10. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]
Történelem, ideológia és politika fogalmai ezek. Van-e relevanciájuk a történelem-felettiség aurájában lebegő nyelvről való gondolkodásban, illetve, amikor a parole speciális fajtájának, az irodalmi szövegnek a megformáltságát tanulmányozzuk ?
Valójában persze világos, hogy nyelvnek is van történeti vetülete, így a nyelv speciális parole-jelenségének, az irodalmi szöveg (nyelvi) megformálásának is megvan a maga diakróniája. Mindamellett, amíg - bár korántsem mindig helyeselhető módon - a társadalomtörténeti vagy gazdasági megkésettség ideológiai jellegű megközelítési rendszerek részévé válva, mint a jövőre vonatkozó terv indoklása jelenhet meg, és akár politikai mozgósítás céljával, társadalmi szintű pszichológiai játék keretében, a lelkesítésnek vagy a bűntudat felkeltésének az eszköze is lehet, az irodalmi "megkésettség" nem kell, hogy különösebb traumát okozzon nekünk. A nemzeti irodalom e tekintetben egyetemes értékek lokális megvalósításának terepe: kétségtelen, hogy önértékéhez nem csak az adott pillanatban elért eredményei, hanem a benne rejlő potenciális lehetőségek is hozzá tartoznak.
Horváth Iván már 1982-ben utalt rá[1], hogy a magyar társadalom és művelődés fejlődése - tegyük hozzá talán: mint rendszernek, bonyolultsági foka - általánosságban a 16. századra érte el azt a szintet, amit a francia (provanszál, galloromán) társadalomé és műveltségé a trubadúrok korában, azaz a 12-13. században. Ezzel magyarázható, hogy Balassi munkássága, úttörő jellege, verseinek szerelmi tematikája - udvari költészete - és bizonyos fokig formakincse, művei jó részének létmódja (udvari előadás, zenével kísért ének) párhuzamosságot mutat a 12.-13. századi Franciaországéval.
Ha úgy vizsgáljuk a "régi próza" fogalmát, hogy közben a nyugati és a magyar szöveghagyományt párhuzamosan tekintjük, azonnal szembetűnik, hogy a francia 12-13. századnak valamiképpen itt is a magyar 15-16. század az igazi megfelelője. A latintól elszakadó magyar próza a 16. században kerül a szemünk elé, viszont a francia prózában, amely Nyugat-Európában először alakít ki saját stílust, a 12. századtól van - magyar szemmel nézve akár különösnek is tekinthető módon mintegy azonnal - latintól szabad, egységesnek tekinthető hagyománya. A latintól való függetlenedés persze valójában csak Magyarországon jelent egyáltalán igazi problémát: franko-provanszál földön, a középkori Európa társadalmi és gazdasági értelemben vett centrumában fel sem merült, hogy a népnyelvű prózának utánoznia kellene a latint, ellenkezőleg: büszkén vállalta a különállás jeleként a roman nevet - az utóbbival a nyelvet, irodalmi értelemben a szöveg nyelvi hovatartozását, tulajdonképpen a nyelv sajátos használatát jelölték, mielőtt a hosszú elbeszélő műfaj - vers és próza - megjelölésére (m. regény) kezdték volna alkalmazni.
A költészethez hasonlóan tehát a prózában is a 16. század a magyar irodalom valódi indulásának időszaka. A nemzeti próza igazi megteremtői, Heltai és Bornemissza (s kivált ő, hiszen nevelője volt...) grosso modo kortársai Balassinak. A megelőző időszak magyar nyelvű prózája még igen sok szállal kötődik a latinhoz, főleg, mivel a szövegek maguk a latinból való fordítások. Figyelemre méltó persze, hogy fordítás-mivoltuk még nem kellett volna, hogy erre a sorsra ítélje őket: hiszen pl. Heltai munkái szintén fordítások vagy adaptációk, latinból vagy németből. Ám az ő idejében olyan változások álltak be, melyeket párhuzamba állíthatunk a 12-13. századi nyugat-európai (francia) fejlődéssel: a reformáció és a könyvnyomtatás kb. együttes jelentkezése következtében ugyanis láthatóan létrejött a magyar nyelvű próza iránti igény "kritikus tömege" éppúgy, mint az azt létrehozni képes írócsoport. Ők már nem névtelenek, mint a 12-13. századi francia klerikus réteg jó része, de történeti szerepük hasonló: az anyanyelven történő fogalmazás magabiztosságát, az anyanyelv normáinak - tömeges - érvényesítését honosítják meg, leküzdve az iskolás-latinizáló gyakorlat korlátait.
Az anyanyelv normájának választása az idegen "mintával" szemben természetesen több szinten vethető fel. A fonetika szintjén nyilván nemigen lehetnek nyomai az idegen nyelvnek; a szóanyag már tartalmaz(hat) latinizmusokat, de ebbe a kategóriába tartozik bizonyos morfológiai megoldások előnyben részesítése is éppúgy, mint a szintaktikai idegenszerűségek. A mondattan és stilisztika határán mozgó kutatás ugyanakkor felhívja a figyelmet arra, hogy a szövegek karakterének megítélésében döntő az egyes megoldások gyakoriságának figyelembe vétele is: jellegzetes pl., ha egy szövegből hiányoznak a határozói igeneves szerkezetek, viszont hemzsegnek benne a viszonylag rövid mellé- és alárendelő összetett mondatok.
A 16. század írói magyar struktúrákat használnak, azonban a mondattani megoldások nem egyforma megoszlással vannak jelen műveikben. Két stratégia figyelhető meg[2] - egyrészt az ún. "rövidmondatos", másfelől a "mesterkélt" ("hosszúmondatos") stílus. Az előbbinek Heltai, az utóbbinak pl. Bornemissza a tipikus képviselője. Tanulmányom az elsővel foglalkozik. Annak ellenére, hogy itt most nincsen mód rá, hogy pl. Heltai szövegeit részletesen összevessem a forrásaival, igyekszem felvázolni egy modellt, amellyel a (Heltai-féle) 16. századi magyar rövidmondatos stílus történeti helyét európai (neolatin) kontextusban értelmezem.
A magyar és francia szöveganyagon belül egyaránt elkülöníthetők természetesen a szövegtipológia által meghatározható szövegfajták: így narratív, argumenattív, deskriptív szövegek, illetve részletek. (A középkori francia szövegek tipologizálására ld. elsősorban Bernard Combettes munkásságát). A különböző típusok a középkorban igen gyakran keverten, egymásba fonva jelentkeznek. A leggyengébben reprezentált típus, a krónikák egyes részeit leszámítva, a deskriptív szöveg; ez a szövegtípus feltehetően nem illett a jobbára szóbeli-performanciális megvalósulási és létmódhoz. Az argumentatív típusba sorolható szövegek és szövegrészletek már nagyobb számúak. Ide sorolandók a homíliák érvelő vagy intő részei, a regények belső monológjai, ugyanott a narrátor vagy valamely szereplő eseményeket interpretáló megnyilvánulásai, de bizonyos értelemben még a "veszélyes napok listája" is. A narratív szövegtípus a legelterjedtebb, ami megfelel annak a hagyománynak, amely, miként a bibliai parabola vagy a kollokviális társalgás nem egy esetben ma is, tulajdonképpen argumentatív funkcióban használja a narratívumot. Ennek megfelelően ennek a formái és működési módjai a leginkább - bár még korántsem megnyugtató mértékben - kutatottak nyugaton: érdemes felfigyelni a tényre, hogy a Zumthor-iskola szellemi ősének tekinthető, korszakos tudós, Jean Rychner a trubadúrlírával és a gesztaénekkel foglalkozó időszakát követően munkássága utolsó évtizedeit a próza problémáinak felfejtésére áldozta[3].
A szöveg narratológiai szervezettségének kérdései közül a hasonló formai megoldások jelenléte, a narratív entitások - perspektíva-váltások - hasonló jelzése érdekelhet bennünket. A narratív szövegen belül elkülöníthető további rétegződés, ti. az abba mintegy keretbe foglalt más - deskriptív, diszkurzív - szövegrészletek elhatárolásának technikái merőben hasonlóak a neolain és a magyar korpuszban. A kutatás ezidáig még a neolatin anyagban is csak a közvetlen beszéd szövegbe történő beágyazásának módjaira, azon belül is csak annak "bal oldali" elhatárolására koncentrált. Bernard Cerquiglini kimutatja[4], hogy a legkorábbi francia próza e téren használt eljárásai - a proleptikus és analeptikus jelzés rendszerei - egy önálló, konzekvens prózanyelv elemeinek tekintendőek.
A középkori irodalom tanító-ideologikus jellegét már sokan megfigyelték. E vonás erőteljesen van jelen Heltai - és Bornemissza - műveiben is: az írott információ hangsúlyosan eszköze a társadalommal történő kommunikációnak; az esztétikai szempont, noha nyilván nem szorult háttérbe, mintegy segítője volt az explicit "üzenetek" eljuttatásának - ilyen üzenet volt az aktuális keresztény-morális tartalom a középkori francia regényben vagy homíliában éppúgy, mint a "Részegségnek és tobzódásnak veszedelmes voltáról való dialógus" esetében. Világos, hogy az effajta kommunikációs irányultság a szöveg tanulmányozásakor kétfajta beszédmód művelésére ad alkalmat: megfogalmazható a probléma a szövegpragmatika oldaláról, de a hagyományos retorika tágan értelmezett, modern kiterjesztése vonalán is. Ami az elsőt illeti, a szövegek "termelésére" és befogadására vonatkozó konkrét ismereteink ugyan eléggé hiányosak mindkét irodalmi helyzet esetében, mégis valószínűsíthető, hogy legalábbis többségük hasonló létmódban realizálódott: a társadalom egy része már eljutott a viszonylag gyakori olvasáshoz, míg a többség nem rendelkezett ezzel a fajta kultúrával. A szövegek tehát egyrészt alkalmazkodtak a leírtsághoz, vagyis az olvasni tudók diszkurzív folyamatosság-igényéhez, másrészt a szerzők figyelembe vették - tudatosan vagy ösztönösen - az orális kommunikáció keretei között otthonos, és részben nyilván annak félig-meddig intézményesült formáit igénylő közönség elvárásait is. Ami magát a retorikát illeti, itt azon kell elgondolkodnunk, hogy vajon milyen mértékben tekinthető a nyelvi klisé, illetve formula retorikus elemnek egy olyan szöveghagyományban, melynek éppenséggel nem célja, hogy klasszikus értelemben vett oratorikus erényeket csillogtasson: éppenséggel a díszítetlen beszédnek mintegy saját magából és funkcionalitásából magyarázható, a nyelvi formák közvetlen beemelésén alapuló, mégis hatékony mechanizmusát kellett létrehozniuk a szövegek alkotóinak a neolatin középkorban éppúgy, mint a reformáció és reneszánsz korának Magyarországán. A kutatás e pontján mélyen el kell majd gondolkodnunk a formula immár hagyományosnak tekinthető fogalmán, pontosabban annak esetleges kiterjesztési lehetőségén a cselekmény-egységekhez-kötött jelenlegi fogalomtól egy absztraktabb, valamennyi, esztétikailag funkcionális szereppel felruházható, visszatérő nyelvi mozzanatot magába foglaló fogalom irányába. Ennek alapján vélhetőleg megnyugtatóan leírhatóak lennének azok a nyelvi formák, illetve stílusrétegek, amelyek többé-kevésbé közvetlenül kötődnek a kollokviális/köznapi elbeszélésmódokhoz, de gyakoriságuk folytán valószínűsíthető speciális-esztétikai használatuk[5]. Megjegyzendő természetesen, hogy csak valószínűségről beszélhetünk, bizonyosságról nem: a kor hétköznapi kollokviális beszéde örökre hozzáférhetetlen marad, és ezen nem segíthet az sem, ha a fennmaradt, írásban rögzített nyelvi anyag stílusának-regisztereinek meghatározásához - bármennyire is kifinomult szempontrendszerű - hipotéziseket veszünk fel.
Hogy a fenti gondolatmenet mögött meghúzódó, nem is túl rejtett gondolkodásbeli körbenforgás megszakadjon, vagy legalábbis lazuljon a gondolatot determináló ereje, érdemes elmélyednünk a genetikus probléma kapcsán megfogalmazódó lehetőségeken. A pragmatikai és a retorikai kérdésfelvetés egyaránt elvezet a minden régi irodalommal kapcsolatos kutatás mitikus kezdőpontjához, az eredet kérdéséhez: honnan származnak valójában a formák ?
Mint a fentiekből kitűnik, gyanítom a hétköznapi-kollokviális beszéd elbeszélő-technikájából való magyarázat relevanciáját. Mindeddig a szöveghagyományok egymásra-hatásának szemlélete uralkodott ezen a területen, vélhetőleg a pragmatikai vonatkozás egyoldalú felfogása miatt: a szöveg kialakításának kérdésében egyoldalúan az iskolás hatásokat tekintették, nem törődve azzal, hogy az alkotó-hagyományozó-befogadó hármasságában az utóbbi elvárásainak is kulcsszerepe van. Éppen itt ragadható meg az összehasonlítás tárgyát most képező kulturális szituációk társadalmi tartalmának hasonlósága: a 12-13. sz. francia kultúra éppúgy robbanásszerűen fordul a - szó több értelmében is népszerű - írott információ felé, mint a 16. századi magyar: valóságos média-forradalomról van szó mindkét esetben. A felhasználható formák nyilván nem lehettek fényévnyi távolságban a kollokviális beszédre jellemző technikáktól. A narratív szövegek esetében máig ismerősek ezek a fordulatok - míg az argumentatív és deskriptív technikák még a kollokviális beszédben is sokat változtak, talán éppen az irodalomban kifejlődő minták hatása alatt. Mármost az előzőkben említett, Herczeg Gyula által kimutatott "rövidmondatos stílusnak" két jellegzetessége szembetűnő:
A rövidmondatos stílus széleskörű jelenléte természetesen kétféle módon magyarázható: a hagyományos szemléletben mint egymásra ható szöveghagyományok elágazásai is felfoghatóak e stílus megjelenései - mint látni fogjuk, éppen ez a szemlélet jellemzi pl. Herczeg Gyula tanulmányait. E szemlélet tehát közvetlen intertextuális kapcsolatokban gondolkodik, egyik szövegnek a másikra való közvetlen hatásaival számol. Másfelől felvethető, hogy nem lényegében szöveggrammatikai okok, a szövegek formai megoldásai mögött meghúzódó mélystruktúrák, illetve kompetenciák aktualizálása, performanciában való testet öltése-e inkább a jelenség háttere, amelyet felerősít a hasonló pragmatikai szituáció, és amely vélhetőleg minden (legalábbis az európai kultúrához tartozó) irodalomban hasonlóan intézményesül. E második felfogásmód tehát elsődlegesnek tartja a kognitív kompetenciák terén feltételezett párhuzamokat, ugyanakkor nagy szerepet ad a kontextuális tényezőknek. Nem zárhatja ki azonban a közvetlen-intertextuális szöveghatások jelenlétét sem - de ezek megállapítására konkrét "esettanulmányt" igényel.
Melyek a fenti "alternatív" szemléletet alátámasztó érveink ? A kutatás jelenlegi állásában a szövegstilisztika Herczeg Gyula által kidolgozott metódusából kell kiindulnunk, - ez a teljesítmény korántsem csekélység, jóllehet valódi, s talán elérhető ismeretet feltehetőleg egy széles összehasonlításon alapuló, soktényezős modell nyújtana. Az egyes tudományágak ehhez a saját elemzési módszereik eredményeit adhatják hozzá. Így az irodalom-fogalomnak, műfajelméletnek, a szövegeket építő szintek leírásának és összehasonlításának, szövegszintaktikai és -morfológiai statisztikának, stb. is szóba kell majd jönnie.
Más szóval, a történeti nyelvészet és történeti stilisztika nyomán ma ideje kifejleszteni egy történeti összehasonlító szövegtant, amely a hagyományosnál alaposabban számot adhat a prózaszövegek összefüggéseiről.
Herczeg Gyula alapvető munkásságot fejtett ki úgy a régi neolatin (olasz), mint a magyar stilisztika terén. Rendkívül fontosnak tűnik, hogy ő is használja a komparatív megközelítést, éspedig főleg, a szövegformák eredet-kérdésének megválaszolása érdekében. Előbb az olasz szövegek történeti alakulását tanulmányozta[6]. E kutatások eredményeként kimutatja, hogy a régi olasz prózában három stílusréteg van jelen egyszerre, egymással vetélkedve. Ezeket mondattípusok szerint határozza meg: 1. ún. rövidmondatos próza 2. retorikus próza 3. klasszicizáló próza - és ez utóbbi lesz az, amely végül uralkodóvá válik.
Mindhárom olasz stílusnak (azaz egyben gyakori mondattípusnak) az eredete a fordító és adaptáló tevékenységben van: 1. francia, ill. bizonyos középlatin 2. retorikus középlatin 3. klasszikus latin szövegek hatását viselik magukon. A szerző itt azt fejti ki tulajdonképpen, hogy a különböző stílusjegyek az olasz prózában csak mintakövetés eredményeként jelentek meg: tudniillik mint irodalmi szövegek utánzásai. Itt most a "rövidmondatosság" érdekel minket, lévén, mint mondottuk, ez az a forma, amelynek párhuzama nem csak, hogy megvan minden neolatin szöveganyagban, hanem a magyar hagyományban is: maga Herczeg Gyula emeli ki a magyar és olasz (és, nála is, ezen túl a francia és középlatin) szöveganyag rokonságát. A régi magyar próza stílusformáiban éppen az olasz és középlatin anyagra vezeti vissza a magyarul Heltainál megjelenő szövegtípust.
A két Herczeg Gyula-munkában foglalt szöveg-leszármazási sémát a következők szerint ábrázolhatjuk:
1. (1957)
Biblia középlatin
.... Eginhardt, Karoling reneszánsz ......... .. ....... olasz
Suetonius ófrancia
2. (1985)
olasz
.................... magyar
középlatin
A két ábra logikája nem teljesen vág egybe - az 1985-ös mű didaktikus okokból nyilván egyszerűsít. Egyesítsük, még ha nyilvánvaló egyszerűsítések árán is, a két gondolatmenetet ! Ezek szerint:
3.
középlatin
Biblia középlatin
.......... Eginhardt, Karoling reneszánsz ......... .......... olasz ............ magyar
Suetonius ófrancia
(Biblia)
A magyar rövidmondatos stílusnak - praktikusan: Heltai beszédmódjának - a kialakulásában nyilván éppúgy nem zárhatjuk ki a Biblia közvetlen hatását, mint ahogy a középlatin szövegekét sem. Ámde a kollokviális beszéd hatását sem. Valamely, ma irodalminak tekintett prózaszöveg, különösen az irodalmiság megszilárdulásának korából származó szöveg kollokviális elemekhez-kötődését állítani: természetesen nem eredeti gondolat. Szili József bemutatja[7], hogy a próza mibenlétét - a verssel szemben - éppen azért is nehéz meghatározni, mert ezer szállal kötődik a nem-intézményes vagy fél-intézményes beszéd, ezen belül a kollokviális történet-elmondás formáihoz.
Melyek a kérdéses stílus jellegzetességei ? Az idézett stilisztikai munkák tulajdonképpen csak negatívan határozzák meg őket: "Ebben a formában hiányoznak a komplikált szerkezetek, a gerundiumos, participiális, infinitivális szintagmák bonyolult rendszere".
A világosan esztétizált - következésképpen a kései befogadó számára is világosan-intézményesülten irodalmi - szövegekhez képest mintha itt még csak "in utero" előképekre építkező, definiálhatatlan szöveganyaggal lenne dolgunk. Nos, az írásbeli rögzítettségéhez, a kétségbevonhatatlan dokumentáltsághoz képest valóban "in utero" létezik: azt viszont már semmiképpen nem kell gondolnunk, hogy az előkép alaktalan lenne.
A "rövidmondatosságon" túl ugyanis, mondhatni a mondathatáron túl is figyelemre méltó a szövegek organizációs technikájával: az információközlés ritmusával, a szövegszintű mellé- és alárendeléssel (kapcsolással), a redundancia fokával, a kohézióteremtéssel, a kohéziósűrűséggel kapcsolatos elemek a nagyfokú hasonlósága.
Ha a "hatás-elméletből" indulunk ki a magyarázatban, óhatatlanul azt kell gondolnunk, hogy a szövegeket mint egyetlen, önmagába zárt hagyomány leágazásait jellemzik ezek a párhuzamosságok. Pontosan ez volt a kritika hagyományos álláspontja, amint azt a következőkben bemutatom.
Herczeg Gyula 1957-ben egy korai Cesare Segre-tanulmányból indul ki[8]. Az olasz tudós ebben úgy véli, hogy a rövidmondatos stílusnak a francia centralizált adminisztráció és a francia kultúrának a latintól való nagyobb eltávolodása az alapja. (Így jelentkezik a prózastílus terén az antiklasszikus francia és a klasszicizáló olasz kultúra közötti dichotómia). Herczeg Gyula ezt az érvelést nem tartja kielégítőnek: noha elfogadja, hogy az olasz rövidmondatosság francia eredetű, de annak ottani kifejlődését más tényezőkre vezeti vissza, éspedig, a rövidmondatos latin stílusra, amely viszont a karoling reneszánszra megy vissza. Annak stílus-irányát pedig két forrásra tartja visszavezethetőnek: a Biblia, valamint Suetonius utánzására. Ez az érvelés tehát arra a meggondolásra épül, hogy a hagyománykövetés és hagyománytisztelet, az írnoki munka gépiessége van a stilisztikai megoldások mögött.
Ez a fajta latin stílus azután Magyarországra is eljutott: ez van jelen Anonymusnál, Kézainál is. Jellemzői: általában rövid mondatok, az alárendelés háttérbe szorítása, a komplikáltabb fordulatok - mint a latin acc. cum inf., abl. abs., participium perfecti szerkezetek rendkívül egyszerűek, sztereotíppá válnak, használatuk aránya pedig nagymértékben lecsökken.
E stílus alapján fogalmazza meg Herczeg Gyula a régi magyar prózával kapcsolatos modelljét is[9]. Itt a (latin) kódex-szövegek, valamint a Heltai-féle szövegtípus jellegzetességeként említi, hogy középlatin és olasz minták nyomán rövidmondatosak.
Valójában azonban az irodalmi, illetve szöveghatások ilyetén felfogása, noha nagyívű, nem állhat, legalábbis nem ilyen egyszerűen. Bernard Cerquiglini kifejti[10] a filológia e hagyományos megközelítésének nehézségeit: amikor ez a szövegek sokszínűségét próbálja magyarázni, rendszeresen egymásra vezeti vissza a rendelkezésre álló szövegeket, holott azokat már csak a hagyományozásra vonatkozó konkrét ismereteink hiánya miatt is célszerűbb lenne egyetlen szöveg "örömtelien tobzódó" variánsainak tekinteni (exces joyeux). Nos, amikor az egymásra ható szöveghagyományokról beszél a kritikus, valójában az egymást másoló kopisták és a szolgai szellemű szövegimitátorok felettébb iskolás képe lebeg lelki szemei előtt. A valóság azonban nyilvánvalóan gazdagabb volt ennél: a középkor hivatkozik az autoritásra, hogy újat alkothasson; a középkori regény a Könyv, a Szentlélek stb. anonim emanációja, amely azonban arcátlanul fiktív, elképesztően huszadik századi fantasy-t, néha psychothrillert idéző jeleneteket, horrort és olykor alig burkolt pornográfiát mutat be, ráadásul mindezt nem egyszer a korban folyamatos lelki forradalmakat jelentő kereszténység szolgálatába is állítják. A tartalmi önállóság, a kreatív lendület aligha fért meg a feltételezett aggályosan minuciózus mintakövetéssel a forma terén. A középkori francia prózát olvasva sokkal inkább az az érzése az embernek, hogy a nyelv saját erőforrásait használja ki a minél tökéletesebb illúziókeltés céljából, és nem imitálni törekszik - akár a Bibliát, akár Suetoniust, akár a kor latin történetíróit. Közönsége amúgy sem várta volna el ezt - olyan udvari közönség volt, amely nyilván nem a latin krónikához, hanem saját nyelvhasználatának elbeszélő technikáihoz mérte a szöveg információs és emocionális - stilisztikai - hatékonyságát.
Herczeg Gyula 1957-es tanulmánya szót ejt a korstílusról is: a kor szellemisége igényelte a jól érthető, a hit kérdéseit könnyen átadó formákat. Nos, a korstílus, a korszellem kétségtelenül ez lehetett: tanúi ennek az egyház mozgalmai. De nem ez volt-e a "korszellem" magának a Bibliának az esetében ? Szent Jeromos Vulgatája természetesen a minél szélesebb közönség számára készült, propagandamű, voltaképpen bestseller-szöveg: barbarizmusait szidták is elégszer a reneszánsz humanistái, amint Herczeg Gyula erre maga is utal. Ez a "korszellem" jelen van a reformáció korában Magyarországon is; jelen van, mutatis mutandis, abban a törekvésben is, amely a (szentségként beállított, de) legtisztábban fikcionális Grál-történetet mint tanító szöveget, tanulságos krónikát exponálja a befogadók számára. És nem csupán korszellemről van itt szó, hanem a szövegek konkrét létmódjáról egy társadalomban: arról, hogy a szöveg megvalósulásában az informativitást a kollokviális nyelv technikájához közeli, vagy pedig nagyságrenddel különböző, mesterkélt módon éri-e el a szöveg megformálója.
A meghatározó elem a kollokviális beszéd elbeszélő próza-esztétikájának követése lehetett már a Vulgata szövegének kialakításakor, és ugyanígy a többi, belőle eredeztetett szöveg esetén is, amely ilymódon újra- és újraformálta, mindig hasonló módon, az európai prózahagyományt. Hagyománykövetésről, mintakövetésről van tehát szó, de nem abban az értelemben, ahogy ezt hagyományosan elgondolták. Ennek a normának a kialakulásában is kulcsszerepe van a literatus-réteg társadalmi beágyazottságának, kapcsolatainak, tevékenysége funkcióinak, az írásbeliség funkcióinak, használatának határainak; nem kevésbé fontos további elem azonban a befogadócentrikus szövegkialakítás kérdése is.
Ugyanakkor az sem valószínű, hogy az orális irodalom kvázi-intézményességéből származó stiláris fordulatok, szövegalakító elemek minden változás nélkül kerülhettek a genetikusan első prózatípusba, vagyis a "rövidmondatos" prózába. Olyan rendszerre kell gondolnunk, amelynek résztvevői, éppúgy, mint a gesztaénekek jól ismert esetében,
Csak így képzelhető el, hogy olyan csúcsteljesítmények, mint pl. a Mort Artu esetében egy konzekvens, igazi, szépen kidolgozott "műfaji stílus" legyen a - ma már - névtelen szerző munkálkodásának az eredménye.
Az ilyen fajta stílus aktualizálódásának feltétele a gyakori performancia, amely megszabja az elvárási horizont formai és ritmusbeli vonatkozásait; következésképpen egyfajta orális/fél-lejegyzett irodalmi élet, a maga saját, legalább valamennyire specializálódott előadóival és szövegalkotóival.
Az ilyen stílus alapvető követelménye a világosság, követhetőség, ebből fakadóan jellemzi a redundancia egyfajta rendszeres jelenléte. Nem zárható ki akár az élőbeszéd konvencionális eljárásainak tudatos utánzása sem - ha nem is Gogol, Mikszáth módján; nem hagyhatjuk figyelmen kívül ugyanakkor, hogy Rabelais is a kollokviális beszédből átemelt fordulatokat alkalmaz esztétikai cél elérésére. Az ő célja persze jóval összetettebb, mint az egyszerű mesélés: szatirikus beszédmódjában funkcionálisan is átalakulnak a kollokviális fordulatok. Példája mégis tanúskodik a befogadó közönségének élőbeszédre-való beállítódásáról, az ilyen irányú érzékenység meglétéről.
Tarnai Andor 1989-ben[12] a legkorábbi egybefüggő magyar szövegemléket, a Halotti Beszédet elemezve értékeli úgy, hogy amögött legalábbis kétféle szöveghagyományt kell keresni: formáinak kialakításában az alapul szolgáló latin sermo mellé kívánkozik egy feltételezendő szóbeli egyházi - "fentebb stílű" szónoklat-hagyomány is, amely nagyfokúan figyelembe vette a közönség, az "előnyös helyzetű világiak - előkelőségek" csoportjának beidegződéseit és beszéddel szembeni elvárásait. A szerző itt felveti a "másodlagos szóbeliség" fogalmát. Az elsődleges - általam kollokviálisnak nevezett .- szóbeliség mellett, ha úgy tetszik, fölötte, léteznek - ismét csak több intézményesültségi fokozattal - olyan nyelvhasználati szituációk, amelyeket "irodalom előtti irodalomnak" is neveznek, Bernard Cerquiglini említett 1989-es művében pedig a francia littérature-ből kiindulva orature-nek keresztelt el - amit persze még játszi ötletként sem érdemes szódalom-nak vagy szavadalom-nak magyarítani.... noha a magyarban éppolyan nyilvánvaló a terminológiai hiány, mint a franciában. A 12-13. századi francia és a 1. századi magyar "irodalmi helyzet" próza-vonatkozásban valószínűleg úgy fogalmazható meg, hogy mindkét területen ekkor értek meg a feltételek arra, hogy a kollokviális beszéd elbeszélő technikáit már feltehetőleg konvencionalizált "orature" átadja a helyét a könyvkultúrának, jóllehet a hangos felolvasás szakasza mindkét esetben meghosszabbította az előbbi túlélését is.
A vázolt mozgások tehát beleilleszthetők egy olyan sémába, amely a téridő két pontján hasonló körülményeket és hasonló formákat mutat, az utóbbiakat hasonló funkciókban. Az egyik pont az önállósodó galliai román kultúra 12-13. századbeli térideje, a másik a Kárpát-medencebéli királyság fennállásának hatodik évszázada. Azt kell gondolnunk egyébként, hogy a rettentő sebekből vérző Magyarországon a megelőző századok folyamán lerakott alapok talán nem is lettek volna elégségesek, hogy áttörjék a nemzeti nyelvű irodalmi próza megteremtésének falát: elképzelhető, hogy mindez a könyvnyomtatás- és terjesztés média-forradalma, a reformáció és a reneszánsz szellemisége nélkül még ekkor sem ment volna végbe. Amint a költészetben Balassi, úgy a prózában Heltai tekinthető a 12-13. századi nyugati (francia) szövegtípus magyar párja megteremtőjének. A nyugati fejlődés gyorsabb, és főleg több egymást erősítő szálon fut, így a 12. századra már lényegében előttünk áll egy saját - ha úgy tetszik: "rövidmondatos" stílus -- ld. a Chronique du Pseudo-Turpin latin és francia nyelvű változatait. Magyarországon a 15. század latinizáló, láthatóan magányosan, szilárd közönségízlés támogatása híján alakuló prózahagyományait éles kontrasztban egyben felettébb magányosan követi a Heltai-féle szövegtípus... Pedig nem rokontalan szöveg: ugyanaz a kreatív erő hozta létre magyar nyelven, amelyik a latin Bibliát, a középkori krónikaírók latin szövegeit, és amely ezzel párhuzamosam a nemzeti nyelvű próza-mesélés hosszú évszázadai folyamán dolgozott - a folklórban és a nagyúri udvarok irodalmában.
A megismételhetetlen érték, az önelvű és saját történelem mindenképpen a miénk: a jövőre vonatkozó változtatási szándék nem kell, hogy a múltra vonatkozó ön-lebecsüléssel járjon együtt. A nyugati szövegek exces joyeux-jének kontextusában szemlélve még nagyobb örömünket találhatjuk a Heltai-szövegek máig ható frissességében.