Szent Hildegárd:


1. Responsorium a teremtőről

Ó, örökkévalóság ereje,
szívedbe rendeztél mindent!
Ahogy akartad, mindent
a te szavad teremtett,
és szavad
húsruhába öltözött,
a húsba,
mely Ádámtól származik.

S ruháját így
a legnagyobb fájdalom
tisztította meg.

Ó, milyen nagy a Megváltó kegyelme,
ki mindenkit megszabadított
a megtestesüléssel,
melyet az istenség lehelt ki
a bűn bilincse nélkül.

S ruháját így
a legnagyobb fájdalom
tisztította meg.

Dicsőség az Atyának, Fiúnak
és a Szentléleknek.

S ruháját így
a legnagyobb fájdalom
tisztította meg.


2. Ó, Bölcsesség ereje

Ó, Bölcsesség ereje,
ki körbe-körbe jártál,
összefogva mindent és elvezetve
az egyetlen útra, melynek neve: élet.
Három szárnyad van:
a magasban száll az egyik,
a földön izzad a másik,
s mindenfelé röpül a harmadik.
Dicsőség és dicséret illet téged,
ó, Bölcsesség.

4. Ó, lelkek pásztora

Ó, lelkek pásztora
és ó, első hang,
ki mindnyájunkat megteremtett:
most leld, ó, leld örömödet abban,
hogy méltónak tarts
minket és elűzd
nyomorúságos betegségeink.

5. Ó, élet kiömlő vére!

Ó, élet kiömlő vére!
A magasban zengtél,
mikor siralmas, reszkető
hangon
felbúgtak az elemek,
mert a Teremtő vére
érintette őket.
Kenj fel minket
és mosd le bágyadtságunk.

9. Ó, szent orvoslás

Ó, szent orvoslás
legragyogóbb anyja!
Fiad
kenőcs
a halál
tátongó sebén:
a halálseben, melyet
a megkínzott lelkekbe
Éva vájt.
A halál mint romos ház ledőlt,
s felépült helyére az élet.

Imádkozz értünk
fiadhoz,
tenger csillaga,
Mária.

Ó, életadó hangszer,
örömteli dísz,
gyönyörök íze,
el sosem fogyó!

Imádkozz értünk
fiadhoz,
tenger csillaga,
Mária.

Dicsőség az Atyának és a Fiúnak
és a Szentléleknek.

Imádkozz értünk
fiadhoz,
tenger csillaga,
Mária.



19. Szűz Máriáról

Ó, legzöldellőbb ág, üdv neked,
ki a szentek kérdéseinek
könnyű fuvallatában hajtottál ki!

Mikor eljött az idő,
hogy virágba borulj,
üdv, üdv zengett feléd,
mert a nap heve csöpögött belőled,
mint a balzsam illata.

Mert benned nyílt ki a szép virág,
aki illatot adott
minden fűszernövénynek,
melyek annyira sorvadoztak.

És mindegyikük teljes
pompájában virult.

Az egek harmatot küldtek a fűre,
és az egész föld vidám lett,
mert gyümölcsöt ontott a méhe,
és az ég madarai
fészket raktak rajta.

Így lett ételük az embereknek
s így lett nagy örömük a lakomázóknak.
Azóta, ó, bájos Szűz,
soha nem fogy ki belőled az öröm.

Éva ezt mindet megvetette.

Most azonban dícsérjük a magasságost.

20. Szekvencia Szűz Máriáról

Ó, bíbor királyi
jogar és diadém,
ki önmagadba záródsz,
s így önmagad páncélja vagy:

virágzó lomb voltál
e különös váltakozásban,
melybe az emberi nemet
Ádám vetette.

Üdv, üdv, a te méhedből
más élet született,
melytől az ő fiait
Ádám fosztotta meg.

Ó virág, ki nem harmatból
s nem esőcseppekből sarjadtál,
s nem röpült fölötted szellő,
isteni fény növelt téged
nemesen zöldellő ággá.

Ó, zöldellő ág! Az Isten
a teremtés első napján
látta előre virágzásodat.

S téged, ó, dicséretre méltó,
arany szűz, saját szavával
megalkotott.

Ó, milyen hatalmassá lett
az ő erejében az oldalborda,
melyből Isten a nőt megalkotta:
ki minden ékességének
tükre lett
s minden teremtményének
átkarolója.

S akkor fölzengett együtt az összes égi hangszer,
s csodálva hallgatta az egész föld,
ó, Mária, te dicséretre méltó,
mert nagyon szeretett téged az Isten.

Ó, milyen siralmas és milyen gyászos,
hogy a bűnbeesésben, melyet
a kígyó tanácsolt, szomorú
sorsa elérte az asszonyt.

Mert az az asszony,
akit Isten mindnyájunk anyjaként teremtett,
saját szívét tépte ki
a tudatlanság sebével,
s fájdalomteli sorsot
hagyott utódaira.

De a te méhedből,
ó, hajnal,
új nap született,
aki Éva összes bűnét eltörölte,
és áldása, melyet az embereknek rajtad keresztül hozott,
nagyobb lett Éva vétkeinél.

Innen, ó, szabadító,
ki új fényességet hoztál
az emberi nemnek,
gyűjts össze minket, fiad testrészeit
az isteni harmóniába.

37. Antiphón a mártírokról


Ó, leggyőztesebb győztesek,
kik véretek kiömlésével
üdvözöltétek az egyház
építményét,
a bárány vérébe
léptetek,
mikor az áldozati állattal
lakomáztatok.

Ó, milyen nagy a ti érdemetek,
mivel életetek során a testet megvetettétek,
követve Isten bárányát,
ékesítve a rá kiszabott büntetést,
aki ezért bevezetett titeket
az újra visszaszerzett
örökségbe.

38. Responsorium a mártírokról

Ti rózsák virágai,
kiket véretek kiömlése
boldoggá tesz,
a megváltás legnagyobb örömében
illatoztok és verejtékeztek;
a megváltásban,
mely az idők előtt létező tudás
legbelsőbb lelkében ered:

benne, ki a kezdetektől fogva
végtelen.

Dicsőség a ti közösségeteknek,
kik az egyház hangszere vagytok,
és kik vérző sebeitekben fürödtök:

benne, ki a kezdetektől fogva
végtelen.


49. Szekvencia Szent Rupertusról

Ó, Jeruzsálem, aranyváros,
a király díszes bíborköpenye!

Ó, legfőbb jóság háza,
nem halványuló fény!

Ruhád a hajnal
és a nap heve.

Ó, hajnalpírban fürdő,
boldog gyerekkor
és napban izzó,
tiszta ifjúság!

Ó, nemes Rupertus,
ragyogó drágakő!
Társaid közt kitűnsz,
mint völgyek közt a hegy.

Jeruzsálem,
ablakaidban
topáz és zafír ragyog.

Rupertus, e kövek fénye
vagy, erényeddel kitűnsz!
Rózsa-, liliom- és
bíbordíszű hegy:
nem rejtőzhetsz el a völgy elől.

Ó, rét gyönge virága,
ó, gyümölcsfák édes zöldellése,
mag nélküli gyümölcs!
Te nem hajlítod a szívet a bűn felé.

Ó, nemes edény,
mocsoktalan,
nem szennyezett
az ősi barlang torka
s az ősi árulás.

Felhangzik benned a Szentlélek zenéje,
az angyalok kara.
Isten fiának éke:
nincs rajtad semmi folt.

Ékes edény voltál,
ó, Rupertus,
az Urat befogadni vágyó
ifjú és gyerek,
telve istenfélelemmel,
szeretetöleléssel
s jótettek illatával.

Ó, Jeruzsálem,
alapjaid
izzó kövek:
a vámszedők és bűnösök.
Isten Fia
az eltévedt bárányokra rátalált:
hozzád futottak ők,
s benned pihennek.

Falaid fénylő,
élő kövek:
a legfőbb jóra vágyva
felhőkként szálltak ők az égbe.

A tornyaid,
ó, Jeruzsálem,
piroslanak s fehérlenek,
akár a szentek vére s tisztasága.
Isten minden díszítménye
benned ragyog, ó, Jeruzsálem.

Ó, ékesek,
ó, koszorúsok,
Jeruzsálem lakói!
Ó, Rupertus,
ki társuk vagy
e lakozásban!
Segítsetek nekünk, hisz szolgaságban
s számkivetésben szenvedünk.

54. Szekvencia Szent Maximinusról

A galamb kinézett
az ablak rácsain,
s szeme előtt
izzadva izzadt ki magából balzsamot
a fénylő Maximinus.

Felragyogott a nap,
s a sötétbe visszasugárzott,
belőle éledt egy drágakő,
mely a jámbor szív
legtisztább templomát díszíti.

Hatalmas torony ő,
libanoni cédrusból s ciprusfából készített,
hiacinttal és szardiusszal ékes
város: vele más művész
munkája fel nem érhet.

A legtisztább vizű forráshoz
mint gyors szarvas, szalad,
a forráshoz, mely erős sziklából fakad,
s édes illatot ont magából.

Ó, illatok
a zöldellő királyi
kertek bájai!
Az égbe szálltatok,
midőn a kosok vére ömlött
a legszentebb áldozaton:

Köztetek ragyog már e művész,
a templom fala,
ki sasszárnyakra vágyott,
s az egyház dicső
bőségzavarában
csókolta az éltető tudást.

Ó, Maximinus,
te hegy vagy és völgy,
s magaslatnak látszol
mindenütt,
magaslat vagy, hová nemcsak a vadkecskék:
az elefántok is feltörekszenek,
s hol a Bölcsesség
a legnagyobb gyönyör.

Te a szolgálathoz
bátor vagy és kedves,
belőled az oltár csillogása árad;
a dicsőség oszlopához szállsz fel,
mint illatok felhője, a füst:

fönn közbenjársz a népért,
ki a fényességre vágyik,
s kire dicsőség vár a mennyben.

64. Szekvencia Szent Orsolyáról

Ó, egyház,
látom zafírszemed,
és Bethel hegyében érzem hallgatásod.
Az orrod maga az illat:
a mirha és a tömjén,
hangod messzire zengő,
mint nagy folyamok robaja.

Az igaz hűség látomásában
Orsolya az Isten fiával szeretkezett:
a földi férfiakkal nem törődött.
A napba nézett,
s így hívta, szólította
az ifjak legszebbikét:

Vágytam rád őrült
vágyakozással,
s tervezgettem
mennyei lakodalmunk,
ismeretlen úton rohanok hozzád,
akár a tiszta égen szaladó
zafírszínű felhő.

S Orsolya ezen szavairól
a kósza hír
elterjedt
az egész világon.
És az emberek azt mondták:
Szegény, ártatlan leány,
nem tudja, mit beszél.

S ő egy játék, egy hatalmas
szimfónia része lett,
míg végül az égből
láng zuhant le rá.
Mindenki ráismert ebből,
mert akár Bethel hegye,
olyanná lett a világ megvetettje.

S felismerték
a mirha és a tömjén
kellemes illatát is,
hiszen a világ megvetettje
mindenek fölé emelkedett.

Akkor megszállta
az ördög saját testrészeit,
akik megölték
e szűzi testeket:
a legnemesebb erényt.

S a mindenség valamennyi eleme
hallotta ezt a tiszta hangot,
s Isten trónja előtt
így kiáltottak fel:

Borzalom!
Az ártatlan bárány piros vére
az ő eljegyzésén kifolyt.

Hallják ezt az egek,
és mennyei hangversennyel
dícsérik Isten bárányát,
mert az ősi kígyó torkát
az Isten szavára
felfűzött gyöngyök
megfojtották.