PALIMPSZESZT
8. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]

Interjú Kulin Katalin egyetemi tanárral 70. születésnapja alkalmából



Csuday Csaba: Kedves Katinka, ez a beszélgetés voltaképp egy kísérlet. Kísérlet, hogy valamit összegezzünk, hiszen - mint mindnyájan tudjuk - a beszélgetésre Katinka 70. születésnapja ad alkalmat. Egy ilyen beszélgetés lehetőséget teremt Katinkának - aki csaknem egy életet töltött a pályán -, hogy visszapillantson. De szeretném hangsúlyozni, nem lezárt pályára, befejezett életútra tekintenénk vissza, hiszen Kulin Katalin, hála Istennek, nagyon is jelen van, nagyon is tele van alkotóerővel, életkedvvel. Első logikus kérdésünk: hogyan került Katinka a hispanista pályára?

Kulin Katalin: Amikor befejeztem az egyetemet, eszembe sem jutott, hogy valaha spanyol irodalommal fogok foglalkozni, hiszen angol-francia szakon végeztem. Éppen akkor szüntették meg az angol-francia oktatást az egyetemen és a középiskolákban úgyszintén, ezért nem is tudtam elhelyezkedni tanárként. Így aztán a külkereskedelembe kerültem. Néhány év múlva a minisztérium felszólította azokat, akik érdekelődést mutattak, hogy kezdjenek spanyol tanfolyamra járni.

Csuday Csaba: Melyik egyetemen végezett?

Kulin Katalin:A Debreceni Egyetemen, és professzoraim Hankiss János és Országh László voltak.

Csuday Csaba: Középiskolai tanulmányait is Debrecenben végezte?

Kulin Katalin: Igen, a Dóczi Református Leánygimnáziumban. Hadd mondjam el, ha már egyáltalán szóba került a Dóczi, hogy manapság nagyon-nagyon téves elképzelések élnek az egyházi iskolákról. Az az iskola, ahova én jártam, olyan jó volt, hogy azt hittem: minden iskola ilyen, és csak később döbbentem rá, hogy erről szó sincs. Abban az iskolában teljes szabadságot élveztünk, nagyon kiváló tanárok tanítottak, kizárólag a vallástanárunk foglalkozott a vallással és a hittel. Egészen kivételes ember volt, részint széleskörű műveltsége révén, részint pedig azért, mert őszinte és nyilvánvaló hit sugárzott belőle, és ezért óriási hatással volt mindazokra, akik abba az iskolába jártak. Amikor azt mondtam, hogy téves elképzelések élnek a régi egyházi iskolákkal kapcsolatban - természetesen más iskoláról nem nyilatkozom - de azt a mi iskolánkról elmondhatom, hogy nálunk a különböző vallású gyermekek között soha nem tettek különbséget. Mindenki arra a hittanórára járt, amely őt illette - egyébként pedig vallástanárunk nagyon lesújtó véleménnyel volt Hitlerről és a hitlerizmusról. A Dócziban soha senki nem tett " pozitív nyilatkozatot " a német befolyásról vagy a németek háborús aktivitásáról. Ugyanakkor ez az iskola képes volt arra, hogy felismerje a tehetséget, a különleges képességeket. Most nem magamról beszélek, az én esetemben teljesen mindegy volt, hogy felismerték, vagy sem, hiszen én igen engedelmes tanuló voltam. Volt olyan diák is, aki az iskola mellé járt, de mert annyira tehetséges volt, a tanáraim elnézték neki. Úgyhogy nem hiszem, hogy ezt a szabadságot ma túl lehetne szárnyalni.

Csuday Csaba: Az iskola szellemisége mellett általában a tanárok, tanáregyéniségek is meghatározó hatást gyakorolnak az emberre; tudna-e olyan tanárt a középiskolából, aki későbbi pályaválasztását befolyásolta?

Kulin Katalin: Juhász Géza nevét említhetem, aki valóban kiváló középiskolai tanár volt, hiszen bennünk nem csak a magyar irodalom iránti szeretetet táplálta, hanem felkeltette az érdeklődésünket az akkori legfrissebb irodalom iránt is. Olyanokat mint Németh László és Móricz Zsigmond nem minden iskolában tanultak akkor Magyarországon, de a Dócziban igen. Nemcsak az irodalom értékeire hívta fel a figyelmünket, hanem épp a népi írók révén a szociális kérdésekre is.

Csuday Csaba: Katinka filozófiai érdeklődése miatt kérdezném: van-e valami szorosabb összefüggés bölcseleti érdeklődése és a gimnázium vallásos szelleme, a református hitoktatatás között?

Kulin Katalin: Igen, van. A Dócziban a vallásosság egyáltalán nem volt meghatározó olyan szempontból, hogy bármely tantárgyat vallásos megvilágításban tanultunk volna. Kétségtelen, hogy bizonyos kuruc jellege volt az egész Tiszántúlnak, Debrecennek, és ennek következtében a Dóczinak is, és ez már eleve német-ellenességre predestinált minket; de ezen túlmenően kizárólag a vallástanárunk befolyása következtében ébredt fel bennünk nagy érdeklődés nem pusztán a református hittételek, hanem a filozófia iránt is. Ez a rendkívül művelt ember maradandó és éppen ezért felejthetetlen benyomást keltett bennem, és indokoltan vagy indokolatlanul - de mindenesetre kitörölhetetlenül - arról győzött meg, hogy a legmagasabb szellemiség az istenhittel párosul.

Bánki Éva: Ez a református neveltetés és ez a református szellemiség, amiben Kati néni felnőtt, milyen viszonyban van a középkori irodalom és egyáltalán a spanyol irodalom katolicizmusával? Nincs-e itt valamilyen ellentmondás?

Kulin Katalin: Nincs. Megint vissza kell térnem az én felejthetetlen vallástanáromhoz, ti. őtőle tanultuk azt (és ez akkoriban egyáltalán nem volt szokásos, hiszen a két háború között elég jelentősek voltak a különböző hitvallású egyházak között az ellentétek), hogy nincs semmiféle különbség a különböző felekezetekhez tartozó emberek között, amennyiben nem a külsődleges vallásosság, hanem a hit határozza meg őket. Ez nyilvánvalóan hozzásegített engem ahhoz, hogy amikor a középkori keresztény vallás, a katolicizmus által átitatott irodalommal foglalkoztam, úgy vetődött fel bennem a kérdés, hogy igaz-e a benne megmutatkozó hit vagy sem. Számomra teljesen érdektelen a felekezeti jelleg. mindig csak ez az egyetlen kérdés: vajon igazi hit van-e mögötte.

Bánki Éva: Kati néni írta a magyar egyetemek hallgatói számára az első, a középkori neolatin nyelvű irodalmak történetét áttekintő tankönyvet, és nekem feltűnt, hogy az ebben bemutatott középkori műfajok között különösen nagy hangsúlyt helyez a vallásos exemplumokra.

Kulin Katalin: Az exemplum nem is annyira a valláshoz, hanem az oktatáshoz kapcsolódik és ahhoz, amit nekem az irodalom jelent. Az exemplum azt képviseli az oktatásban, amit az irodalom általában. Az irodalom azért olyan nagyszerű dolog - többek között a nevelő számára, de minden egyes ember számára is -, mert az irodalomban önmagunkat ismerhetjük fel. Az exemplum arra törekszik, hogy az emberek megértsenek valamit a Bibliából, de nem feltétlenül csak a Bibliából, hiszen a középkor rendkívül sok történetet vett át Keletről, csak kissé átalakította keresztény formára. E műfajnak a lényege (vagyis az, hogy tanítja az embereket) közel áll hozzám, hisz nekem is az a hivatásom, hogy valamire megtanítsam a hallgatóimat. A tanításban nekem nem az a legfontosabb, hogy a hallgatók kiválóan ismerjék a műveket, hanem hogy életté váljék bennük az irodalom és rajta keresztül megismerjék önmagukat. Nagyon nagy baj, hogy mostanában nem szívesen olvasnak az emberek, ezért fennáll annak a veszélye, hogy emberi kapcsolataik is egyre rosszabbul funkcionálnak. Mert hiszen nem lelik meg a helyüket az életben és nem tudják magukat elfogadni olyannak, amilyenek, hiszen nem tudják, hogy milyenek. Ezért vagy túlértékelik, vagy alulértékelik magukat: mind a két megoldás nagyon rossz, és alkalmatlan arra, hogy akár egy igazán jó párkapcsolat épülhessen rá, és természetesen, nagyobb távlatból nézve, hogy jó közösségi emberek váljanak belőlük. Manapság ugyan nem divat közösségi embernek lenni, de mindenki, aki az életben elkezd közlekedni, előbb-utóbb kínosan megtapasztalja azt, hogy az emberek nem úgy viselkednek vele, ahogy az neki kellemes lenne. Márpedig az emberek csak akkor viselkednek úgy, ahogy nekünk kellemes, ha ezt a bizonyos közösségi magatartást megtanulták.

Csuday Csaba: Mivel félbehagytuk a pályaképet, ezért nem világos, hogyan is jutott el a spanyol stúdiumokban odáig, hogy a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Spanyol Tanszékére került tanárnak?

Kulin Katalin: Ez az, amit csodának lehetne mondani, minthogy Debrecenben végeztem az egyetemet, és senkit sem ismertem a pesti értelmiségi körökben. Nem is beszélve az egyetemről. Így lehetőségeim a francia vagy angol tanszéken, ha azt mondom, hogy nulla volt, akkor ez kevés, hanem inkább mínusz 240, amit a jéggel kapcsolatban emlegetnek. De mindenki számára nagyon vigasztaló, ezért mondom el, hogy az életben rendkívül fontos dolgokat indíthatnak el nagyon jelentéktelennek tűnő események. Mert ki az ördög tudhatta azt akkor, hogy mikor az én osztályvezetőm kezét tördelve azt kérdezte, hogy elvtársnők, ki akar spanyolt tanulni, az én jelentkezésem eldönti az életemet? Hosszú idő telt el aztán még, amíg ebből lett valami, de mindenesetre akkor kezdődött. Mikor 1956-ban elindult a spanyol irodalom és nyelv oktatása az egyetemen, összesen hat embert vettek föl, és én mint levelező hallgató bejuthattam közéjük. A lehető leghosszabb ideig jártam a spanyol szakra, mert egyetemistaként olyan jelentős szabadságot kapott az ember, hogy őrültség lett volna sietni. Mikor elvégeztem, akkor még úgy nézett ki, hogy itt semmiféle jövő nincs, mert összesen két embert alkalmaztak, és azok is az olasz szak keretein belül működtek. Egy év múlva azonban kineveztek valakit a spanyol szakra - nagyon ritkán szoktam sírni, de akkor zokogtam -, majd egy további év elteltével én is odakerültem, nem a csoda, hanem egy barátom segítségével. Amikor felvettek a tanszékre, még most is emlékszem, ahogy a kályhához támaszkodva átéltem azt a mérhetetlen lehetőséget, azt a csodát, hogy most már azzal foglalkozhatom, amit szeretek. Tizenhárom évi külkereskedelmi levelezés után, azt hiszem érthető, hogy ezt valóban csodaként éltem át. Akkor értettem meg azt, hogy a politikai szabadság csekély szabadság - az igazi szabadság az, hogyha az ember azt csinálja, amit szeret. Éppen ezért mindig is tudatában voltam annak, hogy privilegizált helyzetben vagyok, még akkor is, hogyha gyengén fizetnek, akkor is, hogyha keményen meg kell dolgozni minden előbbrejutásért, mert az a szabadság, hogy azzal foglalkozhatom, amit szeretek, bizony nagyon kevés embernek adatik meg.

Hammerstein Judit: És mivel foglalkozott az első években, amikor tanítani kezdett?

Kulin Katalin: A Ciddel. Kubába kimehettem ösztöndíjjal, és ez alatt megfelelő szótárral az egész Cidet végigolvastam. Akkor még nem tudtam, hogy ez milyen meghatározó lesz rám nézve, hisz mindenfélét kellett akkor tanítanom, a nyelvet is természetesen, amellett romantikus irodalmat, Lorcát. Elég széles körben kellett akkor az embernek oktatnia, mert kevesen voltunk a tanszéken

Csuday Csaba: A kubai utazását említette Katinka. A későbbi életműve szempontjából oly fontos latin-amerikai érdeklődése vajon nem kötődik-e a kubai tartózkodásához? A latin-amerikai irodalomra nem ez a kubai utazás irányította-e a figyelmét?

Kulin Katalin: Ebből a szempontból igazán döntő a második utam, az 196768-as kubai tartózkodásom lett. 1967 végén jelent meg a Száz év magány, és ezt Kubában a megjelenés után azonnal elolvashattam, ez Magyarországon lehetetlen lett volna. '67-ben Kubában kulturális kongresszust tartottak, a legjelentősebb latin-amerikai szerzőkkel, többükkel személyesen is találkozhattam. A Száz év magánnyal és ezen keresztül a mai latin-amerikai irodalommal való találkozásom mindenesetre roppant meghatározó volt. Máig emlékszem arra a boldogságra, ahogy kinyílt előttem egy új világ. 1968 szeptemberében az egyetemen már a Száz év magányt és Cortázar Rayuelá-ját tanítottam. Az utóbbit lehet, hogy tanították máshol is, hiszen az már 63-ban megjelent, de az az érzésem, hogy a Száz év magánytakkor még nem sok egyetemen oktatták. Csodálatos élmény volt tanítani ezeket a műveket, hiszen én magam is tanítás közben fedeztem fel azt, amiről beszélnem kellett. Emlékszem, Cortázar Rayuelájáról egy csomó cédulát vittem be az órára, s a cédulákról kezdtem el tartani az előadásomat. S ezeket olvasva jöttem rá sokszor, hogy én előbb nem is értettem a szövegrészt, igazán teljes értelmük csak a tanítás közben világosodott meg előttem. Sokkal többet mondtak annak az órának a keretében, mint ahogy ezt otthon előre elgondoltam. Azt hiszem, egész pályafutásom alatt nemigen tudtam túlszárnyalni azokat az órákat. Hiszen akkor azt lehetett megvalósítani, ami mindig a legjobb lenne, csak nem mindig meri vállalni az ember: ott, magán az órán szülessen meg az a gondolat, amely azelőtt még nem volt.

Imrei Andrea: A tanárnő a doktori program keretében az általam hideg elemzési módszereknek nevezett posztstrukturalista, dekonstruktivista és egyéb módszerekkel ismertetett meg minket. Ezek a módszerek nem merészkednek a művek mélyebb, etikai, erkölcsi interpretálásának területére, ami viszont a tanárnő tanításához szorosan hozzátartozik, úgy az órákon, mint az írásaiban. Hogyan egyezteti össze ezt a két dolgot?

Kulin Katalin: Valóban, azt hiszem, hogy ez az egyik legfontosabb kérdés, amit működésemmel kapcsolatban föl lehet vetni. Arra törekedtem mindig, hogy időben tájékozódjam arról, milyen új módszereket alkalmaznak Nyugat-Európában. Amikor én a Száz év magánnyyal kezdtem el foglalkozni, akkor már módomban állt olyan francia strukturalistákhoz fordulni, mint Roland Barthes - akit máig is csodálok agyműködésének páratlan tökéletessége miatt - aki akkor megmutatta nekem, hogyan kell egy témához hozzáfogni. A mítosz volt akkoriban az egyik legfontosabb kérdés, amelyet akkor ő is felvetett, és nagyon sok szempontból megvizsgált. A mítoszokat nyilvánvalóan nem egészen úgy értékelte, mint ahogy én, ami természetesen nem azt jelenti, hogy én jobban értékeltem, hanem csak annyit, hogy másképpen. Ezt a strukturalizmust, amelyet, hogy a maga kifejezésével éljek, magam is igazán hidegnek minősíthetek, én valójában ötvöztem a strukturalizmushoz egyáltalán nem illő értelemkereséssel. Miután megpróbáltam felfejteni a Száz év magányszerkezetét, ennek a szerkezetnek - kénytelen vagyok ezzel a mostanában annyira lebecsült szóval élni - az üzenetét is megpróbáltam megmutatni. Mélységes meggyőződésem az, hogy minden mű fellelhető szerkezeti és egyéb eleme egyúttal hitvallás is a szerző világszemléletéről, ha igazán kiváló az alkotó. Ami engem igazán érdekel, az éppen ez a bizonyos szemlélet, az, amely hozzásegíthet ahhoz, hogy a saját szemléletem táguljon, és értékesebbé váljék, és amely szükségképpen nagyon nagy területen fedi le az emberi életet. Ez tehát azt jelenti, hogy a latin-amerikai szerzők az erkölcsi szempontoktól sem tekintettek el, hiszen valahogy az élet értelmét próbálták megközelíteni. A század közepén és még a hatvanas években is nagyon erősen törődtek saját országuk problémáival: a módszer, ahogy létrehozták a műveiket, mindig a közösségi és egyéni problémáknak, az emberi lét problémáinak visszfénye volt.

Dobolán Katalin: Az eddig elmondottakból úgy tűnik, hogy Kati nénit az egyes művekben igazából a szimbolikus mediáció érdekli, a strukturalizmus esetében ez azt jelenti, hogy egy adott struktúra hogyan közvetít bizonyos típusú tartalmat, egyáltalán tartalmat. Ilyenfajta szimbolikus mediáció a műfaj is. Kati néni a Celestina esetében sokat foglalkozott műfaji kérdésekkel is. A mű, a címe szerint tragikomédia, modern értelemben azonban nem az. Létezik-e valójában középkori tragikomédia?

Kulin Katalin: A Celestina nagyon sajátos mű. Jól emlékszem, hogy a hallgatóink előadták: nagy sikerű előadás volt, de természetesen a komédia felé vitték el a művet. Gyakorlatilag máig képtelenek a Celestinátszínpadra vinni, nem csak egy kis magyar egyetem hallgatói, hanem spanyol egyetemek, vagy a spanyol színművészet is csak megbukni tud vele. Hogy miért? Olyan lassú fejlődés mutatkozik meg benne, ami a regény sajátja. Ha azonban valaki ezt a lassú fejlődést elveszi, meghamisítja a Celestinát- márpedig a színpad szinte képtelen ilyen lassú fejlődés érzékeltetésére. Talán akkor lenne képes rá, ha a mű csak tragédia lenne, de a Celestina nem csak tragédia, hanem komédia is, következésképpen folyton elvész valami. Hogyha ott van a szerelmespár a kertben, és igazi szerelmi jelenet folyik, míg a szolgák kívül állnak és gúnyos kifejezésekkel kommentálják a bent történteket, akkor nyilvánvaló, hogy a közönségnek választania kell: vagy nevet, vagy bedugja a fülét a szolgák beszéde hallatán. Természetesen ezt nem teheti. Ez nyilvánvalóan mutatja, hogy itt olyan vállalkozásról van szó, amely nem férhet bele a színpad kereteibe. Annak ellenére, hogy színpadszerűen épül fel a mű, azaz kizárólag dialógusokból építkezik, méghozzá azt is mondhatnánk, hogy szinte filmszerűen, hiszen jönnek-mennek az utcán, házon kívül és belül, kerten kívül és belül. Ezt csak speciális kameramozgással lehetne kísérni, de még filmen sem lenne lehetséges egyszerre érzékeltetni a mű nagyon különböző hangulatait. A Celestinában az a csodálatos, hogy egyszerre valósítja meg mindegyiket. Így hát teljesen besorolhatatlan valamely műfajba. Ez nagyon szépen egybevág bizonyos reneszánsz tendenciákkal, amelyek állandóan valami kettősségben, az igen és a nem folytonos váltakozásában mutatták a világot. Ez a kettősség egészen különös módon jelenik meg a Celestinában, ami itt történik, az nem a lélekben folyó, lírai töprengés, hanem társadalmi szinten megvalósuló igen és nem. Amikor erről írtam, akkor egy olyan korszakban élve, mint amilyenben éltem, elsősorban arra éreztem rá, hogy a korszakváltások rendkívüli éleslátásra teszik képessé a szerzőket. Hiszen az, ami elmúlt, nagy értéktömeget hordozott magában - a középkori feudalizmusnak pl. csodálatos értékei voltak, erkölcsi és hitbeli értékei, stb. De ezek az értékek az adott szituációban használhatatlanokká váltak, valami egészen más következett, valamiféle új világ új követelményekkel, új társadalmi berendezkedéssel, ahol senki sem találja meg a maga biztonságát. Ez nagyon is illik saját korélményemhez, hiszen egy-két változást már én is megéltem hosszú életem alatt. De ha most a posztmodern kételkedéssel közelítenénk a műhöz, akkor megint lehetne benne valami érdekeset találni, hisz az igazság relativitása roppant fontos jellemzője ennek a műnek.

Dobolán Katalin: Ha jól értem Kati néni válaszát, a Celestina azért lehet műfajkeverék, mert korszakhatáron helyezkedik el. A dráma különösen alkalmas erre, hisz ott vannak például a reneszánsz tragikomédiák. De a két drámai műfajon kívül miféle műfajok keverednek ebben a műben?

Kulin Katalin: A regény. A regénynek ragyogó kezdetét jelenti a Celestina. Ami az egyénített jellemábrázolást illeti, megelőlegzi a regényfejlődés későbbi stádiumát. Manapság ez már nem divat, a jellemeknek ma már nincs jelentőségük, de a Celestina után még elég sokat kell várni, mire az elbeszélő művekben megjelennek a személyiségek, azok a "jellemek", amelyek már nem tipikusak - mint a középkori regényben -, hanem a történet során a szereplők lassú, szép átváltozásokon, belső fejlődésen mennek át, amely a múlt századi realista regénynek lesz a legnagyobb vívmánya. Tehát ezért mondhatom, hogy a regény a Celestinával kezdődik, és ezért szinte lehetetlen mellőzni a Celestinát a regény kezdeteinek vizsgálatakor. De a mű természetesen mindenekelőtt tragédia és komédia keveréke, maga a szerző is átérezte ezt, hiszen az első változatban csak komédiáról beszél, és amikor a művet öt felvonással meghosszabbította, akkor változtatta a címet tragikomédiára. De mikor ennek a két életérzésnek a drámán belüli keveredéséről beszélünk, utalhatunk arra is, hogy mennyire modern ez az állítólag színpadra szánt mű, hiszen a mai színház egyáltalán nem felel meg a dráma klasszikus követelményeinek. Úgy vélem, nyilvánvaló ilyen szempontból, hogy az átmeneti, krízises korok, amelyekben feltételezhető, hogy vége van az adott kultúrának, nem képesek kialakult műfajokkal dolgozni.

Dobolán Katalin: Abból, amit Kati néni mond, úgy tűnik, hogy a regény valami nagyon spanyol műfaj, legalábbis ami a a modern regényt illeti. Milyen kapcsolatot tételezhetünk a Celestina és a Don Quijote között?

Kulin Katalin: Be kell vallanom, hogy az én szerelmem a Celestina, és nem a Don Quijote. Egy pillanatig sem gondolom, hogy igazam van akkor, amikor én kevésbé kedvelem a Don Quijotét, hiszen annak az értékeit nem lehet lebecsülni, ez kétségtelen. Ha arra a kérdésre kellene válaszolnom, hogy a Celestina mennyiben előzménye a Don Quijotének, hát... a jellemábrázolást kivéve a Celestinát nem nagyon lehet a Don Quijote előzményének tekinteni. Cervantes ideálja a nagyon bonyolult meseszövés, ezért szereti annyira a görög regényt. A barokk természetesen sokkal bonyolultabb formákat igényel, mint az a kor, amelyben a Celestina szerzője alkotott. A Celestinát egyébként is nehéz lenne stíluskorszakba sorolni, mert középkornak már nem középkor, viszont reneszánsznak még nem igazán reneszánsz - Spanyolországban a reneszánsz különben is meglehetősen kétséges. A Celestinát érdekes módon sokan próbálták utánozni, de épp a mű "félreértése" bizonyítja, hogy ezek az utánzók már egy más korszakhoz tartoznak, hiszen ezek pikareszk műveket alkottak, amelyek Celestinából csak egy-egy vonalat folytatnak - pl. prostitúcióból, ill. csalásból élő nőket szerepeltetve a ravaszkodás, ügyeskedés bemutatását - és korántsem őrzik meg a hangulatok sokféleségét, amely jellemzi a Celestinát.

Dobolán Katalin: De hogy lehet az hogy a Celestina sokkal kevésbé ismert, mint a Don Quijote?

Kulin Katalin: Természetesen indokolt Cervantes életművének nagyobb ismertsége a világon, hiszen hagyományosan a Don Quijotéhoz kötik a regény kialakulását. De a modern regény mint műfaj olyan kétséges valami, kialakulásáról is olyan nehéz valamit biztonsággal megállapítani, hogy a Celestina kapcsán felvetődő nehézségektől is inkább elszaladnak az emberek. De kétségtelen, hogy a Don Quijote páratlan jelentőséggel tudott sok-sok elemet összefogni, amelyek az addigi regénykezdeményeket mintegy maximumra emelték.

Csuday Csaba: Térjünk vissza a Celestina kapcsán már említett korszakhatárra vagy korszakváltásra. A latin-amerikai próza újdonsága is részben összefügghet egyfajta korszakváltással, az ún. nyugati kultúra értékeinek leáldozásával.

Kulin Katalin: A 60-as évek körüli ún. boom nagy művei még nem beszél annyira szétesett korszakról, mint a Celestina- ez csak később következik be. Majd a posztmodern reprezentálja ezt a szétesettséget. Kétségtelen, hogy van valami olyan irodalmi válság, amely a francia regény és az olasz neorealizmus után elviszi a regényt Latin-Amerikába, ahol az azonban lényegében olyanfajta szituációk között jön létre, amelyek mindig is a legnagyobb regénykorszakokat jellemezték. Társadalmi válság idején születik, amely, hogy így mondjam, Latin-Amerikában teljesen evidens módon jelen volt, és tulajdonképpen ma sem szűnt meg. Annyira szorított a cipő Latin-Amerikában, hogy az íróknak - bármennyire is áttételesen csinálták -, lehetetlen volt eltekinteniük ezektől a társadalmi vonatkozásoktól. Olyan embereknél, akik látszólag egyáltalán nem foglalkoznak a társadalom kérdéseivel, mint például Onetti, azoknál is a komoly elemzés rábukkanhat a társadalmi viszonyokra utaló nyomokra. Talán az a nagy siker titka éppen, hogy még mindig regényszerűek ezek a regények - és az emberek akkor még éhesek voltak színvonalas művekre. Ezekben a regényekben voltak még történetek, és az emberek szeretik a történeteket. Az a bizonyos válságszituáció és korszakváltás-jelleg, amelyről a Celestinával kapcsolatban esett szó, azóta érte el az egész világot és Latin-Amerikát is. De Latin-Amerikában a posztmodern művekben még mindig érezhető valami abból az elkerülhetetlen tapasztalatból, hogy az élet, a társadalom, a közösség nem valami jól működik. Valami még mindig van bennük, annak ellenére, hogy kétségtelen: a posztmodernben megjelent ez a bizonyos kultúra-vég, és ez őket is arra kényszeríti, hogy az egész életet mint különböző, egymással össze nem függő elemek káoszát éljék és írják meg.

Imrei Andrea: A latin-amerikai irodalmat már a múlt században is az az igény jellemezte, hogy választ adjon regionális társadalmi, politikai problémákra. De a XX. században azonban, főképp a boommal már megjelenik az a tendencia, hogy az írók univerzálisabb igényű témákat és formákat keresnek. Sokaknak a szemére is hányják a latin-amerikai kritikusok, hogy elfordulnak a valóság problémáitól. Hogyan látja, tanárnő ezen dilemma feloldásának lehetőségét, hiszen ez a dilemma minden ún. "kis" irodalomban, akár a magyar irodalomban is felvetődhet.

Kulin Katalin: A boom írói többnyire úgy oldják meg a problémát, hogy egyetemes érvényűek akarnak lenni, de ugyanakkor nem akarnak elszakadni az adott társadalmi szituációtól. Ravasz módon nem realistán ábrázolják az adott társadalmat, hanem - a modern tudomány kifejezésével élve - modelleket hoznak létre. Így bár az érzékelhető valóságtól eltávolodnak, a modell lehetőséget ad arra, hogy megvizsgálják, milyen lehetőségeket rejteget a "modellezett" együttélés, emberi mentalitás. Ez az írói módszer nem az eleve adottat akarja leképezni, hanem arra kíváncsi, hogy ebből milyen jövő kalkulálható ki. A természettudományban a mai tudományos felfogás szerint képtelenség akár egy mikrojelenségről is pontos leírást adni, hisz a vizsgálatba maga a vizsgáló és a vizsgálati eszköz is bekapcsolódik, s így semminek sem lehet az eredeti helyét megállapítani. Márpedig ha ez lehetetlen, akkor azt sem lehet tudni, hogy pontosan mi fog bekövetkezni - ez a kiszámíthatatlanság a modern tudomány alapvető megállapítása. Márpedig ha valami bizonytalan, még inkább érdekel bennünket, hogy ebből mi következik. A boom szerzőiben nagyon erős a törekvés, hogy a kiszámíthatatlan jövőt próbálják megfejteni. És ez kapcsolatot tételez a regionalitás és a végső cél között, hisz a modell gyökerei az adott társadalmakhoz kötődnek, akkor is, ha ez nagyon nehezen mutatható ki.

Csuday Csaba: Jövőképről és jövőről beszélünk. Cortázar, García Márquez és Onetti világa elsősorban negatív tartalmakat közvetít az emberi minőségről, az ember jelenéről.

Kulin Katalin: Sajnos az a jövő, amit ők előrevetítenek, valóban keserű jövő. Persze ennek megítélése az adott szerzőtől és magától az elemzőtől is függ. Úgy tudom, hogy elég sajátos álláspontot képviselek a Száz év magánnyal kapcsolatban, mert mások véleménye szerint a mű világképe igen pesszimista; és biztos igazuk is van, hisz a regény végén még Macondót is elsöpri a szél. Én meg úgy érzem, hogy maga a kísérlet, hogy mítosszá alakítson García Márquez egy helyzetet, egy jelent, amely a múltban gyökerezik, egyúttal törekvés is arra, hogy megújítsa az adott kultúra, az élet lehetőségét. Hiszen minden mítosznak az a lényege, hogy a belőle fakadó rítus megismétlésével a reményt, az újrakezdés lehetőségét is megismételjük. Így az én értelmezésemben a García Márquez-féle mítosz nem pesszimista, noha csak a struktúravizsgálat eredményeképpen lehetett pozitívnak minősíteni valamit, ami a történet szintjén valóban negatív. Ez egyúttal nagyon jó példa arra, hogy hogyan lehet a szerkezet vizsgálatát összekötni az értelmezéssel.

Imrei Andrea: Bryce Echenique, perui író egyik nyilatkozatában azt állítja, hogy a latin-amerikai irodalomból - ő elsősorban a perui irodalomról beszél -, hiányzik a humor.

Kulin Katalin: De ez nem igaz! Igenis van humor a latin-amerikai prózaíróknál, noha a humor nem feltétlenül döntő, és néhány műből tényleg hiányzik. Hiányzik Vargas Llosa legtöbb, egyébként realistának minősíthető művéből, akinél aztán a Panteleon és a hölgyvendégekben egészen különleges erővel tör fel. García Márqueznél pedig a humor egyfajta emberszeretet megnyilvánulása. A humor lényege mégiscsak az, hogy szeretet munkál benne. Ami a jellegzetesen humorosnak ítélt posztmodern műveket illeti, azok nem annyira humorosak, mint inkább ironikusak. Márpedig az irónia egészen más dolog, mert bizony nagyon sok mindent rejthet magában - nem feltétlenül embergyűlöletet, de minden lehetséges érzést. A posztmodern irónia, úgy érzem, az élet ellehetetlenülésének megnyilvánulása.

Csuday Csaba: García Márquez és Cortázar mellett Onetti, a maga szinte ezoterikus magányában és tragikus pátoszával, hogyan lett mégis Katinka szívügye? Mit érezhet Onetti tragikumában olyan személyesnek?

Kulin Katalin: Én nem is tudom, hogy Onetti műveivel kapcsolatban feltétlenül használnám-e a tragikum kifejezést, bár kétségtelen, hogy az Onetti-művekben a rendkívül nehéz vagy megoldhatatlan emberi élet jelenik meg. És most újra meg kell ismételnem, hogy igazából képtelen vagyok reménytelennek látni a dolgokat. Onetti sajátos tanulmányozást, elemzési módot igénylő szerző, első látásra meglehetősen kellemetlen olvasmány. Hiszen szereplői - mondjuk meg őszintén - aljas fráterek. Így kizárt a "kellemes belehelyezkedés" a történetbe, nem számíthatunk arra, hogy lesznek olyan szereplők, akiket szerethetünk. Ezekben a regényekben szinte senkit sem szeret az ember. A visszataszító szereplők nagyon jellemzőek az Onetti-művekre: miért érdekelne bennünket például olyan szereplő, aki kivénhedt prostituáltakból tartja fenn magát, ötvenéves és pocakos. Még csak azzal se vigasztalódhatunk, hogyha már ilyen foglalkozást választott, akkor legalább jó megjelenésű ember - semmi, se nem fiatal, se nem jóképű, semmi. És nem is lehet kiváló jellemű férfi, ha egyszer ilyesmiből tartja fenn magát. Ilyen emberrel kell konfrontálódnunk. Most kénytelen vagyok valami elképesztőt mondani: én Onettit romantikus szerzőnek tartom. Olyan valakinek, aki számára legfontosabb dolog a szerelem, aki ezt a szerinte csupán pillanatokig tartó csodát rendkívül nagyra értékeli. De ez olyan csúnya köntösben jelenik meg, hogy nagyon nehéz felfedezni. Ezért kell az a módszer, amellyel az ember egy műről nem a benyomásait mondja el, hanem megpróbálja nagyon aprólékos munkával felfejteni azokat a szálakat, amelyek az írásművet jellemzik. Csak sokféle narratológiai és egyéb szempont alkalmazásával jut el odáig, hogy rádöbbenhessen a rejtett értékekre.

Csuday Csaba: Szívügyei már többnyire előkerültek: García Márquez, Onetti, Celestina... Most azt szeretném megtudni, hogy vajon Borgest mért nem szereti igazán? Joggal támadhat ez az érzése az embernek, hiszen nem ír róla, vagy ha mégis, akkor is mintha bizonyos távolságot érezne az ember. Noha sokan Borgest is romantikusnak minősítik, a csoda és a romantikusság pedig, amit Onettinél említett, akár Borgeshez is köthető.

Kulin Katalin: Amit nem szeretek Borgesben, az az élettől való távolsága. Egyébként csodálatosan jó írónak találom - ezzel persze nem mondtam semmit, hiszen mindenki annak találja -, hihetetlen aprólékos, nagyszerű egyeztetések vannak egyes írásaiban, amelyek olyan nehézségek elé állítják azt, aki foglalkozni akar vele, hogy minden fél szóra figyelnie kell.

Bánki Éva: Kevés irodalmárnak adatott meg, hogy a középkortól a 20. század végi regényekig áttekinthesse a nyugati irodalmat és a Cidtől a posztmodernig értelmezéseket adhasson. Mi az, ami egyáltalán összekötheti a középkort és a mai latin-amerikai regényeket?.

Kulin Katalin: Azt hiszem, ami közös és meghatározó a középkorban és a 20. század végének regényeiben, az a szabadság. Ez elég meglepő, hisz a középkort általában mint rendkívül kötött korszakot képzelik el. Pedig a szabadság nyilvánvaló a műfaji kötöttségek hiányában, amely jellemzi az egész középkori művészetet: ott egyáltalán nincsenek előírások arra, hogy csak így vagy csak úgy lehet létrehozni egy remekművet, hogy azt bele kellene szorítani egyfajta klasszikus műfaji követelményrendszerbe. A középkori szerzőknél ez szinte fel sem merült, illetve egy ideig nem is ismerték ezeket a fogalmakat. De amikor már ismerték, akkor sem ment ez nekik. Volt valami szabad áramlás - talán a képzeleté, noha ez nem igazán jó szó, hiszen a középkorban szerettek olyan témákkal foglalkozni, amelyeket előttük már megírtak - ez szintén a mi korunkra hasonlít, ahol újra azt képzelik, hogy nincs igazán új irodalom, csak a már eddig megírtak újbóli megjelenítéséről lehet beszélni.

Dobolán Katalin: A mai irodalmi művek pretextusa kötetlen. Nemcsak abban az értelemben, hogy egy műnek számtalan pretextusa lehet, hanem abban az értelemben is, hogy ez nem ugyanazt jelenti a szerzőnél, mint annál, aki újraidézi. Ez azért döntő különbség.

Kulin Katalin: Ez a különbség kétségtelen, hiszen arról nincs szó, hogy a középkort megismételné a mostani korszak, csak vannak bennük bizonyos vonások, amelyeket a köztes korok nem tűrtek el. Érdekes módon valami összetartja a középkori művet, annak ellenére, hogy műfajilag is és forrás szempontjából is innen-onnan szerkesztik össze. Összetartja az a meggyőződés, hogy a világnak van egy teremtő Ura. Ezzel szemben ma úgy néz ki, hogy minden szétesik, a fragmentáltság nem annyira a boomot jellemzi, hanem a posztmodernt. Ez már szerkezetileg sem mutat összetartó erőkre. De egyfajta szemléletet mégiscsak hozzá kell rendelnünk, mert hiszen a szerző azt várja el tőlünk, hogy mi ezt a nagy összevisszaságot összefogjuk magunkban, és arra a következtetésre jussunk, hogy a mi világunk ilyen: ennyire széteső, ennyire nincsenek benne biztos igazságok. Valójában a posztmodern szerző is utal egy bizonyos eszmeiségre, szemléletre, csak ez a szemlélet épp az ellenkezője a középkorinak.

Dobolán Katalin: Ha jól értem, a középkor azért érdekli Kati nénit, mert ott fölfedezhető egy nagyon erős, központosító hatású érték, ugyanakkor a modern irodalmat meg azért tartja érdekesnek, mert ebben épp az ellenkezőjét lehet felfedezni. Kati nénit mind a kettő vonzza, így hát nyilván van egy harmadik ok, ami miatt mégis irodalommal foglalkozik.

Kulin Katalin: Számomra valószínűleg a világ megismerése a legnagyobb gyönyör, így minden, ami az emberről valami olyat mond, amit eddig nem hallottam, vagy amit mélységesen igaznak gondolok. Valószínűleg nem egészen erre a pályára kellett volna mennem. Bár igyekszem az esztétikai hatást létrehozó módszereket kutatni, világos, hogy engem végső soron a műnek az igazsághoz fűződő kapcsolata érdekel. Az, amit a világról igazságként hisz vagy tagad - mindegy, mert az igazság vagy annak hiánya ugyanannak a dolognak a két oldala. Ebből a szempontból azt mondhatnám, hogy az érdeklődésem talán sokkal inkább filozófiai, mint esztétikai. De ez csak a végső érdeklődés. Szeretnék visszautalni arra a kérdésre, amit Andrea feltett, arra, hogy miért kapcsolom össze a módszerek kutatását és valamiféle értelem feltárását. Meg vagyok győződve arról, hogy az ismeret a világról, az igazságnak vagy az igazság hiányának szuggesztiója - ami engem mindenek felett érdekel - az elrejtett részletekben mutatkozik meg.

Csuday Csaba: A beszélgetésben már utaltunk regionalitás és univerzalitás ellentétére: ez fölvethet egyfajta magyar párhuzamot is. A magyar írók és költők közül többen elmentek pl. Párizsba és ott magukba szívták többek között a szürrealizmus légkörét, újításait. Illyés sem volt tehetségtelenebb költő, mint a költőként induló Cortázar. A magyar írók mégis mintha visszafordultak volna, mintha bezárkóztak volna abba a bizonyos "nemzeti hagyományba", ahelyett, hogy az egyetemes felé nyitottak volna utat.

Kulin Katalin: A nagy különbség persze abból adódik, hogy, noha a latin-amerikai országok rengeteg problémával küszködnek, de mégsem az forog kockán, hogy mint országok megmaradnak-e. A magyar írók viszont Trianon traumájában éltek, abban, hogy miként lehet az országot a romokból felemelni vagy megmenteni. Ennek a traumának igen hatásos következménye volt pl. a Klebensberg Kúnó-féle oktatási program, amely tudatosan a megmentésre irányult. Mostanában Trianonról beszélni valami rettenetesen avítt dologhoz való kapcsolódást jelent. De a két háború között olyan közel volt Trianon, sőt lehetőség volt a területek visszaszerzésére, hiszen az első visszakapcsolást minden nyugati ország aláírta. (Hogy az első világháborút lezáró békék menynyire elfogadhatatlanok voltak, mutatják az egykori Jugoszláviában történtek.) Akkor Magyarországon mindenki Trianon nyomása alatt élt, a helyzetet ideiglenesnek tekintette, merthogy tényleg annyira abszurd is volt. A rendezés igazságtalan volt, hiszen jól tudjuk, hogy Erdély lakosságának 51% magyar volt, tehát abszolút nem volt igazságos, hogy Romániához tartozzék. Ma már tudjuk, hogy nem tartozhat hozzánk, hisz a román politika olyan sikeresen működött, hogy Erdélyben sokkal több román él, tehát Erdélyről véglegesen le kell mondanunk. A két háború között élő szerzők - Illyés akkor indította meg a maga pályáját - azonban még nem tudták ezt. Maga '56 is elképzelhetetlen lett volna hasonló szellemiségű emberek, hasonló neveltetésű emberek, munkások és parasztok nélkül. A parasztok is segítettek: jól emlékszem, '56-ban megjelentek az utcákon a parasztok küldte, Budapest népének szánt hatalmas, krumplival teli társzekerek. A forradalom nyilvánvalóan az elnyomás ellen tört ki, de valaminek össze kellett fognia az embereket, és ez a valami, ami összefogta őket, a két világháború közötti neveltetés, a beléjük oltott hazaszeretet volt. Így lehetett a nővérem tanúja a következő jelenetnek: mikor végre megjelent a Kossuth téren a sokat követelt nemzeti címer a két angyallal, a mellette álló idős munkás sírva fakadt, és azt mondta, végre láthatom az angyalos címert. Nem biztos, hogy minden szempontból helyes volt ez a nevelés, de ezek a dolgok eldöntötték, hogyan gondolkodott az a nemzedék, mely '56-ot végigcsinálta, vagy legalábbis átélte, és ennek értékeit megőrizte magában. Vagyis Trianon és a két világháború közötti életbenmaradás kérdése volt az, amely a magyar írókat elsősorban a magyar valóság felé fordította.

Bánki Éva: Hogyan lehetséges az, hogy a csehek és az életbenmaradásukért mindenkor küzdő lengyelek 1945 után is be tudtak törni a nyugat-európai irodalomba?

Kulin Katalin: A magyar nyelv gondolkodás- és kifejezésmódjában idegen az indoeurópai nyelvekhez szokott és e nyelvekben gondolkodó emberek számára. A fordítónak vagy az olvasónak olyan gátakat kellene átlépnie, amelyek már nyelvi szinten is szinte lehetetlenek. Azonkívül nyilvánvaló, hogy bár a lengyelek igazán küzdöttek népük fennmaradásáért, de mégiscsak egy 40 milliós népről van szó, mi pedig nagyon kevesen vagyunk. Egy kollégánk, Sallai Géza azt mondta, hogy a magyarok abban a különös helyzetben vannak, hogy gondolkodásukban egy nagy nép gondolatait forgatnák ki magukból, de kis néppé váltak. Az az irtózatos mértékű országcsökkenés, amelyen átmentünk, még nem érkezett meg teljesen a lelkekbe. Erre azt mondhatnám, hogy előny, de ez valószínűleg valami olyasmi, amit egy külföldi talán túlzásnak érez, legalábbis azt gondolja, hogy mi már megint jelentéktelen problémát fújunk fel, hiszen az, hogy ez az ország ekkora vagy akkora, már lezárt ügy. Mi még mindig fájdalmakat kapargatunk akkor, amikor Illyés Gyula műveit olvassuk. Ezek a fájdalmak valós dolgokra vonatkoztak, ezért nem indokolt, hogy feltétlenül eltekintsen tőlük egy magyar író. Ma vannak olyan íróink, akik ettől eltekintenek, épp azért, mert az elmúlt negyven évben gyökereznek, és az ő problémájuk nemzetközileg is érthető. Nyugaton most már mégiscsak értik azt, hogy mit jelentett mondjuk a sztálinizmus, és ez érdekli is őket. Így, ha onnan indul valaki, akkor több esélye van, hogy megértsék külföldön, mint Móricz Zsigmondnak, aki Erdély aranykoráról írt az Erdély-trilógiában. Véleményem szerint Reynolds Parasztokja nyomába sem ér - az megkapta a Nobel-díjat, míg erről meg nem tud senki a világon. Móricz Zsigmond egy sokkal kisebb műve is megérdemelné, hogy modell-műként tartsuk számon: ez a A boldog ember, ami olyan hihetetlen, példaszerű és csodálnivaló egyszerűséggel oldja meg a maga történetét.

Bánki Éva: Melyek voltak legutóbbi nagy olvasmányélményei a magyar irodalomból?

Kulin Katalin: Nádas Péter Emlékiratok könyvét találom egészen különleges teljesítménynek, itt az író olyan sajátos fantáziáról tesz tanúbizonyságot, amelyre a magyar irodalomban előtte talán nem is volt példa, vagyis arra, hogy a legjelentéktelenebb kis mozdulatnak is olyan aprólékos, árnyalt kifejezésére képes, amely az érzékenységnek, a nyelvi leleménynek rendkívüli tárházáról tanúskodik. Ez a mű természetesen az elmúlt 40 évben gyökerezik, ezért egészen más háttere van, mint mondjuk Illyésnek. A másik nagy olvasmányélményem, amelyről viszont nem sok szó esik Magyarországon, (csak Csűrös Miklóstól olvastam róla, aki kiválóan ért hozzá) Szilágyi István Agancsbozótja. A Kő hull az apadó kútba című regényt, amely egyben szórakoztató olvasmány is, többen ismerik. Az Agancsbozót egészen rendkívüli mű: egy társaságról szól, amely olyan olvasztási és acéledzési technikákkal foglalkozik, amely iránt ép elméjű ember nem érdeklődik. Ennek ellenére az ember mindvégig feszült izgalommal olvassa tovább, hogyan is építik azt a kohót, hogy középkori kardokat eddzenek - az ember érzi, hogy valami többről lehet szó; valami nagyon jelentős, kifejezhetetlen, különlegesen áttételes dologról, ezért hajlandó az ember átrágni magát az újabb és újabb acéledzési technikákon. Magyarországon alig ismerik, de miért ismernék külföldön akkor, ha még mi sem figyelünk rá?

Csuday Csaba: A beszélgetés vége felé közeledve és visszakanyarodva a latin-amerikai prózához, hogy látja Katinka a jövőjét ennek a nagy világirodalmi újdonságnak? Vajon az elmúlt években született művek elérik-e a korábbiak színvonalát?

Kulin Katalin: Az egyik kongresszuson, ahol legutóbb voltam, a résztvevők egy része annyira konzervatív volt, hogy még a boom szerzőiig sem jutott el, a másik része pedig annyira modern, hogy ezt a vonulatot (García Márquezt, Cortázart) már semmibe vette. Érdekes tapasztalat volt: nyilvánvaló, hogy a posztmodern szemlélet már elavultnak tekinti a boomot. Amikor a kongresszuson José Donosónak az Obsceno pájaro de la nochec. regényéről beszéltem, kiderült, hogy ez a világon senkit sem érdekel, mivel csak az abszolút modernet értékelik, így nem is olvassák José Donoso regényét. Ennek az volt az oka, hogy Donoso elsősorban realista jellegű műveket ír, tehát fel sem tételezték róla, hogy van olyan műve is, amely határozottan a posztmodernek közé sorolható. A latin-amerikai posztmodern egyébként abbban különbözik az amerikai, ill. az európai posztmoderntől, hogy nem tekint el attól a valóságtól, amelyben az ottani szerzők élnek, és nem koncentrál annyira az egyénre. Az egész posztmodern mozgalomnak az egyik, számomra legkevésbé vonzó oldala az, hogy semmi mással nem akar foglalkozni, csak az individuummal. Az individuum ugyanis olyan rettenetesen lecsökkenti a regény területét, hogy néha már a régi értelemben vett lírához közeledik. De ebben az esetben is csak egyénről és nem személyiségről van szó.

Dobolán Katalin: Érthetjük-e ezt úgy, hogy Kati néni szerint a regény ahelyett, hogy megtartotta volna a heterogenitását, ezt a személyiségbe, a regény tárgyába mentette át?

Kulin Katalin: Nem egészen, hisz még csak személyiségről sem beszélhetünk. Egész egyszerűen csak arról van szó, hogy van egy x, akinek a dolgai zajlanak valahol - illetve dehogy zajlik ott valami! Ha zajlana valami, akkor akár még valami felemelő dolog is elhangozhatna, és a következő pillanatban nem találkoznánk szembe valami egészen nívótlan műfaji jelenséggel... A posztmodern célja, hogy úgy fogjuk fel a világot, hogy az mindenféle dologból áll, a dolgoknak pedig nincs hierarchiája, csak egymásmellettisége. Minthogy nincs hierarchia, az igazság sem létezik, csak sokféle igazság van - de már ezt a szót se szeretem használni, mert ez is valamiféle igényt jelentene, és ilyen fajta igény valójában nincsen benne. A posztmodern elsősorban az európai kultúra végét akarja közvetíteni, vagy másképp fogalmazva, a posztmodern az európai kultúra végének egyik legkifejezőbb jele. A kérdés, ami engem leginkább foglalkoztat az, hogy a regénynek mint műfajnak milyen jövője lehet, illetve hogy van-e az európai kultúrának egyáltalán jövője. Azok, akik a posztmodernbe nyakig süllyedtek, azt mondják, vagy azt fejezik ki, hogy nincs, hiszen megkérdőjelezik, sőt elvetik az európai kultúrát. De a zsidó-keresztény kultúrával kapcsolatban - függetlenül attól, hogy én hiszek-e benne, vagy sem - ne legyenek illúzióink! Furcsa dolog, de gyakorlatilag nagy igyekezettel megássuk a saját sírunkat. Ezzel én nem tudok egyet érteni, mert annak ellenére, hogy én már nem érem meg az európai kultúra végét, szándékaim szerint szeretném, ha ez az európai kultúra nem pusztulna el.

Dobolán Katalin: Ha jól értem, Kati néni most Derridáról beszél. Derridánál, e kultúra végének kívánásán és konstatálásán túl azonban vannak olyan részek is, amelyek arra mutatnak, hogy mégis van valamiféle magántörténelem, amit valamennyire a jövőbe mutató jelnek lehet tekinteni.

Kulin Katalin: Nagyon kérdéses, hogy van-e magántörténelem, hogy van-e egyáltalán jelentősége a magántörténelemnek az európai kultúra szempontjából. Nem egy író megállapítja, hogy a posztmodern teoretikusai csaknem kizárólagosan marginált lények, olyanok, akik kivándoroltak a hazájukból, idegen környezetben helyezkedtek el, homoszexuálisak... Derrida, éppen egy, a 60. születésnapja alkalmából készült hommage-tanulmánykötetben, amelynek első darabját ő írta, egy teológusnak, Patockának a tanulmányát ismerteti. Szívesen elolvasnám a magyar fordítást - én csak franciául olvastam. Az írásnak különösen a befejezése nagyon érdekes. Emlékszem, hogy szinte dodonaian zárja le, az is kérdés, hogy miért... A tanulmánynak az Izsák feláldozásáról szóló részével Derrida hosszasan foglalkozik, és úgy értékeli, mintha az ismertetett művel mélységesen egyetértene. A végén azonban mégiscsak előszedi Nietzschét, akit gyakorlatiag a posztmodern szentjeként tartanak számon, és ezzel mintha kicsit elkenné annak a jelentőségét, amit addig mondott. Arányaiban ez a száz oldalon belül 3-5 oldalt jelent. Az elemzés egy kérdéssel zárul, ez szerintem arra mutat, hogy az európai értelmiség kezd ráébredni arra, hogy nincs értelme saját sírunkat ásni. Egyébként Patocka tanulmányának, de Derrida ismertetésének is az az egyik központi gondolata, hogy halál nélkül nem született volna meg a felelősség, és ez csodálatos gondolat, mert az embert az állattól megkülönböztető minőség abban áll, hogy az ember felismeri, hogy meghal.

Az interút készítették: Bánki Éva, Csuday Csaba, Dobolán Katalin, Hammerstein Judit, Imrei Andrea és Ladányi-Turóczy Csilla




[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]