Élő fordítókról Magyarországon ma csak jót vagy semmit. [1] Mikor nemrégiben egyik kedves tanítványomat a nyilvánosság előtt óriási tehetségnek neveztem, de figyelmeztettem első megjelent munkájának néhány gyöngeségére, [2] az illető halálosan megsértődött. Ha arra gondolok, hogy Gulyás Pál Rovás [sic!] című bírálatában [3] négy sűrűn teleírt oldalon - s a szerkesztőség által így is jócskán megrövidítve - olvasta a harmincéves Kosztolányi Dezső fejére Jules Renard-fordításának hibáit, s az akkor már országos hírű költő és neves műfordító [4] szép csöndesen tudomásul vette a kemény hangú kioktatást [5], meg kell állapítanom: azóta jócskán csökkent a kritika szabadsága. (Nyitó téma.)
E békességes állapotnak kétségtelen előnyei is vannak, mert látszólag mindenki jól jár: a recenzensnek nem kell ismernie az eredetit, pláne nem kell idejét vesztegetnie azzal, hogy egybevesse a magyar változattal, elegendő, ha néhány semmitmondó dicsérő frázist ("X. hangulatos átültetése", "Y. sziporkázóan szellemes magyarítása", "Z. kongeniális interpretációja" stb.) biggyeszt írása végére és így ahelyett, hogy meggyűlölnék "akadékoskodó szőrözése" (esetleg: "szemétkedő cikizése") miatt, mindenki elégedett: a fordító, mert kiválóságát igazolva látja; a kiadó, mert milyen remekül dolgozik és mily kitűnő gárdát foglalkoztat; és persze a gyanútlan olvasó, aki azt képzeli, hogy valóban tökéletes munkát tart a kezében. Így aztán - kevés kivételtől eltekintve [6] - év(tized)ek óta ugyanazok a döbbenetes szöveghiányok, félrefordítások és hajmeresztő sajtóhibák [7] ismétlődnek nálunk a világirodalom legjelentősebb alkotóinak (Shakespeare, Th. Mann, Bulgakov, Faulkner, Borges, Carpentier, Vargas Llosa stb.) sokadszorra és nagy (esetenként óriási!) példányszámban kiadott műveiben, és ez - legalábbis látszólag - senkit nem zavar, holott jó részük a magyar szakos egyetemistáknak kötelező olvasmány. (Átvezető téma.)
Az azonban még ilyen körülmények között is furcsa helyzetnek számít, hogy ugyanannak a kisregénynek (Carpentier: Embervadászat) két magyar változata forogjon közkézen ugyanazon fordító (Lengyel Péter) neve alatt, ráadásul semmi ne utaljon átdolgozásra, javításra[?], sőt arra sem, hogy a nagyszámú és - enyhén szólva - nem mindig előnyös módosítás kitől származik: a fordítótól-e vagy a kiadótól [8], egyáltalán: a fordító tudtával és beleegyezésével történt-e az átigazítás[?], mely az esetek többségében - mint látni fogjuk - kifejezetten kárára volt az első kiadás szövegének. (Főtéma - dúr!) Természetesen nem a nyomozókutya (-hatóság) szerepét akarom magamra vállalni, nem "bűnbakokat keresek", nem a "felelősség [felelőtlenség?] megállapítása" a célom, egyáltalán nem érdekel a "miért történt, hogyan történt, ki követte el?" (Melléktéma - moll.) A kétes értékű "végeredményt" tartom inkább tanulságosnak két szempontból is:
Amilyen szégyenletes volt lemaradásunk az 1970-es évek végéig Carpentier műveinek magyarra fordításában még az akkori szocialista országokhoz képest is[9], olyan hőstettnek számított 1963-ban az Embervadászat (El acoso) kiadása a Modern Könyvtár sorozatban. Nemcsak azért, mert "mindössze" hét év telt el a spanyol eredeti megjelenése óta és a magyar változattal megelőztük pl. a svéd fordítást[10], hanem mert sikerült a szélsőségesen konzervatív ízlés jegyében, részben "szocialista realista" alkotásokon nevelt olvasóközönség kezébe csempészni egy politikailag-ideológiailag gyanús [11] és merész avantgárd elbeszélőtechnikával megírt "érthetetlen"[12] művet, alighanem hosszú idő óta az elsőt a 20. századi világirodalomból, hiszen pl. Faulkner A hang és a téboly című regényére 1970-ig, az Absalom, Absalom!-ra 1979-ig, Joyce Ulyssesére 1974-ig várnunk kellett. Így furcsa módon a nálunk csekély fordítási hagyománnyal (de 1965-ig még csak középszótárral sem!) rendelkező spanyol nyelv és egy szinte ismeretlen latin-amerikai szerző műve szolgált eszközül a magyarul gyakorlatilag hiányzó avantgárd elbeszélő technika megszólaltatására. Ráadásul, mint tudjuk, Carpentier még a művelt anyanyelvűek számára sem könnyű olvasmány, sűrűn kell forgatniuk a lexikonokat és értelmező szótárakat - nemegyszer hiába. [13] Mindezt figyelembe véve az Embervadászat megjelentetése 1963-ban bátor, nagyratörő és rendkívüli horderejű vállalkozás volt. Tökéletes fordítás - az olasz traduttore, traditore vagy a magyar fordítás: ferdítés szólások kitűnően érzékeltetik - még elméletben sem képzelhető el. Lengyel Péter minimális hibaszázalékkal a szinte lehetséges maximumot produkálta a spanyol eredeti nyelvi merészségének és gazdagságának átmentésekor. Az első kiadás[14] tipográfiai tagolása azóta is egyedülállóan mintaszerű a spanyol nyelvből készült fordítások történetében[15]: tökéletesen kirajzolódik a sokat emlegetett[16] - és a szakirodalomban agyonelemzett[17] - szonátaforma három fő része: expozíció (nyitó téma: a pénztáros, főtéma: az üldözött - "dúr", melléktéma: Estrella - "moll"), kidolgozás (13 variáció a témákra), végül visszatérés (repríz): az üldözött, a pénztáros (ennek gondolataiban Estrella), majd rövid coda.
Az előzőkben felvázolt könyvkiadási gyakorlatnak - hogy t.i. az egyszer már megjelent szövegeket többé senki nem nézi át - logikus folyománya lett volna, hogy e valóban kiváló fordítás változatlanul kerüljön másodszori, harmadszori újranyomásra, legfeljebb apró szépséghibáit tüntessék el. Nem ez történt. Kilenc év múlva a Világirodalom Remekei sorozat latin-amerikai kisregényeket egybegyűjtő kötete számára [18] valamilyen okból teljesen átdolgoz(tat)ták az első fordítás szövegét. Rejtély - és talán jobb, ha örökre az is marad - ki(k) és miért döntött(ek) épp ennek a fordításnak "átgyúrása" mellett. Talán az áhított és soha el nem érhető tökéletességre vágyó fordító? Nem valószínű. Ez esetben nyilván nem hagyta volna érintetlenül az első kiadás szinte valamennyi hibáját. A kiadó valamelyik ambiciózus (ifjú[?] segéd)szerkesztője, aki mindenáron be akarta bizonyítani, hogy az első változat fölött máris eljárt az idő? Még ma sem vagyunk (akkoriban pláne nem voltunk) elkényeztetve spanyolból készült művészi igényű fordításokkal. Sokkal hasznosabb lett volna - körülbelül ugyanakkora munkával - egy másik Carpentier-regényt lefordíttatni, vagy pl. Garády Viktor valóban szinte használhatatlan Unamuno-magyarítása[?][19] helyett végre méltó módon szólaltatni meg nyelvünkön a 20. századi elbeszélő irodalom egyik korszakos jelentőségű alkotását.
A többszáz apróbb változtatás értékelésétől terjedelmi okok miatt el kell tekintenem, így csak a legszembeötlőbb eltéréseket vizsgálom. Vegyük sorra először a második változat pozitívumait.
1. Két alkalommal pótol egy-egy részletet, melyek kimaradtak az első kiadásból. "És úgy vetett gerelyt, mint egy ókori harcos" (Acoso 2, p. 55) kapjuk "többletinformációként" a vésztörvényszék, majd a kivégzőosztag előtt álló árulóról[20]; illetve (még) alaposabb ismereteket szerezhetünk az összeesküvők jelbeszédéről: [az üldözött megtanulta] "hogy kell új ábécét alkotni a HIPOTENUSA (szögátfogó) szó segítségével - azért ezt választották ki, mert ebben nincsenek ismétlődő betűk -, új, rendetlen sorokba rakva a betűket, melyek így valami titkos rendhez igazodtak. " (Acoso 2, p. 59)[21] Mindkét beiktatott mondat lényeges, de az is kétségtelen, hogy hiányuk nem értelemzavaró.
2. Négy alkalommal pontosít, az eredetinek jobban megfelelő fordulatot használ:
2.1. a korábbi változat félreérthető felszólítását ("a biztosítót" - Acoso 1 pp. 95, 116) a katonai szaknyelv precíz utasításával helyettesíti: "biztosíts ki!" (Acoso 2, pp. 59, 74)
2.2. a második változatban a frissen kivégzett áruló holtteste körül rajzó legyek nem "az üres töltényhüvelyeket" (Acoso 1, p. 89), hanem "az embertest járó ólomgolyókat" lepik el (Acoso 2, p. 56) [22]
2.3. a Szophoklész Elektráját [23] próbáló egyetemistákat a második változat szerint az aulába (Acoso 2, p. 58), nem pedig a ruhatárhoz (Acoso 1, p. 92) hívja hangosbeszélőn a kórusvezető. A "javítás" alig számottevő, hiszen a Carpentier-mű eredeti szövegében nem a diákok beszélnek egymáshoz, hanem az ógörög tragédiából hangzik el két részlet, ezeket - a nálunk kialakult gyakorlatnak megfelelően - művészi fordításban (adott esetben Devecseri Gáboréban!) kellett volna idézni[24]
2.4. a második változat a mű struktúrájának szonátaformáját jobban érzékelteti, mikor a "visszatérésben" szó szerint ugyanazt a nyelvi fordulatot használja az állítólagos hamis bankjeggyel kapcsolatban: "amelyik lehunyt szemmel ábrázolja a tábornokot, az hamis" (Acoso 2, pp. 20, 77), míg az első kiadásban két eltérő megfogalmazás szerepelt: "amelyik lehunyt szemmel ábrázolja a tábornokot, az hamis", illetve: "melyen lehunyt szemmel volt látható a Tábornok." (Acoso 1, pp. 27, 122) [25]
De a felsorolt minimális mértékű javítás mellett a második kiadás az első változat összes hibáját átvette. Csak a legsúlyosabbakat sorolom fel, amelyek (esetleg) fordításelméleti tanulságokkal is szolgálnak.
1. A magyar cím kissé bulvárlap-ízű, ebben szolgaian követi a francia és az angol változatot[26]. A spanyol eredeti (El acoso = (A) Hajsza) nemcsak tömörebb és általánosabb értelmű, de maga a szó továbbképezhető (el acosado), akárcsak magyarul (a hajszolt), ami rendkívül fontos egy névvel nem, csak pillanatnyi állapottal rendelkező főszereplő jelölése szempontjából.
2. Mindhárom[27] magyar kiadás önkényesen korrigálja Carpentier "tévedéseit". A kisregény, mint tudjuk, az Eroica szimfóniához írott olasz nyelvű dedikációval kezdődik, melyet a pénztáros olvas Romain Rolland Beethoven-könyvének spanyol fordításából. Az olasz idézetben jó néhány hiba van[28], ezeket valamennyi magyar változat "gondosan" (és tapintatosan!) helyesbíti. Csak éppen a legsúlyosabb tévedés, a hibás Opus szám fölött siklik el: az 53. ugyanis egy másik híres Beethoven mű, a C dúr (nálunk és a németeknél Waldstein-; a francia, spanyol, orosz nyelvterületen Aurore, Aurora, Avrora néven ismert) zongoraszonáta Opus száma[29], a III. (Eroica) szimfóniáé viszont Op. 55.(!) "Errare humanum est"- tanultuk mindannyian az első latin órák valamelyikén. Sokkal kevésbé ismert, de legalább ilyen nagy múltú mondás, amelyet Stephen Daedalus idéz Shakespeare-ről tartott előadása során Joyce Ulyssesében: "Lángész nem követ el hibákat. Tévedései akaratlagosak és a felfedezés kapui."[30] Nem valószínű, hogy épp századunk egyik legműveltebb alkotója, a zenetudósnak és muzsikusnak egyaránt kiváló Carpentier[31] halmozott volna egymásra ennyi vaskos tévedést, ráadásul a legszembeötlőbb helyen, műve kezdetén. Még kevésbé valószínű, hogy az élete során megjelent későbbi kiadásokban [32] ne helyesbített volna, ha másért nem, mert barátai (vagy ellenségei), ill. kötözködő kedvű kritikusai, akik apróságokon is vitatkoztak vele [33], nyilván figyelmeztették. A "cervantesi tévedést"[34] kétféleképp magyarázhatjuk: a hibás olasz szöveg vagy az olaszul nem tudó, az olaszt csak a spanyol alapján értő, szerény zenei képzettségű pénztáros olvasata [35], vagy a Romain Rolland- könyv spanyol kiadásába gondatlanságból becsúszott hibák kigúnyolása. Az első feltételezés a valószínűbb, de a második sem zárható ki teljesen [36]. Hasonlóképp a félművelt üldözött (és nem az óriási műveltségű elbeszélő!) mondja hibás latinsággal: "Ite, misa est" [37], amit a magyar kiadás(ok) "természetesen" azonnal helyesbít(enek).[38]
Nem ártana tudomásul venni végre, hogy a világirodalom legjelentősebb alkotásainak jó része - talán nem egészen véletlenül - bőséggel tartalmaz ú. n. "hibákat", "önellentmondásokat", s ezeket a túlbuzgó fodítónak vagy kiadónak nem szabad korrigálnia, mert így durván meghamisítja az eredetit [39]. Joyce Ulyssesének eredeti szövegében nyilván szándékosan szerepel "Virága Kisásszony Putrápesthi" (p. 318), "Visszontlátásra kedvés barátom","Rákóczy" (p. 357), "Szesfehervar" (p. 726) stb.; "Szombathely"(pp. 509, 522), "Kossuth"(p. 508), viszont teljesen korrekt formában; nyilván nem véletlenül van tele hibákkal Molly spanyolsága ("como esta usted muy bien y usted" - p. 788, "La Linea", "Gomez" - p. 761 stb.)[40] Nyilván nem egészen véletlenül épp 33 éves Joe Christmas, Faulkner: Megszületik augusztusban című regényének főszereplője, ám ha összeadjuk életének különböző helyeken eltöltött időszakait, akkor 36 év a végeredmény[41]. Még ha "egyértelműen" hibás az eredeti, a fordítónak akkor sem (lenne) szabad változtatnia a szövegén, legfeljebb (láb)jegyzetben hívhatja fel az olvasó figyelmét a szerző tévedésére[42].
3. A második kiadás a zenei ismeretek hiányából adódó összes félrefodítást átveszi az első verzióból, esetenként még ront is rajtuk.
3.1. "... a pasztorális zene a furcsán csücsörítő oboások nádsípjain sírt fel" (Acoso 1, p. 11), ill. "... a kéjesen csücsörítő oboások nyelves sípjain koronás pásztori hangok zengtek" (Acoso 2, p. 11). Az oboázás lényege a teljesen feszes, az alsó- és felső fogsorra tökéletesen rásimuló, mindkét ajkat beharapó és egymásra préselő szájtartás. "Csücsörítés" elképzelhetetlen, ez hamis (legjobb esetben "tülök") hangot eredményezne. A hangszernek két egyforma darabból egymáshoz szorított, végükön laposra vékonyított nádja van, melyet szopogató szájmozdulatokkal kell nedvesen tartani. A zenekar hangolásakor (történetünkben a III. szimfónia megkezdése előtt) az (első) oboista adja meg hosszú, kitartott hangot fújva az Á hangot a koncertmester és az egész együttes számára. Az oboa enyhén nazális, lágy hangszíne - különösen a programzenében (pl. Berlioz: Fantasztikus szimfónia III. rész) - alkalmas idilli, pasztorális hangulat érzékeltetésére[43].
3.2. "E hang" - olvashatjuk mindkét változatban (Acoso 1, p. 14; Acoso 2, p. 13) a meghökkentő fordulatot, amellyel a hangversenyteremből Estrellához siető pénztáros - lelkiismerete megnyugtatásául - alapos műismeretét kívánja fitogtatni önmaga előtt. E hang a zenében nincs, É hang lehetne (ez spanyolul "mi" volna!), ennek felismerése arra utalna, hogy pénztárosunknak abszolút hallása van, de nem bizonyítaná a szimfónia elmélyült tanulmányozását. A spanyol eredeti ("Letra E" - Guerra, p. 87) teljesen világos: "E betűnél tartunk" (vagy: "most vagyunk az E betűnél"), ugyanis a több hangszerre írt zeneművek (szimfóniák, vesenyművek, sőt a hegedű-zongora szonáták) tételeit nagybetűkkel tagolták a régebbi kiadású partitúrákban, ill. az egyes hangszerek szólamaiban, hogy könnyebb legyen a próbák során gyakran megszakított darabot egyazon ütemtől újrakezdeni.
3.3. "...hosszú kürtök szólalnak meg, amilyeneket az... angyalok emeltek a szájukhoz a székesegyházban" (Acoso 1, p. 22), ill. "...hosszú kürtök szólalnak meg, amilyeneket az... angyalok tartottak a szájukban a székesegyházban" (Acoso 2, p. 17). A kürt, mint tudjuk, rövid, hajlított ("csavart") rézfúvóshagszer, melyet elég körülményes volna szájban tartani. A spanyol eredeti reprízében szó szerint ismétlődik az expozicióban használt fordulat ("...largas trompetas" - Guerra p. 92, ill. p. 151), a magyar változatok "visszatérésében" viszont - értelmileg végre helyesen - "hosszú trombita" szerepel, (Acoso 1, p. 115; Acoso 2, p. 73), de a "szonátaforma" kevésbé érzékelhető. A második magyar kiadás - szokás szerint - tovább ront a helyzeten, mivel a reprízben az első kiadás megoldását veszi át, s ezzel szinte végképp eltűnik a spanyol eredetire jellemző szó szerinti egyezés. ("...hosszú kürtök.., amilyeneket... az angyalok tartottak a szájukban", ill: "...hosszú trombiták..., amilyeneket... az angyalok emeltek a szájukhoz" - Acoso 2, pp. 17, 73).
3.4. A spanyol eredeti I. és III. részében egyaránt utal a tudálékoskodó pénztáros az Eroica szimfónia előadásához szükséges időtartamra, amely szerinte 46 perc ("cuarenta y seis minutos" - Guerra, p. 97, ill. p. 155), ezzel szemben mindkét magyar változat "expozíciójában" 40[sic!], "reprízében" viszont 46(!) perc szerepel (Acoso 1, pp. 31, 121; Acoso 2, pp. 22, 76)[44]. Nemcsak lehetetlen 40 perc alatt előadni Beethoven III. szimfóniáját, de a magyar fordításokban ismét törést szenved a kezdet és a vég közötti szigorúan pontos megfelelés.
3.5. Pénztárosunk nem "az apjától kapott kis lemezjátszón" hallgatta az Eroica szimfónia "sokat nyúzott, de még jól szóló lemezeit" (Acoso 1, p. 31; Acoso 2, pp. 22-23), hanem az apjától átutalással kapott kis pénzösszegen vette meg magának születésnapjára a használt lemezeket ("...con el pequeńo giro recibido de su padre" - Guerra, p. 98)
4. Mindkét magyar változatban jórészt elsikkad a kisregény - Carpentier által nyilatkozatokban is hangsúlyozott és többek által elemzett - vallási szimbolikája [45].
4.1. A(z anti)jézusi sorsot bejáró (anti)hőst feltámadás vasárnapján éri a halál. A spanyol eredetiben a "tegnap énekelt" gyermekvers: "Tilingo, tilingo / Mańana es Domingo" (Guerra, p. 113) világosan utal erre. A magyar fordítás inkább a versike zeneiségét nem pedig az értelmét tartotta fontosnak: "Giling-galang, giling-galang - Vasárnapra szól a harang..." (Acoso 1, p. 54; Acoso 2, p. 37). Így a tegnap (=vasárnap) énekelt gyermekdal szövege a magyar olvasó számára azt a téves gondolatot sugallja, mintha az üldözött utolsó napi "kálváriája" és halála hétfőn menne végbe.
4.2. Az üldözött - nem egészen véletlenül - Sancti Spíritus ('Szentlélek') városából kerül az egyetemi kommunista, majd terrorista mozgalomba, züllik bérgyilkossá, válik árulóvá ("Júdássá") és áldozattá. A spanyol eredeti kettős jelentését: "Procedencia: Sancti Spíritus" (Guerra, p. 105) figyelmen kívül hagyva a fordítás durván leegyszerűsít: "Felvevő hivatal: Sancti Spíritus" (Acoso 1, p. 41; Acoso 2, p. 30), pedig nem (lett volna) túl nehéz magyarul sem olyan fordulatot találni (pl.:Származási hely: Sancti Spíritus), amely a főszereplőre és feladott csomagjára egyaránt vonatkozik.
4.3. Mondanom sem kell, hogy a második magyar kiadás a vallási szimbolika vonatkozásában is rontott az első változat szövegén: az üldözött gyötrelmeit, majd húsvéti halálát közvetve kiváltó ok az általa karácsonyi ajándékcsomag gyanánt feladott gyilkos pokolgép (Guerra, p. 131). Az első magyar szövegváltozatban ez a jelző még megtalálható (Acoso 1, p. 83), de a másodikból - ki tudja, miért? - kihagyták a 'karácsonyi' szót. (Acoso 2, p. 53)
5. A második változat "lelkiismeretesen" megismétli az első fordítás apróbb, figyelmetlenségből, ill. "magyarítási" nehézségekből adódó hibáit. Csak néhány példa.
5.1. Mindkét változatban naftalinként (Acoso 1, p. 110; Acoso 2, p. 68) szerepel "magyarul" a vetivert (Guerra, p. 148), ami kellemes szagú, világszerte illatszerként használt növény(i kivonat), ugyanakkor kitűnő molyűző is, mint a nálunk jól ismert levendula. Ha pl. a malangát 'kontyvirágnak' magyarította a második kiadás (Acoso 2, p. 29), helyesebb lett volna levendulaillatú ruhát írni az erotikus jelenet hangulatához legkevésbé sem illő naftalinszagú ruha helyett.
5.2. A rejtőzködő üldözött mindkét változatban az ajtófélfákat ékeli alá (Acoso 1, p. 59; Acoso 2, p. 40), ami elég körülményes és értelmetlen művelet, hiszen ettől még az ajtószárnyakat ki lehet nyitni [46].
5.3. J. M. Heredia kubai származású híres francia költő mindkét változat szerint egy márvány szökőkút árnyékában (Acoso 1, p. 41; Acoso 2, p. 30) ábrándozott hajdan, ám a későbbiekben azt olvassuk, hogy egy forrás árnyékában álmodott (Acoso 1, p. 87; Acoso 2, p. 55), ami elég nehezen elképzelhető [47].
A második változat legsúlyosabb - és a magyar könyvkiadás történetében alighanem egyedülálló - "bűne" azonban az, hogy olyan "vadonatúj" és olyan súlyos hibákat léptet be, amelyekkel sikerül szinte érthetetlenné tennie a kisregény egyes részeit, sőt félreérthetővé az egész művet. Ismét csak a legmegdöbbentőbb példákat említem.
1. A szonátaformájú kisregény első és harmadik (záró) részében - a "visszatérés" (repríz) jelleget hangsúlyozandó - az üldözött egy-egy belső monológja szerepel, mindvégig - értelemszerűen - 1. szám l. személyben. A második változat azonban a döntő pillanatban megtöri a monológot és - a szerzői szándékkal teljesen ellentétesen! - "elidegenítő effektusként"[48] mindentudó narrátort léptet be, aki közli az olvasóval az üldözött elhatározását: "Nem megy [sic!] ki." (T.i. a szimfónia végén a koncertteremből - Acoso 2, p. 74). Az első kiadásban - természetesen - még monológ formában olvasható ugyanez a mondat: "Nem megyek ki." (Acoso 1, p. 118) [49]
2. A kisregény "expozíciójában" Estrella, az olcsó(bb) prostituált saját "tevékenységének" jelölésére egy olyan különös fordulatot használ ("buscar vida"- Guerra, p. 94), amely a pénztárosfiúban egész asszociációs láncolatot indít el vissza az időben, falusi gyermekkoráig. Az első magyar változat ezt így adja vissza: "Most már azt is tudni akarják, kivel fetreng az ember." (Acoso 1, p. 25, 26) A megoldás nyilván vitatható (túlhangsúlyozott benne az élvetegség, hiányzik belőle a "kenyérkereső" funkció), de kétségkívül erőteljes, nem mindennapi kifejezés, így alkalmas arra, hogy a másikban (és az olvasóban) képzettársításokat keltsen. A második változat a mű elején át is veszi (Acoso 2, p. 19), annál meghökkentőbb viszont, hogy a "szonátaforma" reprízében, ahol szó szerint meg kellene ismétlődnie ennek a fordulatnak [50] - és az első magyar változatban természetesen meg is ismétlődik![51] - az 1972-es variáns (fordítás?) új, értelmileg oda nem illő és stilárisan lapos kifejezést vezet be: "...most azt akarják tudni, hogy kivel járok" (Acoso 2, p. 76), ami - enyhén szólva - ellentmond Estrella foglalkozásának, hiszen otthon fogadja "vendégeit", hétszámra nem jár sehova.
3. A "szonátaforma" és az idővel való "játék" miatt Carpentier kisregénye nem kifejezetten könnyű olvasmány. A spanyol noche ('este, éjszaka') nem mindig pontos fordítása már az első változatban is tovább nehezíti a szöveg megértését. [52] Ezeket az apróbb hibákat a második változat nagyrészt átveszi [53], sőt megtoldja egy olyan súlyú félrefordítással ("a verőfényben..." - Acoso 2, p. 43), melynek eredményeként az olvasó végképp elbizonytalanodik a napszakot illetően, annál is inkább, mivel pár sorral lejjebb arról értesül, hogy "ebben a kora esti órában a falatozók tele vannak... emberekkel" (Acoso 2, p. 43), míg valamivel korábban a gyászoló rokonok "nagyokat szippantottak az éjszakai" levegőből" - Acoso 2, p. 42. [54]
4. A második kiadás legnagyobb horderejű módosítása azonban kétségkívül Estrella szerepének teljes átértékelése (tudatos újraírása?, szándékos meghamisítása? - eldönthetetlen). Mint tudjuk, időrendi sorrendben Estrella az első számú áruló: kitoloncolással fenyegetik meg, ezért beszél "vendégéről", melynek következménye az üldözött letartóztatása, kínvallatásának megkezdése, majd gyáva vallomástétele után a tömegmészárlások és a túlélők részéről az ellene indított hajsza. Utolsó napi kálváriája során Estrellánál keres búvóhelyet, akiben - azt képzeli - feltétlenül megbízhat. Nem sejti, hogy minden Estrella árulása miatt kezdődött, s Estrella sem, hogy milyen iszonyú láncreakciót indított el a kilakoltatás "kényelmetlenségét" elkerülő vallomásával, míg az üldözött végső kétségbeesésében el nem mondja neki a részleteket. Az első fordítás a spanyol eredetivel tökéletesen összhangban, "majdnem" szöveghűen adja elő a jelenetet [55]. Estrella - érthető módon - lelkifurdalást érez: "Ahogy meggondolta, milyen ocsmány dolog volt, amit elmondott, csakhogy az inkvizíció embereitől megszabaduljon, a lány mély kutak visszhangjaként hallotta öblösödni a szót, amellyel önmagát szokta emlegetni, fesztelenül, szinte kérkedve...De most, hogy már tudott a férfi félelméről, éhezéséről,... a szó megvetéssel telítődött.... A felvilágosítás, amit azért adott, hogy egy nem túl súlyos fenyegetéstől megszabaduljon, amely ha beteljesedik se annyira a személyét, mint inkább a kényelmét érintette volna, ringyót csinált belőle". (Acoso 1, pp. 69-72)
Ugyanez a részlet ugyanazon fordító neve alatt az 1972-es kiadásban így hangzik: "Ahogy a lány elgondolta, hogy milyen szörnyű dolgot hallott [sic!], hogy akarta lerázni magáról üldözőit a férfi [sic!], mint mély kutak visszhangját hallotta azt az öblösödő szót, amellyel önmagát szokta illetni, fesztelenül, szinte kérkedve... De most, hogy már tudott a férfi félelméről, éhezéséről... megvetéssel telítődött a szó... Egy kis jel [sic!] amely egy nem valami komoly veszélyre [sic!] figyelmeztette - olyan veszélyre[sic!], amely, még ha bekövetkezik is, inkább a kényelmét, mintsem a személyét érinti -, kurvát csinált belőle" (Acoso 2, pp. 46-47). Ez utóbbi verzió szerint tehát Estrella nem a saját, hanem az üldözött árulásán van megdöbbenve; ő maga nem adott információt, amiért megfenyegették, hanem egy kis jel veszélyre figyelmeztette. Hogy a második változat (fordítás?, hamisítás?) Estrella szerepét tudatosan átértékeli, arra ékes példa a második verzióban szándékosan megcsonkított "repríz" is. Az első kiadásban ez olvasható: [a pénztáros szerint Estrella] "egész biztos, hogy feljelentett valakit; valakit, aki bízott benne, elfelejtve, hogy a szajha mindig szajha marad; egész biztos, hogy feljelentett valakit, azért mentegetőzött." (Acoso 1, p. 121). A második kiadás "rövidített" változata így szól: [Estrella] "egész biztos, hogy feljelentett valakit, azért mentegetőzött..." (Acoso 2, p. 76), amiből nem derül ki, hogy a feljelentett személy maga az üldözött volt, aki megbízott benne. [56]
Vajon miért következett be a nyilvánvaló szövegromlás? Ki(k)nek állhat érdekében egy meglévő jó fordítás csiszolása helyett annak tönkretétele? Mi magyarázza a második verzióban a "mélypontokat"? Figyelmetlenség, "pillanatnyi"(?) elmezavar? Ki lehet(ett) az "elkövető"? A nyelvet oly mértékig nem tudó (vagy borgesi Homéroszként régesrég elfelejtett) szerkesztő (egykor talán fordító?), aki még a meglévő helyes fordítás birtokában is összetévesztette a legegyszerűbb szavakat, mint pl. amenaza és peligro? De akkor hogyan volt képes időnként kiegészíteni, korrigálni az első változatot? Talán egy elvakult feminista a tettes, aki mentegetni akarta Estrellát s ezért írta át szerepét? Egy botcsinálta irodalmár, aki meghiúsult rendezői ambícióit a regényszöveg saját képére formálásában igyekezett kiélni? [57] Egy kamaszos csínytevő, aki rossz tréfájával próbára akarta tenni az olvasókat és a kritikusokat: vajon észreveszik-e változtatásait? Tudatában volt-e tette következményeiknek? Az első kiadás ugyanis mindössze 6.000 példányban jelent meg, míg a második és harmadik együttesen jó 120.000(!) példányban, valószínűleg többen, mint Carpentier összes egyéb műve együttesen magyarul. Egyik vele készült interjúban az író kesernyésen jegyzi meg, hogy bár Sartre szerint ez a legjobb könyve, világszerte ennek van a legkevesebb olvasója [58]. Nálunk, ha nem is a legolvasottabb, mindenesetre ez a legelterjedtebb Carpentier-mű, az elképzelhető legrosszabb változatban. Ha (még) egyszer fellángolna is a magas kultúra és az elit irodalom iránti heves érdeklődés - ami a jelek szerint csöppet sem valószínű -, akkor sincs semmi esély arra, hogy új, valóban javított kiadásban ismét megjelenjék magyarul ez a remekmű, oly mértékig telített selejtes változatával a piac. De talán fogjuk fel akasztófahumorral a helyzetet, s csináljunk nemzeti erényt szégyenünkből, hiszen - állandóan ezt szuggerálják belénk - minden csak nézőpont kérdése. Utóvégre Lyotard, a posztmodern híres teoretikusa központi kategóriává tette az átírást (újraírást). [59] Utóvégre Genette: Palimpsestes című hatalmas opusza [60] oly divatos, hogy még azok is folyton rá hivatkoznak, akiknek a kezükben sem volt soha. Talán 1972-es, ismeretlen kilétű magyar átdolgozónk csak megelőzte saját korát! Újra és újra átlapozom Genette hírneves könyvét és megcsodálom a nagy francia mester teljesség-igényét, utolérhetetlen rendszerező-elhatároló képességét. Úgy tűnik, valóban mindenre gondol(t) s mindenre sikerül(t) egzakt terminus technicust találnia: pastiches, hommage, autopastiches, parodie mixte, transposition, traduction, transmétrisation (benne olyan elképesztő ötletek "megvalósítási lehetőségével", amilyen Borges Pierre Ménard-jának "látható életműve", pl. Valéry Tengerparti temetőjének átírása alexandrinusokba [61] vagy Godchot ezredes kísérlete, hogy "világosabb stílusban" stilizálja át Valéry versét [62], na és persze van rövidítés, bővítés, csonkítás, ifjúsági átdolgozás ("ad usum delphini"), későbbi átírások maguktól a szerzőktől (Claudel, Flaubert stb.), "megtisztítás", kigyomlálás mások vagy a szerző által végezve - csak saját kérdésemre nem találok választ. Vajon milyen műszóval illette volna Genette az ismeretlen [bizonytalan?] kilétű fordító [szerkesztő?] egyszerre bővítő és csonkító, néha javító de leginkább mégiscsak szövegrontó "átfordítását"? Lehet, hogy a bizonytalan kilétű átfordító a kicsiny Magyarországon megvalósított olyasmit, amire Genette még tíz év múlva sem gondolt? Lehet, hogy ha ez a furcsa fordítás-átgyúrás valamilyen világnyelven történik, akkor - ha másért nem, elrettentő példa gyanánt - bekerül a francia mester könyvébe és árnyalja koncepcióját? Lehet, hogy valamiben megint messze megelőztük a világot, csak nem tudunk róla és a világ sem tud erről? És lehet, hogy ez mindenkire nézve szerencse?
Carpentiert eredetiben szoktam olvasni, mert ilyenkor tárul fel önmagam előtt is végtelen tudatlanságom, s ez szerénységre int és további szorgos tanulásra ösztökél. A magyar fordítás(ok)ról ezért sokáig nemigen vettem tudomást. A "nagy felfedezés" az El acoso eltérő magyar szövegváltozatairól természetesen nem tőlem származik. Azoknak az összehasonlító irodalom szakos hallgatóimnak tartozom érte köszönettel, akik - miközben a mű "szonátaformáját" elemeztem velük egy szemináriumon a spanyol eredeti alapján - hevesen ellentmondva fejtegetéseimnek közölték: a magyar szövegben nem ez áll. Majd pillanatokon belül kiderült: magyar fordításból is (legalább) kétféle van. Én már csak az utólagos filológiai aprómunkát végeztem el e tanulmány(féle) megírásával, sűrűn ismételgetve közben a bölcs latin mondást: docendo discimus. [63]
Fou - - fou - - fou
-----ter, - - ter, - - ter"