I.
Örökké vágyunk növelni a gyönyört,
Hogy szépünk rózsája sose haljon,
Vagy mint a magnak, mit az idő gyötört,
Zsengéiben emléke maradjon.
De te, kit saját szemed fénye emészt,
Izzó lángodra önmagad dobod,
És így a bőségre ínséget cserélsz,
S leszel hazug, kegyetlen gyilkosod.
Ki most e világnak friss dísze vagy,
És a tarka tavasznak hírnöke,
Ragyogó rügyedbe zárod magad
Fukarul, hogy majd elpusztulj vele.
Szánd a világot, ne légy ily mohó,
Vagy a sír veled nyeri, mi ragyogó.
II.
Mikor negyven tél dúlta homlokod,
És szépség-meződ mély árkok szelik,
Ragyogó ruhád, mely ifjúkorod
Kincse volt -- már alig ér valamit.
S majd megkérdik, szépséged hova tűnt,
Hol van vidám napjaid gyönyöre?
Válasz lesz, szemed, mi ragyogni szűnt,
S benne a múlt büszkeség közönye.
Mi mentség lenne rongy szépségednek,
Ha ekkor mondanád: "Ím magzatom,
Ő az, ki vigasza vénségemnek!" --
Ki őrzi, mi tiéd volt egykoron.
Így ifjodhatnál vénen újra meg,
S hidegnek érzett véred felpezseg.
V.
Az órák nemes munkája a látványt,
Mit minden szem csodál, keretbe fogta,
Hogy majd később türanni kéjjel rontsák
A most szépen ragyogót a porba;
Mert a nem pihenő idő a nyarat
A kegyetlen télbe hajtja halni;
És jő a fagy, és erős levél szakad,
S a szépet a sivár fogja falni.
Mert ha nem lenne ekkor a nyárnak
Könnyü párlata üvegbe fogva,
Nem lenne a tűnt szép árnyokának
Emléke se a gondolatokba:
De a párolt virág zamata marad,
Bár színe hal, és állja a havat,
VIII.
A zene -- mért oly bús neked a zene?
Örömtől fogan öröm, s nem tőle hal:
Mért vágyod azt, mi csak búval van tele,
És az édes neked, mondd, miért fanyar?
A hangoknak igaz harmóniája,
Midőn egybekelve bánta füled,
Édes szidás neked, ki szétzilálja
A megszületni vágyó részeket.
Jegyezd meg, hogy a húrnak hű párja húr
A másik szavára mindig felel;
Ahogy boldog anya, gyermek, s háziúr
Együtt, összecsengő hangon énekel:
Szövegtelen dalt, mely egy arcot mutat,
Mely így zeng neked: "Magadban senki vagy."
IX.
Egy özvegy szemét félted a könnytől,
Hogy csak magányban nyűvöd önmagad?
Ah, ha magtalan szakadsz e földtől,
Az majd aggszűzként, jajgatón sirat;
A világ lesz özvegyed, és zokog,
Hogy képed mását nem hagyod hátra,
Pedig apák szelleme magzatok
Szeméből néz az özvegy anyára.
Nézd! mit a világban elpazarolsz,
Helyet cserél, és majd más élvezi,
De a szépség, amit eltékozolsz,
Örökre tűnt, s nem lesz, ki megleli.
Nem szeret mást, szerelem nincs szívébe',
Ki ily rút szégyent hoz önnön fejére.
X.
Szégyen! Tagadd le, hogy bárkit is szeretsz,
Te, ki magához könnyelmű nagyon.
Pedig sokaknak forró vágya lehetsz,
Ó, de te senkit sem szeretsz, tudom.
Gyilkos gyűlölet lakozik benned,
Bár azt magad ellen nem gyújthatod,
Csodás tetőd vágyod tönkretenned,
Mit neked kellene javítanod.
Ó, változz meg, s akkor változom én;
Szerelemnél szebb házban éljen a düh?
Légy, mint külsőd, oly kedves és szerény,
Vagy csak magadhoz végre jószívű:
Teremts egy másik ént szerelmemért,
Hogy őrizzed te, vagy ő az erényt.
Két nemes család -- szép Veronában,
Hova most elvisz minket e mese --,
Régi harca tört ki új viszályban,
S polgárvért ontott polgárnak keze.
Vad ágyékukból két gyermek fogant:
Rossz csillag szülte hű szerelmesek;
Kiknek hogy élte halálba rohant
Szülői viszályt is eltemetett.
Meddő szerelmük szörnyű végzetét,
S az atyák dühét, mely akkor szakad,
Mikor gyermekük már a sírba tért:
Ezt mondja el e kétórás darab.
És ha türelmes füllel figyelnek,
A csonka részek egésszé lesznek.
