ERŐSZAK ÉS TÁRSADALMI NEM
Tudományos konferencia
2003. október 27-29.
BKÁE Társadalmi Nem- és Kultúrakutató Központja
1093 Budapest, Fővám tér 8.
Erőszak és társadalmi nem a középkorban és a reneszánsz idején
c. szekció

Dolgozatom célja, hogy a társadalmi nemek nézőpontjából új fényben mutassam meg a feleségbántalmazás néhány hagyományos középkori irodalmi reprezentácójának mintapéldáit, és hogy feltárjam a férfi szexuális politika szövegszerű megjelenését, melyen keresztül a nő és a társadalmi nem koncepcióját manipulálták, fikcionalizálták, fanatizálták és poeticizálták.

A feleségbántalmazás, valamint a nemi erőszak és a vérfertőzés – melyekről szintén lesz szó, – a szexuális terror formái. A szexuális terror kézzelfogható, intézményesített mechanizmusa – a tényleges és a burkolt erőszakon keresztül – a nők megtörésére és irányítására, illetve arra, hogy megalapozza a felettük gyakorolt szociális ellenőrzést. Az ilyesfajta erőszak egyáltalán nem a szociális rend ellen való, hanem éppenséggel a patriarchális civilizáció fenntartásának egy igen fontos módszere, valamint a férfiidentitás és -hatalom határozott képének a fenntartásáért folyó harc biztos jele.

A nők tárgyiasításának brutális eljárása nem csak a valódi életben megnyilvánuló kényszerítő eszköz, hanem a folklórban és az irodalmi szövegeken keresztül is működő propagandisztikus diskurzus a nőkkel szembeni erőszak ideológiájának szentesítésére.

Árulkodó az a fajta nő-reprezentáció, mely a nők uralmát hirdeti, s ezzel azoknak a férfiaknak a viselkedését legitimálja és támogatja, akik a nőkkel „szembeszállnak”, például azokat a férfiakat, akik felpofozzák „zsémbes” feleségüket.

Az uralkodó diskurzus színhelye a társadalmi nemek konstrukciójában a nő és a férfi kategóriáinak kizárólagosan hierarchikus kapcsolata. Az erőszak reprezentációja maga is szexualizált és elválaszthatlan a társadalmi nem lényegétől.

Dolgozatomban bemutatom az engedetlen, „makrancos hölgy”-nek (ennek az állandó antifeminista sztereotípiának) a folklórban és az irodalomban megjelenő formáit. A „makrancos hölgy” jellemzője a falánk és zsémbes asszonyi száj, mely mindig egy még ijesztőbb nyílás, a (hasonló tulajdonságokkal bíró) vagina vertikális elvonatkoztatása. Lényegi viszonyra utal ez a női étvágy, a női szexualitás és a felfordult világ között.

Mind a szájhagyomány, mind a tudós irodalom megegyezik abban, hogy elsődleges célja férfiúi szorongás feloldása, hogy uralmuk és ellenőrzésük alá vonják a nőt tudományos kategóriaként és szexuális tárgyként egyaránt. Ennek illusztrálására néhány gyakori házassági konspiráció–fikcióra fókuszálok, melyben a szexualitás és a házasság a férfidominanciájú szociális rend biztonságát jeleníti meg.

Ezeknek a nőgyűlölő történeteknek szerzői szándék szerint vajon komoly vagy humoros az olvasata, mikor könyörtelen, pornográfiába fulladó szadizmust ábrázolnak? Mint bemutatom, a nőgyűlülő házassági fikciók és a pornográf diskurzus közös vonása, hogy kicserélik a valódi női ént egy üres női képre, melynek léte a férfi egzisztenciáján alapszik.

Meg fogom vizsgálni, hogyan szövegeződik meg a feleségbántalmazás ideológiája különböző nyelveken, műfajokban és különböző elvárt hallgatóságok számára. Bizonyítani fogom, hogy ezek az újraköltések korlátozott számú, konzervatív metanarratívának vannak alárendelve.

Példáim között lesznek a fentieken kívül közmondások és egyéb formák a szájhagyományból, és két sarkító történetpár, két 14. századi keretes történet, a Decameron és a spanyol Conde Lucanor, egy királytükör – az első kimondottan női olvasóközönségnek íródott, másik pedig férfi arisztokrata közönségnek.

Minden egyes történetpár szándékosan, nevelő célzattal dolgozza fel a zsémbes asszony esetét, szembeállítva őt a jó asszonnyal, akinek nincs szüksége javításra. De, mint látni fogjuk, mindezek a történetek csak illusztrálják azt, amit az olasz közmondás állít az előadás címében (az egyik történetből való az idézet): hogy minden nőnek, jónak és rossznak is kell a verés, tulajdonképpen egy néma állat szintjére redukálva őt. Egy másik, angol közmondást idézve: „A woman, a horse, and a hickory tree / The more you beat ‘em the better they be.” (A nő, a ló és a hikorifa annál jobb lesz, minél jobban vered.)

Ezenfelül e történetek mindegyikét arra használják, hogy a szexuális politika további tényezőit illusztrálják, ami bonyolítja ezek látványos nevelési programját. Szerepük az egységes férfitársadalom összetartása, melyre a férfiaknak szükségük van ahhoz, hogy feleségeiken uralkodjanak, mielőtt uralkodni tudnak más férfiakon; szerepük a női vágytól való félelemnek, illetve a női vágynak magának a fékentartása a férji erőszakon és a – nemcsak a feleségre és a menyasszonyra, hanem „a szörnyű anyós”-ra is irányuló – látványos otthoni büntetések egyéb formáin keresztül.

A történetek voltaképpen a nőiség egy helyeselt modelljének átvételét kívánják előmozdítani, e modell része a feleségverők képe és a női megalázáskodás mestersége, egészen a saját bántalmazásükben való bűnrészességig. A nők számára az önkifejezésnek (vagy akár az önazonosságnak) nem volt más eszköze, mint a legteljesebb megalázkodás, ami által egyéniségük és szándékaik kifejezés nélkül maradtak.

Az előadás célja kettős: részint felfedni az antik homoerotikus toposzkincs jelenlétét, deformációit és ambivalenciáit a régi magyar irodalom egyes szövegeiben, felvillantani az interakciók felőli értelmezés lehetőségeit, részint pedig rámutatni e toposzok kulturális gyakorlatban betöltött szereplehetőségeire. A daloskönyvek agresszív humorának erőteljes komponenseként mutatható ki a homoszexualitásra tett célzások és kiszólások jelenléte. Ezek rendre félallegorikus, katalogizáló, genitális portrékra redukált retorikus kompozíciók részei.

Később, a barokk szakrális regiszterében az effeminált, illetőleg piperkőc férfiak akárcsak a homoszexuálisok szuggesztív pokoltopográfiák szereplői.

A vergiliusi homoerotikus regiszterek magyar artikulációi közül elsősorban a Corydón–Alexis allegorikus viszony alakzatai vétetnek számba: Zrínyi például első idilliumában Vergilius homoerotikus második idilljének alaphelyzetét és narrációját imitálja és szituálja újra, heteroszexuális átértelmezése tehát elidegeníthetetlen a vergiliusi homoerotikus beszédmóddal kialakított szövegpárbeszédbe való belehallgatástól. A rokokó idill vergiliusi maszkjátékában (itt Faludi Ferenc munkái kerülnek előtérbe) a homoerotikus kódrendszer biztonságosan működik, ez nagyrészt egy irodalomtörténetileg motivált tradicionalizmus erőteljes intertextuális biztonságérzetnek, illetve a műfajra és annak legitim artikulációira irányuló referencialitásrendjének köszönhető. Mindez alapvetően indokolható az idill klasszikussá vált kétosztatúságával, hiszen részint az antik árkádikus tradíció álomszerűségébe burkolózik, részint a vergiliusi allegorikus értelmezési lehetőség játékterét nyitja meg a kulturális emlékezet részeként, mint pl. Spencernél (Colin Clout és Hobbinol) vagy akár Miltonnál (Damon és Pythias).

Az epikus Vergilius Nisus és Euryalus barátságmodelljének fényében olvasom újra a Szigeti veszedelem kilencedik énekét, ugyanakkor Hercules és Hylas történetének bizonyos kódolt aspektusait is kimutatom. A pogány térfélen ábrázolt homoerotikus viszonyok az ellenséges aggresszió komponensévé válnak. Listius László a Magyar Márs egyik portréjához (Lajos király dicséretéhez) szintén a homoerotikus toposzkincs alakzataiból is merít, méghozzá már a szinkretizmus jegyében.

Faludi barátságretorikába ágyazott homoerotikus beszédmódja a Caesar Aegyptus földén Alexandriában (1749) c. olaszból átdolgozott drámájában is potens Sextus Pompejus és Androstenes viszonyában. A két fiú viszonya gyakorlatilag a Rómeó és Júlia történet egyik sajátos artikulációja: „férfiatlan viszonyuk” Illyefalvi szavaival élve két ellenséges politikai-családi tábor viszályának esik áldozatul.

Michel Foucault a homoszexualitás problematizálását a 18. századra teszi, amikor is a társadalmilag akceptált barátságkoncepciók, melyeknek termékeny része lehetett akár az érzéki vonzalom vagy szexualitás is, felbomlanak az intézményesedés érzelemkiiktató, antihumánus mechanizmusában. A jezsuita intézményi stratégiák behatóbb vizsgálata azért is tartható kiemelkedően érdekesnek, mert a szex, a szerelem és a barátság használható aspektusait igyekeztek részint belekomponálni a paradigmába, részint szabályozni, korlátozni.

Gender és erőszak viszonyának vizsgálata természetes módon implikálja, hogy gender és társadalom viszonyát is fontolóra vegyük. Ha pedig a kérdést a társadalom felől fogalmazva tesszük föl, irodalom és társadalom kapcsolatára kérdezünk rá. Szükségesnek látszik tehát, hogy valamilyen közvetítő irodalmi és nyelvi entitás beiktatásával oldjuk föl a túlságos tolakodással felmerülő direkt oksági viszony képzetét, s erre a célra legalkalmasabb eszköznek a művekben megjelenő figuratív elemek tűnnek, amelyek egyként elemei a költői és a társadalmi képzeletnek.

Előadásomban olyan irodalmi mű vizsgálatával próbálkozom, amely mindkét téren, az irodalmi és a social imagery terén is jókora tradíciót összegez: a Boccaccio-novellák vizsgálatával kísérlem megragadni az erőszak gender- és irodalomspecifikus figuráit. A figuratív elemek struktúrálódásának áttekintésén keresztül pedig megpróbálom körvonalazni a boccacciói novellatípus némely karakterjegyét.

A petrarkista költészet jól ismert toposzai szerint a hölgyek kegyetlenek, a férfi, az udvarló költő pedig számalomra méltó. A petrarkista költészetnek ez az eleme vajon a középkori trubadúrlírára vagy az ókori Anthologia Graecára vezethető vissza? Hogy jelentkezik ez a motívum a régi magyar irodalomban? Van-e különbség a lírai és az epikus szövegek nőképe között?

Az előadás témája a táradalmi nem és az erőszak vizsgálata a Perlesvaus-lovagregényben.

A középkori udvari líra egyik legkedveltebb műfaja, ha úgy tetszik modellje a pastourelle, amely hagyományosan egy lovag és egy pásztorlány találkozását meséli el, különféle sémák szerint. Az előadás a szerelmes versek szigorúan meghatározott szókincsének és retorikájának deformációit elemzi az udvari világon kívül lévő nő és az azt képviselő költő dialógusában, bemutatva, hogy a nyelvi konvenciókon elkövetett erőszak hogyan kapcsolódik a tényleges szexuális zaklatáshoz.

Raimundus Lullus a ferences hagyományokat és elveket követő misztikus író. Blanquerna c. regénye, mely az azonos nevű főszereplő élet- és egyúttal hitregénye a korabeli társadalom jellegzetesen életszerű leírását is adja, bár általában – mint minden Lullus művet oktató és példaállító szerepét tekintve vizsgálják. A műben két fontos női szereplő van: Aloma, Blanquerna anyja és Natana. Aloma szerepein keresztül (a feleség és az anya) nemcsak egy korabeli családi példát láthatunk, hanem Lullus realista emberábrázolására példaként azt is, hogy a hitében ugyanolyan megingathatatlan asszony, mint férje, Evast, hogyan félti mégis gyermekét a súlyos elhatározástól, hogy remete legyen, és mint nő, miként érthetetlen számára, hogy fia nem akar gyermeket. Aloma mindent elkövet, még bűnre is csábíttatja fiát, hogy ezt megakadályozza. A csábító lány Natana kellene, hogy legyen, komaasszonyának lánya, azonban ő Blanquerna érveire megtér, és szintén eldönti, hogy elhagyja anyja házát és kolostorba vonul.

Aloma egyenrangú társként részese egy katolikus házasságnak: férjével mindent megbeszélhet, sőt, fiával kapcsolatban dönthet is. Amikor fia eltávozása után férje is kolostorba vonulna és erre kéri őt is, joga van ezt elfogadni vagy visszautasítani, és a vitában ő, mint nő kerekedik felül, a házasság szentségét és a házastársak elválaszthatatlanságát védve.

Natana története mindvégig párhuzama Blanquerna „karriertörténetének”. Ezáltal Lullus – csakúgy mint Ferenc és Klára kapcsolata – bizonyosságot ad arról, hogy a nő is dönthet önállóan sorsáról: vállalhat családot vagy lehet apáca. Ha az első lehetőséget választja, egyenrangú társ, akit férjének tisztelnie kell, ha pedig a második utat járja, ugyanolyan szerepet kaphat és ugyanolyan „rangot” érhet el, mint a férfi.

Lullus kora már az a kor, melyben a Mária-kultusz már él, de az emberek szemléletét nagyon sok tekintetben és főként a nők társadalmi elfogadottsága terén meg kell változtatni. Lullus oktató-példaadó regényében ezen munkálkodik.

Előadásomban a 15-16. századi spanyol és portugál ún. szentimentális irodalom néhány alkotását vizsgálnám a szimbolikus erőszak szempontjából, értve ezalatt elsősorban a diskurzusban kifejeződő verbális és a tettekben tükröződő viselkedésbeli, rejtett erőszak fajtáit. Noha a corpusban van példa a nemek közötti konfliktusból fakadó kifejezett, fizikai erőszak ábrázolására is, érdekesebbnek tartom az elsősorban az elhallgatásalakzatokban tetten érhető verbális harcot, amely egyrészt a párbeszédek, nyilvános viták, másrészt a levelek szövegében vizsgálhatók. Az előadásban röviden kitérnék az ibér szentimentális műfaj előzményeiben megfigyelhető hasonló jellegű problémákra, így szót ejtenék a latin, francia és olasz nyelvű példákról (Ovidius, Piccolomini, Marie de France, Boccaccio) is. Elsősorban azonban Juan Rodriguez del Padrón Siervo libre de amor, Juan de Flores Grisel y Mirabella és Grimalte y Gradissa, Diego de San Pedro Cárcel de amor és Arnalte y Lucenda, Bernardim Ribeiro Menina e Moça, anonim portugál szerző Naceo e Amperidónia és Alonso Núñez Reinoso Clareo y Florisea c. műveinek e szempontból való rövid elemzésére vállalkozom.

Tervezett előadásom Csáktornyai Mátyás 1596-ban kiadott „A római főasszonyok vetődése a ciffraság tilalmáról” c. históriájával kíván foglalkozni. Ez az iskolai retorikai gyakorlat céljára készült verses szöveg egy Lucanustól hagyományozott történet kapcsán férfiak és nők közötti vitát jelenít meg. A női fél a műben figyelemre méltóan gazdag érvanyaggal küzd a férfitársadalom elnyomó intézményeinek túlkapásai ellen. A história-beli Proterua asszony beszéde az egyik első alkalom a magyar irodalomban, ahol a női szempont gazdag argumentációs apparátussal felékesítve egyenrangú félként szólalhatott meg az erősebbik nemmel vívott társadalmi küzdelemben.

A XVI. századi magyar irodalom jellemző és gyakori műfaja a széphistória. Az elbeszélő költészet eme válfaját igen terjedelmes korpusz képviseli régi irodalmunk könyvespolcán, mely alkalmas lehet arra, hogy a társadalmi nemek viszonyrendszerének korabeli jellemzőit felfedje egy ilyen szempontú újraolvasás esetén. A történetközpontú műfajnak köszönhetően érdekes férfi-nő kapcsolatoknak lehetünk szemtanúi, melyekben a nemegyszer felszínre törő erőszak igen végletes megjelenési formákban érhető tetten – a lakodalmi ünnepen ifjú aráját pofon ütő vőlegénytől a neje hűségét ábrahámi próbatételnek kitevő férjig.

Vajon e történetekben kik szenvedik el általában az erőszakot? Meghatározható ez a csoport a nemek mentén, vagy más, árnyaltabb megközelítést kell inkább keresnünk?

Milyen gender-szempontú olvasata lehetséges a széphistóriákban megjelenő, ma akár erőszakként is értelmezhető viszonyoknak?

Milyen tanúságokat hordoz ez a ma felmerülő problémák kapcsán?

Ezekre a kérdésekre keresek választ előadásomban, melyhez segítségül hívom a két másfél évszázaddal később élt ember, Bethlen Kata (1700–1759) és Bethlen Miklós (1642–1716) önéletírásában nyíltan vagy burkoltan nemi szerepekre utaló részleteket.

Árpádházi Szent Erzsébet a 13. században megjelent új típusú szentfelfogás egyik első női képviselője volt. Lelkivezetőjével, Marburgi Konráddal való kapcsolata tipikusnak mondható a késő középkori női szentek sorában. Életében nem csak az önsanyargatás, a világi dolgokról való lemondás játszott nagy szerepet, hanem a testi fenyítés is állandóan jelen van. Konrád inkvizítor volt, nem állt tőle távol a testi fenyítés, mégis egyes szerzők szerint inkább szigora tipikus, mint durvasága. A korabeli latin források és a francia „vita”-k hol megrökönyödve, hol többé-kevésbé természetesnek véve számolnak be erről a durvaságról.

Az előadásban a következő kérdésekre keressük a választ: egyrészről hogyan változott a 13. század során a női szentek – főleg Szent Erzsébet – kapcsolatának ábrázolása az őket körülvevő férfiakkal (lelki vezetőikkel), ez változik-e attól függően, hogy mi a művek funkciója és milyen közönségnek szólnak?

Másrészről mi a szerepe a durvaságnak ezekben a leírásokban és művekben? Az aszkézis, az (ön)sanyargatás leírása valóban csak a férfi íróknak a női testhez való negatív viszonyát tükrözi, mint egyes amerikai kutatók állítják?

Az idealizálás csírátlanító, fertőtlenítő hatása jól tettenérhető a történelmi anyag mondává majd reprezentációs ikonná válásának folyamatában. Tökéletes példa erre Szent László egyik leghíresebb kalandjának, a lányrabló kun történetének az átalakulása a Képes Krónikától a Sacra Coronáig. Az eredeti szövegben László kalandja még számos életszerű, sőt humoros elemet tartalmaz. A kódex anyagát később átvevő scriptorok aztán megkezdték a történet PR-szempontból való kiigazítását, s az egymást követő krónikák szép sorban hagyták el a „kényelmetlen” vagy szenthez nem illő elemeket, míg a történet el nem érkezett a legenda fázisba.

Egy kicsi, sovány, nagyevő kamaszlány, aki 1515-ben, majd ténylegesen 1522-ben II. Lajos magyar királyhoz megy feleségül, 21 éves korában özvegy, 26 évesen egy fejlődő, forrongó ország helytartója lesz. Mária királyné alakja beleszürkül, belesüpped a magyar történelem mozgalmas 16. századi reliefjébe, kiemelkedő azonban későbbi működése, másképp is őrizte meg „Binche Úrnőjének” emlékezetét a francia nyelvű belgák közössége, árnyaltabban, mint magyar bírálói, és századok távlatából visszatekintve egyértelműen pozitívan.

A magyar kortársak véleménye királynéjukról talán gyermektelensége miatt, talán a török elleni királyi-császári rokoni segítség elmaradása miatt is, talán már csak Habsburg származása miatt is, de kevés kivétellel elmarasztaló. A rossz vélemények egyik fajtája az erkölcsi kifogásokon alapszik. A vádak egy másik csoportja – nem a királyra, hanem – egyenesen Máriára mutatva felelősként, a pénzügyek kézbentartatlanságát, illetve szándékos pénzrontást említ.

Belga kormányzóként Mária politikáját kemény és körültekintő intézkedések jellemezték. Ha példátlan adókat szavaztat meg a polgárosodó városokkal, a francia ellenfél szinte hieratikus alapon centralizált uralmával riogatja őket. Mária erélyes intézkedései rábeszélőkészséggel párosultak, legfőbb érve pedig egybevágott a kor minden feltörekvő nép legfőbb gondjával: a kései belga méltatók, 19. és 20. századi történetírók Mária tevékenységét a születő nemzeti identitás és egységes hon ügyével kapcsolják össze.

Előadásom témája az özvegyasszonyok új házasságának szabályozása Angliában a 12-15. században. A középkori Anglia társadalomtörténetének vizsgálata közben figyeltem fel arra a jelenségre, hogy az özvegyasszonyok új házasságba kényszerítését több uralkodó is megtiltotta. A kérdés azért is érdekes, mert nem jobbágyok vagy szegény és alacsony tárasadalmi rangú személyek feleségeiről volt szó, hanem bárók és lovagok özvegyeiről. A jelenség csak úgy válik érthetővé, ha leírom a nők társadalmi és jogi helyzetét. A kérdéskör vizsgálatához az alábbi forrásokat használtam fel: I. Henrik koronázási levele, Magna Carta, Glanvil és Bracton jogkönyvei.

Első lépésként vázolom azt a jogi és társadalmi környezetet, amelyben a nők éltek a hűbéri Angliában, második lépésként idézem azokat a forrásokat, amelyek az özvegyek házasságba kényszerítését tiltották, végül pedig leírom azt a későközépkori időszakot, amikor az özvegyek házasságba kényszerítésének gyakorlata megszűnt. Ekkor rendeződött az özvegyek jogi és anyagi biztonsága, több példa van arra, hogy az özvegyek mekkora és milyen jellegű vagyont tarthattak meg maguknak férjük halála után. Ezekből néhányat idézek.

A 15. század végi Angliában a megözvegyült nemesasszonyok személyes és anyagi biztonságát nem csak a törvényekben és szokásokban igyekeztek biztosítani, hanem az ő biztonságuk garantálása és tiszteletben tartása a társadalom életében is elfogadottá vált. Erre vonatkozóan több forrás is bizonyítékot szolgáltat.

A hatalmaskodás bűne a középkori joggyakorlat egyik legszínesebb, előfordulását tekintve pedig talán a leggyakoribb esete volt. A hatalmaskodás bűncselekményének megjelenése, és ezzel összefüggésben, önálló jogi kategóriaként való szabályozása a 13. század utolsó harmadára tehető. A 14. századtól kezdődően egyre több bűncselekmény került a hatalmaskodás kategóriájába, ide sorolva lényegében majdnem az összes olyan bűntettet, amelynek során valaki hatalmával, erejével visszaélve, más tulajdonában, testi épségében kárt tett, vagy jogait csorbította. A hatalmaskodás eseteinek pontos jogi körülírására azonban csak a 15. században került sor. A 16. század elején a hatalmaskodás Werbőczy István Hármaskönyvében már a büntetőjog egyik legsokoldalúbb eseteként jelenik meg.

A hatalmaskodás konkrét eseteinek vizsgálatához a leggazdagabb forrásbázist a hiteleshelyek működése biztosítja. Ezek az egyházi testületek végezték ugyanis a hatalmaskodási esetek felderítését, amelyről pontos jelentéseket írtak. Az így kiállított oklevelek a hatalmaskodás eseteinek széles skáláját tárják elénk.

A hatalmaskodások során a nők különösen nagy veszélynek voltak kitéve, az oklevelek gyakran számolnak be kifosztásukról, megerőszakolásukról. 1467-ben például egy Baranya megyei birtok lerohanása közben a támadók néhány terhes asszonyt lovaikkal úgy legázoltak, hogy közülük többen elvetéltek.

Az előadás témája a hatalmaskodás bűnének bemutatása, különös tekintettel a nők szerepére, akik nemcsak a károkozások elszenvedőiként, hanem olykor az erőszakos cselekmények résztvevőiként, vagy felbujtóiként is feltűnnek a forrásokban.

Az európai történelem vizsgálatának új irányzata a történeti antropológia, mely olyan, korábban mellőzött témák kutatásával foglalkozik, mint például a boszorkányság, mágia, szertartások, család és rokonság vagy a népi gondolkodásmódok. A nyilvános büntetések történetének tanulmányozása elsősorban arra ad választ, hogy miként viszonyult a közösségek többsége azokhoz a férfiakhoz és nőkhöz, akik megsértettek írott és íratlan szabályokat.

További értékes információt kaphatunk a közösségek működéséről, valamint a társadalmi elit gondolkodásmódjáról. A kora újkorban a Kolozsváron meglévő társadalmi kontroll gyakorlata hasonlóságot mutat más európai városokban fellelhető büntetési szokásokkal és erkölcsi magatartásrendszerrel. Összehasonlító vizsgálat alapján bemutatom a fent említett egyezéseket, ugyanakkor igyekszem feltárni azokat az eltéréseket, amelyek éppen különbözőségük folytán teszik egyedivé a kolozsvári morális rend és közélet sajátosságait. Célom az, hogy rekonstruáljam a közösség társadalmi felépítését, annak hagyományaival és normáival együtt. Megfelelő számban állnak rendelkezésünkre olyan kiegészítő dokumentumok, amelyek az érintett személyekre vagy közösségekre vonatkoznak: különféle periratok örökösödés, házasságtörés, lopás, erőszak és gyilkosság, vagy éppen fényűző öltözködés esetében; továbbá adózási nyilvántartások és anyakönyvek.

Az előadás három különböző forráscsoport segítségével vizsgálja a viselt ruha társadalmi szerepét, ezen belül a nemi szerepek jelentőségét a 17–18. századi Magyarországon és Erdélyben.

Az öltözködésbeli luxus elleni intések folyamatosan jelen vannak a papok, prédikátorok és a művelt elit írásaiban. A cifrálkodásra való hajlamot elsősorban női tulajdonságként tartották számon. Érvelésük sok hasonlóságot mutat a következő forráscsoport, a ruharendeletek érveivel.

A ruházat törvények és rendeletek útján történő szabályozása bevett gyakorlat a közép- és koraújkori Európában. Magyarországon és Erdélyben a 17. században jelentek meg nagyobb számban viseletszabályozások. Az öltözködésre vonatkozó városi és megyei rendeletekben a társadalmi állás és a nem döntő kategóriák.

A harmadik forráscsoportot a 17–18. században készült viseletkódexek alkotják. Ezek a kézzel festett sorozatok vizuálisan mutatják be a korabeli erdélyi társadalmat, képaláírásokat is használva. A képaláírások néhány egyértelmű kategória segítségével írják le az ábrázolt személyt, mindig megadva a nemet, ezután az előfordulás gyakorisága szerint a társadalmi állás vagy foglalkozás, illetve a nemzetiség vagy regionális identitás következnek, majd – jóval ritkábban – a vallási hovatartozás és életkor. Az ábrázolt öltözetek e kategóriákat hivatottak kifejezni.