PALIMPSZESZT
8. szám --[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]

LATORRE Ágnes
A szereplők ábrázolása Euclides da Cunha A bozótpuszta és Mario Vargas Llosa Háború a világ végén című regényében


Dolgozatom témájának eredetileg azt a teljes folyamatot szántam, amely Euclides da Cunha könyvétől a Mario Vargas Llosa-regényig vezet. A témaválasztás magyarázatát az a különlegesség adja, hogy a regény egy már létező - inkább dokumentumértékű, mint művészi - könyv alapján íródott. A művészi alkotás nyersanyaga általában maga a valóság, amely nyilvánvalóan sokkal kevésbé zárt és érthető, mint egy könyv. A mi esetünkben azonban A bozótpuszta tekinthető egyfajta feltételezett valóságnak: ennek a "valóságnak" a törvényei alapján íródott a Háború a világ végén című regény. Ha ilyen szempontból végzünk összehasonlítást a két mű között, nem csak Vargas Llosa művészi eszközeit érthetjük meg jobban, hanem talán az írói alkotás folyamatának általános törvényszerűségeibe is bepillantást nyerünk.

Most azonban csak a szereplők elemzésére vállalkozom, mert ez a részletkérdés önmagában is elég tartalmas ahhoz, hogy külön tanulmány tárgya legyen. Abból indultam ki, hogy bár alapvetően mindkét könyvben ugyanazokról a helyszínekről és tényekről olvashatunk, Vargas Llosának hús-vér szereplőkre volt szüksége, hogy az eseményeket életszerűvé tegye, és közelebb hozza az olvasóhoz. Realista író lévén nem csak kitalált alakokat vonultat fel, hanem A bozótpusztá-ban leírt személyeket is felhaszálja: annyi valóságos adatot vesz át a regényébe róluk, amennyit csak lehet. Az író kénytelen kompromisszumokat kötni, mert a művészetnek alkalmazkodnia kell a valósághoz, de ezek a kompromisszumok akár elegánsaknak is tekinthetők, hiszen Vargas Llosa - mégha így meghamisítja is egy kicsit a tényeket - olyan fiktív valóságot teremt meg általuk, amely valószerűbbé válik A bozótpuszta világánál.

Nézzük tehát, hogyan építi fel Vargas Llosa a regény szereplőit azokra a - néhol hiányos, néhol igencsak bőséges - adatokra támaszkodva, amelyeket Euclides da Cunha könyve szolgáltat.

Először is meg kell állapítanunk, hogy a regény főszereplőjéről, a Prédikátorról sokkal többet tudunk meg a brazil író könyvéből, mint Vargas Llosáéból. "A kép nagyon pontos" [1], jelenti ki Euclides da Cunha, és valóban: Antonio Mendes Maciel családjának története meglepő részletességgel rajzolódik ki a könyvben, egészen a nagyszülők idejétől kezdve. Megtudjuk, hogy a Prédikátor apja "hirtelen haragú, de kiváló jellemű ember volt; gyakran elmerült a képzelődéseiben, nehezen barátkozott, de tehetségének hála, írástudatlan létére is szorgalmasan üzletelt a birtokokkal, jól emlékezett mindenre, amit egyszer kiszámolt és megmért, és nem volt szüksége rá, hogy feljegyezze, ki mindenki tartozik neki." [2] Kiderül a könyvből, hogy apja halála után Antonio megnősült, de aztán a feleségét "megszöktette egy csendőr az ipui otthonukból. Ez volt a végkifejlet. A szerencsétlen ember a szégyentől letaglózva kereste a teljes sötétség menedékét a pusztavidék legeldugottabb zugaiban, olyan ismeretlen tájakon, ahol senki se tudta a nevét." [3] Itt végződik egy ember hétköznapi története, és veszi kezdetét a szent legendája. És ez az a pillanat, amikor Vargas Llosa is felemeli elbeszélése fonalát, és elkezd mesélni a férfiról, aki a regény első szavai szerint "magas volt és olyan sovány, mintha mindig oldalról látszana..." [4] (Vargas Llosa leírásai ebben a részletben csakúgy, mint a regény további lapjain is, Euclides da Cunha leírásán alapulnak, amely szerint a Prédikátor "komor remeteként tűnt fel Bahíában, vállig érő hajjal és gondozatlan, hosszú szakállal; izzó tekintete megvilágította csontsovány arcát, ijesztő alakját kék lenvászon csuha borította, és botra támaszkodott, ahogy a lassú léptű zarándokok szoktak." [5] Vargas Llosa fiktív világa azonban nem azonos Euclides da Cunháéval (amelyet feltételezett valóságnak nevezek). A perui regényíró egyrészt be akarja mutatni a pusztavidék lakóinak hitét, amely titokzatos ködbe burkolja a Prédikátort, másrészt el akarja érni, hogy az olvasót is lenyűgözze a szent ember alakja. Ez a cél nem tesz lehetővé olyan részletes bemutatást, mint Euclides da Cunháé, inkább arra készteti az írót, hogy mellőzze az életrajzi adatokat. Vargas Llosa tehát csak annyit közöl a főszereplőről, hogy "senki sem tudta, hány éves, honnan származik, és mit csinált korábban". [6]

A Prédikátor élettörténete és származásának részletei azonban túl értékesek ahhoz, hogy veszendőbe menjenek. Az apa leírását Vargas Llosa felhasználja Antonio Vilanova, a kereskedő alakjának megformálásakor; erről a szereplőről Euclides da Cunha semmi mást nem ír, csak azt, hogy a felkelők egyik gyűlésén "egy ravasz kereskedő, Vila-nova, kivonja magát az általános vallási buzgalomból, és számokat dünnyögve maga elé, imádkozást tettet." [7] De a "számok dünnyögése" ugyancsak megfelelő nyersanyagnak bizonyul Vargas Llosa írói vegykonyhájában. A számolás szimbolikus jelentőséget ölt, hiszen a Prédikátor, sajátos szóhasználatával, "számolni tanítja meg" (azaz megtéríti) Vilanovát, aki a szenttel kialakult bensőséges kapcsolata ellenére is Canudos legésszerűbben gondolkodó (legkevésbé hívő?) lakója marad, s így kiérdemelheti a jogot, hogy a háború után újrakezdje az életét.

A Prédikátor apjának alakjára Apát Joo apjának, Zé Faustinónak leírásában is ráismerhetünk: "az egész környéket ellátta szövettel, vetőmaggal, itallal, földművesszerszámokkal, édességgel és mindenféle csecsebecsével, ritkán volt otthon, a gazdaságokba szállította portékáját, vagy árubeszerző utakat tett a városban." [8] Apát Joo nem ismerte az apját, anyja pedig "elszökött a Nemzeti Gárda egyik katonája után" [9], vagyis hasonló dolgot követett el, mint a fiatal Antonio Mendes Maciel felesége.

A Prédikátor, felesége szökése után, hasonlóképpen érez, mint Rufino (Vargas Llosa kitalált szereplője), akinek teljesen megváltoztatja az életét Jurema elvesztése és az ebből adódó elmondhatatlan szégyen.

Látható, hogy Vargas Llosa minden részletet fontosnak tart, és ha a főszereplő bemutatásánál nem tudja felhasználni, más összefüggésbe helyezi, s ezzel akár azt a furcsa érzést is keltheti az olvasóban, hogy némely szereplőkben rejtélyes módon visszatükröződnek a szent ember tulajdonságai (bár ez a feltételezés csak azokban merülhet fel, akik mind a két könyvet ismerik!) Érdekes példa ezekre a tükröződésekre Maria Quadrado feljutása a monte santói kegyhelyre, amelyet a Bozótpusztá-ban a Prédikátor visz véghez. [10]

Miután végiggondoltuk, hogyan veszi kölcsön Vargas Llosa egy valódi személy tulajdonságait, hogy felruházhasson vele másokat (valódi, vagy kitalált szereplőket), nézzünk meg egy másik folyamatot: egy kitalált szereplő felépítését tárgyak, tulajdonságok és események alapján.

A Bozótpuszta 193. oldalán azt olvassuk, hogy a Prédikátor "egy bőrzsákot hordott a vállán, amelyben papírlapok, toll és egy tintatartó mellett ott lapult a Breviárium meg a Mária-Hóráskönyv." A 203. oldalon a szerző felsorolja a szent ember próféciáit (köztük azokat is, amelyek megtalálhatók a Vargas Llosa-regény 13. oldalán), és tudtunkra adja, hogy "ezeknek a jóslatoknak a szövegeit rengeteg kis füzetben leírva találták meg Canudosban." Mindez azt látszik igazolni, hogy nemcsak a Prédikátor, hanem Canudos több más lakója is tudott írni-olvasni. Vargas Llosa könyvében azonban csak két írástudó akad a lázadók között: Antonio Vilanova és a Natubai Oroszlán. A regény szerint csak ez utóbbi szereplő jegyzi le papírlapokra és füzetekbe a Prédikátor szavait - ő a legközelebbi tanítványok egyike, s így állandóan a mester közelében maradhat -, és ő az, aki azzal büszkélkedik, hogy "többször is olvasta a Breviáriumot és a Mária-Hóráskönyvet." [11] A rövidlátó újságíró is tanúsítja, hogy a Natubai Oroszlán "olvasott, írt, ő volt Canudos bölcse." [12] Az író számára tehát fontos, hogy egyetlen személyt emeljen ki "értelmiségiként" a canudosi felkelésben. Ez a személy azonban nem lehet maga a Prédikátor, hiszen ő csak élőszóval tanít, és mitikus nagyságú alakjáról amúgy is nehezen volna elképzelhető, hogy a már említett két könyvből olvassa fel kezdetleges imáit. A tanulatlan haramiákból átvedlett hadvezérek között nincs helye írástudónak, Antonio Vilanova pedig minden jó képessége ellenére is alapvetően gyakorlatias ember, aki nem felel meg a célra, hogy Canudos írnoka és emlékezete legyen. Olyasvalakire van szükség, aki minden idejét az olvasásnak és a krónikák írásának szentelheti, márpedig Canudosban, ahol minden egészséges embernek kötelessége a munka és a harc, csak egy beteg lehet alkalmas erre. Vargas Llosa végülis egy nyomorék mellett dönt: megalkot egy súlyosan testi fogyatékos - ám ragyogó szellemű - szereplőt, aki ugyanazt a reménytelen helyzetű értelmiségit testesíti meg, mint a rövidlátó újságíró, vagy az író más könyveinek emlékezetes alakjai. De a Natubai Oroszlánban Canudos tragédiája is kifejeződik: a lázadó városnak minden lakója a társadalom peremére szorult.

Könyve vége felé Euclides da Cunha feltesz egy kérdést: "vajon nem tennénk-e ki magunkat a hitetlenkedő olvasók bírálatának, ha olyan részleteket írnánk le, amelyekben asszonyok rohannak saját égő otthonuk máglyájának lángjai közé, kicsiny gyermekükkel a karjukban?" [13] Vargas Llosa szerint nem. Ő nemcsak hogy nem hitetlenkedik, de olyan fontosnak tartja ezt a részletet, hogy átveszi a saját regényébe, bár az ő változatában a Natubai Oroszlán pusztul el a lángok között, egy ismeretlen asszony csecsemőjével a karjában. [14] A regény szerint az égő ház "máglyáján" bekövetkező halál annak a bosszúnak kései beteljesedése, amely húsz évvel korábban várt az Oroszlánra egy valódi máglyán.

A következő szereplő, akiről szót ejtenék, a már korábban is említett Rufino. Nem járhatunk messze az igazságtól, ha Rufinóban azt a tipikus pusztavidéki embert látjuk meg, akit Mario Vargas Llosa a brazil író bőséges leírásai alapján alkotott. A Bozótpuszta második fejezetét az író teljes egészében "Az ember" bemutatásának szenteli: a lehető legpontosabb tudományos stílusban elemzi benne a pusztavidék lakóinak történelmi, faji, kulturális és lélektani problámáit. Kiderül, hogy a pusztavidéki ember "folyamatos kimerültségtől szenved", de "a látszat csal", mert "bármilyen kis nehézség felszabadíthatja a benne nyugvó energiákat" (az író egy szarvasmarha elvesztését hozza fel példaképpen), "és a kivételes erő és ügyesség hirtelen felbukkanásának hatására váratlanul kirobban az esetlen parasztemberből egy erőteljes, rézszínű titán győzedelmes alakja." [15] "Akkor már nem lehet megfékezni az energiáit. Semmi sem tartóztathatja fel abban, hogy tovább üldözze az elvadult borjút; nem állhat útjába sem szakadék, sem kőhegy, sem kiszáradt bozótos, sem a tövises bokrok, sem a patakok meredélyei. [16] Ugyanez a változás megy végbe Rufino személyiségében, amikor megtudja, hogy elhagyta a felesége. Még a megszállott üldözés leírása is hasonlít a Vargas Llosa-regényben ahhoz, amit az előbb idéztem az "alapkönyvből": "Tovább indul aztán: fáradhatatlanul, egyenletes iramban kapaszkodik fel hegyoldalakon, ereszkedik szurdokok mélyébe, töri át magát bozótosokon, botorkál keresztül a kősivatagon. [17] Euclides da Cunha szerint a pusztavidéki ember "makacsabb, kitartóbb, veszélyesebb, hajthatatlanabb" mint a brazil partvidék lakói. "Ellenségét azzal a megmásíthatatlan céllal keresi, hogy bármi áron végezzen vele" [18] Ez a tulajdonság világosan megmutatkozik Rufino viselkedésében, amikor fáradhatatlanul üldözi a felesége elcsábítóját, és végül a saját élete árán sikerül megölnie őt.

De a pusztavidéki ember legérdekesebb tulajdonsága a becsületesség: A marhacsordák tulajdonosa tisztában van "példátlan hűségével." Euclides da Cunha a következő példával támasztja ezt alá: a pásztorok kínos pontossággal vésik emlékezetükbe a szomszéd birtokok billogjait. Ha mégis olyan állat tévedne a területükre, amelynek nem ismerik a jelzését, addig vigyáznak rá, amíg nem jelentkezik érte a gazdája. Nem viszik a vásárra, és nem is fogják be semmilyen munkára. Ha a tulajdonos nem jelentkezik, hagyják az állatot addig élni, amíg a végelgyengülés nem végez vele, hiszen nem az övék. Rufinónak és a pusztavidék többi lakójának a becsületessége kiemelkedő téma Vargas Llosa regényében, bár talán nem mentes némi túlzástól. A túlzás magyarázata valószínűleg a lovagkori románcokban rejlik, amelyeknek szintén nagy szerepük van a könyvben. A középkori széphistóriák előadásának hagyománya máig fennmaradt Brazília északi részén, és Vargas Llosa azt sugallja könyvében, hogy a pusztavidéki ember becsületfelfogása a lovagi erények utánzásában gyökerezik.

A vidék lakójának tipikus öltözetét a következőképpen írja le Euclides da Cunha: "semmi sem lehet egyhangúbb és csúnyább, mint ez az eredeti öltözet, amelynek egyedüli színét a vörösesbarna cserzett bőr adja, minden árnyalat nélkül, és semmilyen más színű csík sem díszíti." [19] Vargas Llosa regényében ez a leírás nem is annyira Rufinóra, mint inkább a barátjára, a mindig bőrruhában járó Caifásra illik.

Moreira César ezredessel kapcsolatban egyetlen részletre szeretném felhívni a figyelmet: Vargas Llosa könyvében csak a vezetékneve szerepel az ezredesnek, a keresztneve egyszer sem. Ennek talán az lehet a magyarázata, hogy az ezredest éppen Antoniónak hívják (kiderül A bozótpusztá-ból), tehát ugyanúgy, mint a felkelők közül többet is: a Prédikátort, Angyalkát, a Petárdást és Vilanovát. A neveknek megvan a maguk jelképrendszere. Vilanovának A bozótpusztá-ban nincs keresztneve, de másik három társát valóban Antoniónak hívják. Ha három felkelőnek ugyanaz a keresztneve, elvárható, hogy az író ugyanezt a nevet adja negyedik társuknak is, de semmiképpen sem ajánlatos, hogy az ellenségüket is ugyanígy nevezze el. A művészi alkotásnak logikusabbnak kell lennie a valóságnál; az elképzelt világban a nevek érthető összefüggésekre utalnak, nem úgy, mint a valóságos világban. Az írónak tehát módosítania kell a valóságot, hogy fikciója hihetőbb legyen.

Hadd fejezzem be dolgozatomat azzal, hogy A bozótpuszta nem csak a tartalmat, hanem a formát illetően is hatással volt Vargas Llosára. A kritikusok általában egyetértenek abban, hogy A bozótpuszta stílusa nem egységes, mert a tudományos leírásoknak és a költői elbeszélésnek egyfajta ötvözete jelenik meg benne. A "tudományos újságírás és az antropológiai költészet rugalmas stílusa" (Glauber Rocha meghatározása a könyv spanyol nyelvű kiadásának előszavában) Euclides da Cunha két énjének, a katonai mérnöknek és a bohém írónak a megnyilvánulása. Vargas Llosa szeretné belefoglani a regényébe ezt a sajátságot, de elbeszélői módszere nem teszi lehetővé a stílus egyszerű lemásolását, amely különben is csak a könyv értelmetlen újraírásához vezetne. Végül úgy oldja meg a feladatot, hogy két olyan alakot szerepeltet a regényben, akikben valamiképpen megtestesül Euclides da Cunha személyiségének két oldala, tehát A bozótpuszta írója - legalábbis részben - a modelljüknek tekinthető. Ez a megoldás annyira jól sikerült, hogy ha az olvasó Vargas Llosa művét ismerte meg előbb, akár azt is gondolhatja, hogy A bozótpuszta valójában a rövidlátó újságíró és Galileo Gall közös szerzői munkásságának eredménye.

Jegyzetek

[1] Euclides da Cunha: Os sertaes (Casa de las Américas, La Habana, 1973) 175. oldal - az idézett részek Latorre Ágnes fordításai
[2] Euclides da Cunha i.m. 188.oldal
[3] Euclides da Cunha i.m. 190-191.oldal
[4] Mario Vargas Llosa: Háború a világ végén (Etud kiadó, Budapest 1996, fordította Latorre Ágnes) 11. oldal. Spanyolul: Mario Vargas Llosa: La guerra del fin del mundo (Plaza y Janés, Barcelona, 1982)
[5] Euclides da Cunha i.m. 191.oldal
[6] Mario Vargas Llosa i.m. 11. oldal
[7] Euclides da Cunha i.m. 241. oldal
[8] Mario Vargas Llosa i.m. 66. oldal
[9] Mario Vargas Llosa i.m. 66. oldal
[10] Euclides da Cunha i.m. 211.oldal
[11] Mario Vargas Llosa i.m. 482.oldal
[12] Mario Vargas Llosa i.m. 416.oldal
[13] Euclides da Cunha i.m. 712
[14] Mario Vargas Llosa i.m. 543. oldal
[15] Euclides da Cunha i.m 134. oldal
[16] Euclides da Cunha i.m 235. oldal
[17] Mario Vargas Llosa i.m. 164. oldal
[18] Euclides da Cunha i.m. 141 oldal
[19] Euclides da Cunha i.m. 139. oldal



[ címlap | impresszum | keresés | mutató | tartalom ]