PALIMPSZESZT
15. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | recenzió ]

Blai Bonet:
A Tenger (ford. Székely Ervin)


Mennyi halált bír el az ember? Mennyi halált képes elviselni, mint általános alany ("az ember"), mint tüdőbeteg regényhős, és mint olvasó? E három, voltaképp mégis egyetlen kérdést teszi fel Blai Bonet katalán költő regénye. De kérdése így is megfogalmazható: mennyi tengert bír elviselni az ember? És nem csupán azért, mert a halál és a tenger, végtelenségénél fogva, ősi rokonságban áll. Sokkal inkább azért, mert mindkettő olyan végtelenség, amelynek csak egyik partját - határát? - képes valamelyest befogni az emberi tekintet, túlpartja az ismeretlenség homályába vész.

Bonet könyvének címe, A tenger, e párhuzam szerint metaforikus, s képletessége, "lefordítva" a halál tengerét jelölheti, jelentheti. De korántsem egyértelmű, hogy a cím valóban ezt fejezi ki. Részben azért, mert a könyv mottója így szól: "Az ember olyan, mint a tenger: elborít és magába fogad mindent, tükörképet mutat, őt magát pedig az égi lét mozgatja. Isten az emberrel a Teremtést sugározza be, miként a Holddal a Földet." S ez a mottó, bár szintén metaforikus, egy fokkal mégis poétikusabb, s talán kevésbé sötét mezők felé indítja az olvasót, mint a recenzió. Másrészt azért, mert a történet Mallorcán játszódik, s így a szigetet körülvevő tenger a természeti kulissza szerves része ugyan, de hosszabb leírás tárgyaként, vagy valamely esemény helyszíneként talán egyszer sem jelenik meg (egyetlen számottevő kivételtől, az egyik főszereplő öngyilkosságának jelenetétől eltekintve). Holott a mediterrán táj különleges szerepet játszik a könyvben. Hihetetlenül éles és aprólékos a növények, a domborzat, a kövek, a szűkebb és tágabb környezet képi megjelenítése (mintha a cselekmény szereplői, a halálos kórban szenvedő betegek - akiknek a szemével lát, és akiknek mintegy a "lelkéből" szólal meg a szöveg, az érzékelés és érzés, a látvány, az emlék és a gondolat, az indulat és a látomás fogantatását "egyenesben", mindig egyes szám első személyben közvetítve, tökéletesen kiiktatva a szerzőt mint narrátort -, mintha tehát úgy néznének meg mindent a betegek, mintha utoljára látnák), de a tenger, az események valóságos jelen idejében, sosem kerül egyik elbeszélő látókörébe se. Mindig ott van, mint háttér "a város mögött", az "éjszaka mélyén", vagyis állandó, megkerülhetetlen. De csak közvetve, mintegy mellékesen van ott. Mint a halál, az élet hétköznapjaiban. Különös hiány és jelenlét, különös kettősség.

Mennyi halált képes hát elviselni Mallorcán két nehéz sorsú, nyolc-kilencéves parasztgyerek a spanyol polgárháború tragikus végkifejletének idején, amikor egy kis faluban is két csoportra szakadtak az emberek: gyilkosokra és áldozatokra? És mennyi halált bírnak el ugyanők tíz évvel később, a varázslatos Palma fölött emelkedő katalán "varázshegy" tüdőszanatóriumában, ahol naponta lavórok telnek meg a kivérző haldoklók vérével? És hogyan bírja a halál, a haldoklás hétköznapi valóságát egy pap és egy ápoló nővér? És miféle elbeszélés születik, ha e négy ember egymásnak adva a szót elmondja, amit átél, lát, érez, amire visszaemlékszik, amit beteg állapotával velejáró lázában vizionál?

E kérdések közül most csak az utolsóra keresünk választ. Kivételes, öntörvényű elbeszélés születik, melynek kivételessége és öntörvényűsége is ugyanabból adódik. Abból az élet- és beszédhelyzetből nevezetesen, amit, a már említett képletességgel, "tengerközeliségnek" nevezhetünk.

A két legerősebb elbeszélői hang igazából két angyalé. Abban az értelemben, ahogyan Rilke mondja: "Rettenetes minden angyal." A két parasztfiú egy faluból származik; kettejük közül Andreu Ramallo az idősebb, az erősebb. ő a "sötét" angyal, de ő a betegebb is ("akinek három piros kereszt van a neve mellett"). Ramallo már kisgyerekként átélte az őt mozgató, névtelen, parancsoló ösztön, a gyilkolás szenvedélyét: mintegy öntudatlanul döfte bicskáját egyik bandatársába. Bűnének szörnyűsége éppen irracionalitásából, "természetes" magától értetődéséből ered. "Érett", tizenkilencéves fejjel azután, a szanatóriumból hazalátogatva, már maga választja meg másik áldozatát, egy magányos vénember személyében, de indítéka ugyanolyan érthetetlen.

Manuel Tur, a krisztusi, a tiszta angyal. Kilencéves idegrendszeréből a falu temetőfalánál látott kivégzések epilepsziát váltanak ki, ami a rohamok erősödésével vallási mániává fajul. A szanatórium halálélménye végletekig fokozza iszonyát az embertől, a létezéstől; Krisztusnak képzeli magát, stigmákkal, az Atyához beszél, s amikor barátja (Ramallo) az egyik ápolónővel összefekteti, mintegy erővel elvett ártatlanságát (krisztusi "szerepének", képzelt, de már legbensőbb lényegének elvesztését) úgy bosszulja meg, hogy megöli Ramallót. Amivel ugyan a közeli és biztos kínhaláltól is megszabadítja pajtását, a gyilkosság külső és belső logikája mégis az öngyilkosságba kergeti (a boncolás kideríti, hogy valami "nem tiszta" Andreu Ramallo halála körül, s Manuel tudja, hogy előbb-utóbb kiderül az igazság; de azt is érzi, hogy ő sem élhet tovább "önmaga" nélkül). A könyv utolsó oldalain bukan elő az az emlékkép, amelyben a valóságos tenger is megjelenik. Mesterien hiteles a képzettársítási lánc: a kád, a gyerekkori fürdés emléke a tengerben, a halál. A kézzel tapintható (a kihagyó, átvágott pulzus), és a szimbolikus (a másért vállalt áldozat). Helyén van minden részlet. Evidencia, s mint ilyen, túl van a naturális-racionális határán.

A könyv (regény?) legfőbb értéke éppen ez a "helyén levőség". De mi ez a hely pontosabban? Mi az elbeszélt, a kibírhatóság és az elmondhatóság határán (hogy pontos legyek: borotvaélén) táncoló-rángó életanyag (és a szöveg) valódi dimenziója?

Ha a már idézett mottót összeolvassuk a könyv utolsó bekezdésével (a pap beszél benne, Manuel Turt búcsúztatva), megtaláljuk a kulcsszót, amely talán minden eddig feltett kérdés zárjába beleillik, s talán nyitja is őket.

"A Te békédet érzem mint tüzes bélyeget, ami kiforgat önmagamból… Közöttünk vagy ugyanúgy, ahogy a tieid között voltál, amikor haldokoltál a passiód keresztjén", mondja a pap, s az olvasó ekkor érti meg a négy hang igazi szerepét és jelentését: Blai Bonet költői erejű műve voltaképpen modern passiójáték. A "földet elborító tenger", vagyis az ember szenvedéstörténete, de a bűn, az áldozat és a megváltás ősi témája olyan pontosan egyedített, a történet, a szereplők időbeli és térbeli "behelyezettsége" annyira sikeres, a megszólalók és az őket hallgatók közé hagyományosan beékelődő szerző látszólagos kiiktatása oly tökéletes a műben, hogy a tradicionálisan vallásos-egyházi (tehát stilizált, az általános emberit óhatatlanul leszűkítő) műfaj szinte mindvégig észrevehetetlen; meglepő, megrázó, kivételes beszédként megmarad a magaszabta határok között, de úgy, hogy érvényét, igazi hitelét mégis áttételessége adja. A tenger és az elmúlás metaforikája, amelyben, noha csak egyik partját foghatja be többé-kevésbé a tekintet, mindig a tenger jelenlevő hiánya és hiányzó jelenléte érdekes igazán. Leginkább az is az egyes szám első személy közelségéből.

(Az íróról alig tudunk valamit. Magyarul egy verse olvasható az Ész és mámor című katalán versgyüjteményben /Ibisz, Budapest, 1997/. 1926-ban született, mostanában halt meg. Papnak készült, tüdőbeteg volt; élete végéig kezelték. Meglepetés a fordító, Székely Ervin, akit idáig portugál művek kiváló tolmácsolójaként ismertünk. A hol emelt, szenvedélyes, hol nyersen tárgyilagos, a paraszti-falusi, s a gondolatiságában Dosztojevszkijt és Pio Baroját egyszerre idéző, nyelvében és eszközeiben azonban csak önmagához fogható mű magyar megformálása kiemelkedő fordítói teljesítmény.)

Csuday Csaba




[ címlap | impresszum | keresés | mutató | recenzó ]