PALIMPSZESZT
14. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]

Alonso Nuńez de REINOSO
Clareo és Florisea szerelmei és a boldogtalan Isea megpróbáltatásai

Első fejezet

Melyben Isea elővezeti a mű kezdetét és elmeséli, hogyan hagyta el Clareo Bizánc városát Alexandriáért, a következő módon útra kelve.

Ha az én nagy bánataim[1], megpróbáltatásaim és szerencsétlen kalandjaim egy másik Isea[2] fülébe jutnak, bizonyos vagyok benne, hogy ő nem fog kevésbé zokogni, mint jó okkal igencsak sajnálkozni fölöttük , mert mindennek ellenére úgy gondolom, hogy mivel szomorú könnyeim még a kemény köveket is meglágyították és megindították, ugyanezt teszik majd a lágy és szelíd szívekkel is, mert ha nem így történne, azok magamagukról vallanák meg, hogy keményebbek még a köveknél is. Ez az én művem, melyet csak magamnak írok[3], teljes egészében szomorú[4], ahogy én magam is, sírásból és nagy bánatokból van összerakva, mert így illik az én minden dolgomhoz és szokásai ilyen módon az enyémekkel azonosak. Mások balsorsát[5] beszéli el, hogy jobban látszódjék, milyen nagy volt az enyém, és milyen nagy még ebben a pillanatban is, sem stílus, sem rend nem jellemzi, mert én nem akarok semmiféle dicsőséget, és nem is illik hozzám ilyesmi. Azoktól, akik ezt a művet elolvassák, nem várok gyógyulást, csak könyörületet, ha nekem még juthat abból egyáltalán; de abban biztos vagyok, hogy ezen a földön[6] nincsen, mert lehet, hogy másutt még létezik, és ott sokan siratnák a boldogtalan Isea megpróbáltatásait, aki most attól a földtől[7] olyan távol lakozik, híján mindannak, ami valaha örömére volt, és olyan vidéken élve, ahol nem bánkódhat csupán eddigi bajain, mert biztos abban, hogy igen bús korszakban él, és az eljövendő emiatt még rosszabb, mint a múlt, és minden dolgom olyan lesz, amilyenek a már megtörtént események voltak, melyeket itt el akarok beszélni, annak történetével kezdve, akinek balszerencséje minden saját bajomnak okozója lett.[8]

Aminek céljából, jámbor és nagylelkű hölgyek, akikhez szavaimat intézem, tudnotok kell, hogy Bizánc városában élt egy nemes származású és becsületes életű lovag, aki minden tekintetben tökéletes nemesember volt, és akit Clareónak hívtak, fia volt ő Helisandrónak, az egész város legelőkelőbb és leggazdagabb emberének. Ennek a Helisandrónak volt egy fivére, Heliseno nevű, akinek egyetlen lánya volt: Floriseának hívták, és őt szerette meg Clareo, de olyan végtelen volt az iránta érzett szerelme, hogy nagy bajokat és megpróbáltatásokat szenvedett el érte.

Így történt aztán, hogy miután már nagyon régen tartott a szerelmesek vágyakozása, úgy határoztak, hogy útra kelnek és oda mennek, ahová sorsuk sodorja őket, mert az igazi szerelmesek semmilyen veszedelemtől nem félnek, és mindent mernek. Így aztán a szerelem okosságot ajándékozott nekik, hogy tudják, miképp cselekedhetnének önmaguk üdvére, mert Clareo egy alkalommal beszélgetés közben egyik barátjának, aki olyan igaz társa volt neki, hogy Piritoosz és Thézeusz együtt sem múlták fölül, és akiben minden tekintetben megbízott, beszámolt szándékáról.

Így aztán, miután meghányták-vetették a dolgot, úgy döntöttek, hogy elrabolják Floriseát és Alexandriába viszik, és összegyűjtvén minden javukat, amit csak tudtak, bele is kezdtek a munkába. Volt Clareónak egy bátyja, akit Florisindrosnak hívtak, és amennyire az kedvelte és szerette fivérét, nem mulasztotta volna el, hogy vele tartson, de mivel akkor nem tudott útra kelni, megesküdött arra, hogy egy év múlva csatlakozik hozzá. Clareo pedig megígérte, hogy azalatt az idő alatt nem lép nászra Floriseával, hanem mint saját húgával él majd vele együtt, és ezzel sűrű könnyhullatás közepette elbúcsúztak, majd kedvező széllel Alexandria városába értek oly módon, ahogyan előtte megegyeztek, szüleiket nem kisebb megdöbbenésben mint szomorúságban és búskomorságban hagyva hátra.

Kilencedik fejezet (részlet)

A szerelmes Isea éneke

Akinek bús minden napja,
Hiányt nem szenved reményben
Mert dicsőségét kezében
Igen gyakran megtarthatja.
Szív ne éljen ájulatban,
A türelem mert győzelem,
A világ biz állhatatlan,
Dics mögött hisz fájdalom van,
S a fájdalom nem dicstelen.
Hát tartson ki türelmében,
Kinek nemes gondolatja,
Bizalom legyen szivében,
Mert dicsőségét kezében
Igen gyakran megtarthatja.
[9]

Huszadik fejezet

Arról, hogy miután Isea Efezus városából elindult, hogyan érkezett az Egyiptomi Birodalomba, valamint arról, hogy ott mi történt vele

Miután elindultam Efezus városából mindenkori megpróbáltatásaim kíséretében, úgy tűnt nekem, legjobb lesz, ha tengeren utazom tovább, és magam mellé véve két hajadont, akikben minden tekintetben megbízhattam, béreltem egy hajórészt abból a célból, hogy Alexandria városába költözzem, és ily módon ott fejezzem be életemet, ahol minden megpróbáltatásom kezdetét vette egykor. Így aztán, mikor már napok óta hajóztam más utasok társaságában, akik ugyanoda tartottak, ahová én, egyszer csak nagy vihar kerekedett a tengeren, mégpedig olyan, hogy azon hajó utasainak nagy része odaveszett és megfulladt. Bárcsak úgy tetszett volna Istennek, hogy a tenger kegyelmesen megengedje nekem, hogy az ott vesző többi utazóval én is befejezhessem életemet! De nem volt ennyi jószerencsém, ugyanis, mikor a hajó kettétört és a benne levők majdnem mindegyike meghalt, én egy deszkába kapaszkodva megmenekültem, bár elveszítettem két társnőmet és a nálam lévő pénz nagy részét is. Ilyen szerencsével vetődtem partra Egyiptomban[10], egy olyan helyen, melyet Pelusionnak neveznek. Néhány napot töltöttem ott csupán, aztán felszálltam egy Alexandriába igyekvő hajóra.

Mikor azonban ugyancsak Egyiptom területén kikötöttünk egy bizonyos városban, mindjárt, ahogy partot értünk, egy kapitány jött elébünk számos katona kíséretében és foglyul ejtett mindenkit, aki velem együtt utazott, mondván, hogy azok kalózok és a tenger rablói, de engem is elfogott, mivel beismertem, hogy ama haramiákkal együtt érkeztem, és nehéz láncokat rakva kezeimre, rabként vezetett el egy kietlen és sötét börtönbe. Én pedig, mikor láttam, hogy mint fogoly, ki vagyok szolgáltatva ama barbár egyiptomi népségnek, keserves könnyekre fakadva panaszkodtam és nagyokat sóhajtva így beszéltem:

-- "Jaj, Fortuna, milyen nagyon megsérthettelek, hogy nem elégelvén meg eddigi szenvedéseimet, most ebbe az állapotba taszítottál: fogoly vagyok, és ráadásul egy ilyen népség földjén, mely semmiféle kegyelmet nem ismer! Mert ezekkel szemben még az sem használna, ha Hekuba királyné legbánatosabb szavaival szólnék hozzájuk, sem az, ha a szirének énekénél is édesebben! Ó, tenger[11], tenger, te is mennyivel előzékenyebb voltál mindenki mással nálamnál, ahányszor csak vizeiden hajóztam! Mondd meg, tenger, ó, tenger, mibe került volna neked, hogy elvedd az életemet, ahogyan a többiektől is elvetted, akik társaságomban utaztak, ahelyett, hogy ebbe a kietlen és szomorú börtönbe taszíts, ahol Clareóval tervezett nászom végül valóban megvalósul? Mert a szépséges és bájos terem nem más, mint ez a sötét hely, és a puha és díszes ágy a kemény és csupasz föld, a karperecek ezek a sértő és kemény bilincsek és az értékes nyakláncok az erős kötelek és a barátok és szolgák, akik tiszteletüket teszik, nem mások, mint sóhajaim és bánataim, melyek soha el nem hagynak, a lágy dallamok pedig fájdalmas kiáltásaim és zokogásom."

Ahogy mindezt elmondtam, sírni már nem tudtam, mert nagy szorongatottság idején bizony az a természetes, hogy a szemek teljesen kiszáradjanak, de kisebb bánatok esetén könnyen onthatunk sűrű könnyeket, melyek valójában a szükséget szenvedők könyörgő szavai azokkal szemben, akik az ő ártalmukra cselekszenek. De a szerencsétlenségben és nagy balsors idején, mely minden mértéket fölülmúl, már hiányoznak a könnyek, és nem peregnek a szomorú szemekből, mert olyan nagy a fájdalom, melyet az ember nagy szerencsétlenség és megpróbáltatás idején érez, hogy a könnyek, ahogy a szemekbe érnek, onnan továbbmenni nem tudnak, és visszatérnek a szívbe - velem is éppen így történt abban a börtönben.

Miután ilyen keserves gondolatok között töltöttem az éjszakát, virradatkor egy csoport katona lépett börtönömbe egy kapitány vezetésével - elébem érvén elmondta nekem, hogy köztudott dolog, hogy egy azon a vidéken érvényes szokás szerint a kalózokkal együtt foglyul ejtett asszonyokat Mars istennek áldozzák fel, így hát készüljek fel ezen áldozatra. Azt feleltem neki, hogy a világon semmi nem adhat már nekem örömet vagy boldogságot, mert számomra már minden bevégeztetett, ha azonban valami mégis megörvendeztetne, az csak a halál lehet, így tehát fel vagyok készülve a fogadására. Miután lelkesülten így szóltam, amúgy megbilincselve, ahogy voltam, egy templomba vezettek, ahol nagy tömeg várta, hogy e szomorú áldozati szertartást láthassa. És amint megérkeztem, minden ruhámtól megfosztottak és várt is már rám a szörnyű hóhér (aki számomra kegyelmesnek tűnt), kiélesített bárdjával a kezében, hogy fejemet vegye. Közben azonban városszerte elterjedt kivégzésemnek híre és fülébe jutott egy nagylelkű és hatalmas nagyúrnak[12] is, aki azon a vidéken élt, és aki jóakaratú, emberséges és igen jámbor volt, különbözvén mindebben az ország lakóitól, ugyanis idegen származású[13] volt, és messze földről költözött oda a nagy megpróbáltatások miatt, melyekben Fortuna részeltette. Mivel pedig igen nemes, tiszta szándékú, világos elméjű és jóakartú emberek szolgálták, általuk értesült az én szerencsétlen esetemről és megpróbáltatásaimról; mivel pedig az övéi így tájékoztatták, maga is megindult lelkében, és mialatt felolvasták a felőlem hozott keserű ítéletet, még épp elég ideje volt arra, hogy a herceghez siessen, akinek bizalmas embere volt, és tájékoztassa arról (mert az uralkodó is csak ekkor tudta meg), hogy idegen származású asszony vagyok és sohasem éltem a kalózok társaságában, hanem, miután hajótörést szenvedtem a tengeren, velük együtt keltem útra Alexandria városa felé. Miután a herceg mindezt meghallgatta, azoknak a szájából, akik igen ügyesen és a megfelelő módon adták elő mondanivalójukat, megparancsolta, hogy eresszenek szabadon, és ama nagyúr, nem elégedvén meg csupán ezzel, értem küldetett, hogy megismerjen és meglássa, kivel cselekedett ilyen nagy jót, bár arra őt semmi más nem kötelezte és nem kényszerítette, csupán jótéteményekre hajlamos nagylelkű természete és azoknak derék jelleme, akik szolgálták.

Ez a nagyúr, akiről itt beszélek, a legnemesebb és a legnagyszerűbb volt minden tettében és szándékai mindig olyan jók és nagylelkűek voltak, hogy ahhoz hasonló még soha nem létezett, mert felidézvén jóságát, nagyságát, nemeslelkűségét és szabadságszeretetét, biztos vagyok benne, hogy senki nem múlta fölül ezekben, de még csak nyomába sem ért, így aztán nem szükséges semmiféle múlt- vagy jelenbéli példát felidézni, mert bármiféle hasonlattal csak megsérteni lehetne őt, és ha én most, ahogyan megérdemli, dicséretét akarnám zengeni, csak nagysokára, vagy soha többé nem tudnék történetem elbeszéléséhez visszatérni, mert jótéteményei és nagyságának bizonyítékai oly számosak, hogy a szavaknak semmiféle gazdagsága nem lenne elegendő az ő méltó dicséretére, és aki mégis rászánná magát, annak a legfinomabb tollal és legemelkedettebb szellemmel kellene rendelkeznie, és a legnyugodalmasabb lélekkel is, hogy sikerrel járhasson. Mivel azonban belőlem mindez hiányzik, és nagy dolgokról nem lehet röviden beszélni, legjobb lesz, ha hallgatok róluk, legfőképpen azért, mert nem szükséges szavakkal dicsérni azt, akit tettei miatt mindenki jól ismer közöttünk - inkább könyörögjünk Urunkhoz, hogy engedje őt[14] végre megpihenni és megnyugodni, mert az az igazság, hogy mindennek ebben a pillanatban is híján van, de minden bizonnyal nemsokára része lesz bennük, hiszen oly méltó rá: bizonyosan megérkezik majd a pihenés biztos és felüdítő kikötőjébe, hiszen erényei, nagyszerűsége, jósága, adományozó kedve, gondolatai, tervei, jólelkűsége és nemes szándékai vezérlik. Mindez pedig közismert azokon a vidékeken, ahol a fényes és bíborszínű Apollón születik[15], és ahol alászáll[16], és mindenütt máshol is. Így aztán híre most és mindörökké (egy hosszú élet után) halhatatlan lesz és nagyobb, mint bárki másé, akit látott a világ, és míg az éltető lélek belőlem nem hiányzik, ezt mindig hirdetni és terjeszteni fogom.

Mert mikor, ahogy elbeszéltem, tévelygő vándor voltam, és vádlott idegen földön, nagy balsorstól övezve, ő, mit sem tudván felőlem, és annak ellenére, hogy saját nemeslelkűségén kívül semmi nem kötelezte, házába és szolgálatába fogadott, hogy egyik lányát szolgáljam, elhalmozott jóakaratának számtalan jelével és jutalmakkal, velem együtt bánkódott bánataim, megpróbáltatásaim és szomorúságom fölött, és soha emiatt nem kegyelt kevésbé és nem bánt velem keményebben, hiszen Fortuna jóvoltából neki magának is sok hányattatásban, sorscsapásban és nyugtalanságban volt része, melyek közepette, mint ahogy az egy derék és erős lelkű emberhez illik, mindenkor szilárd maradt szíve és komoly az arca, ami olyan nagy dicsőségről és bölcsességről tesz tanúbizonyságot, amilyennél nagyobb nem is létezik.

Huszonegyedik fejezet

Melyben Isea elbeszéli, hogy miután barátságot kötött azon városban lakó két nővérrel, hogyan lelte halálát egyikük, majd, úgy határozván, hogy ismét útra kel, hogyan találkozott Felesindos lovaggal, aki Luciandrát keresve bolyongott, továbbá arról, hogy mi történt kettőjükkel

Miután egy ideje már, ahogy mondom, abban a városban éltem, mint a fent említett nagyúr egyik leányának szolgálója, és házában lakoztam, úgy akarta a sorsom, hogy hírét vegyem két nővérnek, akik egy attól a vidéktől húsz mérföldre álló szépséges vár úrnői voltak. Az a hír járta felőlük, hogy igen okosak és bölcsek, és minden jó tulajdonsággal díszesek, amely bármely igaz embernek sajátja. Mivel pedig igen szomorú voltam és azt mondták nekem, hogy abban a várban derűre lelhetek, engedélyt kértem és úgy döntöttem, hogy meglátogatom a két nemes nővért. Mikor házukhoz érkeztem, igen vidáman fogadtak, mintha olyan személyek volnának, akiknek feladatuk, hogy mindenkinek örüljenek, aki csak felkeresi őket. És ahogy kezdtem megismerni őket, mindjárt nagy hajlandóság ébredt mindnyájunkban, olyannyira, hogy nemsokára már mint közeli barátok kedveltük és szerettük egymást, és minden ügyemről úgy beszéltem nekik, mintha saját nővéreim volnának, és minden, amit csak tőlük kaptam, nagy szeretetükből fakadt, így aztán társaságuk némileg enyhítette fájdalmamat és csökkentette magányomat, társalogtam pedig vélük mindenféle dologról, ami a lelket felüdíti és az értelmet kielégíti. Mivel pedig én igen nagy barátnéja voltam az édes magányosságnak, gyakran megtörtént, hogy kívánságomra mezők-szerte vidám sétákat tettünk, ahol a magas fenyők és zöldellő kőtölgyek árnyékában, egy tisztavizű patak közelében múlattuk a napot, hallgatván annak az eleven forrásnak édes morajlását[17] és a szélfúvást, mely mozgatta a fák zöld leveleit, miközben beszívtuk a virágzó mezők lágy illatát, és mindez nagy örömünkre szolgált, és igen nagy elégedettséggel töltöttek el bennünket az olvasással, énekléssel, furulyázással és egyéb tisztességes elfoglaltsággal töltött percek. A nap egyéb óráiban pedig Diana istennő erdeiben és hegyei szerte vadászgattunk.

Így éltünk néhány napig, mígnem a nyomorult sorsnak úgy nem tetszett, hogy a kegyetlen halál kardjának éles pengéjével erőszakosan és idő előtt el ne vegye egyik nimfa barátném[18] életét, kinek távozásakor egész háza sokkal nagyobb sötétségbe borult, mint amilyenbe naplemente után takarja a világot a fekete éjszaka; és nem csak szüleinek, testvéreinek és barátainak szerzett nagy bánatot halálával, hanem sok idegennek is, és az egész vidéknek, melyet elvesztése kétségbeesésbe döntött és megdöbbentett.

Én pedig, látván, milyen hamar megváltozott a jószerencsém, bizony okkal kezdtem panaszba, és megszaggatván ruháimat, könnyeimmel öntöztem minden helyet, ahol valaha beszélt velem, fájdalmammal száműzve az örömöt, a derűt, a pihenést, a nyugalmat, az evést és az alvást. És, ha néha a fáradtságtól elaludtam, álmaimban mindjárt megjelent előttem a halott nimfa képmása, és úgy beszélgettem vele, mint ahogy, a mendemonda szerint, Aeneas beszélt a trójai Hectorral. Mivel pedig ez a szörnyű eset leginkább az ő nővérét[19] sújtotta le, akinek én nagy barátnéja voltam és vagyok most is, minden erőmmel arra törekedtem, hogy valamiképp megvigasztaljam, de ismervén vesztesége nagyságát és magam is vigaszra szorulván, hiába fáradoztam. Mindennek ellenére sűrű könnyhullatás közepette így beszéltem hozzá:

-- "Bizony, ha valamely emberi veszteség szomorúságba dönthet egy kegyes és erős szívű lelket, bőven van okod a magad bánatára, mert nemcsak nővéredet veszítetted el, hanem benne nagy barátnédat és társnődet is, akire minden ügyedben támaszkodhattál, és aki mindenkor oly nagy örömödre szolgált. De a szomorú végzet és a kicsinyes sors nem elégszenek meg egy csapással, így aztán az irigy Fortuna nem elégedett meg mindazon egyéb bajjal, amelyet már ezelőtt rád zúdított, midőn sok neked kedves, szeretett barátodat elragadta, hanem most még a te sok javadban részesült nővéredet is elvette, akiben minden bájad és erényed nagyobb fénnyel tükröződött, mint a napsugarak a gazdag és szépséges Kelet földjén."

Miután ezeket a szavakat elmondtam, megint belekezdtem össze-vissza (mert a nagyon fájdalmas dolgok nem tűrnek rendet[20]) és miközben úgy tűnt nekem, mintha ahhoz a halott nimfához szólnék, így beszéltem:

-- "Jaj, én szeretett úrnőm! Kit nem tévesztett volna meg a reménység, ha azon az úton látott sétálni, látván gyengéd fiatalságodat, látván vidám arcodat, látván erős[21] testedet, és látván a te túlságosan is nagy kecsességedet? Ki nem ígért volna neked nagy biztonsággal hosszú életet és sok esztendő időt? De a keserű halál a te példáddal akart meghazudtolni bennünket, bebizonyítván, hogy a tiszta[22] szemek fényét is megtörheti, megváltozhatja a bájt, hogy befeketítheti a fehérséget és elváltoztathatja a szépséget, gyengévé teheti az erőt és elveheti az életet egy eleven ifjútól is, mert az ifjúság egészét uralma és zászlaja alatt tartja. És bár ő mindezeket a dolgokat mint a természet műveit megváltoztatta, biztos vagyok benne, hogy semmit nem változtatott a te lelkeden, mert az abban a dicsőségben és nyugalomban lakozik, melyeket fényes műveiddel itt a földön kiérdemeltél."

Ezen dolgok elmondása után ismét a az elhunyt nimfa testvérnénjéhez fordultam, aki a zokogás rekedt hangjától kísérve tördelte kezeit, és nagy szeretettel könyörögtem neki és kérleltem őt, hogy csillapítsa könnyinek hullását, mert ezzel vigaszára lenne annak, akit a kegyes fájdalom olyan állapotba taszított, hogy igencsak szüksége lenne a vigaszra, és gondolja csak meg, hogy nővére immár a fehér és kristályos égen lépked, nagy erényességével előkészítve az utat mindazon szerettei számára, akik emitt maradtak. Ezeket az okokat felsorolván ismét a halott nimfához fordultam és így beszéltem:

-"Jaj, te, szerencsés, akinek most oly nagy nyugalomban és békében van osztályrészed, távol már ennek az életnek megpróbáltatásaitól, melyek közepette itthagytál minket távozásoddal, szomorúságra és vigasztalanságra kárhoztatva! Mert magam felől megígérem neked, én kedves barátném, hogy amíg a nap fényt ad a világnak, a csillagok az égen úsznak, a halak pedig a tengerben, soha nem felejtelek el téged, és soha nem szűnök meg téged lelkemben siratni, örökké emlékezvén erényességedre, kecsességedre, és nemes és derűs jellemedre."

A szépséges nimfa halála után úgy döntöttem, hogy elmegyek arról a vidékről, mert kívánságom szerint Alexandriába akartam jutni, és bár jobban sajnáltam, mint magát a halált, hogy el kell hagynom azon úrnőknek házát, akiknek szolgálója voltam, mégiscsak erőt vettem magamon, hogy megcselekedjem, bár lelkem csordultig telt fájdalommal. Így aztán, sűrű könnyhullatás közepette elbúcsúzván minden lakójától annak a háznak, melyről életem legutolsó pillanatáig soha nem fogok elfeledkezni és melynek irányában soha nem válok hálátlanná, úgy határoztam, hogy szárazföldön fogok utazni, mert megundorodva már igen belefáradtam a tengeren való hánykolódásba, és így is tettem.

Sok földet és különböző helyeket bejártam, egyik-másik vidéken meg is betegedtem és kórságba is estem, míg egy alkalommal, mikor a nap éppen pályájának végére ért, egy nagy mező bejáratánál megláttam egy lovagot, akinek fekete fegyverzete tele volt gömbökkel, egyrészt apró, másrészt nagyobb gömbökkel, melyek arany alapon feketére voltak festve. Szép, szintén fekete lovon ült a lovag, három fegyverhordozó kísérte őt, akik a fegyvereit vitték, mivel pedig ő igen nagy termetű volt, olyan szemrevalónak tetszett, hogy mindenki gyönyörködött a látásában, nekem pedig úgy tűnt, hogy szépen és kecsesen üli meg a lovat. Mivel pedig ugyanazon az úton ment, amelyen én, csatlakozván hozzá illőképpen köszöntöttem, és ő igen jólnevelten viszonozta üdvözlésemet, és megkérdezte, merre vezet utam. Azt feleltem neki, hogy Alexandria városába, és így együtt indultunk tovább. Azon az éjszakán egy erdész házában szálltunk meg mind a ketten, aki nagy tisztelettel bánt velünk és igen nagy tökéletességgel szolgált ki bennünket, sok újdonságot elmesélve azon országok dolgairól, amelyeken át az utunk vitt, ahogy ez már az útmenti fogadókban szokás.


Fordította és jegyzetekkel ellátta: Ladányi-Turóczy Csilla. A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Alonso Nuńez de Reinoso: Los Amores de Clareo y Florisea y los Trabajos de la sin Ventura Isea Edición, introducción y notas de Miguel Angel de Teijeiro Fuentes Universidad de Extremadura, 1991

Jegyzetek


[1] Isea egyes szám első személyben beszéli el a történetet: a Leány és Hajadon esetéhez hasonlóan itt is női narrációval van dolgunk. Mint Marcel Bataillon (Bataillon, M. "Alonso Nuńez de Reinoso y los marranos portugueses en Italia" in Varia lección de clásicos espańoles, Madrid, Gredos, 1964.) megállapította, valószínűleg maga Reinoso bújik meg Isea személye mögött: a nemváltozás nagyon is szándékolt, amint az az egyiptomi nagyúr alakjával kapcsolatban kiderül.
[2] Isea=Izolda. A névválasztás a Tristan-történetre utalhat, egy másik Isea feltételezése ebből kifolyólag érthető.
[3] Ahogy a Leány Bernardimnál csak egynek írja a könyvet (az eltűnt kedvesnek), Isea önmagának - valójában a kettő között nincs nagy különbség.
[4] A szomorúság alapmondanivaló, vagy esztétikai követelmény Bernardim regényében is. De nemcsak ott: a szentimentális regény műfaja teljes egészében ezt az esztétikát követi. A fájdalom eme kultuszához kapcsolódik az a captatio benevolentiae-motívum is, amelyet ezen műfajú elbeszélések elején mindig megtalálunk: a pikareszk regénnyel ellentétben a szerző itt kifejezetten női közönséghez szól - mert az asszonyi lélek úgymond fogékonyabb a szomorúságra és a szánakozásra.
[5] Mint a bevezetés egésze, ez a gondolat is a Leány és Hajadon elejét idézi, természetesen nem véletlenül. Egyébiránt maga Reinoso közbenjárására jelent meg Bernardim regénye először (Ferrarában). Ezért is valószínűsíthető, hogy Reinoso ismerte (és tisztelte) a titokzatos portugál írót.
[6] A föld szó jelentése mindig ambivalens: konkrétan valószínűleg Itáliáról beszél Reinoso, de elvontan az anyagi világ kegyetlenségére utalhat.
[7] Hispániától, ahová Reinoso egész életében visszavágyott. Nem tudjuk, visszatért -e valaha, nagyon valószínűtlen.
[8] Clareo-ról van itt szó, a regény első felének egyik főszereplőjéről, Florisea szerelméről. Florisea állítólagos halála után Clareo nagy nehezen rááll, hogy az őt férjül kérő Iseának igent mondjon, noha azzal a feltétellel, hogy sem Alexandriában, sem a tengeren nem hálják el a nászt. Mikor a fiatal házasok Isea szülőföldjére, Efezusba érnek, kiderül, hogy Florisea mégsem halt meg, így Iseának félre kell állnia. Érdekes megfigyelni a neveket: Florisea magában foglalja Iseát, mintha valahol azonosság lenne a két nőalak között. Visszautalhat ez a Tristan-mondára is, amelyben szintén két Izolda szerepel, ugyanannak a Tristánnak szerelmeként.
[9] Ismét Bernardim Ribeiro-reminiszcencia, az V. eklogából, ahol Agreste pásztor vigasztalja így Ribeiro barátját: "Ribeiro, bízz / mert Isten megjutalmaz / és ne veszítsd el a reményt, / mert a dicsőséget, amit az ember elér, / nagyon gyakran megtarthatja." Idekívánkozik azonban egy megjegyzés: felmerült annak a lehetősége, hogy az V. eclogát mégsem Bernardim írta.
[10] Egyiptom a zsidó hagyományban természetesen a száműzetés jelképe.
[11] A tenger megszemélyesítése nem példa nélkül való: ugyanezt látjuk Bernardim Ribeiro-nál is a Leány és Hajadon végén, mikor Avalor szintén halálért könyörög.
[12] Az egyiptomi nagyúr kilétét Marcel Bataillon fejtette meg. (op. cit.) Szerinte a nagyúr nem más, mint Dona Gracia Mendes (leánykori nevén Gracia (Beatriz) Nasi), zsidó származású, igen gazdag özvegy kereskedőasszony (a még Portugáliában elhunyt don Francisco Mendes felesége), aki rengeteg Portugáliából és Spanyolországból menekülni kényszerülő szefárdnak adott anyagi és erkölcsi segítséget. Maga is sokat hányódott Európa különböző országaiban, míg végül Isztambulban telepedett le családjával - nevezetes veje, Joao de Micas (szül.: Lisszabon, 1515/1520 körül) ott igen nagy karriert futott be.
[13] Ahogy Bernardim regényében, az idegen nagy valószínűséggel itt is zsidó származásút jelent - maga Isea is hangsúlyozottan idegen asszony, az egyiptomi nagyúr szintén - márpedig a sorsközösség kettejük között nyilvánvaló. Az idegenség-száműzetés-motívum végigkíséri az egész zsidó gondolkodást, a szefárdok kétszeres száműzöttsége az Ibér-félszigetről való kiűzetés után több irodalmi műben vezérmotívum. A száműzöttséget nemcsak fizikai/történelmi értelemben élik meg (Izraeltől való távolság, Szefaradból való távozás), a spirituális száműzöttség tudata talán még ennél is fontosabb (a szellemi létező száműzöttsége a földi/anyagi világban).
[14] Marcel Bataillon elméletét megerősítendő, az 1552-es Venecia-i kiadásban a spanyol le (hímnemű) alak helyett a nőnemű la szerepel, talán szándékosan. A bekezdés különben is egyértelműen a jelenre vonatkozik, Reinoso mintegy kilép a történetből. A nemváltozás magyarázatát maga Reinoso adja meg, felidézve Ovidius Metamorphoses-e XII. könyvének egyik epizódját, melyben Cenis átváltozásáról van szó. Cenis Neptunus istentől (aki őt előzőleg erőszakkal magáévá tette) azt kéri, hogy hadd válhasson férfivá. Ceneus néven rettegett harcos válik belőle, egy kentaurokkal vívott csata közben azonban, amikor már a halál fenyegeti, sassá változik. A sas a dicsőség jelképe Reinoso-nál csakúgy, mint Mózes énekében, melyet szintén Dona Gracia Mendes-re vonatkozóan idéz Samuel Usque a Vigasztalások Izraelnek megpróbáltatásaiban c. művében. Dona Gracia Mendes-t azért illeti meg a férfivé-válás dicsősége, mert e XVI. századi exodusban népének Mózeshez hasonló vezetője lett.
[15] Kelet, vagyis Közel-Kelet, főleg a Török Birodalom értendő rajta, mely rengeteg szefárd menekülőnek új otthont adott.
[16] Nyugat, a szefárdok számára az Ibér-félsziget, vagyis Szefarad. Dona Gracia Mendes innen származik, hiszen portugál születésű.
[17] A patak emlékeztet a Bernardim-regény elejére, valószínűleg nem véletlen az itteni megjelenése, hiszen különleges funkciója nincs. Igaz azonban, hogy az idilli környezet leírása valójában toposz-szerű.
[18] Valószínűleg Bernardim Ribeiro haláláról van itt szó. Reinoso ismereteink szerint Bastos-ban töltött egy időt Francisco Sá-de Miranda és Bernardim Ribeiro társaságában - az utóbbi ekkor halt volna meg. Bernardimról nem lévén semmiféle biztos adatunk, csak feltevésekre támaszkodhatunk.
[19] Ha megengedjük, hogy az elhunyt nimfa Bernardim, itt valószínűleg Sá-de Mirandáról lehet szó.
[20] Ez a gondolat a Bernardim-regény elején is szerepel, lehet, hogy tiszteletadás, mindenesetre tudatos reminiszcencia.
[21] Az eredetiben: varonil - varon férfiast jelent, talán ez is egy áruló szó a nimfa reális megfelelőjének nemével kapcsolatban.
[22] Az eredetiben: claros ojos - a claro jelenthet tisztát, de világosat is, márpedig a Leány és Hajadon-ban a Bernardimnak megfeleltethető regényalakról, Bimarderről, elárulja a szerző, hogy szemei fehérek, vagyis zöldek (olhos brancos), ami egy egyszerű fizikai megállapításon túl, akárcsak a légies Arima esetében, egy spirituális hovatartozást is jelöl.



[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]