13. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]
Az egyház szent tanítóinak nagy számban ránk maradt írásaiban sokszor egymástól eltérő, sőt egymásnak ellentmondó kijelentésekkel találkozunk. Elhamarkodottan mégsem ítélkezhetünk felettük. Az írás szerint ugyanis ők mondanak majd a világ felett ítéletet: "Az igazak nemzetek felett ítélkeznek majd" (Bölcs 3,8); vagy másutt: "Asztalomnál ülve fogtok ítélkezni" (Lk 22,30). Azt sem állíthatjuk róluk, hogy nem mondanak igazat. Nem vádolhatjuk őket tévedéssel, még kevésbé vethetjük meg őket, hiszen az Úr róluk mondotta, hogy "aki titeket hallgat, engem hallgat, aki titeket megvet, egem vet meg" (Lk 10,16). Gyengeségünk tudatában inkább azt állítjuk, hogy belőlünk hiányzik a megértés, nem pedig az írás kegyelme, hiszen őróluk mondja az Igazság, hogy "nem ti fogtok majd beszélni, hanem majd Atyátok lelke szól belőletek" (Mt 10,20). Nem szabad ezért meglepődnünk értetlenségünk felett, hiszen mi nem birtokoljuk azt a Lelket, amely írásaikat és szavaikat éltette, s magukban az írókban is jelen volt.
A megértés legnagyobb akadálya az, hogy vagy szokatlan formában fogalmazták meg gondolataikat, vagy pedig bár ugyanazt a szót használják, annak egymástól eltérő, -- hol ilyen, hol olyan -- jelentéstartalmakat adnak. Amiként túláradt bennük a gondolat, úgy áradt túl mindegyikükben a szó is. "Az ismétlés ugyanis telítettséget okoz, [majd] undort kelt", mondotta Cicero (De invent. I 41,76). Ezért kell még ugyanarról a dologról is változatosan beszélni, ezért kell kerülni a túl közönséges és elhasznált szavakat.
Szent Ágoston is hangsúlyozta, hogy az [igazságok] azért vannak elfedve, hogy el ne veszítsék értéküket, s hogy annál értékesebbnek tartsuk azokat, minél keményebb munkát fektettünk megismerésükbe és megszerzésükbe. (Enarr. in Ps. 103; PL 37, 1350). Sokszor fordulhat elő [az is], hogy hallgatóságunkhoz alkalmazkodva változtatunk szavainkon. Nincs kizárva [ugyanis], hogy a hallgatók egy része egy-egy szót nem ért vagy nem nagyon használ. Nekünk azonban inkább azokhoz kell alkalmazkodnunk, akiket tanítani akarunk, s nem szabad ragaszkodnunk a szavak saját jelentéséhez [proprietas sermonis]. Erre figyelmeztet bennünket már Priscianus, a grammatika nagymestere és az előadóművészet tanítója is (De Inst. VII,28).
Szent Ágoston, ez a kiváló egyházdoktor "A keresztény tanításról" szóló művében arra kéri az egyház tanítóit, hogy kerüljenek mindent, ami a hallgatók értelmét felülmúlja. El kell hagyni a túldíszített beszédet, sőt [adott esetben] a szavak sajátos jelentésvilágát is, ha ezáltal jobban el tudjuk érni, hogy megértsenek bennünket, hiszen " nem az a fontos, hogy milyen ékesszólóan beszél [az ige] hirdetője, hanem csak az, hogy érthető-e [az, amit mond]. Erről az előadási [módszerről] mondotta valaki (Cicero, Orator 23, 78), hogy lelkiismeretes kötetlenség [diligens negligentia] jellemzi." (De doctrina christiana, IV, IX-X; PL 34,99)
Ágoston így folytatja: "A jó egyháztanítók nagy gonddal ügyelnek arra, hogy amikor a latin nyelv szempontjából egy kifejezés homályos ugyan és félreérthető, amikor köznyelven szólnak, akkor -- éppen a homály és a félreértés elkerülése érdekében -- nem a tudósok, hanem a tudatlanok szavajárását követik. Ezen az alapon írták [a szent könyvek] fordítói például, hogy "de sanguinibus" [Zsolt 15(16), 4], mert érezték, hogy itt többes számot kell alkalmazniok, annak ellenére, hogy a [korrekt] latin nyelv erre a szóra csak az egyes számot ismeri [de sanguine]. Miért szégyellené a tudatlanok felé forduló tanító azt, hogy "ossum"-ot mondjon "os" helyett, amikor azt akarja elérni, hogy ezt a szót "csont"-nak és ne "száj"-nak értsék [a hallgatók]? Mit ér ilyenkor a [nyelvtanilag] hibátlan beszéd, ha a hallagató értelme nem tud felzárkózni? Semmi okunk sincs arra, hogy megszólaljunk, ha nem értik meg szavainkat azok, akik miatt egyáltalán érdemes megnyitni ajkunkat. Aki tehát tanít, kerülje azokat a szavakat, amelyek nem tanítanak". (De doctrina christiana, i. h.)
Nála olvassuk ezt is: "Felismerhető az igazi tanító arról, hogy elsősorban az igazságot szereti, nem a szavakat. Mit ér, ha aranykulcsnak vagyunk birtokában, ha azt, amit akarunk, nem tudjuk kinyitni vele? Miért lenne megvetendő az, hogy kulcsunk fából van, de azzal ki tudjuk nyitni [az ajtót]? Érdekel még más is bennünket, mint hogy megnyissuk azt, ami zárva van? (i.m. IV. XI; PL 34,100)
Ki ne látná [ezek után], hogy mekkora vakmerőség kell ahhoz, ha mások véleménye és gondolatai felett ítélkezünk, hiszen a szíveket és gonmdolatokat egyedül Isten látja. Ő tart vissza az önteltségtől, amikor [így] figyelmeztet bennünket: "El ne ítéljetek senkit, hogy titeket se ítéljenek el" (Lk 6,37). Pál apostol is ezt mondja: "Ne ítélkezzetek időnap előtt, míg el nem jön az Úr. Ő majd megvilágítja a sötétség titkait, és földeríti a szívek szándékait." (1 Kor 4,5). Mintha egészen világosan ezt kívánná [tőlünk]: Hagyjátok arra az ítéletet, aki [minden titok] egyedüli tudója, aki ismeri a [rejtett] gondolatokat is. Isten elrejtett misztériumait átvitt értelemben jelzik a húsvéti bárányra vonatkozó szavak is: "Ami megmarad, azt égessétek el" (Kiv 12,10). [Ez azt jelenti, hogy] ha van valami az isteni titkok világában, ami felülmúlja megértésünket, akkor azt hagyjuk a Lélekre, akinek sugallására születtek [ezek a gondolatok], s ne kísérletezzünk vakmerő magyarázatokkal.
Ha szemünkre vetik, hogy a szent [tanítók] egymással ellentétes, vagy éppen az igazsággal ellenkező kijelentéseket tettek, akkor [előbb] alaposan meg kell vizsgálnunk, hogy nem hamisították-e meg a szerző nevét, vagy idők folyamán nem romlott-e meg a szöveg. Az apokrif írások ugyanis sok esetben a szentek nevét hordozzák, hogy nagyobb legyen tekintélyük. Előfordulhat az is, hogy még az Istennel kötött szövetségek írásaiban is a másolat hibája miatt szövegromlás történt. Jeromos, ez a nagyon megbízható író és rendkívül hűséges szövegértelmező, [egy római nőnek], Laeta-nak leánya neveléséhez adott tanácsokat, s levelében arra figyelmeztette, hogy "tartsa távol [tőle] az apokrif írásokat. S ha ezekben nem a hit igazságait keresi, csupán az [írás]jeleket kívánja megcsodálni, még akkor is tudnia kell, hogy nem ezeket a könyveket kell értékelni, ezért vigyázzon, hogy ne a szemétben keressen aranyat." (Hieronymus, Epist. 107,12; PL 22,877)
Ugyancsak ő írja az "Aszaf tanítókölteménye" feliratú 78. (77.) zsoltárhoz fűzött kommentárjában: "Máté evangéliumában azt olvassuk, hogy 'példabeszédekben szólott az Úr, de ők nem értették... De ezek történtek, hogy beteljesedjék Izajás próféta szava: Példabeszédre nyitom ajkam' (Mt 13,34-35). Az [evangéliumi] szövegek a mai napig ezt így hozzák, valójában viszont ezt nem Izajás mondotta, hanem Aszaf." (Hieronymus, Tract. is Psalmos, PL 26, 1107 D)
"Azt is megkérdezhetnénk -- folytatja Jeromos -- hogy miért írja Máté és János, hogy az Urat a hatodik órában feszítették keresztre, ugyanakkor Márk evangéliumában a harmadik óráról van szó. [Azért, mert] a "gamma" [betűt] egyesek görög számjelnek [háromnak] tartották, így került be a tévedés az írásokba, mint ahogy Aszaf helyett Izajást írtak. Tudnunk kell ugyanis, hogy sok egyházi közösséghez tanulatlan emberek tartoztak. Amikor olvasták az evangéliumban, hogy 'beteljesedik az, amit Aszaf próféta mondott', akkor az, aki először másolta le a szöveget, kérdezhette: Ki lehet ez az Aszaf próféta? -- Hiszen ez a név ismeretlen volt. Mit tett erre? Hogy kijavítsa a [vélt] tévedést, maga tévedett. Található még egy másik jellegzetes példa Máténál (27,9): 'Fogta a harminc ezüstöt, a megbecsült árat, amint ezt Jeremiás próféta megjövendölte' Ezt viszont nem Jeremiásnál, hanem Zakariásnál olvassuk. Ez a tévedés is az előzőhöz hasonlóan csúszhatott be." (Tract. in Psalmos, PL 26, 1108 C-1109 A)
Ha az [evangéliumi] szövegekben olyan tévedések vannak, amelyek sok esetben a másolók tudatlanságának számlájára írhatók, akkor miért csodálkozunk azon, hogy ez előfordulhatott az egyházatyák írásaival is, hiszen ezeknek tekintélye sokkal kisebb volt. Ha tehát a szentek írásaiban egy-egy [kijelentés] nem felel meg az igazságnak, akkor az alázatosság, tisztelet és a szeretet -- amely mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel (1 Kor 13,7), s nem keresi azonnal másokban a hibát -- elsősorban arra kötelez bennünket, hogy feltételezzük: vagy rosszul fordították le a szöveget, vagy már eleve megromlott szöveg került kezünkbe, vagy pedig mi magunk vagyunk értés híján.
Hasonló módon kell ügyelnünk arra is, hogy azok a szent [egyháztanítók], akiktől egyes szavakat idéznek, idő múltán nem vonták-e vissza, nem javítoták-e ki [véleményüket], amikor jobban megismerték az igazságot -- mint ezt nem egy alkalommal Ágoston is megtette. Az is előfordulhat, hogy valaki mások véleményét idézi, tehát nem a sajátját adja elő, ahogy pl. a Prédikátor Könyvében is a legkülönbözőbb nézetek gyűjteményét kell látnunk. Egyesek minden ellenőrzés nélkül magyarázzák [az írásokat], figyelmeztet szent Gergely negyedik dialógusában. (Gregorius Magnus, Dial. IV,4; PL 76,324, A)
Előfordulhatott az is, hogy az (egyház) tanítói nem vállalkoztak egyértelmű beszédre, így egy-egy kérdést egyszerűen nyitva hagytak. Erről tanúskodik Ágoston, ez a minden tiszteletet (megérdemlő) egyháztanító, aki "De Genesi ad Litteram" (a Genezis szó szerinti értelme) című művében vallott nézeteit később, "Visszavonásaiban" helyesbítette, s itt azt is megjegyezte, hogy " említett munkámban inkább kerestem, mint találtam, amit megtaláltam, azt ritkán bizonyítottam, (de) a többit is újra át kellene vizsgálnom". (Retractationes, II, XXIV,1; PL 32,640)
Szent Jeromos példája is igazolja, hogy a katolikus hittanítók kommentárjaikba sokszor eretnekek hamis nézeteit is bevették, és sajátjukkal elegyítették, azzal a szándékkal, hogy -- tökéletességre törekedvén -- semmi se menjen veszendőbe abból, ami az elmúlt időkben elhangzott, Ezért írta Ágostonnak, aki Pál apostol Galatákhoz írt levelének egy bizonyos helyével kapcsolatban (Gal 2,11) kértek ki véleményét: "Kérdezed, hogy miért állítom Pál Galatákhoz írt levelének kommentárjában, hogy Pál nem tehette meg Péterrel azt, amit tett? Azt állítod, hogy az apostol képmutatása alól nincs fölmentés, ezért én hazugságot tanítok. Erre úgy válaszolok, hogy kommentárom bevezetőjére hívom fel figyelmedet. Érezvén erőim hiányosságát, ebben az esetben Origenes véleményéhez zárkóztam fel. Ez a (tudós) férfi több kötetet szentelt Pál apostol Galata-levelének. Mellőzöm most Didymust, akit ismertem, Apollinarist, aki az (igaz) egyháztól nemrég távolodott el, de a korábbi idők eretnekét, Alexandriai Kelement is. Ezek mindannyian jóegynéhány kommentárt hagytak hátra. Minden művüket elolvastam és emlékezetemben megőriztem. Iródeákomnak pedig lediktáltam (nem csupán) azt, ami a sajátom, [hanem azt is], amit átvettem." (Hieronymus, Epist. 112,4; PL 22, 917-918)
A továbbiakban ezt is kijelenti: "Gazdag tudásodra bízom, hogy megállapítsd, megtalálható-e a görögben az, amit leírtam. Ha nem, akkor elítélheted véleményemet, elsősorban azért, amit az előbb említettem, nevezetesen hogy Origenes nézetéhez zárkóztam fel, s lediktáltam nem csupán saját, hanem mások szavait is. Így az olvasóra bíztam, hogy elfogadja vagy visszautasítsa azt, amit írásomban talált." (Hieronymus, i.h.)
Abban sem kételkedhetünk, hogy szent Hilarius, de mások is, Origenes és más eretnekek gondolatait építették be magyarázataikba, s így leginkább ezeknek véleményét, nem saját nézetüket találjuk írásaikban. Erre a tényre azonban általában később [jelentkező írók] és nem ők maguk figyelmeztetnek. Jeromos, amikor Vigilantius presbiterrel szemben védelmezi magát [azzal a váddal szemben], hogy Origenes-től gondolatokat vett át, vagy [véleményét] beépítette írásaiba, így írt: "Ha ez bűn, akkor megvádolható Hilarius is, aki Origenes alapján magyarázta a zsoltárokat, s Jób könyvéhez is az ő homíliáit használta." (Hieronymus, Epist. 61,2; PL 22,603)
Ha tehát Hilarius nem egy kijelentése eltér az igazságtól és ellentétben áll más szentek [egyháztanítók] nézetével, akkor ezeket inkább Origenes-nek, mint neki kell tulajdonítani, annak ellenére, hogy Hilarius nem tesz különbséget a két forrás között. (Hilarius, Tract. in Ps. 1,2,4; PL 9,248 C-249 A). Igy például az első zsoltár magyarázatánál, amelyben kifejti, hogy ez nem Krisztusról szól, henem a szentek bármelyikéről. Jeromos is, néhány zsoltár-kommentárjában nyilvánvalóan Origenes-hez zárkózott fel. Maga Origenes sem tétobvázott, amikor jónéhány jelentős esetben mások véleményét tette magáévá. Jeromos így nyilatkozott Origenesről Avitus presbiterhez írt levelében -- amelyben a "Peri archón"-ban található tévedéseket sorolta fel: "Sok káros kijelentéssel sértette olvasóinak [hitét], de ezek az ő véleménye szerint is 'nem dogmák, hanem kérdések, vagy [leheteséges] értelmezések, amit nem szabad [kritika] nélkül elfogadni.'" (Hieronymus, Epist. 124, 1,4; PL 22,106; ld. Origenes, Peri archón, 1,8,4; PG 11,180 D)
Maga Jeromos is nem csupán saját, hanem mások véleményét is lediktálta, s az olvasók saját döntésére bízta, [hogy mérlegeljék], mit fogadnak el, és mit nem. Amikor szent Ágoston korábbi műveiben [tett kijelentéseinek] egy részét visszavonta, vagy kijavította, jelezte, hogy sok esetben inkább mások, mint saját véleményéhez zárkózott fel. Az evangéliumok egy-egy szava is inább az emberek elfogadott nézetét és nem a valóságot hireti. Igy amikor Józsefet Mária, az Úr [Jézus] anyja -- az általános felfogáshoz felzárkózva -- Krisztus apjának nevezi: "Apád és én szomorúan kerestünk téged" (Lk 2, 48).
Pál apostol is az őt elítélők véleményét idézi, s enm azt, ahogyan saját [küldetését] értelmezte, amikor szégyenérzet nélkül nyilatkozik: "Mi oktalanok vagyunk Krisztusért, ti okosak Krisztusban" (1Kor 4,10). Ő állítja azt is, hogy Melkizedeknek nincs apja, anyja, nincs genealógiája, napjainak nincs se kezdete, sem vége (Zsid 7,3). Ugyanakkor tudjuk, hogy az Irás ezt nem állítja, ezért nem felel meg a valóságnak.
Azt olvassuk továbbá, [hogy] Sámuel megjelent egy halottlátó asszonynak (1 Sám 28,7-12). Ez azonban nem történt meg valóságosan, csak a látomás mutatta [Sámuelhez] hasonlónak. Ez a tény viszont téves értelmezéshez vezetett. Ágoston is állítja, hogy [a jósnő] pusztán a jelenséget nevezte Sámuelnek, mert hasonlított hozzá. Éppen úgy, mint amikor mondjuk, hogy valaki álmában Rómát látta, pedig csak egy Rómához hasonló kép jelent meg előtte.
Költői művek, filozófiai írások is nem egyszer a közvéleményt öltöztetik az igazság köntösébe, ugyanakkor tudnunk kell, hogy így nem igazi szándékukat juttatják kifejezésre. Ezzel [idegen gondolatok használatával] kapcsolatban Ovidiust érdemes idézni (De arte amatoria, I, 349-350) :
Idegen földben gyakran termékenyebb a vetés,
Gazdagabb réten legela szomszéd birkanyája.
Boethius is logikájában, amikor azt állítja, hogy a "substantia" és az "accidens" a létezés két alapformája, inkább egy [általában] elfogadott vleményt juttatott kifejezésre, s nem az igazságra tekintett. (Boethius, De differentiis topicis III; PL 64,1197 C)
Hogy a filozófusok sok esetben mások véleményét írják le, és nem a sajátjukat mondják, azt Cicero igen egyértelműen vallotta be "De Officiis" (A kötelességekről) írt könyvének második részében: "Az igazságosság erényének okosság nélkül is elegendő tekintélye van, de okosság igazságosság nélkül nem érdemel bizalmat. Minél dörzsöltebb és ravaszabb valaki, annál jobban gyűlölik és gyanakodnak rá, ha jó hírnevét és becsületét elveszítette. Ezzel magyarázható, hogy ha valakiben az okosság egyszerre jelentkezik az igazságossággal, akkor szinte korlátlan bizalommal tudjuk elfogadni. Az igazságosság mégis sok mindenre képes, még akkor is, ha hiányzik belőle az okos előrelátás. Aki viszont okos, de nem igazságos, annak okossága semmit sem ér. Ne csodálkozzon senki azon, hogy ezt a két erényt elválasztom egymástól, ne hivatkozzon arra, amit minden filozófus tanít, s ebben a könyvben én is nem egyszer említettem, hogy [tudniillik] aki egy erénynek igazán birtokában van, az a többit is birtokolja. [Ezen az alapon] valóban azt kellene mondani, hogy nem lehet igazságos, akiben nem él az okosság erénye. Más dolog azonban, ha egy kérdésről elméleti szinten beszélünk, s más, ha az általánosan [elfogadott] gondolkodásmódra is tekintettel vagyunk. Ezért beszélek most úgy, mint ahogyan az a köznép [szokása]. A nép [ugyanis] egyeseket bátornak, másokat jószéndékúnak, ismét másokat okos [embereknek] nevez. A nép által használt szaavakat kell ezért használni, ha a [néphez] beszélünk." (Cicero, De officiis II, 9,34-10,35)
A mindennapi beszédben is szokás az anyagi dolgokról a tapasztalat alapján beszélni, nem úgy, ahogy azok valóban vannak. Tudjuk, hogy üres tér nincs, hiszen minden be van töltve levegővel vagy más anyaggal, az űrt mégis egy tartálynak képzeljük, amiben nincs semmi. A külső szemlélés alapján mondjuk az égboltot egyszer csillagosnak, másszor csillagtalannak, a napról is mondjuk, hogy néha tüzes, néha nem. Azt is (állítjuk, hogy) a hold néha jobban, néha kevésbé, máskor egyáltalán nem világít. Mindarról (tehát), ami mindig egyenlő önmagával, különböző módon beszélünk [attól függően, hogy] milyen formában jelennek meg előttünk.
Miért csodálkoznánk azon, hogy az egyházatyák is nem egyszer csupán egy-egy véleménynek adtak hangot, és nem az igazságot fejezték ki? Nagyon kell figyelnünk arra is, hogy amikor különböző [kifejezésekkel] élnek, nem az áll-e a háttérben, hogy egyszer a törvény [teljesítésére] akarják felhívni a híveket, más esetben viszont bűnbánatra akarják szólítani, vagy a tökéletesség felé akarják terelni őket. Ha ismerjük szándékaikat, akkor máris megoldást találhatunk ellentmondásaikra. Ha oktatni akarnak, akkor [azt is] tudnunk kell, mire törekedtek: egyetemes vagy részleges érvényű igazságot akartak-e kifejezni, [tehát] hogy mindenkihez szóltak-e, vagy csak a címzetthez.
Figyelnünk kell arra is, hogy milyen időszakaszra érvényes az, amit leírtak, s ismernünk kell [az általuk adott] fölmentés indítékait is. Előfordulhat [ugyanis], hogy ami egy időszakban tilos, a másikban megengedett, s amit a törvény szigora [általában] megkövetel, attól [adott esetben] a fölmentés megszabadít. Az előírások és kánonok világában minderre komoly figyelmet kell fordítani. A legtöbb esetben [aránylag] könnyen találunk megoldást az ellentétek feloldására, ha meg tudjuk magyarázni, miért van más és más jelentése ugyanannak a kifejezésnek különböző íróknál. Az eddig mondottakból kitűnik, hogyan járjon el a figyelmes olvasó, ha az egyházatyák kijelentései között ellentmondásokat talál. Ha viszont az ellentmondás annyira nyilvánvaló, hogy feloldása [puszta] ésszel nem sikerül, akkor a tekintélyi elvet kell alkalmazni. Ilyenkor annak véleménye döntő, akinek súlyosabb a tekintélye, akinek szava nagyobb biztosítékkal rendelkezik. Ezt jelezte Izidor is, Massionis püspökhöz 17rt levelében: "Levelem végén még szükségesnek tartom megjegyezni, hogy ha a zsinati aktákban ellentmondó állítások vannak, akkor azt a véleményt kell magunkévá tennünk, amely ősibb, vagy magasabb [rangú]." (Isid., Epist 4,13; PL 83,901 D - 902 A)
A prófétákról is tudjuk, hogy belőlük nem egyszer hiányzott a prófétaság kegyelme, korábbi gyakorlatuk alapján mégis azt hitték, hogy [mindig] működik bennük alélek. Pedig [valójában] saját magukból indultak ki, és tettek téves kijelentéseket. Ez alázatosságuk őrzése szempontjából történhetett meg, azért, hogy jobban felismerjék, mit érnek Isten lelkével és mit e lélek nélkül, s ha [birtokolják azt], aki sem hazudni, sem megtéveszteni nem tud, ezt ajándéknak tekintsék. Azt is tudniuk kellett, hogy amiként Isten a lelket egy-egy [kiválasztottnak] és nem mindenkinek adta, úgy nem adott át mindent egyetlen prófétának, hanem egyiknek ezt, másiknak azt nyilatkoztatta ki, s ha valamit feltárt, akkor más [dolgot] elrejtett előlük.
Mindezt [szent] Gergely Ezékielhez írt első homíliájában nyilvánvaló példákkal igazolja. (ld. Gregorius Magnus, Homiliarum in Ezech. prophetam Lib I, Hom. I; PL 76, 785 A - 795 A, és Lib. II, Hom. 9-11; PL 76, 1002 B-C-D - 1004 A). Az apostolok fejedelme [Péter], - aki az isteni kegyelem gazdag ajándékaiban és a csodatevés [hatalmában] részesült, miután kiáradt rá az Úr [Jézus] által megígért Lélek, amely minden igazságra megtanítja a tanítványokat -- nem szégyenkezett, hogy veszélyes képmutatását feladja. A körülmetéléssel és néhány elavult szertartással kapcsolatban esett olyan tévedésbe, ami miatt apostoltársa, Pál keményen és nyilvánosan megfeddte.
Ha tehát a próféták és apostolok nem voltak teljesen mentesek a tévedéstől, akkor nem lehet azon csodálkozni, hogy -- az említett okok alapján -- az egyháztanítók kijelentéseiben és írásaiban nem egy téves állítással találkozunk. Nem szabad ezért őket hazugsággal vádolni, hiszen inkább tudatlanságuk, és nem kétszínűségük számlájára írandó, hogy ha valamit nem az igazságnak megfelelő módon állítanak. [Üres] képzelődésről vagy bűnről sem lehet beszélni [velük kapcsolatban], hiszen a szeretet éltette őket, s mások javulását akarták szolgálni. Az Úr [Jézus] ugyanis mindent a szándékvilágtól tett függővé. Igy olvassuk [az evangéliumban]: "Ha szemed ép, egész tested világos lesz." (Mt 6,22).
[Ebből a szempontból] érthető szent Ágoston, amikor ez egyházi fegyelemről beszél: ó"Szeress, s tedd, amit akarsz". (Sermo 107; PL 39,1958). János levelével kapcsolatban pedig a következőket írja: "Akiben nem él a szeretet, az nem Istentől való. Éljen benned [a szeretet], s akkor [nyugodtan] scelekedj. De ha nincs benned szeretet, akkor semmi sem használ neked. S ha más nincs is benned, csak ez az egy, a szeretet, akkor teljesítetted a törvényt". (In Epist. Joan., Tract. V,7; PL 35,2016). [Ő mondja] továbbá: "Egyetlen rövid parancsot kaptál: Szeress, s tedd, amit akarsz." (i.m. Tract. VII,8; PL 35,2033)
A "Keresztény tanításról" szóló könyvének első fejezetében is ezt állítja: "Ha valaki azt hiszi, hogy a szentírást, vagy az írás egy-egy kijelentését érti, de ez a tudás nem erősíti benne az Isten és a felebarát iránti szeretetet, akkor nem értett meg semmit. Aki tehát tanításával a szeretet növekedését szolgálja, ugyanakkor nem biztos, hogy igaz-e, amit mond, akkor [ez a tanító] mégsem visz tévedésbe, nem hazudik. Hazugságról ugyanis csak annál lehet szó, aki hazudni akar." (De doctr. Christ. I, XXXVI,40; PL 34,34)
A hazugság ellen írt könyvében kijelenti: "Hazugnak csak azt lehet nevezni, aki hamis szavakat a megtévesztés szándékával mond ki." (Contra mendacium XII,26; PL 40,537) Enchiridion címen írt könyvében pedig ezt olvassuk: "Nem nevezhetjük hazugnak azt, aki tévedést hirdet ugyan, de abban a hitben él, hogy igaza van. Ebben az esetben inkább megtévedt, de nem hazudik. Nem hazugnak, esetleg csak vakmerőnek kell neveznünk azt, aki aki [megfelelő] óvatosság hiányában téves [tanításban] hisz, de azt igaznak tartja. Az [a tanító] azonban hazudik, aki igazat mond ugyan, de azt hiszi, hogy nem mond igazat. Saját szempontjából ugyanis nem azt mondja, amit helyesnek tart. Nem mond igazat, annak ellenére, hogy szavaiban megatlálható az igazság, [tehát] nem mentes a hazugság vádjától, hiszen, -- bár igazságot mond, mégis -- abban a tudatban szól hogy hazudik." (Enchiridion 18; PL 40,240). Hozzáfűzi ezt is: "Csak az hazudik, aki meggyőződése ellen, a megtévesztés szándékával beszél". (i.m. 22; PL 40,243)
Ugyancsak Ágoston mondja az evangéliumokhoz írt magyarázatában: "Úgy tűnik, hogy Jákob, anyja sugalmazására, becsapta apját, de ha ezt figyelmesen olvassuk, [rájövünk, hogy] ez misztérium és nem hazugság." (Comtra mendacium, X,24; PL 40,533-534) [Szerinte] ha aszavak mögött őszinte szándék áll, akkor ez nem nevezhető hazugságnak. A hazugság bűnét tehát úgy értelmezi, hogy elsősorban a szavakat kimondó [ember] szándékára, s nem kimondott szavaira kell figyelni. Az Úr, aki a szívek és a vesék vizsgálója (Jer 20,12) inkább arra figyel, ami a lélek mélyén történik, nem arra, hogy tettekben valósul-e szándéka. Sértetlen marad [a bűntől], aki őszintén, s nem a csalás vagy megtévesztés szándékával beszél, amiként ezt is olvassuk [az Írásban]: "Aki becsületesen jár, az bizton haladhat tovább" (Péld 10,9). Különben még Pál apostolt is meg lehetne vádolni azzal, hogy hazudik, hiszen inkább elképzeléséről, mint a tényekről beszélt, amikor ezt írta a rómaiaknak: "Amikor ezt befejeztem és a gyűjtés eredményét átadtam nekik, útba ejtve titeket, Hispániába utazom." (Róm 15,28)
Más dolog tehát, ha valaki hazudik, más, ha téved, ha tehát [szavai] nem gonoszságból, hanem tévedésből állnak távol az igazságtól. Ezt, amint már mondottuk, Isten a szentekkel kapcsolatban is megengedi, olyan dolgokban, amelyek a hitnek nem válnak a kárára. Azt sem mondhatjuk, hogy ez teljesen terméketlen lenne, hiszen az Istent szeretőknek minden javára válik.
Az egyház tanítói [ezért voltak] meggyőződve arról, hogy írásaikat nagyon nagy figyelemmel kell ellenőrizmiök s adott esetben ki kell javítaniuk. De beleegyeztek abba is, hogy [esetleg] megmaradó hibáikat mások javítsák ki, s ahhoz sem ragaszkodtak, hogy mindenki a nyomukba szegődjék.
A már [többször] idézett egyháztanító, Ágoston jelzi "Visszavonásaiban", hogy "írva van, 'ahol sok a beszéd, nem marad el a bűn' (Péld 10,19), vagy ahogy Jakab apostol is írja, hogy 'legyen minden ember készséges a hallgatásra, de megfontolt a beszédben' (Jak 1,19). Továbbá 'sok dologban vétünk mindannyian. Aki szavában nem vét, az tökéletes férfi.' (Jak 3,2) Ezt még öregségemben sem állíthatom magamról, mennyivel kevésbé [a korábbi évekről], amikor még fiatal voltam." (Retractationes, Prolog. 2; PL 32,583-584)
A Szentháromságról írt könyvének harmadik részét így vezeti be: "Írásaimat ne úgy tekintsd, mintha kánoni könyvek lennének. Amiben eddig nem hittél, de most megtaláltad(és igaznak tartod), azt teljes hittel fogadd el. Amit viszont nem tartasz biztosnak, s nem vagy képes megérteni, akokr szilárd meggyőződéssel ne ragaszkodj ahhoz, amit mondtam." (De trin. III Proem. 2; PL 42,689)
Vincentius Victornak a következőket írta: "Nem tagadhatom, nem is szabad [tagadnom], hogy miként erkölcsi [magatartásomban], úgy írásaimban is sok minden található, amit helyes ítélettel, s minden vakmerőség nélkül tévesnek lehet tartani." (De anima et eius origine IV,1; PL 44,523) Vincentiushoz írt levelében olvasható ez is: "Testvér, ne akard összegyűjteni akár az én, akár Hilarius, Cyprianus vagy Agrippinus írásaiból minden, a szentírás világos szavaival ellenkező tévedést. Ezeknek az írásoknak tekintélyét más szintre kell állítani, mint a szent könyvekét. Nem úgy kell [tehát] ezeket olvasni, mintha tanúságuk oly erős lenne, hogy más véleménye nem lehet senkinek, mintha [eltérő nézete miatt] eleve eltérne az igazságtól." Epist. 93, X,35; PL 33,338-339)
Fortunatianushoz pedig a következőket írta: "Legyenek akár katolikus és elismerésre méltó emberek, mindazt, amit értekezéseikben találunk, nem kell úgy fogadni, mint a kánoni írásokat. Tisztelettel tekintünk rájuk, mert ezzel tartozunk nekik, de ebből nem következik, hogy ne lenne szabad írásaik egy-egy állítását helytelenítenünk vagy visszautasítanunk. Erre sor kerülhet, ha azt találjuk, hogy eltértek az igazságtól. Amikor másokat olvasok, ezt betartom, s kívánom, hogy ilyenek legyenek az én olvasóim is." (Epist. 148, IV,15; PL 13,623-629)
Ágostonnak a [manicheus] Faustus elleni írásában olvassuk: "Távol legyen tőlünk, hogy azt állítsuk, hogy Pál tévedett, vagy hogy idők folyamán megváltoztatta véleményét. Ha írásaiban ellentétes állításokat találunk, akkor ezeket nem a [hitet] parancsoló tekintélyi szóval, hanem a [hitben való] növekedés érdekében írta le." Ehhez fűzte még a következőket: "Mi azok vagyunk, akikről az apostol mondta, 'ha valamiben másképpen éreztek, Isten majd megvilágosít benneteket.'" (Phil 3,15) Ebből következik, hogy lehetnek olyan írások, amelyeket nem a hit engedelmességével, hanem az [egyéni] ítélet szabadságával kell olvasnunk. Mindez annak érdekében történt, hogy a később élők ne mentesüljenek a nehéz kérdésekkel való foglalkozás feladatától, hiszen így - a hallott vagy olvasott szavak miatt - üdvös munkára kényszerülnek.
Ennek a szabadságnak a köréből [természetesen] ki kell venni az ó- és újszövetség sértetlen kánoni tekintéllyel rendelkező könyveit. Ha ezekben valami ellentmondásosnak tűnik, akkor nem mondhatjuk, hogy a szerző nem volt hűséges az igazsághoz. Megoldást csak abban kereshetünk, hogy vagy hibás [szövegű] kódex van kezünkben, vagy a fordító tévedett, vagy pedig belőlünk hiányzik a helyes megértés.
A később keletkezett, [ma már] alig számolható könyvek esetében azonban [előfordulhat], hogy történetesen tévedést fedezünk fel, tehát nem tudjuk elfogadni azt, amit az író mond. [Ebben az esetben] az, aki hallgatja vagy olvassa kijelentéseiket, szabadon fogalmazhatja meg ítéletét, tehát elfogadhatja azt, amit helyesnek tart, vagy visszautasíthatja azt, amit helytelenít. Ha [egy-egy] ilyen kijelentés mögött nem áll ésszerű bizonyíték vagy kánoni tekintély -- ami kezeskedne arról, hogy a vitatott téma vagy történet megfelel, vagy legalább megfelelhet az igazságnak -- akkor nem lehet szemrehányást tenni annak, aki nem fogadja el, s nem hisz benne." (Augustinus, Contra Faustum XI, IV-V; PL 42,248-249)
[Ágoston] az ó- és újszövetség kánoni írásait azonban olyan mércének nevezi, amelynek igazságától ha valaki eltér, az eretnek. Ezekről az írásokról beszélt Jeromosnak küldött negyedik levelében: ""Pál apostol Galatákhoz írott levelében találtam olyan helyeket, amelyeknek [értelmezése] rendkívül gyötrő feladattá vált a számomra. [Mégis], ha a szentírás [egyes] szavait hazugságnak tartjuk., akkor hogyan beszélhetnénk arról, hogy [az egésznek] tekintélye van? Ugyan mit lehetne még ezekből [az írásokból] idézni? Honnan vesszük az6 erőt, hogy a tévedőket vitatkozásban megsemmisítsük? (Epist. 40, III,3; PL 33,155)
Jeromosnak írta a következőket is: "Mérhetetlenül veszedelmes dolog azt állítani, hogy a szentírásban hazugság található, hogy azok a férfiak, akik ennek szolgálatában álltak, s leírták, olyat írtak, ami nem igaz. Ha ugyanis megengedjük, hogy a tekintély csúcsán [álló] könyvek egyszer hazudnak, akkor egyetlen rész sem marad benne sértetlen. Mindenki láthatja, hogy ebbe az esetben minden nehéznek tűnő erkölcsi feladat, minden nehezen elfogadható hitigazság az értelem rendkívül veszélyes ítélőszéke elé kerülne." (Epist. 28, III,3; PL 33,112-113)
Jeromos, amikor néhány egyháztanítót mások elé helyezett, azt a tanácsot adta az olvasóknak, hogy előbb hozzanak mérlegelő ítéletet, mielőtt nyomukba szegődnek. Amikor nevelési tanácsokat adott Laeta-nak, hangsúlyozta, hogy leánya "tartsa mindig keze ügyében Cyprianus műveit. Szegődjék Athanasius írásainak és Hilarius könyvének is nyomába. Azoknak könyveiben élvezze a gondolatokat és a és a szellem gazdagságát, akikből nem hiányzott az őszinte hit. A többieket viszont úgy olvassa, hogy megítéli, mielőtt követi szavaikat." (Hier. Epist. 107,12; PL 23,877)
A 86. [87] zsoltárhoz fűzött magyarázatában pedig ezeknek [a később íróknak] tekintélyét pedig szinte teljesen megszüntette. "Ezt olvassuk [a Septuaginta nyomán]: A régmúlt idők népeinek és fejedelmeinek írásában az Úr fog szólni. Nem a 'most élőkről' beszél, hanem azokról, akik a 'régmúltban éltek'. S nem csupán a népekről beszélt [a zsoltáros], hanem megemlítette a fejedelmeket is. Kérdés: kik ezek a fejedelmek? [Az előbbiek alapján] azok, akik a régmúlt időkben éltek.
Mindebből láthatjátok, mily gazdag a szentírás titkos utalásokban. Halljuk az apostolt, amint mondja: 'Bizonyítékot akartok, hogy belőlem Krisztus szól? ' (2Kor 13,3) Amit Pál moond, azt Krisztus mondja, mert 'aki titeket befogad, engem fogad be.' (Mt 10,4) Krisztus szól a fejedelmekhez [Pál és az apostolok] írásaiban. Ez lett a népek [számára rendelt] írás, amely tehát minden néphez szól. Láthatjátok, miért mondja azt, hogy akik az 'ősidőben' voltak, nem azok, akik [most] vannak: az apostolokat kivéve senkinek nincs ekkora tekintélye, bárki legyen is a később jelentkezők közül. Legyen az szent, vagy ékes nyelven szóló, ha az apostolok után jött, nincs ekkora tekintélye." (Hieronymus, Tract. De Ps. 86; PL 26, 1148 C)
Vigilantiusnak írta Jeromos a következőket: "Aki sok [egyházi tanító] írását olvasta, legyen olyan, mint a pénzérmék tapasztalt szakértője, aki visszadobja a hamis pénzt, ha az nem hordja a császár képét, vagy amelyen nincs hivatalos jel. [Csak] azt kell őrizni a szív kincstárában, ami Krisztus arcát tiszta fényben mutatja be. Nem szabad ezért előítélettel fogadni a tanítók véleményét, hanem tanításuk bizonyítékait kell szemügyre venni, amiként írva van: 'Vizsgáljatok felül mindent, a jót tartsátok meg.'" (1Tessz 5,21) (Hier. Epist. 129,11; PL 22,979)
Ezt persze az írás magyarázóiról kell értenünk, nem a kánoni írásokról, hiszen ezeket kételkedés nélküli hittel kell elfogadni. Arról a [szentírási helyről], hogy "a jó ember szívének jó kincséből jót hoz elő" (Lk 6,45), ezt írta Jeromos Paulinusnak: "Nem szólok a többiekről, akár meghaltak, akár élnek, hiszen róluk majd mások fognak jó vagy rossz ítéletet mondani." (Hier. Epist. 58, 1,10; PL 22,579)
Mindezek előrebocsátása után kezdek hozzá tervem megvalósításához. Összegyűjtöm az egyháztanítók különböző, nem egy esetben egymástól eltérő és egymásnak ellentmondó kijelentéseit. Ez a [módszer] a fiatal olvasókat arra fogja kényszeríteni, hogy maximális [szellemi] erőbefektetéssel keressék az igazságot, s így elméjüket élesítsék. A bölcsességnek ez az első kulcsa, nevezetesen a kitartó, s gyakran ismételt kérdezgetés. Ilyen [tanítói eredményre] vágyódott Aristoteles, ez a rendkívül éleselméjű filozófus. Tanítványait így figyelmeztette a dolgok egymáshoz való viszonyáról írt értekezésében: "Ezeket a kijelentéseket megfelelő módon valószínűleg csak többszöri ismétlés után lehet megérteni, így nem nevezhető haszontalan időtöltésnek, ha egy-egy állítást kételkedve fogadunk." (Aristoteles latinus I, 1-5, Categoriae vel Praedicamenta; ld. Boethius, In Categorias Aristotelis II: PL 64, 238 D)
Ha felébred bennünk a kétely, akkor arra kényszerülünk, hogy tovább kutassunk, s kutatás után találjuk meg az igazságot. Maga az Igazság is erre figyelmeztet bennünket: "Keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak." (Mt 7,7) Őmaga nyújtott ehhez erkölcsi példát, amikor tizenkét éves korában a tanítók közé ült, hallgatta és kérdezgette őket. Igy azt mutatta meg, hogyan kérdezzen a tanítvány, nem azt, hogyan tanítson a mester, pedig ő Isten teljes és maradéktalan bölcsességének volt birtokában.
Ha tehát az [egyháztanítók] írásaiban eltérő kijelentésekkel találkozunk, akkor az igazság kutatására annál erősebb ösztönzést érezhetünk, minél nagyobb tekintélyű írásról van szó. A szöveggyűjteményt az egyház tanítóinak írásaiból állítottam össze. Követtem az autentikus könyveknek azt a jegyzékét, amit Gelasius pápa állított össze, s az apokrif írások közül semmit sem vettem be. Ágoston "Visszavonásaiból" is hozom a megfelelő helyeket, nem említem ezért azt, amivel kapcsolatban később megváltoztatta véleményét.