PALIMPSZESZT
10. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]

JANKOVITS László
Az első szent költők?


A vates szó jelentése a Planctus destructionis Regni Ungarie per Tartharosban. [1] A folyamatosság nyugalmától el nem igen andalított magyar irodalomtörténet gazdag az első költőkben. A magyarországi reneszánsz irodalomban vitathatatlanul, saját maga által is hangoztatva első költő, Pannoniae gloria prima Janus Pannonius; s Balassi Bálint is ilyen, számos kutatója szerint. A következőkben nem Janus és Balassi Bálint elsőségének összevetése történik.[2] Mikor számot vetünk a legelső költő, vagy inkább a legelső költők kérdésével, több mint két évszázaddal korábbra kell vetnünk pillantásunkat. Almi vates, szent dalnokok ők a XIII. század derekán, akik egy vad nemzettel vívott csatában, főpapok és főurak oldalán hanyatlanak porba. A Planctus destructionis Regni Ungarie per Tartaros (Siratóének Magyarországról, mikor a tatárok elpusztították) címen ismert, feltehetően még a tatárjárás évében keletkezett verses műben tűnnek fel.[3] A költőkről szóló strófa a tatárok elleni vesztes csata leírásába illeszkedik:

Pontifices et primates
una cadunt, almi vates
prosternuntur, viri fortes
disperguntur et cohortes,
instant dura tempora.
(86-90.)

Az almi vates kifejezés Hegedüs István fordításában 'költő',[4] Geréb Lászlóéban 'írástudó',[5] Vas Istvánéban 'víg énekesek'.[6]

A szöveget fordító és értelmező Hegedüs felhívja a figyelmet a szerző klasszikus műveltségére, arra, hogy a szövegben számos ilyen elem található: a saját gyerekét felfaló Tereus, a Párkák, valamint a hadviselés istenségei, Mars és Bellona. A költőkkel kapcsolatos rész pedig szerinte ''felette érdekes irodalomtörténeti szempontból [...] a vates mint a pusztulásban elvesző egyének külön csoportja említtetik. Tehát az igricek fajtája emítve van, mint »színe, lángja a magyarnak«''.[7] Kritikai kiadásában Juhász László ehhez a véleményhez csatlakozik: az almi vates értelmezése a jegyzet szerint: 'ioculatores'.[8]

Láthatjuk, hogy Hegedüs nem saját értelmezésének megfelelően fordít: nem a regös, az igric, a jokulátor, a mulattató, s a hasonló fordítási lehetőségeket használja ki, hanem a sokkal általánosabb 'költő' szót választja. A kutatás eredményeihez Vas István fordítása idomul: a 'víg énekesek' láthatóan a 'joculator' szó fordítása. A fordítás kiváló: dolgozatunkban az alapjául szolgáló szakirodalom állítását kérdőjelezzük meg.

A jokulátorokkal való azonosítást az első pillantásra is zavarja az almus (szent, kegyes) jelző. Sok minden elhangzik a korban róluk, de az, hogy szentek, csak itt. Kegyes igric, áldott bohóc, szent mulattató? A joculatorokra vonatkozó források ismeretében ezek a jelzős kapcsolatok oximoronnak tűnnek. Különösen akkor tűnnek annak, ha összevetjük őket azzal a szöveggel, amelyben a vates hasonló jelzőt kap, mint a Planctusban. Ez a szöveg Szent István kisebb legendája prológusának következő része:

''Martyrum agonibus mater cottidie cclesia coronatur, confessorum fidelibus lucris reparatur, tantisque perornata fulgoribus circa volubilem orbis axem splendescit. Multa eorum gloriosa certamina mundus olim habuit, que vetustate temporum clausa, fidelium memorie non sunt commendata, quia vate sacro caruerunt.''(Kurcz Ágnes fordításában: ''a vértanúk küzdelme az anyaszentegyházat nap mint nap megkoszorúzza, a hitvallók hív nyeresége megújítja, s ennyi sok fényességgel felcifrázva, csillog a föld forgandó tengelye körül. Sok olyan dicsőséges harcukat látta egykor a világ, melyet elzárt az idők vénsége, a hívők emlékezete pedig nem őrizte, mert sose zengte meg égi dalnok.'')[9]

Régóta ismeretes,[10] hogy az utolsó szavakat Horatius egy ódájával, a költészet hatalmát dicsőítő Lollius-óda következő soraival állíthatjuk párhuzamba:

vixere fortes ante Agamemnona
multi; sed omnes illacrimabiles
urgentur ignotique longa
nocte, carent quia vate sacro.

(Sok hős élt Agamemnón előtt, de mindannyian a hosszú éjszakába kényszerültek megkönnyezetlenül és ismeretlenül, mert nem volt szent dalnokuk.)
HOR. carm. 4, 9, 25-28.

Méltán emlékezetes Horatius-válogatása, a Horatius noster utószavában Trencsényi-Waldapfel Imre a következőképpen értelmezi a részt: ''a nagy esemény (István király szenttéavatása J. L.) nyomán támadó latin nyelvű legendairodalom hangoztatott célja az el nem múló írás segítségével a földön is biztosítani azoknak a jámboroknak örök emlékezetét, akik Isten előtt az örök életet életük szentségével már kiérdemelték [...] Szent István ú. n. kisebb legendájának 1100 körül élt névtelen szerzője már Horatiusnak ezekre a soraira utal, hogy a legendaírás jelentőségét éreztesse.''[11]

Úgy lehet, a horatiusi, aranykori szellemben felfogott költő emelkedett alakja talán közelebb áll a Planctusbéli vates figurájához, mint a víg énekeseké. A költő figurájának ilyen stilizációja talán megáll a derék igricek nélkül is. És talán ilyen módon stilizálva jelennek meg a vatesek, a költők a Planctusban is.

Miért is ne? Hallhattuk Hegedüstől, hogy a Planctus nyelvét a Szentírás mellett meghatározza a pogány-antik kultúrától örökölt tudás: a bibliai idézetek, utalások mellett számos olyan megfogalmazást találunk, amely közvetve Vergiliushoz, Horatiushoz, Ovidiushoz, Lucanushoz[12] kapcsolódik: főleg a csatavész leírásában, ahol olyan pogány-antik mitológiai figurák jelennek meg -- Mars, Bellona, a Párkák, Tereus -- akiknek szerepeltetését a régi auktorok tisztelete nélkül nehéz elképzelni. Legyen elegendő itt egyetlen szöveghelyet idézni, a Párkákra vonatkozó részt Lucanus-párhuzamát. Lucanus műve, a Pharsalia az emberi élet fonalát elvágó Párkák kimerültségével érzékelteti az öldöklés borzalmas nagyságát:

Vix operi cunctae dextrae properante sorores
sufficiunt, lassant rumpentes stamina Parcas.
(LVCAN. 3, 18-19.)

(Bár valamennyiük jobbja serénykedik, a nővérek alig tudják megállni helyüket; kifáradnak az életfonalak vágásában a Párkák.)

A Planctusban pedig ezt olvashatjuk:

dee bine, que venerunt,
cum sorore vix ruperunt
morientum licia.
(93-95.)

(A két istennő, aki segítségül jött, nővérével együtt is csak alig tudta elvágni a haldoklók fonalát.)

A párhuzam nem közeli, a Planctus láthatóan kevesebbet is, többet is tartalmaz, mint Lucanus szövege. Mindazonáltal ezzel is igazolhatjuk Hegedüs állítását. Egyelőre érintőlegesen, további, részletes vizsgálódás szándékával rámutathatunk más olyan vonásokra is, amelyek a Planctust megkülönböztetik a tatárjáráshoz kapcsolódó irodalom jelentős részétől.

A tatárjárással kapcsolatos irodalomban gyakran megjelenik az Apokalipszis egy helyére, Góg és Magóg népére történő utalás: ama világvégi népre, akik azért érkeznek, hogy utoljára megtámadják a Krisztus-hívőket. A tatárjárás irodalmát a legteljesebben összefoglaló forrásgyűjtemény számos helyére hivatkozhatnánk -- legyen elég most egy magyar püspök levele Guillaume d'Auvergne párizsi püspöknek, két évvel a tatárjárás előtt. A tatár foglyok információit értelmező püspök sorai szemléletesen mutatják meg előzetes elvárását. ''Megkérdeztem, hol van a hazájuk. Azt felelték, hogy bizonyos hegyeken túl fekszik egy folyó mellett, melyet Egoggnak hívnak; azt hiszem hát, hogy ez a Góg és Magóg népe lehet.''[13] A veszedelem elülte után nem sokkal született Carmen miserabile bevezetőjében Rogerius mester a következőképpen fogalmaz: ''közel vannak a végpusztulás napjai, és az idők sietnek a nemlét felé.'' A tatárokban Góg és Magóg népére váró, pusztításukban az utolsó ítélet előjelét látó klerikusok gondolkodását az a chiliasztikus koncepció határozza meg, amely a XVI. században a török veszedelem kapcsán született magyarországi művek egy részében is megjelenik.[14] Jellemző, hogy a Planctus szerzője nem hivatkozik az Apokalipszisra, akkor sem, amikor a végpusztulás gondolatáról ír. A versszakban az antik chaos jelenik meg, a lehetőség távolságtartó megfogalmazásában: chaos ferri mundi rebus

crederetur his diebus
hac visa miseria
(98-100)

(A nyomorúság láttán azt hinni, hogy a világ a káoszba sodródik.)

Egyébiránt viszont a Planctus számos alkalommal a Szentírás egy másik helyére, a Deuteronomiumra utal, amely a bűnökre a maga rendjén következő büntetésről, s a lehetséges megbocsátásról szól.[15]

Szembeszökő, s a szerző műveltségére nézve is informáló a természet megszólítása a 8. versszakban:

O natura mater dura,
quare tibi fuit cura
sevam gentem Tartharorum
ad flagellum populorum
in hanc lucem ducere?
(36-40)

(Ó, természet, kegyetlen anya, miért viseltél gondot arra, hogy a tatárok vad népét a népek ostorául erre a világra szüljed?)

A megszemélyesített természet, a natura olyan felfogást mutat, amely Ernst Robert Curtius kutatásai szerint a latin irodalmi hagyományban Ovidius Metamorphosesének elejére, a Metamorphosesre építő Claudius Claudianusra, a XII. században pedig a platonikus és a költészeti hagyományt egyaránt hasznosító Bernardus Silvestrisre vezethető vissza. Az ő munkájában, a De universitate mundiban jelenik meg a születést és az életet szabályozó natura mint ''mater generationis'', s ez a koncepció folytatódik a század olyan munkáiban, mint Alanus de Insulis De planctu naturaeja.[16]

Elnagyolt, teljes mértékben Curtiusra alapozott állításainkat a források alapján, részletesebben tervezzük igazolni a későbbiekben. Mindenesetre ebben az előzetes szakaszban kirajzolódni látszik előttünk egy olyan szerző, aki az úgynevezett XII. századi humanizmus hagyománya, az antik szerzők újrafelfedezése közegében él; feltételezhetünk egy olyan szerzői felfogást, amelyről Timkovics Pál szól a Pécsi egyetemi beszédekkel kapcsolatban.[17]

Mégis marad két bökkenő, s éppen Szent István előbb segítségül idézett kisebb legendája kapcsán. Először is: a legenda időben megelőzi a XII. századi humanizmust -- de igazolható-e az, hogy meg is előlegezi, hogy mintegy elébe szalad a XII. századnak, amikor a költőkről beszél? Másfelől: miért van az, hogy mind a legenda, mind a Planctus az egyház múltjának, jelenének nagyjaival kapcsolatban használja ezt a szót?

A válaszhoz érdemes számba venni, amit -- akár az előzetes tájékozódás szintjén -- megismerhetünk a vates szó jelentésének történeti alakulásáról.

Nos, az eredetileg 'jóspap' jelentésű szó az aranykori irodalomban vált a költők megnevezésévé is. A késő antikvitásban azonban, amennyire a szótáraknak hinni lehet, az aranykori 'költő' jelentés eltűnt, vagy legalábbis háttérbe került. Nem így a 'pap, szent ember' jelentés. A Thesaurus Linguae Latinae almus szócikkében olvashatók szerint az almus vates szókapcsolatot éppen egy V. század eleji keresztény eposzban, a Cyprianus Gallusnak tulajdonított hexameteres Heptateuchusban találjuk meg először -- és az almus vates itt nem más, mint Noé.[18] Nem meglepő ezután, amit Du Cange középkori latin szótárában olvasunk. A szó jelentése itt: pap, illetve főleg főpap. Az idézett példák pápákra, püspökökre vonatkoznak: a legkorábbi az 535-ben elhunyt II. János pápa epitáfiuma:

Hic tumulus vatis conservat membra Joannis,
Ordine Pontificum qui fertur jure secundus.

(E sír János püspök testét őrzi, akit a pápák sorában jogosan tartanak másodiknak.)[19]

A középkori és egyházi latinsággal foglalkozó szótárak tanúbizonysága szerint a vates szó ilyen értelmezése csak 200-tól 550 tájáig domináns a latin kereszténységben.[20] El azonban nem vész -- meglétére világos bizonyíték a Planctus születése után mintegy háromnegyed évszázaddal folytatott vita az első humanistaként számon tartott Albertino Mussato és a skolasztikus műveltségű domonkos Giovannino da Mantova között. A költészettan tudomány voltáról szóló vitában a vates név eredete is szerepel, s a tudós szerzetes a szó három etimológiáját adja: a vates mint pap, választott edény a vas szóból, a vates mint filozófus a vis mentis, az elme erejéből, a vates mint költő, dalfűző a vieo, fonni igéből veszi eredetét.[21]

A vates szó 'püspök' jelentése egészen egyszerű értelmezési lehetőséget kínál. Fordítsuk a szóban forgó versszakot eszerint: ''főpapok és főurak, együtt hullanak a kegyes püspökök; földre terülnek a bátor férfiak, szétszóródnak a csapatok is, beáll a zord idő''.

A főpap és a főúr kifejezés egyaránt vonatkozhat a püspökökre; a kapcsolatot az apo koinu, a közölés alakzata is megerősítheti: a versszak második sorának prosternuntur (hullanak, földre terülnek) állítmányához egyaránt tartozik az első sor és a második sor alanya. Az eddigi fordítások végigvitt közölésen alapultak, amely szerint valamennyi sorkezdő ige egyaránt tartozik az előző és a következő sorhoz. Ennek viszont ellentmond a harmadik és a negyedik sor isokolonja, párhuzamos szerkesztése.

Bármennyire is fájdalmas tehát az első szent költők tételének kétségbe vonása, a valószínűbb olvasat az, hogy főrangú papokról, érsekekről, püspökökről van szó. Hasonlóképpen meggondolandó, hogy nem volna-e helyes a 'pap' fordítással élni a Szent István-legenda említett helyén. A Horatiusétól eltérő mondatszerkesztés valószínűsíti azt, hogy az idézetet a legendaíró nem közvetlenül a pogány-antik vatestől, hanem valamilyen florilegiumból vette; vagy ha nem is így történt, akkor is feltételezhetjük legalább azt, hogy a horatiusi óda eredeti szövege, szövegkörnyezete nem zavarta abban, hogy a carent quia vate sacro kifejezést saját korának gondolatkörében értelmezze. Így hát talán nem helytelen, ha a vate sacro caruerunt kifejezést egyszerűen úgy fordítjuk: nélkülözték a szentéletű papot -- mármint azok egyikét, akik legendákban örökítették meg a keresztény vértanúkat, s akiknek képe példaként lebeghetett a kisebbik Szent István-legenda szerzője előtt.

Ha így volt, akkor az almus vates kifejezés korántsem újdonság a XIII. században. Sokkal inkább tiszteletreméltó hagyomány. S ennek a hagyománynak az ismeretében mondhatjuk el: nem számolhatunk itt sem kegyes mulattatók, szent bárdok, antik költő-jósok árnyaival. Ám a kiigazítás talán nem is annyira fontos, mint ami vele jár: az, hogy árnyaltabb képet kaphatunk egy XIII. század közepi vatesről, a tatárdúlta Magyarországot sirató ének szerzőjéről.

Jegyzetek

[1] Hasonló témában, a vates szó fordítására koncentrálva, de ezt a részt is kevésbé kidolgozottan, Az első szent költők? A Planctus destructionis... egy szöveghelye címmel tartottam előadást a Baranya Megyei Könyvtári Napok (1996. október 15--17.) rendezvénysorozatában, a Könyvtörténet -- irodalomtörténet c. konferencián, 1996. október 17-én. Ez a dolgozat a publikálatlan előadás jelentősen kibővített változata.
[2] A dolgozat szerzője már csak azért is felmentve érzi magát a feladat alól, mert megoldására éppen a Balassi-kutatás nagyja, a teremfelügyeletben vitézül résztvevő, alig 14 év híján ötvenéves szigorlati bizottsági elnök biztatóan árgus szemeitől kísérve tett kísérletet a pécsi egyetem elsőéves hallgatójaként irodalomtörténeti szigorlati írásbeli dolgozatában.
[3] HEGEDÜS István, Legrégibb magyar tárgyú latin költemény = It, 2(1913), 505--517; Planctus destructionis Regni Hungariae per Tartaros, ed. Ladislaus JUHÁSZ = Scriptores rerum hungaricarum tempore ducum regumque stirpis Arpadianae gestarum (a továbbiakban: SRH), I--II, edendo operi praefuit Emericus SZENTPÉTERY, Bp., Academia Scientiae Hungarica, 1937--1938, II, 591--598.
[4] ''Főpap is hull, főúr is hull, / Költő is hull, vérbe megful, / Hős vitézek esnek porba, / A csapatok szerte szórva, / Végromlás órája üt.'' HEGEDÜS, i. m., 512.
[5] ''Együtt hull el püspök, érsek, / írástudók elveszének, / ölnek vitéz férfihadat, / szétzilálva minden csapat; / hej, ránkborult az idő.'' Siralmas ének a tatárdúlta Magyarországról. Ismeretlen magyar szerzetes egykorú verse, bev., ford. GERÉB László, Vig, 7(1941), 50; A magyar középkor költészete, bev., ford. Uő, Bp., Franklin, é. n., [1950], 25.
[6] ''A főurak, az érsekek, / hullnak a víg énekesek, / jó vitézek földre rogynak, / nyoma vész a csapatoknak / kemény idő fenyeget.'' A tatárjárás emlékezete, szerk. KATONA Tamás, Bp., Európa, 1987, 195; Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalom történetéhez. Középkor (1000--1530), szerk. Madas Edit, Bp., Tankönyvkiadó, 1992, 306.
[7] HEGEDÜS, i. m., 508.
[8] SRH II, 594, 4. jegyzet.
[9] SRH, II, 393; Árpád-kori legendák és intelmek, szerk. ÉRSZEGI Géza, Bp., Szépirodalmi, 1983.
[10] Historiae Hungaricae Fontes Domestici, I, Scriptores, rec. Matthias FLORIANUS [MáTYáS Flórián], Lipsiae, 1881, 1, d. jegyzet.
[11] HORATIUS noster: Magyar HORATIUS, bev. KERÉNYI Károly, szerk., tan. TRENCSéNYI-WALDAPFEL Imre, Bp., Officina, 1940, 177.
[12] Planctus 30. vö. LVCAN. 2, 103--108. stat cruor in templis, multaque rubentia caede / lubrica saxa madent. nulli sua profuit aetas: / non senis extremum piguit vergentibus annis / praecepisse diem, nec primo in limine vitae / infantis miseri nascentia rumpere fata. A szöveghely fellelése kiváló tanítványom, Márk Mónika érdeme. A szövegrész párhuzamos ugyanakkor Jeremiás siralmaival is, l. thren. 2, 20--21. si occiditur in sanctuario Domini sacerdos et propheta? Iacuerunt in terra foris puer et senex, virgines meae et iuvenes mei ceciderunt in gladio: interfecisti in die furoris tui, percussisti, nec misertus es. Planctus 83--84. vö. LVCAN. 7, 82. vibrant tela manus 7, 294. inmensa populos in caede natantes Planctus 85. vö. VERG. Aen. 11, 102. corpora, per campos ferro quae fusa iacebant. Planctus 90. vö. HOR. ep. 2, 2, 46. dura sed emovere loco me tempora grato Planctus 271. vö. OV. met. 6, 412--674. Planctus 275. vö. OV. met. 15, 88. heu quantum scelus est in viscera viscera condi.
[13] A Matthew Paris krónikájában fennmaradt levelet GY. RUITZ Izabella fordításában l. A tatárjárás emlékezete, i. m., 368, a jegyzetek 448.
[14] Legteljesebb feldolgozása: ŐZE Sándor, ''Bűneiért bünteti Isten a magyar népet'': Egy bibliai párhuzam vizsgálata a XVI. századi nyomtatott egyházi irodalom alapján, Bp., Magyar Nemzeti Múzeum, 1991 (Bibliotheca Humanitatis Historica a Museo Nationali Hungarico digesta: A Magyar Nemzeti Múzeum művelődéstörténeti kiadványa, 2), 16, 87--89.
[15] Planctus 9. vö. deut. 31, 17. invenient eum omnia mala et afflictiones, it aut dicat in illo die: Vere, quia non est Deus mecum, invenerunt me haec mala. 21. Postquam invenerint eum mala multa et afflictiones, respondebit ei canticum istud pro testimonio... Planctus 29. vö. deut. 28, 50. gentem procacissimam, quae non deferat seni, nec misereatur parvuli. Planctus 176 kk. 268--275. vö. deut. 28, 53. et comedes fructum uteri tui, et carnes filiorum tuorum et filiarum tuarum, quas dederit tibi Dominus Deus tuus, in angustia et vastitate, qua opprimet te hostis tuus. 54--57. Homo delicatus in te, et luxuriosus valde, invidebit fratri suo, et uxori, quae cubat in sinu suo, ne det eis de carnibus filiorum suorum, quas comedet... Tenera mulier et delicata, quae super terram ingredi non valebat, nec pedis vestigium figere propter mollitiem et temeritudinem nimiam, invidebit viro suo, qui cubat in sinu ejus, super filii et filiae carnibus. Et illuvie secundarum, quae egrediuntur de medio feminum eius, et super liberis qui eadem hora nati sunt: comedent enim eos clam propter rerum omnium penuriam in obsidione et vastitate, qua opprimet te inimicus tuus intra portas tuas. A Deuteronomium felhasználásáról l. ŐZE, i. m., 16, 29.
[16] Ernst Robert CURTIUS, European Literature and the Latin Middle Ages, transl. Willard R. TRASK, Princeton, NJ, Princeton University Press, 1953 (Bollingen Series, 36), 106--122.
[17] TIMKOVICS Pál, A ''Pécsi egyetemi beszédek'' szellemi háttere = ItK, 83(1979), 1--14, különösen 4--9.
[18] T. L. L., almus címszó, p. 1703, ll. 83.
[19] Glossarium mediae et infimae latinitatis, conditum a Carolo Du Fresne domino DU CANGE [...] et alii, I--X, Paris, Favre, 1887 (reprint Graz, Akademische Druck- und Verlagsanstalt, 1954), VIII, 254--255, vates címszó.
[20] Uo. és J. F. NIEMEYER, Mediae Latinitatis Lexicon Minus, Leiden, Brill, 1976, 1065.
[21] Albertini MUSSATI Historia Augusta Henrici VII. Caesaris et alia, quae extant opera, Venetiis, ex Typographia Ducali Pinelliana, 1636, 71--72. Az Österreichische Nationalbibliothek példányát mint a Collegium Hungaricum ösztöndíjasa tanulmányozhattam. A vitáról l. CURTIUS, i. m., 215--221; Giorgio RONCONI, Le origini delle dispute umanistiche sulla poesia: Mussato e Petrarca, Roma, Bulzoni, 1976, 33--49. A vates szó első etimológiája újszövetségi eredetű: VVLG. Rom. 9, 22--23. Quod si Deus volens ostendere iram, et notam facere potentiam suam, sustinuit in multa patientia, vasa irae, apta in interitum, ut ostenderet divitias gloriae suae in vasa misericordiae, quae praeparavit in gloriam. II Tim. 2, 20--21. In magna autem domo non solum sunt vasa aurea et argentea, sed et lignea, et fictilia; et quaedam quidem in honorem, quaedam autem in contumeliam. Si quis ergo emundaverit se ab istis, erit vas in honorem sanctificatum, et utile Domino ad omne opus bonum paratum. A másik két etimológia teljesen Isidoruson alapul, l. ISID. orig. 8, 7, 3.



[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]