10. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]
Munkám terapeutikus ambíciókkal kacérkodik. Célom, hogy a Horváth Iváni életmű kulcsmondatát elemezzem és a tanulság bizonyosságában új szempontra hívjam fel a figyelmet.
Félreértés áldozatai azok, akik Horváth Iván tanár úr nagyobb dicsőségére szaktanulmányt küldenek jelen kötetbe. E szakmai írások valódi léte ugyanis Horváth-Iván-mint-irodalomtudomány-felé-való-lét, a Horváth-Iván-mint-irodalomtudomány azonban nem a Horváth-Iván-ság "fogalmának megfelelő" léte. Nem azért, mintha Horváth Iván nem volna jelentős és mindannyiunk által nagyrabecsült irodalomtudós, hanem azért, mert nem ez az ő legautentikusabb léte. Horváth Iván valódi, fogalmának megfelelő léte a retorika, így a Horváth Ivánt köszöntő írás "fogalmának megfelelő léte" a Horváth-Iván-mint-retorika-felé-való-lét.
Bizonyítás 1: Aki hallotta már elemzésünk alanyát nyelveken beszélni, az bizonyára konstatálta, hogy a nyelvi helyesség, grammatika stb. nem jó paraméterek a kommunikáció sikerességének mérésére. Horváth Iván mindenekelőtt Horváth-Ivánul beszél, és ez az emlékezetes és egyedi beszédmód (diskurzus) elsősorban az elrendezés és az előadásmód sajátosságától, a retorikai komponenstől az, ami. A Horváth Iváni szó magánvalósága szerint retorika. A szó kimondása kétirányú cselekvés, mely elismerést és igazolást önmagában és a másikban egyaránt keres. A retorikai tett így önmagán kívül jut ugyan, ámde magán-kívül-való-létében egyúttal megmarad magában, magáért-való, megkettőződött útjai visszatérnek önmagába.
Bizonyítás 2: Elemezzük a Horváth Iváni korpusz központi jelentőségű mondatát, a Hülyeséget mondok?-ot. Fejtsük most le erről az udvariasság-keretet. A hülyeséget és a ? csak nyájaskodás, ami visszamarad, az a kulcsszó. A mondok. Az önkifejezés felett érzett boldogság, Barthes-tal szólván: a narratív öröm. A legodaillőbb szó, sőt (mert Isten nem teremt semmit fölöslegesen, és nincsenek tökéletes szinonímák): az egyetlen lehetséges szó megtalálására irányuló lelkes kutatás. A téma nem korlátozza az invenciót, az elhelyezés, a struktúra megmutatkozása a döntő mozzanat. Quod erat demonstrandum.
Az alábbi írás hasonló - bár kevésbé kiforrott - igyekezet terméke. Léte, mely korrespondál a Horváth-Iván-mint-retorika-felé-való-léttel, ennyiben (és csak ennyiben) - úgy gondolom - különösen adekvát és talán kívánatos is egy ilyen kötetben.
Az Olvasó nem ember. De nem is állat, és fogalomnak is csak bizonyos tekintetben, fenntartásokkal nevezhető.
Az Olvasó személyiségünk titkos része, egészséges énünk egyik eljátszandó szerepe, mint a Szülő, a Vásárló vagy télvíz idején a Hómunkás. És mert az Olvasó mindnyájunkban jelen van, egy olvasói levél szükségképpen mindenkié, a kollektív olvasói tudat konszenzuális nyilatkozata. A levél elkészítéséhez fogva azonban az Olvasó kénytelen átmenetileg elhagyni megszokott környezetét, hogy esetlenül és szánalomra méltó csetlés-botlással az írás ingoványos talajára lépjen. Ott ismeretlen veszélyeknek teszi ki magát az Író szakmájába kontárkodva, mely sajátjának per definitionem éppen ellentéte. Az Olvasó - apológiáját előrebocsátva - számít olvasótársai kíméletére.
Az Olvasó gyermekkorában indul el a lejtőn, egészen ártatlanul. Hat éves kora körül, az egészséges társadalomba vetett hitével és betagozódási vágyával, valamint konformitásra való hajlandóságával visszaélve, orvul megtanítják írni és olvasni. Az esemény katasztrófa értékű. Az Olvasó választhat: vagy ellenáll a kényszernek és sietve elfelejti a betűket, elvágva ezzel útját az érvényesüléshez, vagy megadja magát a körülményeknek és rááll az olvasás kényszerpályájára.
Az Olvasó élete keretes szerkezetű. Tizenöt éves koráig elsősorban krimit és ponyvát olvas, serdülő korában ezzel átmenetileg a magasabb rendű irodalom kedvéért szakít, de midőn az idő vas foga az öregedő Olvasó egészségét megrágja, az számot vet teherbírása csökkenésével és nosztalgiával tér vissza gyermekkora olvasmányaihoz. A két ponyva-korszak között feszülő olvasásdiagram a felhőkig ívelhet. Az ívet a szépirodalomba vetett hit emeli a magasba, az érthetetlen hit, amely azzal áltat, hogy a világirodalom megismerésével lineárisan nő a műveltségünk, a meghatóan naiv hit, amely a felejtés erőivel nem számol, ezért alapjaiban hamis. A felejtéssel tehát az első öt évben az Olvasó nem törődik. Tizenöt és húsz éves kora között leginkább olvasási sebessége foglalkoztatja - hány perc egy oldal? hány óra egy könyv? - az oldalakra feltekert betűfolyam ekképp konvertálódik idővé.
Türelmetlen, pozitivista évek ezek. Az Olvasó meg van győződve arról, hogy az idő hossza, a könyvek mennyisége valamint a műveltség és az élvezet mértéke egyenes arányban állnak egymással. Az arányosságnak eme fogalmai a huszonéves Olvasó metafizikai korszakában összezavarodnak, és előtérbe kerül a könyvek megmaradási hányadosának problematikája. A szóban forgó korszak nagy kérdése, hogy mennyi érzés, hangulat és információ csapódik le az Olvasó lelkében az abszolvált könyvből, és, hogy az Olvasó a könyvet elolvasva azt valóban magáévá teszi-e. (Irodalomtanárok nyelvén: érti-e az Olvasó az olvasottat?)
A helyzet majdnem válságos. A demoralizálódott Olvasó megfosztja magát jogtalanul vindikált címétől, és ezentúl szerényen csak Felejtőnek vagy Értetlenek hívatja magát. Melankóliáját enyhítendő az Olvasó (pontosabban a Felejtő) valamely szívéhez közel álló tudományba merül, szakirodalmat olvas és tehetségéhez mérten szakmája hasznos és elismert polgárává válik. Dolgos életében azonban szüntelenül ott motoszkál a vágy a regény- és a novellaolvasásra, a vágy, amelynek esténként az ágyban szívesen enged. Az időtényező a szakkönyvek korszakában ismét szerephez jut, ez részben megmagyarázza miért fordul a szak- és a szépirodalom között vergődő Olvasó a nevető harmadik, a krimi felé. Másfél óra per könyv, fáradtság vagy rosszkedv nem akadály.
Az Olvasó akkor lép öregkorába, amikor újfajta felismerésből vezéreltetve a könyveket csupán két kategóriába sorolja: a könyvek, amelyeket még el fog olvasni valamint a könyvek, amelyeket már sosem fog elolvasni. És ekkor elérkeztünk az Olvasó zuhanásszerű életútjának végére, a lejtő aljára, ahonnan nincsen tovább.
A személyiségünkben lakozó Olvasó szereti és igen sokra tartja magát. Véleménye szerint az olvasás az élet egyik legfontosabb tevékenysége - meg kell hát adni a módját. A vérbeli Olvasónak semmi sem közömbös, ha könyvről vagy az olvasás kellékeiről, külsőségeiről és mikroklímájáról van szó. Amennyiben egy könyvnek több kiadása forog közkézen, az Olvasó előnyben részesíti azt, amelyiknek optimálisabb a mérete és a betűtípusa, esztétikai szempontból kielégítőbb a szedése, hibátlanabb a kézhezállósága, és jobb a szaga, egyszóval, amelyiket kellemesebb olvasni. A tökéletes - formájú, méretű, illatú - könyv absztrakt eszméjét szívet fájdítóan kevés kiadás közelíti meg, talán csak egy-két életmű sorozat: a fekete Thomas Mann vagy a piros Dosztojevszkij. Az életmű sorozatok különös gyönyört okoznak a polcait rendezgető Olvasónak is. Egy könyvvel telepakolt polc tudvalevőleg akkor fest jól, ha az egymás mellett álló könyvek külső megjelenése, de legalábbis nagysága harmonizál. A kiadók sajátos rosszindulata következtében, ha az Olvasó a méret szerinti rendezés elvét követi, a legritkább esetben tud megfelelni a tematikai rendszerezés kritériumainak. (Betűrendbe csak barbárok helyezik könyveiket.) Segítségére siet ekkor az életműsorozat a tematikus sorozatokkal karöltve, de baj van, ha a kettő átfedi egymást, ilyenkor az Olvasó összes leleménye és nagy furfangja sem elegendő, hogy könyvespolcainak küllemét kielégítő esztétikai szintre emelje.
Szót kell még ejtenünk a könyv tulajdonlásának felemelő érzéséről is. Az Olvasó (távolról sem racionális) elméjében hajlamos a könyv megvételét az abszolválásával, elolvasásával összekeverni. Egy-egy jó vétel után hatalmába keríti a tulajdonjog bódulata, birtoklási vágya kielégül, mihelyt kezébe foghatja saját könyvét, post factum érzi magát, elpilled a vásárlás izgalmai után, és olvasni már nem is marad ereje. A könyvgyűjtés ekképp asszociálódik az olvasás vágyával, másodlagos motivációvá alakul, önmaga is célként lebeg az Olvasó (most már: Vásárló) lelki szemei előtt, és sokszor az Olvasni Képtelen Olvasó mellékcselekvésévé válik, vakvágányra vezetve a cselekvés szubjektumát.
Eltorzult olvasói alkatok közé tartozik még a könyvvásárláshoz társult harmadlagos motivációinak engedő Polcvásárló, a könyv helyett a Könyvről Olvasó valamint az Újságolvasó, kinek értékrendjében a szépirodalom letette a fegyvert a zsurnalisztika előtt. Ez a típus az olvasásnak egy sterilizált formáját űzi, a cikkek átfutása folyamán csak tájékozottsága növekszik, az irodalom kínálta hangulatot az újságtól hiába várja. Az újság ambivalens viszonya a könyvhöz azonban más lapra tartozik, miként nem foglalkozhatunk most a lírába emelkedett személyiségzavarral, a versolvasással sem. A vers élvezetéhez ugyanis egészen másfajta viszonyulás szükséges, amely az Olvasó lelkületében csak alkalmanként és átutazóban lelhető fel.
Az olvasás ínyencei különös gondot fordítanak tevékenységük szűkebb környezetére és a könyvtől látszólag távol álló szükségleti cikkek beszerzésére. Szándékukban áll a helyszín minél komfortosabb berendezése, legyen az ágy, fotel, asztal, szék, gyümölcsfa vagy föld. A magas fokon komfortizált környezet azonban álnok veszélyt rejt magában: az álom csábításának veszélyét. A Gyakorlott Olvasó ezért idejében gondoskodik a megfelelő óvintézkedésről, az élénkítőszerről, amely kétféle lehet: inni- vagy szívnivaló. Az első csoport népszerű tagja a tea, melynek fő előnye az élénkség hosszú távú garantálása, amit a mellékhelyiség irányába sűrűn lendülő ingázással szimbiózisban ér el. A rokonszer, a dohányzás hátulütője hasonló: a biztosított élénkség jelentős részét az Olvasó vissza kényszerül forgatni magába az olvasás fenntartásába, jelen esetben a dohányzással, leginkább a pipázással kapcsolatos manuális teendőkbe. Itt térünk ki egy olyan aktivizáló eljárásra, amely pótszer nélkül is kiválóan működik: a ritmikus végtag-mozgatásra. A végtag kizárásos alapon csak a láb lehet, hiszen a kezet a könyv foglalja le, a fej (tudom, hogy nem végtag) mozgatása pedig szintén a folyamatban lévő cselekvés, az olvasás sikerességét csorbítja. A hasznos lábujjmozgatás és lábfejrázás bizonyos olvasóknál patologikus méreteket ölt, és lábrángásba, végül törzsremegésbe fordul.
A könyvvel végezhető változatos cselekvéseknek van egy par excellence antikelléke is, ez pedig a vizuálisan manifesztálódó és az Olvasó életébe hívatlanul betüremkedő média. Minél fejlettebb az Olvasó audiovizuális eszköztára, és minél jobban infrastrukturált film logisztikával rendelkezik, annál lendületesebben vágatnak sutba a könyvek egy-egy autósüldözés, focimeccs, híradó vagy hangverseny kedvéért.
Nem közömbös tehát, mit lát az Olvasó a könyvből feltekintve. Kopár tűzfalakon sporadikus óriásplakátokat, hogy visszameneküljön olvasmányába, zöldellő fák könnyű ágain virtuózan himbálózó és csicsergő rigók szexuális társasjátékát, hogy a szép látvány az olvasás kívánatosságát még jobban aláhúzza és figyelmünket végeredményben megintcsak a könyvre összpontosítsa, vagy a könyvtárban szándékos zavaró tényezőként cirkáló nőneműeket, kiknek erotikus társasjátéka egy, az olvasástól meglehetősen távol álló és azzal nehezen összeegyeztethető tevékenység kívánatossági együtthatóját növeli meg, és a kézben tartott varázslatot, amely a világ külső és belső végtelenségét egymásnak megfelelteti, egyszercsak rongydarabok, fahulladék és nyomdafesték jelentéktelen egyvelegévé degradálja. Az Olvasó lelki szeme, mely egyedül képes a betűhalmazt távoli univerzumok kavargó eseményeiként vagy zenei aláfestéssel lágyított hangulatokként értelmezni, ilyenkor megvakul, és belső hangképző szerve az objektíve létező irodalom helyett a frissen befolyásolt szubjektum álomképeihez komponál zenét. De az érzés tovatűnik, térjünk hát vissza az olvasás témájához, miként hősünk, a lehiggadó Olvasó az olvasás aktusához.
Az Olvasó szellemi vagyont gyűjt. Evégett földöntúli démonokkal lép szövetségre, és az ördögnek ajánlva lelkét teljes létét az olvasásra teszi fel. A lelkéért cserébe elnyeri az olvasás predestinációját, de le kell mondania minden más irányú cselekedetről, így le kell mondania az írásról is. Az olvasás a közhiedelemmel ellentétben nem az írás útján ballagó vándor szíverősítője, hanem a halál passzivitásába csalogató szirén, aki mohón kérlelve térít le az útról. Azt hazudja, neked adja mindenét, és közben végérvényesen magáévá tesz. Az Író nem a perfektualizálódott olvasók közül kerül ki, az írás és az olvasás antagonisztikus ellentétét megértve a leendő írónak el kell távolodnia az olvasás élvezetétől, meg kell feledkeznie olvasási restanciájáról, foteljének kényelmes biztonságáról, és egy szál tollal felfegyverkezve kell kilépnie az üres világba, melynek benépesítése éppen reá vár. Az írás és az olvasás kölcsönösen kizárják egymást. Nemcsak az Olvasóból nem lesz Író, de az Író (aki szintén az ördög szövetségese) hivatásáért cserébe kénytelen lemondania az olvasás képességéről. Olvasott könyve nem élvezeti cikk, hanem tananyag, írói korszakait elválasztó ajtó kulcsa. Az Író a könyvből csak okulni képes, irigyen, szomorúan vagy kárörvendve az olvasottakat magához méri. Ennek taglalásával azonban az Olvasó kétszeresen is áthágná létének kereteit: az Író titkairól írna. Tudván azonban, hogy eleve elrendelt olvasói sorsától nem szabadulhat, most visszatér valódi hivatásához, és mások tollából saját titkairól fog olvasni.