PALIMPSZESZT
20. szám --[ címlap | keresés | mutató | tartalom ]

Dohar Katalin:
Fátyolszerelem
Pierre Loti szerelmei a konstantinápolyi háremekben

Julien Viaud a francia tengerésztiszt és Pierre Loti az író és akadémikus egyazon személy. 1850-ben született Rochefortban és 42[1] éven keresztül szolgálta hazáját a tengeren. Eközben irodalmi pályája az 1879-ben, álnéven[2] publikált Aziyadé-val kezdődött el. 1891-ben a Francia Akadémia tagjává választották Zola ellenében. Pierre Loti életműve regényekből, novellákból, színházi darabokból, útleírásokból, fordításokból és cikkekből áll. Mintegy 45 éven keresztül írta naplóját,[3] amely még ma sincs kiadva. Életműve közel negyven műből áll.[4]

A francia szerző élete folyamán beutazta a világot, és járt a Föld minden kis zugában: Amerikában, Tahitin, Szenegálban, Törökországban, Algériában, Japánban és még sorolhatnánk. Konstantinápolyba hat alkalommal látogatott el, amely utazások mindegyike alapjául szolgált egy-egy regénynek, cikknek stb. : Aziyadé az 1876-77-es utazáskor született, Fantôme d’Orient az 1887-esből, majd a Constantinople en 1890 című 1890-ből. A leghosszabb időt 1903 és 1905 közt töltötte Isztambulban, ekkor írta meg egyik főművét a Les Désenchantées című regényt. 1910-ben publikálta a La Turquie agonisante. Azután 1913 és 1920 között elsősorban politikai okok miatt cikkeket írt Les Massacres d’Arménie és La mort de notre chère France en Orient címmel. Végül 1921-ben fia segítségével írta meg élete utolsó művét, melynek címe: Suprêmes visions d’Orient[5] .

A téma tehát Loti szerelmi kapcsolatai a török háremhölgyekkel. Ezzel kapcsolatban felmerül az a kérdés, hogy mennyiben segítették ezek a kapcsolatok Loti beilleszkedését a török társadalomban. A következőkben látni fogjuk, hogy nagyban hozzájárult az integrációjához.

Francia utazók Keleten

A Keleten járt francia utazók sora igen hosszú és korán, már a XIII. századtól elkezdődik Guillaume de Rubroek-kal, aki Szent Lajos küldetését teljesítette Mongóliában. Egy évszázaddal később a keleti utazásoknak két pólusuk van: Jeruzsálem, mint zarándokhely és Konstantinápoly, Kelet egyik központja. Később a török téma olyannyira kihívássá vált az írók körében, s ez által az útleírás annyira „divatba jött”, hogy 1665 és 1700 között már évente többet is publikáltak belőle.[6] Jóllehet a XVII. században az írók nem utaztak még el a helyszínre, a keleti témák mégis kikerülhetetlennek tűntek a számukra[7] . 1672-ben még maga Racine is írt egy darabot Bajazet címmel, mely a bizánci szerájban[8] játszódik. A XVIII. században az utazás témája már olyan filozófusokat is foglalkoztatott mint: Diderot, Voltaire, Montesquieu, l’abbé Prévost stb. A XIX. századi szerzők közül is jónéhányan hagyták magukat elcsábítani a „felkelő nap hazája”[9] által és kimondhatatlan vágyat éreztek arra, hogy lássák és felfedezhessék a mesés kelet távoli világát. Az ő céljuk az volt, hogy átadhassák benyomásaikat az olvasónak és hogy egyúttal olyan kalandokat éljenek meg, amelyek segítik őket, hogy jobban megismerjék saját hazájukat és önmagukat. Ez a kor híres arról is, hogy az utazó-írók előbb elolvasták elődeik keleti témájú műveit és utazás közben ellenőrizték azok tartalmát. Ebből következően ezek a szerzők nagyon figyeltek arra, hogy hogyan látják az adott országot és hogy milyen módon írják le azt[10] . A francia írók körében Kelet az emlékek és az elfelejtett titkok földjét szimbolizálja[11] . Nerval, Gautier, Lamartine, la Comtesse de Gasparin, Maxime du Camp, Gobineau, Loti stb. mindannyian a Konstantinápolyban átélt élményeiket viszik papírra, de természetesen ugyanaz a város teljesen mást jelent mindegyiküknek.[12]

A fent említett szerzők mindegyike egy új világot ismer és ismertet meg, egy egészen más kultúrával szembesülnek. Vajon próbáltak-e ezek az írók valódi kapcsolatot kialakítani a keleti népekkel? Vajon sikerült-e hű ábrázolást adniuk egy olyan kultúráról, amelyet értelemszerűen sokkal kevésbé ismernek, mint a sajátjukat? Leggyakrabban szolgálatukba fogadtak egy drogman-t, aki nemcsak biztosította a törökökkel történő kommunikációt, de egyúttal házi szolgaként, szakácsként is dolgozott. Nagyon ritkán találkozunk olyan utazó-íróval, aki megpróbálta elsajátítani az adott ország nyelvét.

Kivétel volt Pierre Loti a tengerész-író, aki egész életét az utazásnak szentelte, és a világ különböző kultúráinak megismerését tűzte ki célul. Egyrészt természetesen a munkájából adódott, hogy hajósként és diplomataként folyton új országokba látogathatott el, másrészt viszont életének mozgatórugójává vált az utazás, a felfedezés. Örömét lelte abban, amikor megtapasztalhatta, átérezhette a „különbözőséget”. Folyton az újat és a kalandot kereste, amit Franciaország már nem tudott megadni neki. Loti húgának szavai pontosan jellemzik ezt a bizonyos vándormadár életmódot: „Szaladsz, hajózol, változol, megpihensz...”.[13]

Pierre Lotinak ezúttal csupán azon utazásait vesszük sorra, amelyekből olyan művek születtek, ahol a főszerepet a szerelem és a keleti nők iránti vonzalma játsza.

Pierre Loti utazásai Konstantinápolyba és a hozzájuk kapcsolódó művek

A Törökország iránt érzett szerelem 1876-ban gyúlt fel először, amikor a La Couronne nevű hajón kikötött Szalonikiben, majd pár hónappal később augusztusban immár a Gladiateur fedélzetén Konstantinápolyban horgonyzott le. A Francia Nagykövetség hajója 7 hónapig állomásozott a városban, így Lotinak volt ideje, hogy ismerkedjen a muzulmán lakossággal és kultúrával. Szerelmi viszonya Aziyadéval, egy török háremhölggyel, felejthetetlenné tette a „törökösen” eltöltött napokat. 1877. március 18-án azonban hazatért Franciországba és soha nem látta viszont török kedvesét. Ezt az időszakot mutatja be az Aziyadé című munka.

A második keleti témájú írás címe Fantôme d’Orient, amely nem más mint egy zarándoklat Konstantinápolyba. Loti már tíz éve készült arra, hogy visszatér Törökországba, egyrészt mert megtetszett neki a táj, a város, az emberek, másrészt -és ez volt a fontosabb érv- mert meg akarta keresni a régi kedvesét. Igaz, hogy az elejétől kezdve sejtette, hogy már csak a kedves sírjánál tud majd bocsánatot kérni, amiért nem tért vissza hozzá ígérete szerint. A műben nincs megadva, pontosan melyik évben történt ez az utazás: „Septembre 188...”, de életrajzi adatok alapján 1887-re datálható. A mű alapján ezúttal nem a tiszt, hanem a magánember tért vissza mindössze 3 napra. Loti egyedül érkezett Konstantinápolyba, és ezt a kevés időt Aziyadé felkutatásának szentelte.

Pierre Loti csak 16 év múlva tért újra vissza Törökországba, „második hazájába”. Az ekkor ott töltött hosszú idő alatt született meg a Les Désenchantées című regénye. Ezúttal a Le Vautour hajó parancsnokaként ismét Franciországot képviselte jelenlétével és fő feladata a francia nagykövetség tagjainak védelmezése és szolgálata volt. Ez idő alatt gyakran látogatta a török előkelőségeket és vezetőket. Úgy tűnik, hogy mivel abban az időben háborúban álltak egymással a törökök és a bolgárok, Franciaország nem véletlenül küldött oda Loti személyében egy törökökkel szimpatizáló írót. Ez a választás nyilvánvalóan politikai gesztusként is felfogható, egyrészt a béke érdekében, másrészt Abd-ul-Hamid irányába, aki tisztelte Lotit, mint írót. Viaud tehát 1903. szeptember 9-én érkezett meg Törökországba és 1905 március 30-án távozott. Ez volt a leghosszabb időszak, amikor törökök között élt. Megismerkedett három török asszonnyal, akikkel természetesen csak titokban találkozhatott. Ezek a sejtelmes találkák alkotják a regény alaptörténetét, mely nem másról szól, mint a török nők elnyomásáról és kitörési kísérleteiről. Loti ezen a regényen keresztül nemcsak a nők de az egész török társadalom helyzetét nagyító alá veszi. A regény 1906-ban, egy évvel hazatérése után jelent meg, és nagy sikert hozott szerzőjének.

Pierre Loti más törökországi utazásai alkalmával is publikált műveket, de azok politikai jellegük miatt most nem szerepelnek.

A „fátyolszerelem”

Loti nőalakjainak misztikuma

A nők mindig fontos szerepet játszottak Loti életében. Az édesanyja, a húga, és a feleségei sokat számítottak neki. Nadine Viaud levele alapján Loti édesanyja nagyon határozott, ellentmondást nem tűrő asszony volt. Nehezére esett elengednie a fiát, mindig gyerekként kezelte őt. A családi életét illetően, két feleségétől négy fia született.[14] Utazásai során többször is szerelmes volt, elegendő a Japánban játszódó szerelmi történetre, a Mme Chrysanthème-re gondolni.

Loti női alakjai a keleti művekben szinte mindig lefátyolozottan jelennek meg. Így az olvasónak meg kell elégednie azzal, hogy „kitalálja” a fátyol alatt sejlő vonásokat. Törökországban a fiatal lányok 12-13 éves koruktól kezdve lépnek be a „lefátyolozott világba”.[15] Felveszik a tcharchaf-ot (vagyis a csadort), és azután soha többé nem láthatják őket. A fátylas nő kliséje szinte minden nyugati írónál megtalálható, és ugyanúgy, mint Lotit, őket is elbűvölte ez a misztérium. Talán ez a folyamatos titok az oka annak, hogy mind az írók, mind a festők, akik erről a világról akartak képet adni, nem tudták megállni, hogy ne vessenek valamilyen fátylat Kelet illusztrációjára.[16] Mivel Loti hivatását tekintve tengerész, ezért nála valamelyest összefonódni látszik a női fátyol és a hajóvitorla képe. Ez azt is jelenti, hogy életét mindig két meghatározó végzet, a nők, és a tenger irányította.

Aiyadé iránt érzett szerelme

Örökké tartó szerelme, Aziyadé,[17] a cserkesz leány iránt meghatározta Törökországhoz való viszonyát. A lány igazi neve[18] Hatidjé (törökül Hatice), amely gyakran használatos török női név, Mohamed próféta egyik feleségének is ez volt a neve.[19] Az Aziyadé név egyrészt az Asie ‘Ázsia’, másrészt az arab Azad ‘szabadság’ szóból ered. Barthes szerint ez a név a három legtisztább magánhangzót tartalmazza: a, i, é, a mássalhangzók pedig gördülékennyé teszik a keresztnevet.[20]

Ez a cserkesz lány nagyon fiatalon érkezett Konstantinápolyba, ahol egy idős töröknek adták el. Annak halála után új gazdájával, Abeddinnel Szalonikibe került, akinek a háremében négy asszony lakott. Eleinte Loti nem volt biztos az érzéseiben Aziyadé iránt és különböző kalandokban kereste a boldogságot. Amikor áthelyezték Konstantinápolyba, akkor kezdődött az igazi szerelmi történet. A legtöbb utazó-írónak nem adatott meg, hogy átéljen egy igazi szerelmi viszonyt a lefátyolozott keleti háremhölgyek egyikével. Loti kivétel.

Bérelt egy házat, berendezte török bútorokkal, szőnyegekkel és minden este titokban fogadta a háremből[21] elszökött szerelmét. A 18 éves Aziyadé nem tudott írni-olvasni. Olyannyira tudatlan volt, hogy azt sem tudta, kerek a Föld. Loti így látta Aziyadét:

„Aziyadé keveset beszél; gyakran mosolyog, de soha sem nevet; a léptei nem csapnak zajt, a mozdulatai kecsesek, nyugodtak. [...] Lusta, mint a Törökországban nevelt nők többsége; de tud hímezni, rózsavizet készíteni és leírja a nevét. Mindenhová felírja a falra, olyan komolysággal, mintha egy fontos cselekedetről lenne szó.[22]

Loti annyira szerette a török lányt, hogy mellére tetováltatta a nevét. Ismerjük már Loti szerelmének okát, de vajon mi vezette Aziyadét arra, hogy megszeressen egy franciát, egy keresztény idegent? Abban a korban egy muzulmán asszonynak nagyon bátornak kellett lennie ahhoz, hogy viszonyt folytasson egy hitetlen nyugatival. Talán csak a kiváncsiság vezette, amely később átalakult szerelemmé?

Az elválás mindkettőjük számára nagyon nehéz volt. Aziyadé könyörgött, hogy Loti felejtse el örökre Viaud-t, és maradjon örökké Arif.[23] Végül búcsúajándékként egy aranygyűrűt adott Lotinak, amelybe belevésette a nevét.[24]

A nemzetiségi, a vallási és az erkölcsi különbség nem tette lehetővé ennek a történetnek a folytatását. A regényben mindkét szereplő meghal. A valóságban viszont az elválás után még egy évig leveleztek. Aziyadé utolsó levele 1878. március 8-ra datálható.[25] Egy alkalommal Loti megpróbálta elhozatni Aziyadét Franciaországba, de elbukott a merész vállalkozás. Érdemes megjegyezni, hogy Loti édesanyja kezdettől fogva ellenezte ezt a szerelmet, amit leveleiből és Loti naplójából tudunk. 1887-ben, amikor Loti rászánta magát, hogy megkeresi Aziyadét, már csak kedvese sírját találta meg Sztambulban. Ekkor az író bocsánatot kért török szerelmétől, és ezután minden látogatása alkalmával felkereste a sírt[26] , sőt utolsó alkalommal fiával együtt mentek el. Aziyadé felkutatásának kalandos, nosztalgikus és egyben fájdalmas történetét a Fantôme d’Orient mutatja be. A mű elején még, jóllehet fél a találkozástól, él benne valamiféle remény arra, hogy megtalálja őt, de később bebizonyosodik, hogy hiába. Az idős asszonyok, akik ismerték Aziya történetét megvetették Lotit, amiért az cserben hagyta kedvesét, de végül megbocsátottak neki, mikor látták őszinteségét.

A fellázadt keleti nők

Loti 1903-ban ismét álmai városába, Konstantinápolyba mehetett. Ebből a periódusból született a Les Désenchantées, amelynek rögtön az elején tudatja a szerző, hogy „a történet teljes mértékben a képzeleten alapszik” és „Nincs benne más igazság, mint a Törökország háremeiben terjesztett kultúra és az abból következő szenvedés.”.[27] A regény főhőse André Lhéry,[28] furcsamód híres francia író, aki egy nap levelet kap egy török hölgytől „Medjé” azaz Aziyadé nevére hivatkozva. A levél annyira felkelti érdeklődését, hogy elmegy Törökországba és titkos találkát beszél meg vele és két társnőjével. Az első alkalommal a „három gyászba öltözött talány”[29] Ikbal, Néchédie és Zahidé néven mutatkozik be. Szinte már természetes, hogy ezek álnevek és az igaziak a következők: Mélek, Zeyneb és Djénane[30] . A három hölgy mindvégig együtt mutatkozott Lhéry előtt és persze kizárólag csadorban. A céljuk az volt, hogy egy lélekké egyesülve felfedjék a francia írónak a muzulmán nők gondolatait, kultúráját és szenvedéseit. Az idő múlásával egyre közvetlenebb viszonyba kerültek. A szeszélyes Mélek tartotta magát a legrövidebb ideig, és ő fedte fel arcát leghamarabb. Zeyneb, aki sokkal kimértebb és lágy szívűbb volt, eleinte csak a szemét hagyta látni, majd egész arcát. Mélek elvált a férjétől, Zeyneb pedig özvegy volt. Végül Djénane, aki a legkülönlegesebbnek és legdiszkrétebbnek tűnt Lhéry számára, 11 évesen került el cserkesz falujából Sztambulba, ahol 20 éves koráig csak tanulmányaival foglalkozott. Tudott franciául, olvasta „Baudelaire és Verlaine verseit, Kant és Nietzsche munkáit és André Lhéry regényeit”.[31] Tanult volt tehát de a házasságot halogatta, ahogy csak tudta. Azon a napon, amikor mégis férjhez kellett mennie Hamdi-Beyhez, a gratulálók szeméből „a közös szakadékba eső nő iránt érzett szomorúságot és sajnálatot”[32] olvasta ki. A párizsi divat szerint berendezett új otthona vált új börtönévé, s maga a férje, elsőszámú ellenségévé. Djénane ennek ellenére megpróbált jó feleség lenni. Amikor azonban rájött, hogy férje megcsalta őt, a házasságban érzett keserűség annyira erőt vett rajta, hogy magától a szultántól kért engedélyt a válásra. Végül a döntés értelmében az iradé[33] újra szabaddá tette Djénane-t. Lhéryt tehát Djénane érdekelte leginkább és szinte már szenvedett, amiatt, hogy nem láthatja a szemét. Hat hónapot kellett várnia míg az asszony felfedte arcát és megmutatta „tengerkék szemeit”.

Loti saját szemével látja, hogyan élnek a háremben a török nők

Az igazat megvallva, egy ilyen titokzatos és intim kapcsolat török nőkkel egyik korabeli szerzőnek sem adatott meg. Maga a lehetetlen vált valóra ezzel, hiszen Lhéry, azaz Loti, betekintést nyert a háremekbe, a muzulmán társadalom elzárt világába:

„...egy teljesen egyszerű szegény kis hárem, az üres falaival, amit az ablakok vas és farácsai félhomályba bújtatnak”

Ezekben a háremekben a nőket luxustárgyakként, zenélő babákként kezelik. Minthogy a muzulmán törvények nem engedik, hogy a nők szürkület után elhagyják a háremet, azzal töltik az idejüket, hogy együtt táncolnak, zenélnek, énekelnek. A lányok nyelveket is tanulnak, angolt, franciát, németet. Ezért túl műveltek lettek, amiből az adódott, hogy felismerték a társadalom szabta gátakat és rendkívül előnytelen életüket. Az egyik titkos találkozás alkalmával egy török asszony elmesélte hogyan telnek téli napjai:

„Későn kelni, a lehető leglassabban felöltözni, egyedül ebédelni, majd vagy hímzéssel foglalkozni, akvarelt festeni, vagy találkozni egy másik asszonnyal, aki ugyanúgy unatkozik, s végül este teljes szépségünkben várni a férjünket.”[34]

A 19. század végi Törökországban a nők emancipációjának újdonsága gyorsan meghódította a fiatal muzulmánokat, és egyúttal áthidalhatatlan szakadékot hozott létre az anyák és leányaik között. Ezek a fiatal lányok váltak tehát a tegnap és a holnap közötti átmenet eszközeivé. Amit a legmegalázóbbnak tartottak, az a házasság volt, ugyanis a muszlim jog szerint nem láthatták férjüket az esküvőig. Így könnyen kétségbe estek, amelyet gyakran a gyűlölet és a bosszúvágy erősített. Ezeknek az érzéseknek az oka legtöbbször a szerelem hiánya volt, hiszen a férjek nem keresték feleségeik kegyét, akiket ez által a magány érzése kerített hatalmába. A fiatal török nők körében tehát egyre erősödött a forradalom utáni vágy, amely véget vethet szürke hétköznapjaiknak. Djénane szerint a lázadó nőknek két csoportja van: az egyik felejteni akar, és ez által visszavonulni, a másik a jótékonyságba menekül és megpróbálja túlélni ezt a világot.

A regény címe, Les Désenchantées meglehetősen hűen illusztrálja a modernizáció felé igyekvő Törökország helyzetét:

„Ti muzulmánok, századokon keresztül olyan nyugodtan aludtatok, hiszen tradíciók és dogmák őrizték álmotokat! De hirtelen a gonosz varázsló - aki nem más, mint a nyugat szele - átment fölöttetek, és megtörte ezt a varázslatot, és ti mind egyszerre ébredtek fel; az emlékezés fájdalmára ébredtek....”[35]

A regény szereplői tehát hátat fordítottak az iszlám szabályainak, és e szigorú világ minden akadálya ellenére rendszeresen találkoztak Lotival. Volt olyan összejövetel is, amikor más háremhölgyek is részt vettek ebben a veszélyekkel teli játékban. De talán éppen ezeknek a vállalkozásoknak a kockázata szépítette meg a találkozásaikat.

Loti konstantinápolyi tartózkodásának második évében kevesebb lehetőségük volt, hogy lássák egymást, váratlan körülmények nehezítették a helyzetet. Újból házasságba akarták kényszeríteni a három török asszonyt. Ennek gondolatától Melek annyira beteg lett, hogy nemsokára bele is halt bánatába. A gyászmenetben még a francia író, Lhéry is vitte a koporsót.

Ez a mű nem csak az emancipáció mellett foglal állást, hanem egyben André és Djénane be nem vallott szerelmi története is. Az író Djénane-ban Aziyadét látja és tiszteli benne a szabadságvágyat. A regény végén Djénane is a reménytelenséget és a halált választja, hogy hű maradjon lázadó eszméihez, de utolsó levelében bevallja szerelmét. Halálhíréről Zeyneb értesíti Lhéry-t, mondván, hogy Djénane-t a Nyugat ölte meg. A három török háremhölgy egyetlen kívánsága az volt, hogy a francia író megörökítse, és hírül adja a világnak a török társadalom problémáit. Eleinte Loti nem rajongott az ötletért, mert azt gondolta, hogy egy ilyen regény lejárathatja őt török barátai előtt, de végül engedett.

Hasonlóságok és különbségek Djénane és Aziyadé között

Tulajdonképpen ezt a regényt az Aziyadé folytatásának is tekinthetjük, hiszen több ponton is találkozik egymással Djénane és Aziyadé személyisége és életútja: mindketten cserkesz származásúak, hangjuk és szemük tisztasága és szépsége is hasonlatos. Aziyadé szemeiben a tettrekészség és a naivság tükröződött, míg Djénane „madonna szemeiben” a fájdalom mutatkozott. Újabb közös pont a tenger és a szerelem között, hogy mindkét háremhölgy szemének színét a tenger színével azonosította Loti. Azonban, míg Aziyadé tudatlan, addig Djénane több nyelven is beszél. Az egyikük tehát kevésbé tanult, de őszinte és odaadó, míg a másik rendkívül intelligens, de emiatt kimért, már-már európai stílusban viselkedik.

A Les Désenchantées története, mint ahogy már említettük a fikción alapul. A valóságban egyikük sem halt meg, ellenkezőleg 1906-ban Nouriyé és Zennour (az igazi nevük) Franciaországba menekültek, ahol Loti támogatását élvezték, úgy morálisan, mint anyagilag. Ami Djénane-t illeti, mindvégig ő volt a legtitokzatosabb. Érthető is, hiszen valójában őt Marie Héliar-nak hívták. Francia származású művelt nő volt, aki azért utazgatott a világban, hogy a nők helyzetét vizsgálja. Azt gondolta, hogy török nőnek öltözve,[36] meg tudja győzni Lotit, hogy írjon egy regényt a muzulmán nők sanyarú helyzetéről. Egy évvel Loti könyvének megjelenése után ő is kiadott egy munkát, amelyben leleplezte a regény születésének valódi okát.[37]

A legnagyobb különbség tehát Loti két szerelme között az, hogy az első török, a második pedig francia. Vajon Loti sohasem gyanakodott Djénane-ra és mindvégig elhitte neki, hogy török?[38] Vagy ismerte a titkot a szíve mélyén, de nem akart kilépni a valóságba?

Vélemények a törökök oldaláról

Érdekes lenne röviden szólni arról is, hogy milyen volt a fogadtatása ezeknek a műveknek a törökök részéről. Természetesen ezek a munkák le vannak fordítva törökre[39] és sokan közülük hizelgőnek tartják, hogy egy neves francia író ennyire szerette országukat, kultúrájukat. Többek között azzal viszonozták, hogy utcákat, épületeket neveztek el róla.

Most lássuk a törökök részéről érkező negatív kritikákat. Törökország abban az időben nem engedhette meg magának, hogy olyan regényt írjanak róla, amely sérti az érdekeit. Ezért II. Abd-u-Hamid szultán cenzúra alá vetette Loti írásait és ellenőriztette kapcsolatait.[40] Sajnos, egyelőre nehéz hozzájutni török szerzők munkáihoz ezzel a témával kapcsolatban. Még Isztambul könyvtáraiban sem bukkantam túl sok érdekes információra. Mégis érdemes beszélni Lutfi bey írásáról, aki 1907-ben publikálta kritikáját a Les Désenchantées-val kapcsolatban. Először köszönetét fejezte ki és megelégedésének adott hangot, mivel úgy találta, hogy Loti sokkal jobban tudta ábrázolni Konstantinápolyt, mint az Aziyadé-ban. Viszont szerinte Lotinak nem volt joga a török nők helyzetéről írni, hiszen nem ismerhette azt kellőképpen, nyugati létére. Lutfi bey is azt állította, hogy ezek a hölgyek nem lehettek török származásúak, mert akkor nem állítottak volna hasonló dolgokat. A török szerző szinte sértve érezte magát, amiért Loti rá akart mutatni a török társadalmi problémákra, hiszen ahhoz neki tulajdonképpen semmi köze. Az egyetlen dolog, amiről elismeri, hogy Loti helyesen látta, az a férfiak és a nők közötti kommunikáció hiánya volt.

Loti regénye tehát valódi botrányt keltett a konzervatívok körében,[41] míg a haladó gondolkodásúak helyeselték azt.

Végül itt érdemes röviden megemlítenünk, hogy Loti milyen különleges házban élt Rochefortban. Tulajdonképpen az író még életében átalakította Múzeummá, ugyanis a világ minden tájáról hozott magával emlékeket, tárgyakat és ezekkel rendezte be a házát. Így kialakított magának török szalont, arab szobát, japán pagodát, gótikus termet, a Múmiák termét, egy XVI. Lajos korabeli bútorokkal berendezett szobát, egy mecsetet és egy kínai termet. Hihetetlen gazdagság jellemzi ezt a gyűjteményt, amely nem más, mint Loti életpályájának összefoglalása. Itt található meg Aziyadé eredeti fejfája is, amelyet Loti hazavitt Rochefort-ba és helyette csináltatott egy másikat Törökországban. A múzeum ma is megtekinthető, közel 34000 látogatót fogad évente.

Pierre Lotinak a keleti nőkkel való titokzatos szerelmi viszonyai tehát sokszínűek, érdekesek. Eleinte a keleti nők megközelíthetetlensége és megérinthetetlensége vonzotta őt. Majd leküzdötte ezt az akadályt és rátalált élete első nagy szerelmére, Aziyadéra. Ez a kapcsolat olyan erős volt, hogy egész életére meghatározta Törökországhoz való viszonyát. Második hazájának tekintette Aziyadé otthonát, a török világot. Egy pár mondat erejéig a regényben is felveti annak a lehetőségét, hogy török maradjon örökre, és hogy ezáltal teljesen integrálódjon a társadalomba, de végül visszariad attól, hogy felvegye az iszlámot és végleg szakítson a nyugati világgal. Loti, sok más korabeli íróhoz hasonlóan úgy gondolta, hogy Nyugat és Kelet teljesen szemben állnak egymással. Ezért nem is volt képes rá, hogy válasszon a kettő közül. Arra törekedett, hogy a lehető legharmonikusabban egyensúlyozzon a két világ határán. Lotinak tehát sikerült betekintést nyernie a háremek világába és leleplezte azok egyhangú mivoltát. Regényeiben tehát a megközelíthetetlen háremhölgyek mindent felfedni és megismertetni kívánó keleti nőkké váltak, akik szakítani akartak az addigi szigorú szabályokkal és hangot adtak szabadságvágyuknak.

BIBLIOGRÁFIA

I. Elsődleges források
1. LOTI, Pierre, Aziyadé, Paris, Calmann-Lévy, dátum nélkül.
2. LOTI, Pierre, Constantinople en 1890 in Constantinople fin de siècle, Paris, Éditions Complexes, Le regard littéraire, 1991 (Sophie Basch előszava).
3. LOTI, Pierre, Fantôme d’Orient, Paris, Calmann-Lévy, dátum nélkül.
4. LOTI, Pierre, Journal intime 1878-1881 (fia Samuel Viaud publikálta), Paris, Calmann-Lévy, 1925.
5. LOTI, Pierre, La mort de notre chère France en Orient, Paris, Calmann-Lévy, 1920.
6. LOTI, Pierre, Les Désenchantées, Paris, Calmann-Lévy, 1952.
7. LOTI, Pierre, Les Massacres d’Arménie, Paris, Calmann-Lévy, 1918.
8. LOTI, Pierre, Suprêmes visions d’Orient, Paris, Calmann-Lévy, 1921.
9. LOTI, Pierre, Turquie agonisante, Paris, Calmann-Lévy, 1913.

A/ Könyvek
10. BARTHES, Roland, Le degré zéro de l’écriture, 1972.
11. BERCHET, Jean-Claude, Le voyage en Orient, Anthologie des voyageurs français dans le Levant au XIXe siècle, Paris, Robert Laffont, 1985.
12. BUISINE, Alain, Pierre Loti l’écrivain et son double, Paris, Tallandier, 1998.
13. BUISINE, Alain, L’Orient voilé, Paris, Zulma, 1993.
14. DAUNAIS, Isabelle, L’art de la mesure ou l’invention de l’espace dans les récits d’Orient (XIXe siècle), Montréal, Presses Universitaires de Montréal, 1996.
15. FARRERE, Claude, Loti, Paris, Ernest Flammarion, 1930.
16. FEHÉR Géza, Isztambul, Budapest, Panoráma, 1987.
17. LA ROCHEFOUCAULD, Gabriel de, Constantinople avec Loti, Paris, Les éditions de France, 1928.
18. LEFEVRE, Raymonde, La vie inquiète de Pierre Loti, Paris, Galerie d’Histoire littéraire, 1934.
19. LUTFI BEY FIKRI, O. Les Désenchantées de Mr. Pierre Loti, Caire, Imprimerie Internationale Idjtihad, 1907.
20. MALLET, Frédéric, Pierre Loti son oeuvre, Paris, La Nouvelle Revue Critique, 1923.
21. MATHÉ, Roger, L’exotisme, Paris, Bordas, 1985.
22. MATUZ József, Az Oszmán birodalom története, Budapest, 1990.
23. MOURA, Jean-Marc, L’Europe littéraire et l’ailleurs, Paris, P.U., 1998.
24. MOURA, Jean-Marc, Lire l’Exotisme, Paris, Dunod, 1992.
25. MOUSSA, Sarga, La relation orientale, Enquête sur la communication dans les récits de voyage en Orient (1811-1861), Paris, Klincksieck, 1995.
26. ORBAN, Victor, Sur l’oeuvre de Pierre Loti, Paris, Louis-Michaud, 1907.
27. QUELLA-VILLÉGIER, Alain, Pierre Loti le pélerin de la planète, Bordeaux, Aubéron, 1998.
28. QUELLA-VILLÉGIER, Alain, Pierre Loti l’incompris, Paris, Presses de la Renaissance, 1986.
29. SAID, Edward, L’Orientalisme L’Orient crée par l’Occident, Paris, Seuil, 1980.
30. SERBAN, N, Pierre Loti: sa vie et son oeuvre, Paris, Les Presses Francaises, 1924.
31. TRAZ, Robert de, Pierre Loti, Paris, Hachette, 1948.
32. YÉRASIMOS, Stéphane, Les voyageurs dans l’empire ottoman (XIVe–XVIe siècles), Ankara, Imprimerie de la société turque d’histoire, 1991.

B/ Cikkek
1. LE HUENEN, Roland, «Qu’est-ce qu’un récit de voyage?», Littérales, n. 7, 1990, (tirage à part)

C/ Gyűjteményes kötet fejezete
1. HURÉ, Jacques, «Dire Constantinople» in Récits de voyage et intertextualité, sous la dir. Sophie Linon-Chipon, Nice, Publ. de la Fac des Lettres, 1998, p. 159-164.

D/ Konferanciák
1. LOTI en son temps
, Colloque de Paimpol, 1993, Presses Universitaires de Rennes, 1994.

E/ Szótárak
1. PARLATIR, İsmail (et alii), Türkçe Sözlük , Ankara, Türk Dil Kurumu, 19989.

F/ Disszertációk
1. BUISINE, Alain, Tombeau de Loti, thèse pour le doctorat es Lettres, Université Lille III, Paris, diffussion Aux Amateurs de livres, 1988.
2. EKSTRÖM, Per G, Évasions et désespérences de Pierre Loti, thèse pour le doctorat es Lettres, Göteborg, Kalmar (Suède), 1953.

Jegyzetek:

[1] A 42 évből 19 egész esztendőt töltött a tengeren (Martin, 1991, LXXXII)
[2] A Loti álnevet Romaré királynő szolgálólányai adták neki, jelentése tahiti nyelven ‘rózsa’ (Martin, 1991,XL) Ezt az álnevet először 1881-ben használta a Le Roman d’un spahi című regénye kapcsán (Martin, 1991, XLVIII)
[3] Loti ezt írta a naplójával kapcsolatban: „Minden este, mielőtt lefekszem, ceruzával leírom, amit szeretnék megjegyezni a napomból. Enélkül eltünnének az impressziók.” ; „Jóllehet Rochefort-ban van egy kényelmesen berendezett dolgozószobám, mégis majdnem mindig a kabinom asztalának sarkán írok. „
[4] Ezek közül az elsőt, Aziyadé-t 1879-ben, az utolsót pedig Supr"mes visions d’Orient-t 1921-ben adta ki. Mindkét könyvet keleti témának szentelte.
[5] A művek közül néhányat lefordítottak magyarra az 1900-as évek elején: Aziyadé Levelek és töredékek egy angol tengerésztiszt naplójából (1903), Az ébredők (1906), a többi címet saját fordításomban sorolom fel: Kelet Fantomja, Konstantinápoly 1890-ben, A haldokló Törökország, Az Örmény mészárlások, A mi drága Franciaországunk halála Keleten, Végső látomások Keletről. (Itt jegyzem meg, hogy ugyanezen okból az idézeteket is saját fordításomban közlöm.)
[6] M. Schérer adatai alapján (Stasse, 1966,84)
[7] Pl.: Mairet Solyman 1630, Tristan L’Hermite Osman 1656, Moliere Le Bourgeois gentilhomme 1670
[8] Lényegében a történet a konstantinápolyi háremben játszódik, de abban az időben a fogalmak még nem voltak kellőképpen tisztázva, így szerájt használtak a hárem helyett. (Stasse, 1966,85)
[9] A XIX. században a Levante országaihoz számították Egyiptomot, Palesztínát, Kis Ázsiát, Törökországot, Észak Afrikát és Görögországot.
[10] Daunais, 1996,17-22.
[11] Said, 1980,196.
[12] Konstantinápolyhoz kapcsolódó műveik: Gérard de Nerval Voyage en Orient 1851, Théophile de Gautier Constantinople 1852, Alphonse de Lamartine Voyage en Orient 1835, la Comtesse de Gasparin A Constantinople 1849, Maxime du Camp Souvenirs et paysages d’Orient 1848, Joseph Atrhur de Gobineau Constantinople 1861.
[13] Loti, Aziyadé d.n. 45.
[14] Blanche de Ferrière-től született Samuel Viaud (1889-1969) és Crucita-tól Raymond (1895-1926), Alphonse-Lucien (1897-1975) és Fernand Viaud (1900-1901). Martin, 1991, LXVI.
[15] Loti első útja alkalmával fehér muszlim fátyolban látta a nőket, amikor viszont 1903-ban újra Törökországba érkezett, sajnálattal látta, hogy többnyire fekete fátyol fedi arcukat, ami mégtöbbet takar. Loti, Les Désenchantées, 1952, 65. Az előző viseletet törökül yahmak-nak, az utóbbit pedig çarşaf-nak hívják.
[16] Buisine, 1993, 66.
[17] „Aziyadé egy olyan török női név, amit én találtam ki, hogy helyettesítsem vele az igazit, amelyik sokkal szebb és kedvesebb volt.” Loti Fantôme d’Orient, d. n., 7. Későbbi regényeiben Loti két másik nevet is ad neki: Medjé és Nedjibé.
[18] Mint kiderült Viaud azaz Loti nagyon szerette, és gyakran alkalmazta is az álneveket.
[19] Quella-Villégier, 1986, 63.
[20] Barthes, Le degré zéro de l’écriture, 1972, 164.
[21] Aziyadé unalmas helyként jellemezte a háremet, ahol csak cigarettázni, kártyázni és mesélni, beszélgetni lehetett naphosszat. Loti, Aziyadé, d.n., 113-114
[22] Loti, Aziyadé, d. n., 97-98.
[23] Loti Arif bey néven mutatkozott be a törököknek, akik elfogadták, jóllehet tudták, hogy nem közülük való.
[24] A gyűrűt ld. 3. függelék.
[25] Martin, 1991, XLIV.
[26] A sír ma is látogatható a Topkapı temetőben. Quella-Villégier, Pierre Loti l’incompris, 1986,63.
[27] A Les Désenchantées előszava.
[28] Újabb álnév.
[29] Loti, Les Désenchantées, 1952, 72.
[30] Törökül Melek ‘angyal’, Cenan ‘kedves’
[31] Loti, Les Désenchantées, 1952, 15.
[32] ibid, 55.
[33] Törökül irade ‘akarat’ TS, 1095.
[34] Loti, Les Désenchantées, 1952, 167.
[35] ibid. 115.
[36] Djénane nem is beszélt törökül, így ők mindig franciául kommunikáltak. A másik két nő török volt. (Quelle-Villégier, 1986,246).
[37] A L’envers d’un roman? le secret des Désenchantées című könyv eddig nem állt a rendelkezésemre, pedig érdemes lenne bevonni a kutatásba.
[38] Egy alkalommal, Loti barátja Gabriel de la Rochefoucauld is találkozott Djénane-nal és ezt írta róla: „azzal a hölggyel ebédeltem, ; európai öltözetben érkezett meg” vagyis olyan érzése volt mintha egy európai és nem pedig egy török nővel találkozna. (La Rochefoucauld, 1928, 158).
[39] Aziyade, Mutsuz kadınlar
[40] Quella-Villégier, 1986, 247.
[41] Quella-Villégier, 1986, 249.



[ címlap | keresés | mutató | tartalom ]