PALIMPSZESZT
15. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]

Ernesto Rodrigues:
Versek Budapestről (2000)



REENCONTRO

Năo posso estar contigo, que me perco
só de olhar para ti -
levantámos, há muito, duro cerco;
năo voltarei aqui.

Eras trágica, viva, terna, verdes
olhos, loira: figura de romance.
Năo mudaste: năo vęs como te perdes
na lembrança de um passado văo? Se,

meu amor (como era bom dizę-lo!),
nos déssemos, de novo, já vencidos,
tudo seria decerto mais belo.
E depois: continuávamos feridos?

Esta guerra comigo,
quando teu peito sobre o meu se curva,
na doçura de abrigo,
năo menos, acredita, me perturba.

Doce conquista cessa, por favor;
năo me distraias com teu seio aberto.
Soldado frágil, sou eu que deserto,
na esp'rança de que digas "Meu amor".

Budapeste, 6 de Março de 2000

VISZONTLÁTÁS

Nem lehetek veled, mert megveszek,
ha rád nézek csupán -
a kemény ostromnak rég vége lett;
nem térek vissza ám.

Drámai voltál, gyengéd, eleven,
zöldszemű, szőke, szép regényalak.
Nem változtál: a múlt emlékiben
oly hiába veszejted el magad...

Ha, kedvesem (bár így hívnálak még!),
ismét együtt lennénk, legyőzötten,
biztos szebb volna minden, tudja ég.
S aztán? sebünk nem gyógyulna sosem.

E harc ön-ellenem,
ha rám hajol melled, e lágy halom,
az édes védelem,
zavarba hoz, hidd, engem is nagyon.

Szűnj, drága hódítás, úgy kérlek én,
ne téríts el, mezítelen kebel!
Gyenge huszárnak hisz fegyver se kell,
mondj kedvesednek - e remény enyém.

Budapest, 2000. március 6.

BREVE

Breve, furtiva, ias avenida
fora, que perfumavas. E caía
neve, soltos cabelos na perdida
hora, iluminada, todavia.

Doce visăo em Budapeste; fria
tarde, em que me deste nova vida.
PÐs-se o dia; teu corpo fulgia
par de seios, em cor nunca bebida.

Budapeste, 5 de Março de 2000

RÖVIDEN

Röviden, lopakodva, illatozva
mentél az utcán be, a havazásba.
Kibontott hajjal, mily elveszett óra -,
mégis, te mentél, mentél világolva.

Pest így lett édes látványod tanúja,
a hűs alkony éltem megújítója.
Lebukott a nap, testeden ragyogva
nem ízlelt színt csalt két melledre nyomba´.

Budapest, 2000. március 5.


Vinte de Junho, fim de tarde, rua
Váci fora, despeço-me de Buda-
peste. Comigo vai, serena e muda,
Primavera que a Dor deseja sua.

Solo de jazz, belíssimas mulheres,
um pintor que nos dá rostos de outrora:
nada mata a saudade que devora
quando năo se tem nem sonha sequer.

Vamos devagar como sobre gelo;
revemo-nos na praça Vörösmarty.
"Ai triste - lança-nos - de quem se aparte
do navio afundando-se, amarelo."

E de Matias na mais fina agulha,
braço estendendo ao rio, que lho bebe,
um círculo converte-se no leve
dorido canto; já o V'răo fagulha.



Június 20. délután, Váci utca,
búcsúzom Budapesttől, közben némán
a Tavasz, amit önmagának kíván
a Fájdalom, a várost velem rója.

Jazz-szóló, gyönyörű asszonyok, lányok,
egy festő hajdan volt arcokkal kínál,
nem enyhül vágyam, sőt: csaknem felfal már,
pedig nincs is, bennem mi sem sóvárog.

Lassan járok, vigyázva, mint a jégen,
a Vörösmarty téren van találkám.
Jaj annak - vágja arcunkba - ki sárgán
a süllyedő hajót elhagyja éppen.

És Mátyást a karcsú tűnek fokában,
kinyújtott karját a folyó felissza,
a kör fájdalmas dallá válik, vissza-
tért újra a nyár fényes szikrázásban.

Ladányi-Turóczy Csilla fordításai



[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]