Havasi Attila fordításai

Apátné asszonyom, ha más
nem is, ön minden jó tudója,
s bölcs is, mint mondják (Isten óvja);
hallgasson meg, ki jó tanács
végett kegyed tán zaklatom:
most házasodtam, s nem tudom,
hogy mi fán terem a baszás.

Ugyanis fülembe jutott,
hogy a tökéletes dugásban
kegyednél, asszonyom, tudásban
s tapasztalatban nincs nagyobb,
s kérem: legyen a mesterem,
mert én e téren, restelem,
de szinte zöldfülű vagyok.

Ha öntől leckét vehetek,
s én is mester-baszó leendek
egyszer, hálás leszek kegyednek,
s megteszem, amit tehetek:
baszás közben mindenkoron
az ön üdvéért, asszonyom,
egy miatyánkot rebegek.

S így, úrnőm, biztos mennybe megy –
üdvére hat hét koplalással
sem lehet ennél jobb hatással,
s az Úr előtt is kedvesebb,
ha az Ő báránykáinak
oktatja, hogy s mint basszanak,
s miképp riszálják seggüket.


Lesbia azt állítja, hogy ő ingyen sose kettyint.
    Hát ez igaz. Ha netán dugni szeretne, fizet.



Kicsi lány, édesebb-szavú a hattyúnál,
puhább, mint a Galaesus-parti bárányka,
szebb, mint a Lucrinus-tó mélyi gyöngykagyló,
és drágább, mint a Napkelet pazar kincse,
s az indiai vad csiszolt fehér csontja,
mint a szűz hó, a gyönge liliom szirma;
ki fürtjeivel elhomályosította
a Baetis gyapját, Rajna szőkeségét is;
s az illata, mint Paestum rózsakertjéé,
olyan volt, mint az attikai színmézé,
vagy mint kézben dörzsölgetett borostyáné;
kinél nem volt a páva ékesebb, nem volt
a mókus kedvesebb, főnixmadár ritkább:
Erotion most a halotti máglyán ég,
mert elragadta tőlem őt a zord végzet
rideg törvénye, hat telet sem ért meg még
egyetlenem, kicsim, vigasztaló társam.
Fájdalmamat Paetus nem nézi jó szemmel,
mellét veri és tépi a haját, s így szól:
„Nem szégyelled, hogy így siratsz egy rabszolgát?
Én hitvesem temettem el, de túléltem,
pedig nemes, erényes, gazdag asszony volt.” –
E lelkierő tényleg szinte páratlan:
húszmilliót örökölt szegény, de túlélte.