2]

A nők elleni erőszakot, az intim kapcsolatokon belüli durva bánásmódot mindig a nemek közötti, szélesebb társadalmi erőviszonyok összefüggésében kell tekinteni, különösen akkor, ha a bántalmazás családon belül történik. A közösségi ellenőrzés intézményesített szerkezeteként, a valós és burkolt családon belüli erőszak szerepe a nők megfélemlítése és a rajtuk való uralkodás; a testük és szájuk ellenőrzés alá vonása ekképpen a társadalmi rend megerősítését jelenti. A feleségverés a társadalmi erőszaknak csupán az egyik formája, amelyet sok európai társadalomban (és a világ sok részén még mindig) a kulturális ellenőrzés törvényes eszközének tekintettek. A társadalmi erőszak más formái szintén széles körben elfogadottak, például a sportban, a hadsereg és a polgári erők állami intézményeiben, a gyereknevelésben vagy a halálbüntetés esetében. Azonban a társadalmi erőszak e formái közül talán csak, amikor a férfiak elverik a nőket egy intim kapcsolaton belül, az az egyetlen, amelyik képes a humor forrásává válni, mégpedig azáltal, hogy a nők mindig megérdemlik a verést, sőt feltehetőleg szexuálisan izgatóan hat rájuk. A dolgozat második részében mindezt majd illusztrálni fogjuk középkori szövegekkel. A „trágár elverésről” szóló viccek és történetek manapság is a férfihumor fontos forrásai. Két példa elegendő erre. Az 1970-es évek végén a Finnair az alábbi hirdetéssel próbálta megvetni a lábát az amerikai piacon, amelyet azonban a panaszok nyomására vissza kellett vonnia. A hirdetés a következő volt: A finn Vilko Vatanen akkor alkotta meg a világ első szaunáját, amikor bezárta feleségét a füstöldébe, meggyújtotta azt, a nőt pedig jól elverte egy nyírfavesszővel, majd felfedezte, hogy a felesége imádta az egészet.[3] Egy másik példa ugyanebből az időszakból egy, a Playboy romániai kiadásában megjelent cikk, amelynek címe: „Hogyan verjük feleségünket külsérelmi nyomok nélkül.” Az írásban utasítások olvashatók a megfelelő eszközök kiválasztásáról, illetve az asszony helyes tartásáról, amennyiben nem kívánunk ütésnyomokat hagyni rajta. A névtelen szerző úgy vélte, hogy a feleség a sikoltozásával csupán azt szeretné elérni, hogy még egyszer jól elverjék. Amikor női csoportok tiltakozni kezdtek, a magazin főszerkesztője az egész ügyet elutasította, és viccnek nevezte azt.[4] A verés körüli állítólagos humor ellenére, az emberek közötti erőszak bizonyítéka, hogy 1992-ben az Amerikai Egyesült Államokban ez volt a nők első számú egészségügyi problémája az amerikai hadsereg egészségügyi alakulatainak főparancsnoka szerint.[5]

Az erővel való visszaélés egy egyenlőtlen erőviszonyokkal rendelkező párkapcsolatban nem jelenti a társadalmi rend meghibásodását (ahogyan azt az egyéni patológiai modell sugallná), hanem ellenkezőleg, aktív tényezőként játszik szerepet a patriarchális kultúra megteremtésében és fenntartásában. Ez a brutális folyamat nem csak a nők valós, korlátozott életében jelenik meg, hanem szöveges formában a folklórban és az irodalomban is, amelyek a nők elleni erőszakot helyeslő ideológia propagandisztikus diskurzusaiként értelmezhetőek. Egy másik szinten, az elképzelt férfidiskurzuson belül, az erőszak e retorikája a férfiúi vágy, a beteljesült uralkodás fantáziájának kifejezése. [6]

Hasonló férfiképzetek hatására a patriarchális rendben a „nő” ábrázolása sérül, mivel azt oly módon kell megalkotni, hogy igazolja a nő hatalmát, de ugyanakkor legitimálja és társadalmilag támogassa az őt bántalmazókat, például azokat a férfiakat, akik megütik „zsémbes” feleségeiket. Ha egy adott korszakban és kultúrában a nemről szóló uralkodó diskurzusok a férfi és a nő kategóriáját egymást minél inkább kizárónak és hierarchikusnak írják le, a nőn elkövetett férfierőszak reprezentációi annál szexualizáltabbak lesznek, illetve elválaszthatatlanok a nem eszméjétől.

A féktelen vagy „makrancos hölgy” folklórban és irodalomban megjelenő képeit állandó antifeminista sztereotípiának fogom tekinteni. A makrancos nő gyakori jellemzője a falánk, zsémbes női száj, amely metonimikus módon értelmezve egy még félelmetesebb nyílás, a vagina megfelelője. Együttesen pedig lényegi kapcsolatot jeleznek a női étvágy, bőbeszédűség, a szexualitás és a felfordult világ között.[7] Míg a középkori világban az ilyen nőket zsémbeskedőknek, boszorkányoknak és egyebeknek bélyegezték, ma a leggyakoribb vád a „makrancos hölgy” ellen az, hogy őrült. A nővel szembeni legjobb védekezés a férfiúi szorongás enyhítésére mind a szájhagyomány, mind a tudós irodalom szerint a saját hatalmuk kimutatása a tudományos kategória és a szexuális tárgy felett egyaránt. Illusztráció segítségével szeretném majd ráirányítani a figyelmet néhány sokat ismételt házassági történetre, amelyben a szexualitás és a házasság a férfi által uralt társadalmi rendnek alárendelve jelenik meg. Ezek a nőgyűlölő elbeszélések akár komoly, akár humoros olvasmánynak szánták őket, jellemző módon teli vannak pornográfiába hajló könyörtelen szadizmussal. A nőgyűlölő házassági fikciók és pornográf diskurzusok közös vonása, hogy a valódi nő helyére egy üres női kép kerül.[8] Az ilyen ábrázolások a nőt megfosztják testi karakterétől, társadalmi valóságától és ezáltal megakadályozzák a kapcsolatok vizsgálatát az ellene és a valódi nők ellen elkövetett erőszak között.

Az alapján, hogy a feleségverés miként válik szöveggé különböző nyelveken, műfajokban és az elvárt hallgatóság szerint, amellett fogok érvelni, hogy ezek az újramesélt történetek egy bizonyos számú hagyományos metanarratívának vannak alárendelve, melyek tulajdonképpen a közvetítés formái e nőkről szóló történetekben. Fontos kulturális szerepük a társadalmilag meghatározott és elfogadott viselkedésminták megőrzése és a köztük lévő összhang megteremtése.[9] Jellemző példáim lesznek közmondások, a szájhagyomány más formái, és két nagyjából kortárs, tizennegyedik századi keretelbeszélésből származó, egymással ellentétes történetpár. Az egyik keretelbeszélés a spanyol Don Juan Manuel Conde Lucanor (1335), a másik Giovanni Boccaccio Decameron (1348) című műve. Az előző egy nevelő könyv, ún. királytükör, amely kifejezetten a férfi arisztokráciához szól, míg az utóbbi elsősorban nőkhöz. Az első történet a „zsémbes nő fékentartása” folklorisztikus motívumának egyik változata, amelyben szándékoltan bukkan fel a fegyelmezést érdemlő zsémbes nő, szemben a jó asszonnyal, akinek nincs szüksége javító bánásmódra. Amint majd látni fogjuk, az összes történet azt igyekszik bebizonyítani, amit a dolgozat címéül is szolgáló, Decameronból idézett olasz közmondás állít: minden nőt, akár jó, akár rossz, meg kell verni. Egy idekívánkozó angol közmondás „A nő, a ló, és a hikorifa annál jobb lesz, minél jobban vered” pedig azt jelzi, hogy a végső cél a nő „megfegyelmezése”, azaz néma állat szintjére való redukálása.[10]

A történetek mindegyike a szexuális politika egyéb tényezőit is illusztrálja, melyek tovább bonyolítják azok nevelési programjait. Idetartozik a férfitársadalom összefogása, annak szüksége, hogy a férfiak uralkodjanak feleségeiken, mielőtt más férfiak felett uralkodnának, a női vágytól való félelem, illetve annak fékentartása a családon belüli erőszak vagy az otthoni büntetés egyéb formái által. Erőszak, mely nemcsak a feleség vagy menyasszony ellen, hanem olykor a „szörnyű anyós” ellen is irányulhat. Végül bemutatom, hogy e történetek által miként alakulnak a nőiség pozitív modelljeivé azok, akik magukévá teszik a bántalmazó saját, rájuk kivetített képét. Bűnrészessé válva elverésükben, a javulás egyetlen eszköze e nők számára, egy látszólagos önuralmi rendszeren belül: a fejletlen vagy éppen negatív irányú képviselet, illetve a túlzott önmegadás. Ironikusnak tűnhet, hogy az ilyen traumatizált női modelleket ma klinikailag egy traumatikus viszony vagy a Stockholm-szindróma áldozatainak neveznék (ahogy például azokban a gyakran megírt esetekben, amikor az elrabolt áldozatok szoros kapcsolatba kerülnek az elkövetőkkel). [11]

A középkori nők megverése

A középkori nők erőszakos világban éltek, ahol fizikai erővel kényszerítették őket engedelmességre, mint azt a következő, széles körben félreértett angol szóösszetétel is példázza: a the rule of thumb (’gyakorlati szabály, szemmérték’, szó szerint: ’hüvelyk-szabály’) eredetileg annak a botnak a szélességére utalt, amelyet a férj jogosan használhatott a feleség verésére. A nők a törvényektől kiszolgáltatottan éltek, mivel azok gyakran lehetővé tették megverésüket. Az otthonon belül a büntetés a háztartás urának kötelessége volt, aki szükség esetén akár az összes irányítása alá tartozó nőt bántalmazhatta. A női nem állítólagos erkölcstelenségére gyógyír volt a vallásos nevelés, a kétkezi munka és a törvények, amelyek alárendelték a nőket a férjüknek. Ahogy azt egy francia közmondás tömören kifejezi, a nőket egy tökéletlen állatnak tekintették hit nélkül, törvény nélkül, félelem nélkül és állandóság nélkül: ’une beste imparfaicte: sanf foy, sans loy, sans craincte, sans constanc’.[12] A beste imparfaicte metafora nem véletlen, hiszen a történelem folyamán a nők állítólagos alacsonyabb rendűségét sokszor az állatokhoz hasonlítva igazolták. A Conde Lucanor idézett történetében bőséges illusztráció található erre vonatkozóan: a feleséget egy lóval, egy kutyával és egy macskával teszik egyenlővé; a Decameron-elbeszélésben ugyanakkor a nő egy csökönyös öszvérnek felel meg. A rossz hírbe hozó (vagy hamisan dicsérő), nőkhöz kapcsolódó állatmetaforák sora természetesen a patriarchális jelzők fő kategóriája ma is, a Playboy nyuszitól kezdve a szuka, tehén, vén tyúk mellett még sok más példát sorolhatnék.[13] A féktelen feleség férjhez való viszonya az alsóbb- és felsőbbrendű közötti viszony szimbólumának felel meg, amennyiben a házasságot gazdaságilag egyfajta szolgálatnak tekintették, politikailag pedig a férfikontroll fenntartási problémájának. Más szavakkal, a személyes az nagyon politikai: a családi kapcsolatok világa, az erő és intimitás közötti feszültség, a politikai és társadalmi rend nagyobb ügyeit tükrözi.

A nők ellen elkövetett valódi erőszakot minden középkori műfajban ábrázolták a szentek életétől a románcon át, a fabliaux-ig.[14] A feltételezett komikus szándékkal bíró erőszakos mese, amit én „trágár elverésként” kategorizáltam, az ebben az utolsó műfajban jelentkezik. Annak a „nadrágharc” toposznak a vonalai mentén bukkan fel, amelyben a nő és a férfi a háztartás irányításáért harcol. Úgy tűnik, az ilyen típusú leírások szintén ebben az időszakban kezdenek megjelenni különböző közegekben: asztali edényeken, kézzel írott margináliákban, de könyörgésekben is.[15] Habár a „nadrágharc” népszerű képei a fabliaux-hoz hasonlóan gyakran festik le a cserfes házisárkányt, aki néha saját nadrágjával ütlegeli férjét, ezek az ábrázolások a női szerep negatív, felforgatott világát hivatottak megmutatni, ahol a nők férfiak, a férfiak meg nem. A nőverő férfitörténetek, melyekről itt most szó van, propagandisztikus diskurzusokként szolgálnak, törvényes kereteket nyújtva a nők elleni erőszakhoz. E tanulmányhoz két elbeszélést választottam, amelyek lényegében fabliaux-mesék (a Conde Lucanor „zsémbes asszony”-történetének egy korábbi, 13. századi változata valójában fabliaux), de a 14. századi keretes változatok lényegesen bonyolultabbak előadásmódjuk tekintetében, a történetbe szőtt elbeszélők és hallgatók miatt, akiknek az elbeszélésekre vonatkozó reakcióit átfogó értelmezés keretében kell átgondolni.

Don Juan Manuel, aki mellesleg X. Alfonz király egyik unokaöccse volt, Conde Lucanor című műve egy 50 exemplát tartalmazó, azokat szorosan összefűző keretes elbeszélés. Az exempla erősen kapcsolódik az ortodox világhoz mind egyházi, mind világi téren, onnan a 12. században került át Európába. Általában vallásos és erkölcsi példázatokat dolgoz fel, célja a konvencionális bölcsesség, illetve az ortodox viselkedés helyes ábrázolása egyháztagok és hercegek számára egyaránt. A mű a királytükör struktúráját követi, ahol a tanácsadó, Patronio, tanácsokat ad a nemes Lucanor grófnak arról, hogy az ő helyzetében miként kell megfelelően viselkedni. A szöveg feltételezett olvasója arisztokrata és férfi. Habár Don Juan Manuel legtöbb tanácsa a közélet vezetésére irányul, néhány történet a házasság helyes irányításával foglalkozik. Ez persze nem meglepő egy olyan társadalomban, ahol a férfi, aki képtelen a felesége fékentartására, méltatlan lenne mások kormányzására. A zsémbes asszonyról szóló legismertebb (és a legtöbbször kötetbe válogatott) elbeszélés egyik változata ezt a címet viseli: El mançebo que casó con mujer muy brava (Az ifjú, aki egy nagyon vad nőt vett feleségül) (XXXV. exemplum). A történet egy szegény, de erélyes ifjúról szól, aki egy számára előnyös házasságot akar kötni egy zsémbesnek tartott nővel. A fiatal nőt vadnak nevezik, (brava), ami a spanyol nyelvben leginkább egy fiatal bika, illetve valamilyen természeti erő (mint például a Costa Brava nevében is) jelzője. A lányt, akit egyetlen férfi sem akar elvenni, ördögnek is csúfolják; erről az a nőgyűlölő elképzelés juthat eszünkbe, mely szerint a nő az „ördög kapuja”.

A történet kezdetén az ifjú elmegy az apjához és leendő apósához, hogy megkérje a lány kezét, de a kötelező leánykérő alku-prológus[16] ironikus fordulatot vesz.[17] A szolgától egészen a leendő apósig mindenki le akarja beszélni a frigyről, mert attól tartanak, hogy a lány meg fogja ölni a fiút. Az ifjú azonban, minden férfi tanács ellenére, kitart házasodási terve mellett. A szertartást követően az ifjú pár egyedül van a házban, és a nászéjszaka előtti étkezéshez készülődnek. A zsémbes asszonyról szóló elbeszélésekben ennél a pontnál a feleség általában kimutatja engedetlen természetét, legtöbbször a házimunka elvégzésének megtagadásával, néha pedig a férjének való totális ellentmondással. Ebben a történetben azonban mielőtt még a menyasszonynak alkalma lenne kinyitnia a száját, a vőlegény azonnal belekezd a megnevelő jelenetbe. A szabályokat, amelyek a férfit igazi férfivá teszik, a vőlegény öntudatosan alkalmazza, vagyis: az agresszív viselkedés, a megfélemlítés és a fenyegető nyelvezet eszközeit műsorában, amelyben mellékesen még egy átmeneti őrültség jeleit is magára ölti.[18] Igen felbőszült hangon azt parancsolja a kutyájának, hogy hozzon vizet az étkezés előtti rituális kézmosáshoz. Amikor a néma állat nem engedelmeskedik, a férfi megöli, majd feldarabolja azt, vérrel áztatva be az egész szobát. Ugyanezt megismétli először a macskával egy figyelmeztetést követően: „Nem láttad mit tettem a kutyával, amikor nem engedelmeskedett?”, majd a saját lovával, amelytől ekképp búcsúzik: „Ne gondolod, hogy azért mert te vagy az egyetlen lovam, nem foglak megölni, ha nem engedelmeskedsz.”[19]

Az állatok bántalmazása az erőszakot inkább úgy állítja be, mint az irányítás egy formáját, semmint a kontroll hiányát. A hasonló váratlan erőszakos kitörések mind az áldozatot igyekeznek alaposan meggyőzni arról, hogy az ellenállás hiábavaló, és hogy a nő élete az abszolút engedelmességtől függ. A következő jelenetben mindez világossá válik, amikor a vőlegény a feleségéhez fordul és azt mondja neki: „Kelj fel és hozz vizet a kézmosáshoz.” Ebből egyértelműen kiderül, hogy minden előzmény e jelenet előkészítését szolgálta. A szegény nő, akinek egyetlen szó nélkül kellett végignéznie az állatok kínzását, a férje parancsát csendes engedelmességgel teljesíti. Nem sokkal később ezt olvashatjuk: „És az a dolog megtörtént köztük azon az éjjel, úgy hogy a nő meg sem szólalt, csak tette, amit parancsolt neki az ura.” A férj tehát sikeresen terrorizálta feleségét.

Másnap reggel jönnek a rokonok ellenőrizni a párt. Amikor oda érnek, gyanúsan nagy a csend. Félnek, hogy a menyasszony megölte a férjét. De a nő hamarosan megjelenik az ajtóban, és erélyesen csendre inti őket, mert attól tart, hogy a látogatók felébresztik alvó férjét, és akkor megöli mindannyiukat. Ironikus módon, a nő, akinek zsémbességét korábban annyit emlegették, ekkor szólal meg először és utoljára a történet folyamán, és mondata spanyolul a silencio szóval kezdődik.

Az elbeszéléshez tartozik egy függelék, amely az elnőiesedett férj ellentétes példáját mutatja be, azét, aki nem tudta megrendszabályozni a nejét időben. Az após látva a fiatalember sikerét lánya felett, megpróbálja utánozni a tetteit. Megöl egy kakast az éjjel, hogy feleségére hatást gyakoroljon. A felesége azonban csak kineveti őt, mondván, ha száz lovat ölne meg, az sem lenne elég, hiszen már jól kiismerte férjét. A szerencsétlen öregember ráadásul rossz állatot választott a feláldozásra, mivel a kakas megölése révén csupán saját, szimbolikus kasztrációját végezte el.[20]

Az elbeszélés a függelékkel együtt az ifjú férfiasságának kettős próbájaként is olvasható, amelyben először legyőzi az ellenkező nem keltette félelmét, másodszor pedig megfosztja trónjától az apát, vagyis az impotens apóst, aki a spanyol közmondás elnőiesedett férfitípusát képviseli: el marido manso, la mujer brava (szelíd férj – vad feleség).

A Conde Lucanor mind az ötven történetének azonos a narratív szerkezete, amennyiben a mese előadója mindig a bölcs tanácsadó, az elvárt elsődleges hallgató maga a kitalált Lucanor gróf, aki minden mesét meghallgat, aztán egy következő szinten pedig a tényleges szerző, Don Juan Manuel elbeszélő alteregója, aki a történetek lejegyzése közben számtalanszor közli mindegyikről, hogy ez egy tanító példázat és végső tanulságot is levon. Ebben az esetben: „ha a kezdetekben nem mutatod meg ki vagy, amikor később megtennéd, már túl késő lesz”.

Tovább kell bonyolítanunk a Conde Lucanor férfihallgatóság körüli problémáját, elmozdulva a megcélzott közönség és olvasók felől a mű, valós huszadik századi kritikusai felé, akik megalkották a perverz uralkodó férfi olvasatok („hegemonic masculinist readings”) fogalmát, amelyről a dolgozat második mondatában is szóltam. E meghökkentő kritikák szerzői közül csupán kettőt emelek ki. Az egyikük Arias, aki a szöveg egy vallásos olvasatában dicséri az „eredetiségét… és az irodalmi szépségét” annak, amit ő a legkomolyabb didaktikus mesének nevez, ahol a tréfa szintje mögött komoly erkölcsi tanulság húzódik, amelyen keresztül a feleség őszinte változáson megy át nagyon rövid idő alatt, vidám befejezést adva ezáltal a történetnek. Hozzáteszi, hogy Don Juan Manuel arra szeretne tanítani minket, hogy a házassági boldogság, illetve azoknak a lelki üdvözülése, akik ezt az állapotot választják, harmóniában legyen egymással. A másik oldal részéről, Keller véleménye szerint a mesének nincs mély rejtett jelentése vagy egzisztenciális mellékzöngéje, ez csupán „egy egyszerű, bűbájos kis mese, amelyben a vonzó főhős egy igazi férfi, aki meg akar szelídíteni egy beképzelt, egyértelműen vad, fiatal nőt.” Megjegyzi továbbá, hogy Don Juan Manuel az olvasóban együttérzést kelt „a vonzó főhős iránt… olyannyira, hogy amikor a menyasszony végül megtörik…., az olvasó valósággal el van bűvölve. A nő megadásában örömöt, meleg elégedettséget talál.” Egy ellenálló női olvasó gyaníthatja csak milyen „meleg elégedettségre” utalhat itt Keller![21]

A zsémbes asszony esetének Conde Lucanorbeli változata szokatlan, ahogy azt már jeleztem, mivel a szerző nem bajlódik a menyasszony engedetlenségének ábrázolásával a büntetés előtt. Ez tulajdonképpen a valós élet mintául vétele, hiszen ott nincs szükség tettre a feleség részéről, elegendő indok az, ha a férj nem érzi jól magát. A vőlegény és menyasszony közötti társadalmi egyenlőtlenség (amely a későbbi változatokban hangsúlyosabbá válik, mint például Shakespeare Makrancos hölgyében) elég ok arra, hogy a férj a kezdetek kezdetén megalapozza irányító szerepét. A valós életben sokszor azért történik a verés, mert sok férfi törékeny személyisége nem tolerálja a feleség számára előnyös egyenlőtlenséget sem társadalmi, sem oktatási, sem gazdasági téren. Jól megfigyelhető az a tendencia, mely szerint a feleségbántalmazás gyakrabban fordult elő olyan házasságokon belül, ahol a feleség magasabb iskolai végzettséggel vagy jobb foglalkozással rendelkezett a férjénél.[22]

A Conde Lucanor történetének második különlegessége, hogy a vőlegény nem folyamodik ténylegesen veréshez. Emlékeznünk kell azonban, hogy a pszichológiai kínzás, mely során az áldozatnak jelen kell lennie és bűnrészessé válnia mások kínzásában, sokkal rombolóbb hatású lehet, mint az egyszerű fizikai kínzás. Furcsamód, egy korabeli asszonyverésről és gyilkolásról szóló forrás egy valódi nő hasonló élményét írja le, akinek a férje úgy kívánta őt engedelmességre oktatni, hogy végignézette vele „amint megásta a sírját, megölte a macskát, aztán lefejezte a lovát” (Jones 1980: 98). [23]

A „zsémbes asszony” történetének legkorábbi szövegbe öntött változata egy tizenharmadik századi fabliau, amely jól összevethető a Conde Lucanorban található későbbi változattal.[24] Ez három összekapcsolódó részből áll, egy prológusból és két epizódból. A prológusban, mely szándékoltan a férfiközönségnek szól, az elbeszélő azt mondja, hogy olyan férfiakról fog szólni, „qui de lor femes font seignor” (akik feleségeik uraivá lettek). Figyelmeztet, hogy a férfiaknak vigyázniuk kell, nehogy túlságosan megszeressék feleségeiket, mert őket cserébe csak utálni fogják és szégyent hoznak rájuk. Az elbeszélő figyelmeztetése a középkorra és a reneszánszra jellemző heteroszexuális szerelemtől való mély aggodalom kinyilatkozása, melyet – a homoszexualitásnál jobban – a férfi identitás fenyegetéseként tekintettek.[25] A nők iránti vággyal a férfi az elnőiesedést kockáztatta meg azáltal, hogy a nő elvonja figyelmét a férfias tevékenységektől, például a háborútól, illetve rábírja arra, hogy az irányítása alá kerüljön.

Az első történet egy nemes példája, aki annyira szerette a feleségét, hogy az összes hatalmát ráruházta. Hálából a nő csak megvetésben részesítette, rendszeresen szembeszegült az akaratával, bitorolva így a férj fallikus szerepét. A történetet a zsémbes asszony esetének egyik népszerű változata követi, amelyben a feleség módszeresen ellentmond a férje összes kívánságának, még akkor is, ha azok saját érdekei ellen valók. E téma változatai igen népszerűek voltak házassági prédikációkban.[26] Bár nem mer nyíltan szembeszállni feleségével, a papucsférjnek mégis sikerül fogadnia egy látogató grófot és feleségül ajánlania a lányát, mégpedig úgy, hogy megtiltotta feleségének azokat a tevékenységeket, amelyeket valójában el akart végeztetni vele. A történet itt akár be is fejeződhetne, hiszen a gyenge férjnek sikerül becsapnia a feleségét és végül végrehajtatnia parancsait, de mivel a siker férfibecsületének kárára történt, a férj nem jobb példa a Conde Lucanor függelékében ábrázolt gyáva apósnál. E történet befejezéséhez azonban egy újabb, férfiasabb viselkedést tükröző példa szükséges a fiatalabb és férfiasabb vő személyében.

Amikor a lányuk házasodni készül, a szülők egymásnak ellentmondó tanácsot adnak neki. Az apa azt mondja, hogy csak akkor becsülik majd meg, ha engedelmeskedik a férjének, az anya pedig arra oktatja, hogy sohase fogadjon szót az urának. Az esküvő után a menyasszony az anyja tanácsát fogadja meg, és az engedetlenség ostoba színjátékában szándékosan felforgatja férjének az utasításait, melyeket a szakácshoz intézett a kívánt szósz elkészítése felől. A férjet olyan erőszakos harag tölti el, hogy először megöli, aztán lefejezi az apóstól nászajándékba kapott két agarat és lovat. Következő lépésként, amikor is növekvő brutalitása az állatoktól az emberek felé fordul, megalázza a szakácsot: kiszúrja a szemét és levágja a fülét. Végül, engedetlensége miatt öntudatlanságba veri a feleségét, aztán ágyba cipeli, és ebben az állapotban hál vele. Az eset után a szegény nő három hónapot tölt ágynak esve, mialatt a férj – mint olvashatjuk – nagyon odaadóan ápolta. Az elbeszélő utal rá, hogy a gróf a saját érdekében, illetve a harmonikus házasság érdekében verte el nőt.

A fabliau harmadik, legerőszakosabb része azonban csak most jön! Tudva, hogy a menyasszony ellentmondó természetének oka a patriarchális rendet elutasító nevelés, melyet anyjától kapott, a gróf alapos tervet eszel ki az ő megrendszerezésére is. Először is azt parancsolja egy szolgának, hogy vágjon le egy hatalmas herékkel rendelkező bikát. Aztán egy hamis operációt hajt végre az anyóson, amely egyidejűleg színlelt erőszak és kasztrálás. Borotvával mély vágást hasít a nő két oldalán, majd a sebbe tuszkolja zárt markát, amelybe elrejtette a frissen metélt bikaheréket. Miközben úgy tesz, mintha azokat a nő testéből szedné elő, ezt mondja: „Golyóid vannak, akár nekünk, ezért olyan büszke a szíved”. Elfogadva a nem e sebészeti magyarázatát, az anyós gyógyultnak nevezi magát. A férj ezután azt mondja a terrorizált feleségnek, hogyha ismét fellázad, eltávolítja a golyóit (’couilles’), mert a „mogyorók” miatt van, hogy a nők gőgösek és bolondok. A történet végső erkölcsi tanulsága nem tesz említést a csonkításról, csupán áldja a grófot és átkozza a nőket, akik „utálják a férfiakat”.

Egy kritika szerint az a tény, hogy a gróf gondosan ápolta a feleségét a könyörtelen verés után, annak a jele, hogy igazán szerette őt.[27] De ez valójában csak a verés forgatókönyvének megszokott záró epizódja. Ha összehasonlítjuk a mesének az előbb említett két változatát, mindkettőben észrevehetjük a verés tipikus körét. A három mozzanatból felépülő kör a feszültségkeltő mozzanattal kezdődik, amelyben a férfi egyre elégedetlenebb lesz azzal, amit a feleség csinál (az esetek jelentős részében ez az ételkészítéssel van összefüggésben); ezt követi a heves nőverési jelenet, amikor a férfi megtámadja partnerét, megveri, megerőszakolja vagy/és szóban inzultálja őt. A zárómozzanat a szerető megbánás: a férfi bűnbánatért esedezik, megígéri, hogy soha többet nem veri meg a nőt. Ezzel a kör lezáródik és újraindul, jellemző módon egyre növekvő gyakorisággal.[28]

A házasság témájával foglalkozik további három exempla a Conde Lucanorból (a XXV, a XXVII, amelyik két ellentétes mesét ajánl, és a XLIV). Itt csak a XXVII második példáját tudom szemügyre venni, amely tágabb értelemben szintén a zsémbes-motívum hagyományához kapcsolódik, doña Vascuñana példáján keresztül ugyanis az ideális feleség jelenik meg, akinek nincs szüksége javításra. Ez a történet Álvar Fáñez történeti, áltörténeti személyről szól, aki mellesleg Cid unokaöccseként bukkan fel a Poema de Mío Cid című műben. Álvar Fáñez férfiasságát saját unokaöccse kezdi el kritizálni, mondván, lehet hogy ő kiváló caballero minden tekintetben, de hibát követett el, amikor túl nagy hatalmat adott a feleségének az ügyei felett. Álvar Fáñez cáfolni szeretné unokaöccsének hamis ítéletét, ezért megkéri, hogy legyen a tanúja egy háromszoros próbának, melyet a felesége elé állít. Sétára indulnak és útközben Álvar Fáñez a tehenekről azt állítja, hogy lovak, később hogy a lovak tehenek, végül hogy a folyó visszafelé folyik. A felesége azonnal egyetért mindennel, amit mond. Az unokaöcs ez alapján megállapítja, hogy Álvar Fáñez felesége megfelelően van fegyelmezve, és valóban megérdemli férje bizalmát. Hozzá kell azonban tenni, hogy korábban, amikor Álvar Fáñez alkalmas feleséget keresett, egyszerre három lánytestvérnek udvarolt és mindegyiknek azt mondta, hogy ő öregember, a háborús sebesülései miatt bolond, olykor irracionális rohamai vannak és ilyenkor erőszakossá válik. Miután az első két lány bölcsen visszautasította a férfit, a harmadik lány, a jövőbeli doña Vascuñana, megfelelő jelöltnek bizonyult a példás feleség szerepére mivel kijelentette, hogy megtisztelve érezné magát, ha ilyen nagy ember náspángolná el.

A nevetséges nyelvi játék, amelyben doña Vascuñana önként résztvesz, újraértelmezi a valós világot a feleség férjéhez fűződő kapcsolata révén. Összehasonlíthatjuk ezt a Makrancos hölgy egy idevágó jelenetével, ahol a Padovába vezető úton Kate beleegyezik a Petruchio zavaros fantáziájában szereplő világ elfogadásába, amelyben például a napot holdnak nevezi, de Kate mindezt játékos iróniával teszi. Doña Vascuñana ugyanakkor nem fejez ki sem humort, sem iróniát és egyáltalán semmilyen érzést. Valós életszerű verés körülményei között látva, doña Vascuñana a korábban említett Stockholm-szindróma tipikus áldozatának tekinthető, ahol az áldozat hiperérzékeny a bántalmazó szükségleteire, és úgy igyekszik boldoggá tenni azt, hogy az ő fejével gondolkodva kitalálja a kívánságait egészen addig, amíg ő is a bántalmazó szemszögéből szemléli a világot, sajátját pedig elveszíti.[29] Az ebben a szindrómában szenvedő nőknél hasonlóképpen egy, a krónikus bántalmazásból eredő, klinikailag meghatározható viselkedés-együttes tapasztalható: a beteg passzívvá, zavarttá, érzelmileg labilissá válik, érzékelése rendszertelen, valóságmegragadási képessége pedig gyengül. Világosan látjuk, hogy doña Vascuñana csupán a férfiak narratív támasza, hogy általa bemutathassák férfiasságukat a történetben. Vagy ahogy Luce Irigaray érvelne, a szereplő nemet kap, hogy a férfi csendes, mozdulatlan tükrévé legyen, mivel az emberközpontú kultúrában és annak reprezentációs rendszereiben a férfiak a nőktől függnek szexuális, és főként társadalmi férfi azonosságuk megállapításában. A doña végeredményben a kitalált személyek legcsalókább szerepét ölti magára, a beszélő tárgyét.[30] Bizonyos amerikai beszédmódban talán a „középkori Stepford feleségnek” is lehetne hívni.

Igaz, egymástól külön mondják el őket, a „zsémbes nő”-motívum alapjául szolgáló két komponens a Conde Lucanorban: a mujer brava és doña Vascuñana meséje – ahol a „rossz” feleség demonizálása, illetve a „jó” feleség számára alkotott nevelési program szükséges elemei találhatók meg a férfi szereplő előadásában. A hős, aki ünnepli a házon belül kivívott vezető szerepét, mindig szembenáll nemcsak a feleségével, hanem elsősorban az erőtlen férfi személyekkel is, jellemző módon az apóssal, de Álvar Fáñez esetében például az unokaöccsel, a fiatalabb alteregóval, aki leckéket vesz tőle férfiasságból. Mialatt az após számára már túl késő a tanulás, ahogyan azt a kakasölés nevetséges kimenetele is jelezte, egy fiatalabb ember számára a hős még szolgálhat példaként a heteroszexuális arisztokratikus férfi helyes szocializációjában.

Hogy hogyan válhat a férfi a háztartás vitathatatlan fejévé, szintén egy szempontja a zsémbes-nő-motívumnak, mely Boccacciónak a „Due giovani domandano consiglio a Salamone” (Dec. 9.9 ) című történetében fejlődik ki. Az elbeszélés cselekménye szerint két fiatalember Jeruzsálembe zarándokol, hogy tanácsot kérjen Salamontól egy engedetlen feleség megzabolázásához. Az ifjak, akik csak annyiban különböznek, hogy az egyik házas, a másik nem, egy homoszociális párt alkotnak, akik az elbeszélés szándéka szerint egy hangon beszélnek. A pár nőtlen tagjának fontos tükröző szerepe van, mivel ő igazolja, hogy a házas ifjú megfelelő módon mutatja be férfias erényeit.

A Due giovani történet a Decameron egy szélesebb keretelbeszélésén belül szintén egy keretmese a bölcsek tanácsa kategóriájában, egy olyan műfajban, amelyre mindig jellemző a nőgyűlölő felhang és a humoros hangvétel. A tudós irodalom közönsége feltételezhetően férfi, azonban Boccaccio tovább bonyolítja ezt a feltevést, mivel a didaktikus mesét művének történetmesélő játékszerkezetébe szövi bele, amelyben női és férfi előadók, mesélők egyaránt résztvesznek. Továbbá, Boccaccio a bevezetésben elsődleges közönségének a nőket jelöli meg, és művét a szerelmes nőknek ajánlja.

A Decameron, ahogy címe is utal rá, száz meséből tevődik össze, ami tíz napra van felosztva. A tíz fiktív elbeszélő, nő és férfi egyaránt, mindennap elmesél egy mesét a megadott témában.[31] Mindannyiuk meghatározott rend szerint mondanak történetet, egyben hallgatói is egymás történeteinek problematizálva az elbeszélés értelmező rendszereit.[32] Mindennapra választanak maguk közül egy királynőt vagy királyt az irányításra. A kilencedik nap kivétel a mű szigorú szerkezetén belül, mivel ez az egyetlen nap, amikor senki nem írt elő témát, tehát az összes mesélő bármilyen tárgyról mesélhet. Ez a kilencedik nap kilencedik meséje, ami szintén különösen fontos, mert a nap legfontosabb személye, Emilia meséli el a történetet.

A legtöbb mesélőtől eltérően, Emilia nem kezd bele egyből a történetébe, hanem egy hosszú előadással indít a nők természetéről, a „bölcsek tanácsának” hagyománya alapján, amelyben a nőgyűlölő vélekedésnek a női szereplők szájába adása megfelelő közhely, a beszélő női test – különösen, ha csinos és bölcs is – arra szolgál, hogy a nőgyűlölő diskurzus eredményét kibeszélje. Ilyen szövegekben, ha a nőnek azt kell mondania „a nő ...”, tulajdonképpen olyan, mintha azt mondaná: „én ...”. Ugyanakkor, az agymosott doña Vascuñanához hasonlóan, csak megismétli a férfi előadást. A bölcsek tanácsa szerint az a bölcs nő, aki magáévá teszi a férfibölcsességet, főleg azt, amelyik a nők ellen fordul.[33]

Emilia monológjának lényege, hogy a nőknek, ha józanul megfontolják a dolgok rendjét a világon, észre kell venniük, mit bizonyít mind a természet, a szokás és a törvény: nekik, akik gyengék, finomak és félénkek, szükségük van a férfiak irányítására, akiknek nemcsak engedelmeskedniük kell és alárendelniük magukat nekik, hanem hálásnak is kell lenniük, amiért segítik őket. Megismétli mégegyszer, hogy a természet, a szokás és a törvény mind igazolják ezeket a vitathatatlan tényeket, majd kijelenti, hogy története Salamon ítéletéről fog szólni, mely hasznos gyógyszerként szolgál az engedetlen nők megjavítására. Effajta nőkről a férfiak a következő közmondást ismétlik: Buon cavallo e mal cavallo vuole sprone, e buona femina e mala femina vuol bastone. Hozzáteszi egy érvelésében, hogy ez a közmondás valószínűleg igaz, mert az összes nő csapodár és könnyen bűnbe esik, éppen ezért a bot szükséges az ilyen nők megjavítására, illetve a többiek erényeinek megőrzésére is megfelelő eszköz.

Emilia, a hosszas ideológiai bevezető után elmeséli a példamesét két nemes és gazdag emberről, Melissóról és Giosefóról, akik hallván Salamon bölcsességéről, zarándokútnak indulnak Jeruzsálembe, hogy megtudják tőle, Melisso miként fékezhetné meg önfejű feleségét. A középkorban Salamon – habár ő volt a bibliai bölcs király, – többféle szerepet birtokolt, feszültséget keltve pozitív helyzete, melyben mint a gnómikus bölcsesség forrása jelenik meg, illetve a hírhedt nő- és házassággyűlölő szerepe között.[34] Hírhedt házassággyűlölőként, tanácsa a helyes házastársi erőviszonyok megalapozásáról még megbízhatatlanabb forrásnak tekinthető.

Salamon rövid és rejtélyes választ ad fiatalembereknek: menjenek el egy bizonyos hídig. Mivel nem értettek semmit, a két ifjú csalódottan hazaindult. Az úton, egy híd közepén szembetalálkoztak egy mulattiere-rel (öszvérhajcsárral), akinek személye a középkori folklórban a nyers, talpig férfi megtestesítőjeként terjedt el, talán bizonyos átmenet lehetett a mai utazó ügynök és kamionsofőr között. A folklórban megjelenő öszvérhajcsárok nőket csábítottak el, ahogy a spanyol közmondásban Mariquita is mondja, akinek neve a laza szexuális erkölccsel kapcsolódik össze: Mariquita me llaman los arrieros, / Mariquita me llaman. Voyme con ellos (Az öszvérhajcsárok Mariquitának hívnak/ Mariquitának hívnak/ velük tartok.)[35] Az öszvérhajcsár keményen elveri az öszvért, mert nem akar továbbmenni. A két fiatalember felbőszül a durva bánásmód láttán; azzal vádolják, hogy meg akarja ölni a szegény állatot, és azt tanácsolják, bánjon vele inkább finoman. Az öszvérhajcsár nyersen visszaszól, hogy foglalkozzanak a saját dolgukkal: ő jobban tudja, miként kell törődni a saját állatával. Minden bizonnyal, hiszen a szegény párát még keményebben veri, és az végül elindul. Ezután Melisso hirtelen felismeri, hogy ez az a híd, amelyre Salamon rejtélyes válasza utalt és ez vezette őt a férfias öszvérhajcsár gyakorlati követéséhez. „Eddig nem tudtam, hogyan kell megütni a feleségemet, de az öszvérhajcsár megtanította, mit kell tennem” – mondja társának.

Az öszvérhajcsáréhoz hasonló brutális filozófia bukkan elő bonyolult keret nélkül, még közvetlenebbül, embrionikus formában egy spanyol folklórpárhuzamban: egy öszvérhajcsár a keskeny szoroshoz érve látja, hogy amíg más öszvérek átmennek rajta, az ő nehezen megrakodott öszvére vonakodik. Ezért könyörtelenül megveri, egy elhaladó utazó pedig figyelmezteti, hogy ne bánjon ilyen durván az állattal. „Hallgass”, – válaszol az öszvérhajcsár: – „que el asno y la mujer, a palos se han de vencer” (az öszvéreket és a nőket bottal kell ütni). És valóban, a szegény állatot mozgásra bírja. Az utazó, akinek csökönyös felesége van, megtanulja a leckét és hazaérkezve, hasonló módon kúrálja a feleségét, míg az le nem csillapodik.[36]

Három különböző, formájában egyre tömörebbé váló változaton keresztül – egy meglehetősen bonyolult több keretes szerkezetű mesében, egy egyszerű, a szájhagyomány által megőrzött beszámolóban és egy közmondásban – követhettük nyomon ugyanazt a leckét, hogy miért szükséges az „igazi férfiaknak” verniük a feleségüket. Fontos megjegyezni, hogy bár léteznek tréfás történetek férjverő feleségekről, ezek nem foglalhatók össze hasonló tevékenységet népszerűsítő közmondásba, mivel azokban az erőtlen férfiak képezik a nevetség tárgyát, akik hagyják, hogy uralkodjanak felettük.

Boccaccio történetében, amikor a két barát hazaérkezik Olaszországba, Melisso felesége, aki még mindig a kívánságai ellen tesz, nem látszik túl boldognak a hazatérők láttán, és a férj előírásait megszegve, elkezdi felszolgálni az ételt. Melisso figyelmezteti őt, hogy hamarosan megtanítja a helyes viselkedésre, de mielőtt beváltaná ígéretét, megkéri Giosefót, ne lépjen közbe, bármi történjék is. A barátja azt feleli, hogy vendégként sosem merne ilyet tenni barátja házában. Melisso ezután egy fiatal tölgyfából vágott botot vesz magához, a hálószobába megy, copfjánál fogva megragadja feleségét és elkezdi vadul ütlegelni. A nő először sikoltozik és fenyegeti férjét, aztán kegyelemért könyörög, ami felbátorítja a férjet, hogy még nagyobb dühvel verje a feleségét. Az ütlegelést akkor hagyja abba, amikor már nem marad ép csontja a nőnek és ő teljesen kimerül. Mialatt a feleség a földről az ágyra vonszolja magát, a két barát kellemesen megvacsorázik, majd aludni térnek.

A verés késleltetett jelenete után, a történet hirtelen ér véget. A következő reggel a leckét megtanulva, a feleség nagy fájdalmai ellenére korán kel fel, hogy megtudakolja férje kívánságait és elkezdje szolgálni annak hóbortjai szerint. Miután a két barát jót nevet az egészen, Giosefo hazaindul; Melisso férfiasságról tartott bemutatójában tanúként betöltött narratív szerepét jól teljesítette.

Itt, mint a Decameron összes történetében, a következő történet is azoknak a hallgatóknak a reakciójával kezdődik, akiknek a mese szólt. A Conde Lucanorral ellentétben, ahol a közvetlen hallgatóság két férfi, és mindkettő ugyanúgy, helyeselve reagál, a Decameronban a hét fiatal nő és a három férfi nemtől függően reagálnak: a hölgyek sugdolózni kezdenek egymás között, míg a férfiak, mint Melisso és Giesofo a történetben, jóízűt nevetnek. A mesében a közvetlen hallgatóság polifonikus reakciói, illetve Salamon kétes helyzete a feleség megfékezésére vonatkozó tanácsadás során mintha mind arra mutatna, hogy Boccaccio, Don Juan Manuellel ellentétben, játszik az otthoni fegyelemre vonatkozó, elfogadott kulturális módokkal. Mindazonáltal feltehetjük a kérdést, miért fordít figyelmet a Decameron csupán a nőkre, a nőiség problémájára, a férfiakra, férfiasságéra viszont nem, annak ellenére, hogy Melisso és Giosefo történetében (és egyéb, látszólag a házasság témáját feldolgozó történetben) a figyelem a versengő férfira irányul, aki férfiasságával dominál, a mellékesen megjelenő nő pedig csak eszköz a folyamatban.[37]

Nem tudom részletesen tárgyalni azt a történetet (Dec. 7.8), amelyik egy másik férjről, Arrugucoról szól, aki szintén brutális módon veri el a feleségét, de megbűnhődik ezért. A mese azonban mégsem értelmezhető a Due giovani ellenpéldázataként. Ez a feleség nem éppen ártatlan áldozat: szeretőt tart a férje orra előtt, a szolgálólányával helyettesítteti magát, amikor a férje azt gondolja, hogy őt veri el, ekképpen téve bolondot a férjéből testvérei előtt. A férj hozzájuk fordul, hogy bosszút álljon a házasságtörésért. A feleség azonban olyan hatásosan győzi meg őket arról, hogy a férje részeg és csak kitalálta az egész históriát, hogy azok a végén a férjet halállal fenyegetik meg, ha mégegyszer hozzá mer érni a nőhöz.[38] Arruguco annak a felszarvazott férjnek a prototípusa, akit rászed a szélhámos feleség.

A kérdés, amit feminista nézőpontból Elaine Tuttle Hansen tett fel Chaucerrel kapcsolatban, azonos módon alkalmazható azokra a szövegekre, amelyeket fentebb vizsgáltam meg. Rámutat arra, hogy a női hang, illetve a magukért és magukról való szólás hiánya a szövegben, mind a nőiség hiányának, mind a férfiaggodalomnak egyfajta monotóniáját idézi, mely nagyrészben a férfiak elnőiesedésének problémájaként jelenik meg.[39] E férfiak által írt kanonikus szövegek feminista elemzésének egyik feladata lehetne olyan helyesbítő ellen-narratívák megalkotása, melyek új nézőpontba helyeznék e szövegeket.[40]